Bár az egyes vallások eltérően viszonyulnak a versengéshez, az aszkézishez vagy a test szerepéhez, közös bennük, hogy a mozgást sok esetben az önfegyelem, az önismeret, a közösség és a spirituális fejlődés részének tekintik. A modern sportpszichológia és életmódtudomány számos olyan gondolatot fogalmaz meg ma tudományos nyelven, amelyek vallási hagyományokban már évszázadokkal ezelőtt megjelentek.

A kereszténység: a test mint Isten temploma

A kereszténység történetében hosszú ideig kettősség jellemezte a testhez való viszonyt. Egyes korszakokban a testi vágyak és az aszkézis került előtérbe, máskor viszont a test gondozását Isten iránti felelősségként értelmezték.

A Biblia több helyen is utal a fizikai erőfeszítés és az önfegyelem jelentőségére. Pál apostol leveleiben gyakran használ sportból vett metaforákat:

• futás,
• verseny,
• küzdelem,
• kitartás.

Az egyik legismertebb idézet az 1Korinthus 9:24–27 szakaszban található, ahol Pál az atléták fegyelméhez hasonlítja a lelki életet:

„Úgy fussatok, hogy elnyerjétek a jutalmat.”

A modern keresztény gondolkodásban egyre hangsúlyosabb az a szemlélet, hogy a test egészsége nem hiúsági kérdés, hanem felelősség. Számos keresztény író és teológus hangsúlyozza:
„A test Isten temploma.” (1Korinthus 6:19)

Ez a gondolat ma sok keresztény sportoló és edző számára is fontos identitáselem. A sportot nem pusztán teljesítményként, hanem jellemformáló tevékenységként értelmezik:

• kitartás,
• alázat,
• önuralom,
• tisztelet,
• közösség.

Ugyanakkor a kereszténység figyelmeztet a túlzott ego- és eredményközpontúság veszélyeire is. A sport akkor válik problémássá, amikor az ember identitását teljesen a sikerre építi.

Az iszlám: az erős hívő értékesebb

Az iszlám hagyomány kifejezetten pozitívan viszonyul a testmozgáshoz és az erőnléthez. Mohamed próféta tanításaiban több helyen is megjelenik a fizikai aktivitás támogatása.

Egy híres hadísz szerint:

„Az erős hívő jobb és szeretettebb Allah előtt, mint a gyenge hívő.”

A klasszikus iszlám kultúrában különösen ajánlottnak számított:

• az úszás,
• a lovaglás,
• az íjászat,
• a birkózás.

Ezeket nemcsak katonai készségként, hanem fegyelmező és jellemformáló tevékenységként is értelmezték.

Az iszlámban a test és a lélek egységet alkot. Az egészség megőrzése vallási felelősségnek számít. A túlzásokat azonban kerülni kell: az iszlám a mértékletességet hangsúlyozza, még a sportban is.

Napjainkban számos muszlim sportoló nyíltan beszél arról, hogy hitük segíti őket:

• a fegyelemben,
• a kitartásban,
• a stressz kezelésében,
• és az alázat megőrzésében.

A hinduizmus: a test mint a tudat eszköze

A hindu gondolkodásban a test és a tudat kapcsolata kiemelkedő jelentőségű. A jóga eredetileg nem egyszerű mozgásforma volt, hanem spirituális út.

A klasszikus jóga célja:

• az elme fegyelmezése,
• a belső egyensúly,
• a tudat tisztítása,
• és a spirituális fejlődés.

A modern nyugati világban a jóga gyakran fitness-tevékenységgé vált, de a hindu hagyományban ennél jóval mélyebb jelentéssel bír.

A Bhagavad-gíta szerint az embernek harmóniára kell törekednie:

• a test,
• az elme,
• és a lélek között.

A hinduizmus nem a teljesítmény maximalizálását helyezi középpontba, hanem az önuralmat és az egyensúlyt. Ez a szemlélet ma is erősen jelen van a meditációs és tudatos mozgásformák világában.

A buddhizmus: tudatos jelenlét a mozgásban

A buddhizmusban a testmozgás elsősorban nem versengésként jelenik meg, hanem a tudatosság és jelenlét gyakorlásának egyik lehetőségeként.

A zen hagyományban számos mozgásforma spirituális gyakorlattá vált:

• harcművészetek,
• íjászat,
• tai chi,
• meditációs járás.

A buddhista szemlélet szerint a mozgás akkor válik értékessé, ha az ember jelen van benne teljes figyelemmel.

A modern mindfulness-alapú sportpszichológia sok elemet merített buddhista gyökerekből:

• légzésfigyelés,
• koncentráció,
• érzelemszabályozás,
• jelenlét.

A buddhizmus ugyanakkor óvatosságra int az egóval kapcsolatban. A túlzott versengés, a mások feletti dominancia vagy a teljesítményhez kötött önértékelés szenvedést okozhat.

A judaizmus: az egészség vallási kötelesség

A zsidó vallási hagyományban az egészség megőrzése erkölcsi kötelességnek számít. A Talmud több helyen hangsúlyozza a test gondozásának fontosságát.

Maimonidész, a középkor egyik legismertebb zsidó gondolkodója és orvosa részletesen írt:

• a mozgás,
• a táplálkozás,
• és az egészséges életmód jelentőségéről.

Szerinte a rendszeres fizikai aktivitás az egészség alapja.

A judaizmusban a sport önmagában nem vallási cél, hanem az élet és egészség szolgálatának része. A közösség és a felelősség szintén fontos szerepet kap.

A vallások közös üzenete

Bár a világvallások eltérő kultúrákból és történelmi háttérből származnak, meglepően sok közös gondolat jelenik meg bennük a testmozgással kapcsolatban.

Szinte mindegyik hangsúlyozza:

• az önfegyelmet,
• a mértékletességet,
• a kitartást,
• az önuralmat,
• és a közösség fontosságát.

A sport akkor válik értékessé, ha nem pusztán ego- vagy teljesítményprojekt, hanem az ember fejlődésének része.

A modern élsport világában, ahol egyre több a kiégés, szorongás és identitásválság, ezek az ősi vallási gondolatok különösen aktuálisak lehetnek. Nemcsak azt kérdezik:
„Mennyire vagy gyors?”
Hanem azt is:
„Mivé tesz téged a sport?”

A sport mint spirituális tapasztalat

Sok sportoló számol be arról, hogy bizonyos pillanatokban a mozgás túlmutat a fizikai teljesítményen. A flow-élmény, a teljes jelenlét, az önfeledt koncentráció vagy a közösségi összetartozás gyakran spirituális jellegű tapasztalattá válik.

Talán ezért kapcsolódik a sport olyan mélyen az emberi kultúrához már évezredek óta. A mozgás nemcsak az izmokról szól, hanem:

• önismeretről,
• fegyelemről,
• közösségről,
• hitről,
• és arról a vágyunkról, hogy meghaladjuk önmagunkat.

hirdetés

Ajánlott irodalom

1. Watson, N. J., & Parker, A. (2013). Sports and Christianity: Historical and Contemporary Perspectives. Routledge.
2. Parry, J., Robinson, S., Watson, N. J., & Nesti, M. (2007). Sport and Spirituality: An Introduction. Routledge.
3. Hoffman, S. J. (2010). Good Game: Christianity and the Culture of Sports. Baylor University Press.
4. Zaman, M. Q. (2008). “Sport and Physical Culture in Islamic Civilization.” The Muslim World, 98(4), 639–654.
5. Singleton, M. (2010). Yoga Body: The Origins of Modern Posture Practice. Oxford University Press.
6. Hyers, M. C. (1989). Zen and the Comic Spirit. Westminster John Knox Press.
7. Novak, M. (1994). The Joy of Sports: End Zones, Bases, Baskets, Balls, and the Consecration of the American Spirit. Madison Books.
8. Maimonides. The Regimen of Health. Translated editions available through multiple academic publishers.
9. Watson, N. J., & White, J. (2012). Cultural and Social Diversity in Sport: Managing Difference. Routledge.
10. Bain-Selbo, E., & Sapp, B. (2016). Understanding Sport as a Religious Phenomenon: An Introduction. Bloomsbury Academic.

The post A világvallások és a sport kapcsolata – hogyan tekintenek a vallások a testmozgásra? appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

Ez megmutatja a sportokra nevelés és a sport értékeinek fontosságát a keresztény erkölcsiség kimunkálásában. A görög városállam öröksége – kulturális transzfer, mondanák ma. Ez nem volt magától értetődő, mivel a kötelező meztelenség az atlétika görög gyakorlatában nem volt összeegyeztethető a körülmetélés – mint a második Templom idején a judaizmus azonosító jelének – követelményével. Krisztus születése előtt 170-ben Jeruzsálemben egy sportiskola-gimnázium létesítése végleges szakadást okozott a hellénizálók csoportja és a többi zsidók között(1). Másrészt, az ókori sportiskola látogatása előmozdította a szocializálódást és az együttélési készséget, amelyek a nem zsidókkal való keveredésből származtak. Végül pedig valamennyi sportlétesítmény szent helynek számított, általában Héraklész és Hermész látták el a védelmezői tisztséget, és valamennyi atlétikai megnyilvánulás vallásos ünnepek keretei között történt, mivel a görög világban nem létezett profán kultúra. Mindez, nyilvánvalóan, összeférhetetlen volt a monoteizmussal. Mégis, néhány Alexandriából és Kürénéből származó dokumentum alapján megállapítható, hogy a diaszpórában élő zsidók látogatták a sporthelyeket, szétválasztván a kultúrát és a vallást. Ez megmagyarázza, hogy Philón és Szent Pál miért fordulhattak a sport nyújtotta témákhoz írásaikban, akár zsidó, akár görög olvasókat céloztak meg. A Biblia nagy személyiségeivel kapcsolatban Philón megalkotja a bölcs-atléta párhuzamot, amelynek első megszemélyesítője Jákob(2), az „atletikus erény”(3) példaképe. Szerinte az „erény atlétái” az esszénusok, akik a világtól visszavonultan közösségi életet éltek(4), életmódjukban, amint azt Philón leírta, a fizikai munka helyettesítette a gimnasztikus gyakorlatokat és az atlétikai versenyeket, mivel az a szabadságot és a rabszolgaság elkerülését biztosította számukra. Az ókori városállamban a sport elválaszthatatlan része a szabadokat megillető nevelésnek, a rabszolgákat ugyanis mindvégig kitiltották a sportiskolákból.

A Krisztus utáni I. évszázad judaizmusa a vértanúkat az atlétákhoz hasonlította, a Makkabeus-fivérek – akik a zsidó vértanúk előképei – „szent” alakját újra előtérbe állította. A Makkabeusok IV. könyve, ami kétséget kizáróan az I. század végén állt egybe, a hagyományos megfogalmazást: „akik a Törvényért haltak meg”, „az isteni Törvény atlétái” kifejezéssel adja vissza (5). A jámborság úgy koronázza őket, mint a győzelem a versenyek győzteseit koronázza, és ez meg is jelent a Via Appia egyik katakombájának a falán (6). Ez az összehasonlítás a sztoikus moralistáktól származik (7). A görögök szemében a stadion porondján küzdő atléta a kitartás (hypomoné) megtestesítője; márpedig a kitartás a vértanúk jellegzetes erénye is, azoké, akik ellenállnak az idegen hatalom nyomásának, ami őket aposztáziára (hitelhagyásra) akarja kényszeríteni. Másrészt, a győztes koronája könnyen a halál fölötti győzelem szimbólumává válhatott, mivel ez a megtisztelő jel, a városban való elismertség nyilvános jegye sérthetetlenséget biztosított hordójának, lett légyen az atléta, hős harcos vagy nyilvános jótevő.

hirdetés

Figyelni kell arra is, hogy a görögök az atletizmust olyan tevékenységnek tartották, amelynek során az ember kockáztatja az életét, vagy legalábbis a nyilvánosság előtti jóhírét, ami egy görög polgár számára ugyanazt jelentette (8). A párviadalok során, amelyek a stadionban, vagy a birkózótéren zajlottak, a homéroszi időktől kezdve a város jövendő vezető személyiségei csaptak össze. Az, amit ma olimpiai játékoknak nevezünk, és a hasonló versenyek, nem szórakozásként vagy látványosságként jelentkeztek, a sport játékos jellege csak a római civilizációban született meg. Ezeken a versenyzők nem mint amatőrök vagy hivatásosak vettek részt, hanem mint a város polgárai.

A görög világban a homéroszi kortól kezdve a sportra nevelés elválaszthatatlan volt a háborúzás elsajátításától, a fegyverforgatás tanulásától. A sport területe tehát csatatér, ez magyarázza meg a páli „jó harc” metafora alkalmazását a keresztény életről szólván: agán és athlon sportversenyre utalnak, és általában bármiféle küzdelemre. A görögök számára a sport tehát leginkább a küzdelemmel volt azonos, amelynek számtalan formáját űzték. Mindenféle sportágat a pedotrib oktatott a sportcsarnokban a hagyományos nevelés keretében, legyenek ezek harci vagy nehéz sportok; így edzettek a hoplitic küzdelemre (9). Vívás, íjászat, dárdavetés, lándzsaforgatás (10); testközeli küzdelem puszta kézzel. A görög sportoló mindenekelőtt harcos, aki emblematikus figurának megmaradt; amikor a gimnázium és a felsőbbfokú nevelés, ami az ephebia, a IV. századtól kezdve irodalmi tanulmányokkal is kezdett bővülni.

A görög sport eszménye megmaradt az archaikus nevelés eszményénél, amit Homérosz olvasása táplált, ami a kalokagathía (1): a sportra nevelés tehát teljes egészében a „szép és jó” ember formálását célozta, akinek meg kellett dolgoznia fizikai formájáért éppen úgy, mint „belső értékéért”, „erényéért” (arété). Ez a fogalom nem pusztán a harcias bátorságot jelentette, hanem az önuralmat is, a hagyomány és a vallás tiszteletét, a város iránti odaadást és a törvénynek való engedelmességet. Mindebből látható, hogy a sztoikus filozófusok és a jámbor zsidók számára könnyű volt elsajátítani ezeket a sporterényeket. A hellénizmus, úgy, amint az Keleten elterjedt Nagy Sándor hódításai nyomában, „agonisztikus” – küzdő kultúra volt, a győzelemre törekvéstől hajtva és a versengésre alapozva. Minden megnyilvánulás a sport vagy a kultúra terén verseny formáját öltötte magára, amelyben az egybegyűlt nép szeme láttára kellett, hogy kiderüljön, a város polgárai közül kik a legkiválóbbak. Az effajta, sportra nevelés az V. század végéig a vagyonos és befolyásos családokra korlátozódott, így adódtak át az arisztokratikus értékek.

Szent Pál apostol a görög város sportkultúrájának olyannyira részese, hogy ezt a lélek számára újraértelmezi. Levelei tele vannak a küzdelmek metaforáival. A futás emelkedik ki, részint hogy megjelenítse az apostoli küldetést (Fii 2,17; Gál 2,212); vagy általánosságban a páli közösségek esetében a keresztény élet bemutatásakor (2Tim 4,7-8). A Filippibeli hívekhez szólva (Fii 3,12-14) az apostol Krisztus által megragadott keresztény lendületét a versenyfutó mozgásához és erőkifejtéséhez hasonlítja, a „cél felé” nekilendülve, a jutalom pedig ezért a küzdelemért Isten hívása Krisztusban. A Korintusiakhoz írt első levelében (9, 24-26) a sportolást és a keresztény életet hasonlítja össze, a küzdelem (ökölvívás) és a futás képei segítségével. Való igaz, hogy Korintus a görög világ legrégebbi és legnagyobb tisztességgel járó atlétikai versenyeinek volt a színhelye, valamint Isztma ünnepeié, Poszeidon patrónussága alatt. Azt, hogy ezeket a versenyeket Szent Pál közvetlenül ismerte, mi sem bizonyítja jobban, mint egy terminus technicus alkalmazása, az ökölvívás nyelvezetéből: a szemet dagadtra ütni – hypopiazein (lKor 9,27). Az ökölvívás és az edzés szükségszerűen utalnak a „test megzabolázására” és „rabságban tartására”. Előtte hivatkozik a „megtartóztató életre” (enkrateia 13), amit minden sportolónak gyakorolnia kell, aki részt vesz a versenyfutásban (lKor 9, 25). Pál apostol sportszemléletében a hívő önmagával vívott küzdelme fontosabb a versengésnél és a résztvevők egymás közötti vetélkedésénél; ebben különbözik felfogása a görögök sporteszményétől. Természetesen a korintusiaknak azt tanácsolja, hogy „fussanak a győzelemért” (lKor 9,25); ám később, a Filippibeliekhez írt levelében (2, 3) a megtérteket arra inti, hogy semmit ne tegyenek „vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból”, ez utóbbi viszont a görög város saját értékeinek és szisztémájának tagadhatatlan megkérdőjelezése. Pál nem az elismerésre törekvő versengés erkölcsiségét védi, hanem sokkal személyközpontúbb módon az önmagát túlszárnyalás moralitását: a végső erőfeszítésig el kell menni, és ezt ő mint kora jelesei, az utazással (2 Kor 11, 25-26) és a sportolással példázza.

Az egész ókor folyamán a kereszténység a görög-római világ kulturális kategóriáiban és a küzdelem-versengés szellemében gondolkodott. A Karthágóban vértanúvá lett Perpétua aktái 203-ban tartalmazzák, hogy a szent kivégzése előtt révületben önmagát a gonosz lélekkel küzdő harcossal azonosította a karthágói nagy sportverseny keretében (14). Az V. században Alypius, egy Szent Ágostonhoz közeli személy a sportesemények rendíthetetlen híve volt; ugyanekkor Galliában Sidonius Apollinarius püspök a labdajáték (római újdonság) elszánt pártolója, amelyben ő a csapatszellem eltanulásának a lehetőségét látta meg, s nem habozott beállni a játékosok közé (15). Az egyházatyák beismerték, hogy a keresztényekre is vonzóerőt gyakorolnak a sportversenyek, s ezért a sporttól kölcsönzött hasonlataik állandóan előbukkannak írásaikban. Az a tény, hogy a sport mindig valamilyen politeista vallási eseményhez is kötődött, nem zavarta a hellenisztikus kultúrában elmélyülteket, főként Keleten. Ugyanakkor a II. század elején Tertullianus Karthágóban „A látványosságokról” című írása lapjain maró kritikával bírálja kora sportvetélkedéseit éppen úgy, mint minden egyéb látványosságot, tömegszórakozást. A páli szellemmel szakítva, szerinte a hittel lehetetlen összeegyeztetni a sportünnepélyek vallási megnyilvánulásait: a cirkusz a politeizmus démoni sűrítménye, az ezeken hemzsegő bálványok miatt. Elítéli az amfiteátrumok látványosságainak a kegyetlenségét, a gladiátorok küzdelmét, s főként a vadállatok színlelt vadászatát, amelyeket az arénákban rendeztek, s amelyeken az elítélteket föláldozták. Végezetül kárhoztatja a stadionokban tartott tömegrendezvényeket és a lóversenyeket, a szórakozás ártalmas befolyása miatt; hiszen a nézőket látvány-kultúra függővé teszik ezek a rendezvények, melyeket a császári hatalom támogat, hogy a nép cselekvésképtelenné váljék, ahelyett, hogy a polgári életben ügyködne. Ráadásul ezzel szítják fel a tömegek szenvedélyeit. Ha eltekintünk a bálványimádás vádjától, ezeket a szemrehányásokat megtaláljuk az I. és a II. század római moralistáinál is, mint Seneca vagy az ifjabb Plinius, jóllehet az akkori értelmiség is szakadatlan látogatta a cirkuszokat és a stadionokat. Ám az is igaz, hogy a rómaiak jelentősen hozzájárultak a sport fogalmának fejlődéséhez, valamint társadalombeli térnyeréséhez. Az uralkodó réteg számára a sport kellemes időtöltésnek és egészségügyi karbantartásnak tűnt inkább, és kevésbé katonai fölkészülésnek. A sport inkább a magánélet szférájába tartozott, s noha a római hadvezérek mind nagy sportolók voltak, a római arisztokrácia nem volt hajlandó személyesen küzdeni a stadionban, és vetélkedni a nagyközönség szeme láttára (16). Másrészt a rómaiak a sporteseményeknek tömeglátványosság jelleget adtak, amit a hivatásos sportolók biztosítottak, s e tömegszórakoztatást a római nép megkövetelte: panem et circenses (kenyeret és cirkuszt). A vezető egyéniségek ezt az igényt kielégítették, mert az atlétikai játékok (ludi) mellett létrehozták a látványosságokat (munera), amelyek során az amfiteátrumokban, az e célra épített jellegzetes római épületekben (17) gladiátorok küzdelmének és színlelt vadászatoknak örvendhettek a nézők. Ez utóbbiaknál a mi fogalmaink szerint a szó szoros értelmében nem sportról van szó, de a kegyetlen és véres játékokhoz gyakran társultak versenyek, és a nézősereg ugyanaz volt. Maguk a görögök is ismerték, és megbecsülték a gladiátorviadalokat. A hellenisztikus zsidó irodalomban (18) az állatokkal folytatott küzdelem úgy jelent meg, mint egy epizódja annak a szüntelen harcnak, amelyet a hívőnek állandóan folytatnia kell a rossz ellen (19). A Római Birodalomban általános kavargásnak lehetünk tanúi, a látványosságok és a sportok progresszív egyformává válásának, a görög és a római kultúra keveredésének, amelyben a hellenizmus jelenti a hagyományosan eszmeit (20).

Ez az ellentmondás tette a keresztények számára lehetővé, hogy a vértanúságot az agonisztikus (küzdő) eszme beteljesedésének éljék meg, mint „nagy atléták” (21), amint azt már a zsidók is megtették. A győztes koronájának a szimbóluma az örök élet szimbólumává lett, és az I. századi újszövetségi iratokban, amelyek a zsidó-keresztény közösségekben keletkeztek, megjelenhetett: a keresztény, aki mindvégig hűséges Krisztushoz, elnyeri az „élet koronáját” (Jak 1,12; Jel 2,10), a „dicsőség koronáját”, ami „hervadhatatlan” (lPét 5,4), az atléták hervadó koronáival ellentétben. A Domitianus császár alatt, 90 táján kitört keresztényüldözéskor Római Szent Kelemen a római keresztények helyzetét, az amfiteátrumban küzdőkéhez hasonlította: „Ugyanabban az arénában vagyunk, ugyanaz a küzdelem vár ránk” (22). A római egyház alapítóiról, Péterről és Pálról szólva „atlétáknak” nevezi őket, akik kitartottak „egészen a halálig”. Pál elragadta a „bátorság pálmáját”, megkapta a „hit jutalmát”, dicsőségbe öltözött (23). A vértanú és a sportoló erényei: az ellenállás, az elszántság, az erősség, a komoly bizalom (24). Leveleiben, amelyeket Antiochiai Szent Ignác fogolyként Róma felé utazva az ázsiai egyházaknak írt, a keresztény életet Szent Pálhoz hasonlóan „versenyfutásnak” (25) mondja, amelynek vége a vértanúság. Rómában végezték ki más elítéltekkel együtt az amfiteátrumban rendezett vadászat során. A keresztény önnevelés hasonlít a sportoló önneveléséhez, jóllehet az utóbbi testét olajjal keni be, míg a kereszténynek „lelki” kenettel kell élnie. Ez a hit, a katekézis, a türelem és a bátorság (26), ő így tesz szert lelki és fizikai erőre, amelyek a vértanúság megpróbáltatásakor szükségesek (27).

A vértanúságok elbeszélései gyakran kölcsönöznek a sportesemények elemeiből, egyfajta „kultúrák harca” keretében (28), a keresztényeket gyakran stadionban vagy amfiteátrumban végzik ki, legtöbbször vadászat során: az egybegyűlt tömeg üvölt, őrjöng a vér láttán, megjeleníti a látvány-kultúra valamennyi devianciáját, ami a szadizmussal határos; mialatt a vértanú a jó csatát vívó eszményét, vagyis a görög atlétáét, akit Szent Pál „keresztelt meg”. Ez Szent Polikárp esete, akit a vadászat után elevenen égetnek el (29), vagy még inkább Perpétuáé, és az első afrikai vértanúké, akiket a karthágói nagy vadászat során gyilkolnak meg. Antiochiai Szent Ignác nagyon is tudatában volt annak, hogy az evangelizálás milyen hasznot tud húzni ebből a látvány-kultúrából, amint erről levelei tanúskodnak. Nem elég, hogy „engem kereszténynek mondjanak” hanem hogy „lássák, valóban az, keresztény vagyok”. Magától értetődően a hatalmas gyülekezet egy sportesemény alkalmából erre kivételes alkalmat nyújtott. Tertullianus más szavakkal vonta meg a mérleget: „A mártírok vére a keresztények magvetése.” A stadionok, cirkuszok, amfiteátrumok eseményei éppen úgy vonzották a keresztényeket, amint taszították.

A kereszténység hivatalos elismerésével Nagy Konstantin császárságától kezdve a legbuzgóbb keresztények egyre támadóbban léptek fel a látványosságokkal és a sporteseményekkel szemben, és megkísérelték befolyásolni a császári törvényhozást. Ám a törvények visszavonásának vitája végig az egész IV. századon át bizonyítja a többségi vélemény ellenállását és ragaszkodását a játékokhoz. A gladiátorok viadalai az V. századra ritkultak csak és Karthágó, Arles cirkuszait a VI. századig használták. A lóversenyek iránti szenvedélyt pedig Róma átörökítette Bizáncra. Az ókor végének új, keresztény „szövegkörnyezetében” korholta Szent Ágoston a híveket, akik a sporteseményeken ott tolonganak, és határozottan elítélte a látvány-kultúrát, ami a theatrica. Egybefogva, valamennyit a politeizmus folytatásának tekintette (30). Ágoston a „jó harc” témát átértelmezte: a látvány-küzdelem többé nem az amfiteátrumokban zajlik a vadállatok ellen; hanem a hívő elmélkedjen a vértanúk nyújtotta példán és Isten meg a keresztény közösség színe előtt éljen igazi keresztény életet. íme, ez az egyetlen, nevéhez méltó látvány, amit Isten a híveknek ad szemlélődés végett.

hirdetés

Forrás: Baslez, Marie-Françoise: Az ókori kereszténység szembesülése a görög-római világ sportkultúrájával, Communio 14 (2006/3–4) 161–168. (ford. Török József) (Marie-Francoise Baslez ENS volt növendéke, ókortörténet professzora, Université de Paris XII. Kutatószemináriumot vezet az antik görög-római társadalmak és vallások témakörben az ENS ULM keretében (Párizs))

Hivatkozások

1. IMak 1,14-15; 2Mak 4,14-15,18.
2. De sobrietate, 65.
3. Legum allegóriáé. III. 93. MTörv 45.
4. Quod omnis probu s, 86. Lásd H ypoth etica 11,6-7.
5. 4Mak 6,10-17 és 12-16.
6. Corpus Inscriptionum Judaicarum I, CXXI.
7. A 4Mak kétséget kizáróan alkalmi beszéd egy emlékünnepre, teljesen sztoikus szellemű.
8. A görög sportot általánosságban lásd W. Decker, Sport in der griechischen Antike, Stuttgart 1995. U ó és J.-P. Thuillier, Le sport dans l’A n tiq u ité, Picard, Paris 2001.
9. A görögök sajátos harcmódja, a nehéz gyalogságé. A harci alakzat neve csapat, fa la n x . Lásd V. Hanson, Le m odele occidental de la gu erre, Belles Lettres, Paris 1990.
10. D. G. Kyle, A th letics in an cien t A thens2, Brill, Leyde 1998.
11. Első megközelítésként lásd B. Legras, Education et culture dans le m onde grec, VIII’ s ie d e av. J. C. – I V siécle a p .J .-C ., Armand Colin, Cursus, Paris 1998.
12. Önéletrajzi részlet, amit Jeruzsálemben mondott el a második útja végén. Ez megjelenik ApCsel 20,24-ben.
13. Ennek az eszmének a végsőkig eltúlzása vezetett az e n k ra tiszte szh e z, s lett eretnekséggé.
14. P. Franchi de C avalieri, „Passió ss. Perpetuae et Felicitatis”, S critti agiografici, Studi e testi 122 Vatican 1962.
15. Levelek 5 ,17 ,5 -7 .
16. A sportról Rómában lásd J.-P. T huillier, Le sport dan s R om e antique, Editions Errance, Paris 1996.
17. G. Ville, L a g la d ia tu re en O ccident dés origines á D o m itien , Paris 1981.
18. 4Mak,Jőb testa m e n tu m a , lásd Écrits in tertesta m en ta ires, La Pléiade, Gallimard 1987.
19. V. Saxer, Bible et hagiographie. Textes et them es bibliques dans les Actes des m a rtyrs authentiques des premiers siécles, Bern 1986, 39-40.
20. L. Robert, Les g la d ia teu rs dans VOrient g rec, Paris 1940.
21. Római Szent Kelemen K orintusiakhoz írt első levele 5,1, Domitianus császár alatti keresztényüldözéskor, 90 táján. Antiochiai Szent Ignác Levele P o lyk arph oz 3,1.
22. lKor 7,1.
23. lKor 5,1-6.
24. lKor 2,3.
25. Levelek, A rómaiakhoz 2,1 és 9,2; P o lykarphoz 2,3.
26. E J3,2
27. Róm 3,2.
28. Ch. Hugoniot, „Église et cité: le conflit des spectacles”, in M.-F. Baslez éd. Les premiers temps de l’Église, Folio Histoire, Gallimard, Paris 2004, 622-630.
29. Actes de Polycarpe, 9 -1 2 . E műfajban legrégibb, II. sz. közepe.
30. Sermo : 20, 281. Vallomások, VI, VII, 11 és 1,3.

The post Az ókori kereszténység szembesülése a görög-római világ sportkultúrájával appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

 Minden rekord bravúrként van beállítva, amiről a média széleskörűen beszámol; a bajnok fantazmákat fenntartó ideált testesít meg: fiatalság, szépség, erő, siker. Így gyártjuk le a „stadionok isteneit”, akikkel azonosulunk. Ezért a sportolót egészen a túlhajszolásig érheti a „mindig több” kísértése, a haszon csábításával együtt: anyagi nyereség, hírnév stb.

A játék ingyenessége eltűnt a szemünk elől. Az értelem keresését, a beteljesülésre való vágyat megmételyezheti a csábítás. Ez az, amikor a konkoly elfojtja a jó magot. A győzelemre és az arra irányuló akarat, hogy jobban csináljam, mint mások, mértéktelenséghez vezethetnek, a túlzásba vitt edzések, illetve mindenfajta szabálytalanság (doppingolás, manipulált meccsek, korrupció, erőszak stb.) veszélyeivel együtt. Valóban, olykor a sportgyakorláshoz általánosságban hozzárendelt erényekkel szemben áll a kevésbé nemes realitás: a dicsőség keresése, a pénzsóvárság, amelynek néha igen nehéz ellenállni. Pedig a győzelem, az elismertség, megbecsültség olyan dinamizmusnak a jellemzői, amely önmagában egyáltalán nem rossz. De a veszély ott leselkedik, amikor ez a dinamizmus eltér eredeti céljától; így „a jó látszata alatt” a sportoló a csábítás finom, alig észrevehető és megtévesztő hálójába kerül. Valóságos harctér ez.

Ignác maga is megtapasztalta azt, amit ő „sub specie boni”, azaz a jó látszata alatti kísértésnek nevezett. Magáról mondta, hogy „az a nagy és hiú vágy vezette, hogy hírnevet szerez magának”.Egy nap aztán megértette, hogy egészen addig csak álmodta az életét, azoknak a képeknek a játékától megigézve, amelyekkel lelkében azonosult. A sportoló (főként az élsportoló) nincs megvédve ezektől a „cselvetésektől”, amikor a „mindig többet” keresi, a mindenhatóság illúziója vagy a „legjobbnak lenni” rögeszméje kísérti. A csábítások valóban a gyötrődés, sanyargatás útjai, amelyek veszélyeztetik, tönkreteszik az egészséget. Márpedig: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mt 16,26).

A klubok drukkerei, támogatói sem menekülnek meg ezektől a kísértésektől: az ellenfél „ellenség” lesz. Ezért a sportpályán úgy, mint a lelátón vagy a stadion környékén egy pillanat alatt lesöpörheti a fair play szabályait az erőszak.

2. Felsőbbrendű emberré válni?

Fontos, hogy szem előtt tartsuk: önmagunk meghaladása a sportolás lényege. Ez a törekvés a sportoló termékeny feszültségének hajtóereje a versenyen, s az ott megtapasztalt élvezet tartja fenn a feszültséget. E nélkül megszűnik a sport gyakorlata, s átadja helyét a játéknak. De a vágyott haladás nem végtelen, ami az emberi faj korlátaira figyelmeztet. Az atlétikában a versenyek hetven százalékában már húsz éve nincs fejlődés. Ezért nagy lehet a kísértés, hogy mindenfajta pótszert alkalmazzanak, beleértve az illegális eljárásokat is, hogy kielégítsék a „mindig erősebb” és „nagyobb” olthatatlan prométheuszi szomjúságát, azt az állandó szükségletet, melynek következtében az ember felül akar emelkedni saját állapotán. Szembesülve végességével az ember minden eszközzel a „végtelent” keresi. Az „extrém sportok” új keletű vonzereje (toronyugrás extrém magasból, extrém sílesiklás meredek sziklákon…) ezt a „maximalizációt” tükrözi. Még ha az extrém sportolók száma igen korlátozott is, létük akkor is ezt a kihívások iránti szükségletet fejezi ki: életveszélyes bravúrokat és hihetetlen, még nem látott dolgokat véghezvinni.

A sportpályán minden számszerűsített és a legjobb teljesítmény érdekében optimalizált. A test maga is rengeteg számításnak és mértéknek van alávetve. Technológiai eszközöket vetnek be, hogy néhány centimétert vagy ezredmásodpercet nyerjenek, mint Rómában a 2009-es úszó-világbajnokságon, ahol a teljesítmények 1,6 százalékkal javultak a poliuretán úszódressz használata miatt.

Nagy előrelépés, hogy a technológiai eszközök fejlődésének köszönhetően a fogyatékos emberek is hozzáférnek a gyakorlópályákhoz, ami eddig elérhetetlen volt számukra. Mégis megfontolásra késztet: vajon meddig folyamodhatunk technológiai eszközökhöz, hogy felülkerekedjünk a testi korlátokon?

Ellentétben a hívő magatartással, amikor az ember beleegyezik abba, hogy Mástól kapja az életét, a „mindig többet” kultusza ahhoz a pökhendiséghez vezet, amely azt képzeli, hogy minden eszközzel saját maga alakítja a testét. A sportember így a felsőbbrendű ember kialakítása felé tart, s a színielőadásként felfogott sport mitizálja ezt.

3. A pénz zsarnoksága

Azzal, hogy az élsportot előtérbe helyezi, a média a teljesítmény hatását növeli, amint ezt Coubertin kifejti: figyelik és utánozzák a bajnok viselkedését, aminek így példaértéke van. A sportoló napjaink végtelenül tökéletes testkultuszát növeli bravúrjával. De miután akarata ellenére „sztárt” kreáltak belőle, a hirtelen megistenülés által az elidegenedés veszélyével találja szembe magát: de hát hogyan álljon ellen ahhoz hasonló szerződési felkéréseknek, mint amilyeneket a filmsztároknak ajánlanak fel?

Az amatőr, érdek nélküli sporttal szemben megjelenik a pénzsóvár hivatásos sport, az új „templomi árusok” jelensége. A játékosok átigazolására fizetett pénzösszeg megbotránkoztatóan magas, magát a sportolót teszi áruvá. Értékét a kereslet és kínálat játéka szabja meg: a modern rabszolgaság új formája ez. A sportelőadás egyik hatása ez, amely – a piaci törvényeknek alávetve – maga után vonja a „sztárcsinálást”, a bérek inflációját, a legjobb játékosok és edzők mercatóját. S minél jobban függ a sport a magánszférából eredő finanszírozástól, annál inkább az eredményesség rabja lesz, ami az emberi korlátok legyőzéséhez használt pótszerek alkalmazására ösztönöz.

Hogyan lehet hát ellenállni mindannak a manipulációnak, amely a mindenhatóság utáni szomjúhozásból, a pénzsóvárságból, a dicsőségvágyból, az uralomvágyból és korlátaink letagadásából ered? Lám, ez az igazi küzdelem, amelyet minden sportembernek (élsportolónak) manapság meg kell vívnia.

Krisztus pusztai megkísértésének történetében (Mt 4,1–11) az ördög, akit Ignác az „emberi természet ellenségének” nevez, pontosan három fegyvert használ. Az első kísértés, hogy az ember maga legyen saját életének forrása. A második, hogy a világ ura legyen. A harmadik, hogy feltűnéssel és bravúrral hódítson. Ezek a kísértések beszivárogtak a sport területére, célt csinálnak belőle, pedig csak az ember szolgálatára rendelt eszköz. Ezzel a sportolót olyan radikális választások elé állítják, amikor is a testét és életét tiszteletben tartó szabad ember életmódja és cselekvésmódja a tét.

Ez a küzdelem nem annyira a sporttermekben zajlik, hanem mindenki szívében: abban a feszültségben, mely a mindenáron „dobogóra jutás” vágya és a „vesztés”, a „nem én vagyok a legjobb” elfogadása között alakul ki. Ellenállni a doppingszerek ajánlatának, a reklámszerződések pénzbeli csábításainak, hogy a legjobbat adva magukból megízleljék az igazságos, becsületes részvétel örömét, nos, mindez nem más, mint hogy a sportolók megőrzik teljes emberségüket és méltóságukat. Alain Mimoun alakja egy ilyen sportolóé, aki nyomot hagyott a sporttörténetben. Élete példamutató: kivételes akarattal, kitartással, bátorsággal szüntelenül felülkerekedett korlátain; sohasem engedett az olcsó győzelem káprázatának. Szorgalmasan, szívós kitartással edzett, kiváló akart lenni. Az 1956-os, melbourne-i olimpián mitikus futása a legyőzhetetlen Emil Zátopek ellen szinte történelmi esemény volt. Meséli, hogy ezen a napon negyvenfokos hőségben futotta le a maratont; lábai sajogtak, nem kapott levegőt, magában így kiáltott: „Te lusta, csak nem fogod most feladni!” Így hát futott, győzött, s végül ellenfele hosszas öleléssel gratulált neki.

* * * * *

Az igazi sportoló szenvedélyes, s kész áldozatot hozni a saját sikerénél nagyobb cél érdekében. Az erőfeszítésben kitartva küzd mindaz ellen, ami visszafog, lenyom, elnehezít. Felfedezi testében az élet lényegét, a szabadság ingyenes ajándékát.

A tapasztalt kisiklásokkal szemben napjainkban intézményes szabályozást vezettek be, bizonyára megóvandó mindazt, amit a „sport genetikai kódjának” hívhatunk. Már kibontakozik a „pénzügyi fair play” fogalma, amely arra szolgál, hogy erkölcsi szabályozást biztosítson; emellett a nemzetközi doppingellenes szabályzat felülvizsgálatát is tervbe vették. De elsősorban vajon nem az lenne az új és valóságos kihívás minden sportoló számára, hogy bölcsességgel álljon ellen ezeknek a kísértéseknek, elfogadva saját és a többiek korlátait, tiszteletben tartva az egészség- és élethigiéniát? Ez az alázat útja, ugyanakkor a sportoló méltóságának megerősítése. S bizonyára ez az igazi sportember jellemzője.

Az írás első része itt olvasható: „A sport az élet szolgálatában – A sport, jelentősége és ellentmondásosságai”

hirdetés

Szerző: Michéle Vallée (Christus, 2015. július (n. 247), 264–272.) (fordította: Mézner Mariann). A magyar nyelvű változat eredetije az Embertárs 2015/4-es számában jelent meg (Jezsuita kiadó).

Felhasznált források:

1. Marcel Mausst idézi M. BOUET: Signification du sport, Editions Universitaires, Paris, 1971, 12. n
2. G. MAGNANE: Sociologie du sport, Idées NRF, Paris, 1964. n
3. M. BOUET: Signification du sport, i. m. 46–47.
4. LOYOLAI SZENT IGNÁC: A zarándok, n. 1.
5. J.-F. TOUSSAINT: La chimie et le sport, EDP-Sciences, Les Ulis, 2010, 67–68. n
6. I. QUEVAL: Felsőrendű emberek gyártása: edzett test, doppingolt test, túlméretezett test, in J.-F. TOUSSAINT: La chimie et le sport, i. m.

The post A jó mag és a konkoly – A sport, jelentősége és ellentmondásosságai appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

Amikor „sportról” beszélünk, miről is beszélünk tulajdonképpen? Ez a kifejezés különböző szintű gyakorlatot és annak olyan sokféle formáját foglalja magában, hogy lehetetlen egyértelmű fogalmat levezetni belőle. Mik a közös pontok egy erdei kocogás, amelynek egyetlen célja a futás élvezete, és egy ezerötszáz méteres versenyre felkészítő rendszeres edzés között? Sok definíciót javasolnak. Ezek közül Georges Magnane tartja fontosnak azt, hogy a sportot társadalmi környezetébe illesztve határozza meg: „Szabadidős tevékenység, amelynek domináns eleme a fizikai erőfeszítés. Egyszerre játék és munka, amelyet szabályok szerint, versenyszerűen űznek. Speciális előírások és intézmények tartoznak hozzá. Igen könnyen professzionális tevékenységgé alakul át.” Michel Bouet-val együtt ellenkezhetünk ezzel, mondván hogy nemcsak versenyszerű sportok léteznek (például alpinizmus, búvárkodás stb.), de „feltételezhetjük, hogy minden sportban ott rejtőzik a versenyszellem”, még a megrendezett versenyek nélkül is.

Némely szerző úgy látja, hogy a sport alapvetően meghatározható a játékossága alapján, de ezt már nem tarthatjuk velejárójának. Végül is a versenyek tétje és a teljesítményközpontúság olyanná vált, hogy ez már bőven meghaladja a játék határait: az önzetlen erőfeszítést veszélyezteti a haszonkeresés, a szabályok s az ellenfél tiszteletben tartását és az elfogadott kudarcot veszélyezteti a mindenáron való győzelem felbőszült indulata; az önmegvalósítást a sportoló piaci áruvá degradálódása stb.

A sportolás egyre fokozódó ellentmondásossága fejeződik ki e társadalmi realitás középpontjában. Itt nagyon erősek a kísértések, a démonok elszabadulnak, a konkoly és a jó mag együtt nő. Mindez a sportot a spirituális küzdelem helyévé teszi. De lehetséges győztesként kikerülni ebből, és megtalálni a fejlődés útját itt, ahol értelmet nyer az élet, hiszen ebben az összetett valóságban működik a Lélek.

A sport az élet szolgálatában

Minden lénynek a teste fejezi ki azt az éltető dinamizmust, amelyet magában hordoz. S a keresztény hagyomány ezt sem hagyja ki; fontosságot tulajdonít minden jellemző mozdulatának. A sportolás épp azért, mert aszkézis, pontosan a test harmóniájának megvalósításában működik közre. Ez – bár sohasem tökéletes, de – jelzi a folyamatos fejlődést a létezés kiteljesedése, a nagyobb belső egység és igazabb emberség felé.

1. Éltető dinamizmus

Egy sportoló erőfeszítéseit szemlélve könnyebben megérthetjük, hogy a sportnak lényege az életerő és az emberi test szépségének kifejezése. A folyamatos teremtés jele ez az éltető dinamizmus: az Ember teremtéséé, aki Isten csodája, de befejezetlen teremtmény. A sport a teremtés helye, amint erről Jean Galfione beszámol: „Amikor a pálya szélén állok, rúddal a kezemben, belül kiüresítem magamat. Egészen belemerülök érzékelésem kiterjedt világába, hogy itt és most megalkossak mindent. Mindentől elszakadok, hogy egyetlen gondolattal elérjem a fellegeket és az élvezetet.”

A sportoló legfőbb motivációja egy belső feszültség, az előrehaladás vágya, keresve a beteljesülést. Tehát a győzelem öröme mintegy felbuzog.

Az edzés lassú és hosszadalmas munkája során, idővel kifejlődnek a sportember testi adottságai, s ez nemcsak a test, hanem az ő teljes lényének fejlődését jelzi. S amikor a technika, a tehetség és érzékenység találkozik egy közös és tökéletes pontban, úgy tűnik, a test súlytalan; a lélek által hordozva a szépség szolgálatába kerül, úgy, mint a táncban: a tiszta kegyelem egy pillanata, ami megindít és ösztökél, a sportoló és a nézők között szoros szimpátiát létesítve.

2. Aszkézis

Aki szabadidős aktivitásra adja magát, abból sem hiányzik az a vágy, hogy formában maradjon, „felülkerekedjen” önmagán; de az élsportoló ebben a felülkerekedésben egészen a kiválóságra törekszik. Ugyanakkor mindkettő kikapcsolódik és örömet is talál ebben, de különböző módon. Egyiknek a mozgás szórakozás, játék; a másiknak munka, hiszen a testi ügyesség nem veleszületett adottság: tanulást, figyelmet igényel. Egy mozdulat kidolgozása, ismétlése, begyakorlása igazi aszkézis.

Ez emlékeztet arra az aszkézisre, amelyre a Lelkigyakorlatok teljes menetét alapozta Loyolai Ignác az ember nagyobb szabadsága érdekében. Ugyanis a Lelkigyakorlatok könyvének elején a lelkigyakorlatokat a testi gyakorlással hasonlítja össze; egyiknek és másiknak is az a célja, hogy a szív és a test engedelmességében „készen álljon” a haladásra. A „magunk legyőzésére” irányuló akarat a megfelelő gyakorlatok kitartó elvégzésével utat nyit egyfajta beteljesülés felé.

De úgy tűnik, hogy ezen azonosságokon túl a célok érzékelhetően különböznek: egy versenysportoló számára arról van szó, hogy azért győzze le korlátait, s valamiképpen „természetfölöttivé” váljék, hogy ő legyen a legjobb, vagy legalábbis egy a legjobbak között: így megismerje a „dicsőséget”, amivel az emberek övezik körül. Ignác számára a haladás „Isten nagyobb dicsőségére” irányul. Ebben az összefüggésben az „Isten nagyobb dicsőségére” kifejezés középfokú jelzője az úton járó ember helyzetét illusztrálja, aki saját beteljesülése, vagyis a teljes élet felé halad, Isten tekintetével kísérve.

3. Az értelmet kereső ember

Egy perspektívát nyit meg minden sport gyakorlása: a fejlődés lehetőségét. Az élsportolónál a saját korlátai meghaladására törekvés azt a vágyat fejezi ki, hogy értelmet adjon életének. Ez itt a jó mag jellegzetessége, mert a teljesítmény javítása együtt jár egész lényének elköteleződésével egy ideál felé, hogy azt vigye végbe, ami jobb. Mozgósítja akaratát ennek eléréséhez, s minden motorikus, érzéki és értelmi adottságát egyetlen célra összpontosítja. A beteljesüléstől még messze van, egy teljesítmény elérése ennek újabb meghaladására hív. Mindez az abszolútum ízét rejti magában.

A kitartás komoly próbáinak fejlesztése, mint például a maraton vagy a tájékozódási futás, ötvözi az egyéni és közösségi dimenziót, valamint érzékelteti a testvéries és ünnepi hangulatban megélt játék és önlegyőzés vágyát. A többiek elköteleződése nagyban támogatja az egyén erőfeszítését: a cinkos és harmonikus együttlét élményét keresik. S mit mondjunk az eltökéltségről azokon a versenyeken, ahol mozgássérült sportolók indulnak? Fogyatékosságuk ellenére bizalommal vetik be magukat, hogy felülkerekedjenek a nehézségeken: gyengén látók műlesiklása, kosárlabda-játékosok kerekes székben… Az emberi erő, kitartás példája, önmaguk elfogadása rezignáció nélkül, egyszerűen az élni akarás vágya hajtja őket.

Vajon nem ez a keresés éltette Szent Pált, amikor így nyilatkozott: „Elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban” (Fil 3,13–14).

4. Az emberség iskolája

Legyen szó akár szabadidős tevékenységről, ahol az embernek egyedül az erő bevetésének szabad és vidám pillanatnyi élvezete számít, s mit sem törődik azzal, hogy magasabbra lépjen a sportélet ranglétráján, vagy pedig szervezettebb gyakorlásról, amelyet a versenyzés vágya tart fönn: a sportolás a teljes személy növekedésének és fejlődésének kiemelt eszköze. A sport a fegyelmezettség, a szabályok tiszteletének, a szolidaritás tanulásának helye; őszinte találkozásra nyit meg az ellenféllel. Az összecsapás így elhagyja az ellenséges viszonyulás modelljét, hogy ezáltal egy rövid ideig tartó mű megalkotásában, amelyben mindenki a legjobbat adja magából, „együttműködéssé” váljon.

Pierre de Coubertin nevelési javaslatával arra törekedett, hogy az ingyenes erőfeszítést, az ellenfél tiszteletét szervezeti keretek között elősegítse, ami az idillikus, példás társadalom képét táplálhatta. Ez az, amit az olimpiai és paralimpiai játékok eseménye megpróbál felajánlani a majdnem világméretű szinten betartott „olimpiai tűzszünettel”. Mint minden jelentős sportesemény, az olimpia is nagy ünnepi pillanat, a kollektív közösség ünnepélyes momentuma, valamiképp kultikus dolog, amivel kapcsolatban lehetetlen nem emlékezni arra, amire minden Lélek által megvilágosított ember hivatva van: „Ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is” (Fil 2,2–4).

De ezek a gyümölcsök szorosan függnek attól, hogy a sportoló alapvetően mit tűzött ki célul maga elé. Ez az valójában, hogy az ember hogyan, mire használja a sportot, ami segítheti élni, vagy ellenkezőleg: tönkreteheti. S részben itt van a sport ellentmondásosságainak gyökere.

Az igazi sportoló szenvedélyes, s kész áldozatot hozni a saját sikerénél nagyobb cél érdekében. Az erőfeszítésben kitartva küzd mindaz ellen, ami visszafog, lenyom, elnehezít. Felfedezi testében az élet lényegét, a szabadság ingyenes ajándékát.

A tapasztalt kisiklásokkal szemben napjainkban intézményes szabályozást vezettek be, bizonyára megóvandó mindazt, amit a „sport genetikai kódjának” hívhatunk. Már kibontakozik a „pénzügyi fair play” fogalma, amely arra szolgál, hogy erkölcsi szabályozást biztosítson; emellett a nemzetközi doppingellenes szabályzat felülvizsgálatát is tervbe vették. De elsősorban vajon nem az lenne az új és valóságos kihívás minden sportoló számára, hogy bölcsességgel álljon ellen ezeknek a kísértéseknek, elfogadva saját és a többiek korlátait, tiszteletben tartva az egészség- és élethigiéniát? Ez az alázat útja, ugyanakkor a sportoló méltóságának megerősítése. S bizonyára ez az igazi sportember jellemzője.

Az írás itt folytatódik: „A jó mag és a konkoly – A sport, jelentősége és ellentmondásosságai”

hirdetés

Szerző: Michéle Vallée (Christus, 2015. július (n. 247), 264–272.) (fordította: Mézner Mariann). A magyar nyelvű változat eredetije az Embertárs 2015/4-es számában jelent meg (Jezsuita kiadó).

Felhasznált források

1. Marcel Mausst idézi M. BOUET: Signification du sport, Editions Universitaires, Paris, 1971, 12. n
2. G. MAGNANE: Sociologie du sport, Idées NRF, Paris, 1964. n
3. M. BOUET: Signification du sport, i. m. 46–47.
4. LOYOLAI SZENT IGNÁC: A zarándok, n. 1.
5. J.-F. TOUSSAINT: La chimie et le sport, EDP-Sciences, Les Ulis, 2010, 67–68. n
6. I. QUEVAL: Felsőrendű emberek gyártása: edzett test, doppingolt test, túlméretezett test, in J.-F. TOUSSAINT: La chimie et le sport, i. m.

The post A sport az élet szolgálatában – A sport, jelentősége és ellentmondásosságai appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

„A háborúk azért törnek ki, mert a nemzetek félreértik egymást” – mondta Pierre de Coubertin. „Addig nem lesz béke – mondja -, amíg a különböző fajokat elválasztó előítéleteket le nem győzzük. Mi lenne jobb eszköz e cél elérésére, mint az, hogy minden ország ifjúságát rendszeresen összehozzuk az izomerő és ügyesség barátságos próbáira.”

A Fifa alapítója, Jules Rimet is úgy vélte, hogy a sport képes a kor heves nacionalizmusát lecsendesíteni és enyhíteni. Coubertin báróval ellentétben azonban Rimet, aki egy szegény katolikus fűszeres fiaként úgy vélte, hogy a sporton keresztül csak akkor lehet béke, ha a sport minden társadalmi réteghez eljut. Párizsi sportklubja minden társadalmi csoport számára nyitott volt, és bár a korabeli udvarias francia előkelőségek lenézték a labdarúgást, mint a gengszterek játékát, Rimet a klubjában elfogadta a játékot, és szorgalmazta a Fifa létrehozását.

Aztán jött az első világháború … Paradox módon a háború bebizonyította, hogy a labdarúgás már világjátékká vált, hiszen 1914 karácsonyán a brit és a német katonák a „Senki földjén” fociztak! Itt találjuk a CISM katonai játékok előfutárát!

Rimet álma, hogy a labdarúgás révén a különböző nemzetekből származó emberek „képesek lesznek bizalommal találkozni, a szívükben gyűlölet nélkül és a szájukon sértegetés nélkül”, még mindig folyamatban van, de hányan fognak egyként szurkolni a televízió előtt az afrikai világbajnokságon!

Engedje meg, hogy egy másik mondatot idézzek. Ezúttal a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes című, az Egyház a modern világban című lelkipásztori konstitúciójából. A 61. cikkely kimondja: „A sport segít testvéri kapcsolatokat teremteni mindenféle körülmények között élő emberek, nemzetek és fajok között”. Valójában számos pápa osztotta Coubertin, Rimet és a CISM tagjainak ezt a meggyőződését, hogy „a sport segíthet a béke előmozdításában”.

„Különböző alkalmakkor – mondta a pápa és sportember, II. János Pál – nyilvánosan beszéltem a sportról, mint a megbékélés valódi eszközéről a világban. Az Önök jelenléte itt, számos országból (a 43. Nemzetközi Olasz Tenisz Openre utal), ékesen jelképezi a sport egyesítő erejét. Összehozza az embereket. A sportolók közötti verseny olyan egyetemes nyelv, amely azonnal túllép a nemzet, a faj vagy a politikai meggyőződés határain …”.

A közelmúltban Vancouverben megrendezett téli olimpiai és paralimpiai játékokkal kapcsolatban XVI. Benedek pápa a következőket mondta: „Egy ilyen fontos esemény mind a sportolók, mind a nézők számára lehetővé teszi számomra, hogy felidézzem, hogyan járulhat hozzá a sport „hatékonyan a népek közötti békés megértéshez és a szeretet új civilizációjának megteremtéséhez. Ennek fényében legyen a sport mindig a népek és nemzetek közötti béke és barátság értékes építőköve”.

Természetesen tudjuk, hogy ez a békeképesség soha nem garantálható automatikusan. Könnyen előfordulhat, hogy globális sportesemények jönnek és mennek anélkül, hogy a sportolóknak vagy a nézőknek egy pillanatra is megállnának, és elgondolkodnának a „béke építésének” lehetőségein. Ezért a mai Sport és Béke Fórum egy nagyon üdvözlendő és szükséges kezdeményezés, és hálás vagyok a CISM-nek a Szentszéknek szóló meghívásáért, hogy részt vegyen ezen a panelben.

Valójában talán maga II. János Pál fejezte ki legjobban a CISM egyedülálló küldetését, amikor az 1995-ben Rómában megrendezett első Katonai Játékok alkalmából a tagokhoz intézett beszédében: „A minden kontinens több mint 100 országából több mint 4000 fiatal katonai sportoló részvétele olyan jelentőséget ad ennek az eseménynek, amely messze túlmutat magán a sportversenyen, és olyan népek találkozásává válik, amelyek a sporton keresztül a béke erőteljes üzenetét kívánják eljuttatni a világnak… Az Önök sporteseményei a világ katonái közötti párbeszéd új formája (és) egy olyan pedagógia, amely a béke kultúráját teremti meg”.

Ez a párbeszéd áll a mai fórum középpontjában. Miközben részt vettem a sport és béke konferencián Magglingenben az ENSZ „A sport és a nevelés éve” során 2005-ben, számos konkrét békekezdeményezést ismertem meg a CISM-en és az ENSZ családján belül. (És ott találkoztam Gola tábornokkal is, akinek nagy szerepe volt abban, hogy sokan közülünk ma itt vagyunk!) Mivel arra kértek bennünket, hogy osszunk meg néhány konkrét kezdeményezést vagy intézkedést, amelyek elősegíthetik a békét a sporton keresztül, engedjék meg, hogy három egyszerű megjegyzést tegyek.

Az első magára a béke fogalmára vonatkozik. Mi a béke? A fent idézett II. vatikáni dokumentum segít nekünk abban, hogy gazdagítsuk a fogalomról alkotott elképzelésünket. „A béke nem pusztán a háború hiánya” – idézem – „és nem is korlátozható kizárólag az ellenségek közötti erőegyensúly fenntartására; és nem is a diktatúra hozza létre. Ehelyett … az igazságosság vállalkozása”. A Gaudium et spes így folytatja: „A béke megteremtéséhez feltétlenül szükséges a mások és méltóságuk tiszteletére irányuló szilárd elhatározás, valamint a testvériség tanult gyakorlata. Ezért a béke ugyancsak a szeretet gyümölcse, amely túlmutat azon, amit az igazságosság nyújtani tud”.

Mert hasonló módon a sport is túlmutat azon, amit a puszta igazságosság nyújthat. A sport nem egyszerűen egyenlő árucsere – (Én felszolgálom neked a teniszlabdát, te pedig visszaadod nekem.) Nem! A sport emberi személyek közötti találkozás. Nem a dolgok kölcsönös cseréje, hanem inkább kölcsönös tapasztalatszerzés, amely megosztott és gazdagíthatja mindkét versenyzőt, a játéktér mindkét oldalát. Ebben a tekintetben ezek a téli katonai játékok kulcsszerepet játszhatnak, mint a „testvériség gyakorlásának” konkrét gyakorlata.

Ezzel elérkeztünk egy második ponthoz: a sportszerűségünk minősége – vagyis a fair play – meghatározza annak béketeremtő potenciálját is. Ahogyan II. János Pál megállapította: „Mindez azon a feltételen (nyugszik), hogy a sportot – különösen nemzetközi szinten – űző férfiak és nők ápolják a sportban rejlő pozitív értékeket, anélkül, hogy hagynák, hogy a pusztán anyagi előnyök iránti túlzott aggodalom vagy a pártos ideológiáknak való indokolatlan alárendelődés miatt elfajuljon”.

Végezetül hadd osszam meg Önökkel egy konkrét békekezdeményezést, amelyben a Vatikán „Egyház és Sport” hivatala 2005 óta közvetlenül részt vesz. A „II. János Pál Maraton a békéért” elnevezésű rendezvényre utalok, amelyet minden évben a Szentföldön rendeznek meg. A maraton valójában egy 10 km-es futás, amelyet a Centro Sportivo Italiano szervez a Vatikán zarándokhivatallal közösen. A verseny Betlehem főteréről indul, majd – miután áthalad a palesztin és izraeli határ közötti ellenőrző ponton, amelynek kapuit a verseny idejére szabadon megnyitják – felfelé halad a hegyre, és Jeruzsálem falain belül, a város szívében ér véget! Ami az „intifáda” idején kezdődött, mint a keresztényekkel való szolidaritási akció, immár hatodik éve zajlik, és reméljük, hogy idén a Gázai övezet lakosai is részt vesznek rajta.

Én 2006-ban vettem részt, és milyen felejthetetlen élmény volt: egymás mellett futni és beszélgetni útközben palesztin fiatalokkal, izraeliekkel és olaszokkal. (Azt hiszem, abban az évben én voltam az egyetlen amerikai). Néhány palesztin fiatal számára talán ez lesz az egyetlen nap, amikor szabadon beléphetnek Jeruzsálembe és végigsétálhatnak az utcáin. Mégis, mindannyiunk számára ez egy konkrét módja volt annak, hogy a sport egymás mellé helyezett minket, különböző fajú és vallású embereket, akik együtt versenyeztek a béke céljáért. Egy izraeli futó azt mondta nekem: „Tiszteletes úr, amikor a békéről van szó, nem vagyunk faji, vallási, nemzetiségi stb. csoportra osztva: Inkább azokra, akik békét akarnak, és azokra, akik nem akarnak békét!” Amikor a diplomácia megakad, a sport ezt a párbeszédet igyekszik folytatni.

Idén is indulok, és meghívom Önöket, hogy csatlakozzanak hozzám a békéért folytatott versenyben. Idén lesz egy barátságos röplabda-mérkőzés is az ellenőrzőponton; kerékpárverseny Názáretből Galileába; és úszóverseny (mindez a megfelelő olasz sportszövetségek védnökségével). Ha bárkit érdekel, hogy részvételével segítsen reményt hozni a világnak ebbe a nagyon érzékeny részébe – ahol a CISM, úgy tudom, még nincs jelen -, a maraton április 25-én, vasárnap lesz.

Végezetül, remélem, hogy a mai Sport és Béke fórum, valamint az azt követő téli játékok hozzájárulnak ehhez az értékes munkához, hogy a világnak felajánlják a „párbeszéd új formáját”, amely lehetővé teszi számunkra, hogy legyőzzük a minket elválasztó előítéleteket, és így hatékony módszer lehet a béke, a kölcsönös megértés és az egymás iránti tisztelet előmozdítására.

hirdetés

Idézett források:

• COUBERTIN, P. DE: “The Olympic games of 1896”. in: Müller, N.(ed.): Pierre de Coubertin. Olympism. Lausanne, IOC, 2000, p.360.
• SECOND VATICAN COUNCIL, Pastoral Constitution on the Church in the Modern World, Gaudium et spes n. 61.
• JOHN PAUL II, Speech to participants in the 43rd Italian International Tennis Championship in Rome, May 15, 1986, in “Insegnamenti di Giovanni Paolo II”, Vol IX, 2 (1986) p. 1438.
• BENEDICT XVI, Letter to the Most Reverend Michael Miller, Archbishop of Vancouver, in L’Osservatore Romano Italian Ed. N. 29, 5 February 2010, p.8.
• JOHN PAUL II, Speech to participants of the First World Military Games, 7 September 1995, in L’Osservatore Romano Weekly Eng. Ed., n.40, 4 October 1995, p. 4.
• SECOND VATICAN COUNCIL, Pastoral Constitution on the Church in the Modern World, Gaudium et spes.n.78.
• JOHN PAUL II, Speech to participants in the 43rd Italian International Tennis Championship in Rome on May 15, 1986, in “Insegnamenti di Giovanni Paolo II”, Vol IX, 2 (1986) p. 1439

The post Sport és béke – egy tiszteletes gondolatai appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

Az olimpia és általában a sport olyan elemeket tartalmaz, amelyek „egyesek számára egy belső transzcendentális élmény miatt a vallás helyettesítőjeként jelennek meg” (Nissiotis, 1980). Egyes sportolók és nézők kijelentették, hogy a sport az ő vallásuk. A sport azonban nem vallás, mert nem egy természetfeletti lény, teremtő vagy életfenntartó áll a középpontjában (Collins, 2014). Ezért a sport és a vallás közötti kapcsolat mélyebb és hitelesebb megértéséhez a sportot tágabb kontextusban kell megfigyelni.

Élmény, sport és pozitív pszichológia

A 20. század közepéig a pszichológiában a patológiára való összpontosítás volt a domináns; az új évezredben azonban megjelent a pozitív, humanista egzisztencialista pszichológia, amely a pozitív szubjektív élményre, az életminőség javítására és az egyén jóllétére összpontosít (Seligman & Csikszentmihalyi, 2000). Ez az érdeklődés szorosan kapcsolódik az egyéni személyes tapasztalatok iránti félelemhez. Teljesen világos azonban, hogy ez a pszichológiai megközelítés a pszichológusok hosszan tartó érdeklődéséből ered, amely a vallásban és a misztikában látható tapasztalatok iránt mutatkozik (James, 1985). A vallásos élményeket átélő emberekben olyan sajátos érzések voltak megfigyelhetők, mint a remegés és a csodálkozás, a félelem és a vonzalom kombinációja a szenthez és a szenthez való emberi kapcsolódásban (Otto, 1958). A pozitív élményeket, mind a vallásokban, mind azokon kívül, különböző megközelítések és fogalmak segítségével vizsgálták.

Csúcsélmények

Abraham Maslow pszichológus a vallásokat és az emberek önmegvalósítását tanulmányozta (Maslow, 1994), és a „csúcsélmény” kifejezést használta a misztikus élményekben, de más, a csoda érzésével jellemezhető szubjektív élményekben is látható sajátos egzisztenciális állapotok leírására. Ezek a szokatlan pillanatok a félelmek és feszültségek nélküli, intenzív boldogság, izgalom és extázis érzésével járnak, és az énünktől való eltávolodás és a világgal való egység érzetét is jelentik; nem természetfeletti, hanem természetes, emberi és bárki számára elérhető (Maslow, 1962). Az ilyen élményeket klinikai céllal tanulmányozták és kutatták, osztályozták, és a válaszadók különböző csoportjai számoltak be róluk (Allen, Haupt és Jones, 1964; Hallaq, 1977; Margoshes és Litt, 1966; Polyson, 1985; Thorne, 1963). Ezek az élmények nemcsak a vallásból, hanem a játékból, a szerelemből és a szexből, a költészetből, a zenéből, a művészetből, sőt a sportból is származnak.

A sportban a csúcsélményeket olyan nagyszerű, egyedülálló pillanatokként jellemzik, amikor a sportolónak nincs kontrollja a történések felett; a sportoló teljesen el- és alámerül a sporttevékenységben anélkül, hogy tudatosan gondolkodnia kellene, miközben teljesen ura a helyzetnek (Ravizza, 1977). A hegyi kerékpározás és más intenzív szabadidős tevékenységek például az öröm és az önmegvalósítás érzéséhez, az élet értelmének és céljának mélyebb érzéséhez, valamint az én kiterjesztéséhez vezetnek (Dodson, 1996). A szabadban zajló tevékenységek esetében a természeti szépség és az ember alkotta világ nyomásától, embereitől, zavaró tényezőitől és aggodalmaitól való távolság a csodálat és a csodálkozás csúcsélményeit válthatja ki, amelyek az egyéni spirituális kifejezésmódot utánozzák (McDonald, Wearing és Ponting, 2009).

Flow

Az olyan sporttevékenységek, mint a kosárlabda, a sziklamászás és a tánc, de más tevékenységek is, mint a sakk, a zeneszerzés vagy akár a munka is a csúcsélményekhez hasonló élményeket hozhatnak létre. Csikszentmihályi Mihály (1975a, 1975b) a szabadidős tevékenységek különböző formáiból származó élményeket tanulmányozta, amelyek során a résztvevők teljes mértékben a tevékenységre koncentrálnak, és minden képességüket bevetik a siker érdekében. Ez a lelkiállapot arra készteti őket, hogy elfelejtsék saját problémáikat, úgy érezzék, hogy irányítják a környezetet, és túllépnek az én-határokon, amit ő „flow”-nak nevezett el (Csikszentmihályi & Csikszentmihályi, 1992). A flow egy holisztikus érzés, amelyet a tevékenységbe való teljes bevonódás, a valóság kreatív megközelítése, az összeolvadó tudatosság, az ego elvesztése és a világgal való összeolvadás jellemez. Egy cselekvést addig gyakorolunk, amíg az automatikussá nem válik, ezáltal az élmény autotelikussá és intrinzikailag kifizetődővé válik. A legfontosabb jellemző azonban a kihívások és a készségek közötti egyensúly – a flow egyensúlyt jelent a túlságosan megerőltető tevékenység okozta szorongás és aggodalom, valamint a túlságosan igénytelen tevékenység okozta unalom és nyugtalanság között. Az ilyen tapasztalatok gyakoriak a sportban (Jackson & Csikszentmihályi, 1999).

Egyéb pozitív élményjelenségek

Bár a sportpszichológusok figyelmét elsősorban az intenzív örömmel jellemezhető csúcsélmények és az intrinzikailag jutalmazó élményt jelentő flow vonzotta, más jelenségek is kapcsolódnak ezekhez az emberi élményekhez. Az egyik ilyen a „csúcsteljesítmény”, amelyet a megszokott viselkedéssel szemben úgy definiálnak, mint kiváló, magas szintű működést és az emberi potenciál koncentrált erőfeszítésen alapuló produktív felhasználását (Privette, 1983). Míg a csúcsélményt és a flow-t pozitív és örömteli élményként érzékeljük, addig a csúcsteljesítményt kiválthatja egy válságos esemény, amely akár életveszélyes is lehet. A sportolók csúcsteljesítménye a tevékenységre, nem pedig az eredményre való intenzív összpontosítással jár együtt (Jackson & Roberts, 1992). A csúcsélmény, a flow, a csúcsteljesítmény és más lehetséges csúcspillanatok átfedhetik egymást, és kiterjedhetnek a szabadidős tevékenységekre (Boniface, 2000) és a sportra (McInman & Grove, 1991).

A köznyelvben „zónában lenni” néven ismert zónaélmény a kivételes élmények halmazába is elhelyezhető. Ezt az állapotot az erősebb testi lehorgonyzás különbözteti meg, de a többi pozitív állapothoz hasonlóan a spirituális vagy vallásos módon összekapcsolódó megváltozott észlelés élménye, amelyet együttesen élnek át a sportban is (Dillon & Tait, 2000).

A pszichológiai szakirodalomban más kifejezések is leírják a pozitív és örömteli állapotoktól eltérő, szokatlan élményeket és spirituális módokat, mint például a „nadir-élmények” (Margoshes & Litt, 1966; Thorne, 1963); a „plató-élmények”, amelyek az öntranszcendens növekedés negatív pólusait foglalják magukban (Gruel, 2015); a „misztikus élmények”; a „transzperszonális élmények”; és a „halálközeli élmények” (Yaden, Haidt, Hood, Vago, & Newberg, 2017); ezeknek az állapotoknak több mint 500 változata létezik (Bednář, 2011).

Mi a különbség ezen élmények vallási, misztikus és spirituális dimenziója, valamint emberi, természetes és nem vallási szintje között? E cikk szempontjából nagyon hasznos leírás e két egzisztenciális modalitásról Mircea Eliade-tól (1959) származik:

• Profán: Ez olyan emberi tapasztalatokra utal, amelyeket az érzékek és a racionális érvek segítségével dolgoznak fel, és amelyeket hétköznapi, világi és evilági tapasztalatoknak tekintünk. Ez a hétköznapi tapasztalatok és életmódok világa.
• Szakrális: Ez az emberi kapcsolatra utal egy másfajta valósággal, amelyet a tér és az idő másfajta felfogása jellemez, és amely a szenthez és az istenihez kapcsolódik. Az ontológiai létezés ilyen módja nélkül nincs értelme a vallásról gondolkodni, mert a szakrálitás a vallásos és a nem vallásos világ közötti legfőbb különbség.

Sok embernek azonban nincs kapcsolata a szentség dimenziójával. Ez a világ nem a tudás, a racionalitás vagy az intellektuális teljesítmény révén érhető el, hanem csak egy másik kognitív pozíció: a hit révén. Ezért van az, hogy a szent és szakrális valóságok különböző értékeléseit és érzékeléseit a vallásos emberek elfogadják, míg az ateisták nem ismerik el és elutasítják. Ennek a cikknek nem az a szerepe, hogy e lehetséges álláspontok egyikét támogassa, hanem az, hogy tudományos távolságtartással írja le a szakrális szféra szerepét egyes emberek, például sportolók, szurkolók, sportpszichológusok vagy más, a sporttal foglalkozó csoportok számára.

Nyilvánvaló, hogy az olyan tapasztalati állapotok spirituális dimenziója, mint a csúcsélmény, a flow és a zónaélmény, arra késztet bennünket, hogy különbséget tegyünk a vallás és a spiritualitás között. Ennek a megkülönböztetésnek azonban nincs egyértelmű megoldása. E cikkben a vallás alatt olyan eszmék, viselkedés és társadalmi jelenségek (szervezetek, intézmények) komplex metszetét értjük, amelyek segítik az embereket a szenttel, a spiritualitással való kapcsolatfelvételben. A vallások a hitek, gyakorlatok, rituálék, társadalmi hierarchia és az istenihez való kapcsolódás rendszerében különböznek egymástól. Ezzel szemben a spiritualitás vallásos és nem vallásos formában is gyakorolható, és a társadalmi szervezetek, kulturális termékek és más vallási elemek nem annyira fontosak. Míg a vallás esetében a szakrális elem a központi pont, addig a spiritualitás esetében a lét és a hitelesség a kulcs, amelyet az emberi élet vertikális dimenziója, magas eszmények és mély eszmék jellemeznek (Jirásek, 2013).

A valláshoz kapcsolódó sporttevékenységek

Történelmi példák

A történelmi múltban végzett sporttevékenységek tárgyalásakor hangsúlyozni kell, hogy az ősi civilizációkban az emberi mozgástevékenységek nem a 21. században értelmezett sportot jelentették. Gyakran ezek a tevékenységek a vallási kultikus gyakorlatok részét képezték. Homérosz idejétől kezdve a játékok és a vallási temetési szertartások (Burkert, 2004) szervezése alkalmat adott a különböző sportágakban való versenyzésre, mint például az ökölvívás, a küzdelem, a futás, a dárdaharc, a diszkoszvetés, az íjászat és a gerelyhajítás. A harc valószínűleg a legrégebbi sportág volt, hiszen a mezopotámiai Gilgames és Enkidu összecsapása is ezt örökíti meg (George, 2003). A táncok minden társadalomban gyakran játszottak szerepet a mágikus és vallási cselekményekben, amelyek a kozmoszról alkotott elképzelésekhez kapcsolódtak (Rappenglück, 2014), és világszerte különböző vallási hagyományokban voltak megfigyelhetők, többek között a maják mezoamerikai civilizációjában (Looper, 2009; Wren, Spencer és Hochstetler, 1998), a hinduizmusban Siva kozmikus táncosként való megjelenítése (Srinivasan, 2004), az iszlámban pedig a szúfi testvériség transz-tánca és eksztatikus rituáléja (Maier, 1990). Emellett a mezoamerikai labdajátékok (Whittington, 2002) és az inkák hegyi futásai is a vallási kultuszok részét képező tevékenységeknek tekinthetők.

Az állatokat, különösen bikákat felhasználó játékok jól ismertek Kréta szigetéről, ahol a minószi kultúra egy galoppozó bikát ábrázolt egy akrobatikus figurával, aki hátrafelé szaltózik (Evans, 1921). Az ilyen ünnepségeket a hatalom és a termékenység szimbólumainak tekintették, vagy a napistennőnek szentelték (Shapland, 2013).

Az ókori olimpiai játékok egy vallási ünnep hosszú történetét képviselik. Az olimpiai játékokat Zeuszért ünnepelték, és az ókori görögök vallási élményeinek demonstrációját jelentették (Mikalson, 2005). Az olimpiai sportversenyek valószínűleg csak a kultuszvilág perifériáján szerepeltek az első évszázadokban, amelyben Héra istennő játszotta az elsődleges szerepet. A lányoknak rendezetlen hajjal tartott futóversenyek a neki tisztelgő ünnepségek részét képezték (Pausanias, 2006). Más pánhellén játékoknak is volt vallási keretük: a Püthiai Játékokat Delphoiban Apollónnak a Püthon sárkány felett aratott győzelmének emlékére rendezték, a korinthoszi Iszthmiai Játékokat a Poszeidón-kultusszal kötötték össze, a Nemeai Játékokat pedig Zeusz tiszteletére tartották. E görög kultikus ünnepségek minden eseményén részt vettek sportolók. Az olimpiai ünnepélyes összejövetel, az összes görög tisztelgése, a panegyrisz (az ókori görög általános vallási gyűlés) pompája azonban legkésőbb a Kr. e. 6. században fejlődött ki és vált a sportverseny szinonimájává (Sinn, 2000). Az Athénéhez való fohászkodás például, vagy általában az isteni segítségért, illetve a verseny megnyeréséhez szükséges segítségért való fohászkodás akkoriban legitim része volt azoknak a tevékenységeknek, amelyeket a modern korban sportként értelmezünk (Kreider, 2003).

Modern olimpiai játékok

Bár Coubertin egy régi görög olimpiai eszmét akart feléleszteni a vallásos érzelmekkel és spirituális szimbólumokkal, a modern olimpizmus nem tartja fenn az ókori görögök mitologizált eszményét, hanem a 19. század végéről származó jellegzetességeket őrzi. Az új olimpiai játékok célja és rendeltetése nem az isteneket (vagy Istent) ünneplő vallási rituálé volt, hanem egy sportverseny, amely az emberi fejlődés nevelő eszménye. Coubertin meg volt győződve arról, hogy az olimpizmust a vallással lehet azonosítani, amint azt a „religio athletae” kifejezése is bizonyítja. Az olimpizmus „az energia vallása” (Müller, 2000), és a sportolók „egyfajta papokká” váltak az „izmok vallásában” (Coubertin, 2000). Az a vallás azonban, amely nem foglalja magában az embernek a transzcendenciához való viszonyát, nem vallás. Következésképpen az olimpiai ünnepségek különböző szimbólumait (eskü, szertartás, olimpiai tűz) kvázi-vallásos érzésnek, szimbólumnak vagy metaforának kell tekinteni. Ráadásul az ilyen terminológia az ideológia jele, mesterséges műalkotás, „az olimpizmus mint vallás bálványimádás” (Moltmann, 1981).

A vallás, a spiritualitás és a sport pszichológiája

A vallási, gyakran keresztény szervezetek létezése a sportban, mint például a „Christians in Sport”, az „Athletes in Action” vagy a „Fellowship of Christian Athletes”, illetve a más vallási hagyományokhoz tartozó szervezetek, mint például a „Muslim Women’s Sport Foundation” és a „Center for Sport and Jewish Life”, azt mutatják, hogy a vallás fontos szerepet játszik a sportolók számára. Bár ezek az emberek különböző vallásokat használnak a sportban való vallási igényeik kielégítésére, a pszichológiai szakirodalom leginkább a kereszténységgel foglalkozik. Bár a szakirodalmi források általában a keresztény diskurzus kontextusában íródnak, a bennük foglalt alapvetések szélesebb körben alkalmazhatóak más vallásokra, mind a személyes istenekkel (judaizmus, iszlám), mind a nem személyes istenekkel (hinduizmus, buddhizmus, konfucianizmus, taoizmus) rendelkezőkre, beleértve a különböző törzsi vallásokat is. A vallások és spirituális gyakorlatok sokféleségének tanulmányozása a sportban ma már jobban észrevehető, mint a múltban, és segíthet a sportedzőknek és a szakembereknek a sportolók pszichológiai ellátásában és a pályán lévő vallásos sportoló jobb megértésében.

A sport mint a vallás eszköze

A sportot a vallás is felhasználhatja, például misszió vagy lelkipásztorkodás során. A sportkörnyezetben szimbolikus cselekvésként megjelenő rituálék kifejezhetik ezeket a gyakorlatokat az istentiszteleti helyeken; így a sport a vallás támogatására is szolgálhat (Fernández & Cachán-Cruz, 2014). A sport a vallás megfelelő eszközének tekinthető; a vallás azonban nem a sport belső és szerves része, az emberek a saját vallásukat viszik be a sportkörnyezetbe. A vallás a sportban azonban nem értékelhető negatívan. A sport lehet a vallási értékek bemutatásának terepe. Ha a szeretetet ismerik el a legnagyobb vallási erénynek, akkor a sporttevékenységek ilyen jellegű vallási hasznosítását az agnosztikusoknak és az ateistáknak is el kell fogadniuk a sport pozitív aspektusaként (Jirásek, 2018).

A sport vallási szempontból történő instrumentalizálásának legismertebb kapcsolódási pontja az „Muscular Christianity” (izmos kereszténység), amely a sporttevékenységeket evangelizációra és lelkipásztorkodásra hasznosítja, vagyis a sportot összekapcsolja az erkölcsteológiával. Ez a 19. század közepén, Nagy-Britanniában alakult keresztényszocialista mozgalom azon az elképzelésen alapult, hogy az edzett fizikai test révén „jót” lehet tenni másokért. Ez a viktoriánus brit mozgalom közvetlen hatással volt a „Fiatal Férfiak Keresztény Egyesületének” (YMCA- Young Men’s Christian Association) és más modern szervezetek, például a Christians in Sport (Keresztények a Sportban) megalapítására Angliában és a Fellowship of Christian Athletes (Keresztény Sportolók Szövetsége) megalapítására az Egyesült Államokban (Watson, Weir és Friend, 2005). A modern olimpizmusban is egyfajta utódlást lehet látni (Lucas, 1976). A Thomas Hughes által meghatározott izmos keresztény eszményképek még mindig megfigyelhetők a mai amerikai sportkörnyezetben, és a sporthírességek által is megjelenítettek (Meyer, 2012). Az izmos keresztény témák kiszélesedtek, hogy a sport és a testmozgás megértésében részt vegyenek a filantróp törekvések. A fizikai filantrópia azt jelenti, hogy a fizikai test felhasználásával fizikailag aktív módon veszünk részt mások megsegítésében, amit sportfilantrópiának vagy jótékonysági sporteseményeknek is neveznek (Meyer & Umstattd Meyer, 2017). A szakirodalomban vizsgálták a mozgás kereszténységét, beleértve egy új eszköz kifejlesztését a keresztény értékek mérésére a szabadidő és sport kortárs résztvevői és fogyasztói körében (Meyer, Wynveen, & Gallucci, 2015).

A sportolók vallásossága

Bár a sportot tekinthetjük egy sajátos szakrális vallási jelenségnek, (Shilling & Mellor, 2014), maga a sport nem vallásos emberi tevékenység, amely a sportolókon és vallásos hitükön és meggyőződésükön keresztül valamilyen kapcsolatban állhat a vallással. Ezek a lehetséges kapcsolatok a hit és a jámborság emberi attitűdjeitől és azok sporton és etikai összefüggésein keresztül történő megnyilvánulásától (Brailsford, 1984) a személyes identitás pszichológiai jellemzőiig és olyan kategóriákig terjednek, mint a bálványimádás, a bűn, a büszkeség és az alázat (Watson, 2011). Egyes kutatások szerint a sportolók magasabb fokú szervezeti (a vallási szertartások látogatásának gyakorisága), nem szervezeti (magánjellegű vallási tevékenységek, például imádság vagy meditáció) és belső (a vallásosság mindennapi életbe való integrálásának mértéke) vallásosságról számoltak be, mint a nem sportolók (Storch, Kolsky, Silvestri és Storch, 2001). Az intrinzik vallásosság fordítottan arányos az egyetemek közötti sportolók alkohol-, marihuána- és egyéb droghasználatával (Storch, Storch, Kovacs, Okun, & Welsh, 2003).

A sportidentitás és a vallási identitás között is látható összefüggések vannak, mivel a vallásosság (hiedelmek, hit, gyakorlatok, rituálék) befolyásolja a sportolói szerep kialakulását, beleértve az edzést és a versenyzést is (Proios, 2017). Ezért nagyon fontos a sporttal kapcsolatos különböző vallási asszociációk tanulmányozása, mivel a vallásnak segítenie kell a sportolóknak a sporttal járó szenvedéssel és stresszhelyzetekkel való megbirkózásban. Ez különösen fontos az élsportban, ahol a domináns versenysportkultúra – a győzelem túlzott fontossága, a fizikai sérülés kockázatának a játék részeként való elfogadása, a társadalmi státuszra való törekvés, az ellenfelek ellenségként való kezelése stb. – egyes vallásos emberek számára komoly személyes válsággá alakulhat át. Az elit sporttevékenységek mélyebb értelmének hiánya feloldható például a kereszténységhez, az olyan evangéliumi szervezetekhez való fordulattal, mint az „Athletes in Action”, és annak a nézetnek az elfogadásával, hogy a játék és a győzelem egyet jelent Isten dicsőítésével, nem pedig maguknak a sportolóknak a dicsőítésével (Stevenson, 1997).

Másrészt a sport a „gyarló istenek” posztkeresztény „pogány mitológiáját” nyújtja, ami a sporthősök és sportcsillagok szerepében látható, akiket a tisztelet tárgyaként népszerűsítettek és árucikké tettek (Grimshaw, 2000). A sporthősök és sporthírességek gyakran szerepelnek az identitás, a vallás, a hit és az erkölcs körüli vitákban (Parker & Watson, 2015).

Babonák és vallási rituálék a sportban

A sportkörnyezet nagyon hajlamos arra, hogy a sporttevékenységek részeként elfogadja az ismétlődő és rituális babonás viselkedést. A babonás viselkedés tévesen és irracionálisan összekapcsol két egymástól független eseményt, mint mágikus és paranormális szupererők termékét, és azt sugallja, hogy a sportolók vagy a szurkolók befolyásolni tudják ezt az erőt bizonyos ételeken, ruházaton, fétiseken stb. keresztül. A babonás viselkedés gyakran bizarr rituálék formájában jelenik meg, amelyek bizonyos öltözködéssel kapcsolatosak, például csak egy „szerencsét hozó” pár zoknit, mezt vagy alsóneműt vagy ugyanazt az úszószemüveget viselik a verseny alatt; ételek, például egy bizonyos típusú rágógumi rágása vagy baromfihús fogyasztása minden mérkőzés előtt; vagy egyéb tevékenységek, például a jégen a kapufákhoz való beszéd, bizonyos üléseken való ülés, borotválkozás mellőzése, jégfürdő a mérkőzés előtt, egy bizonyos dal meghallgatása az esemény előtt, vagy mágikus bűbájok, kabalák vagy talizmánok használata. A különböző sportágak a babonás rituálékban némi közös vonásról számolnak be; azonban minden sportágnak vannak sajátos rituáléi is, amelyek megfelelnek a személyiségeknek és a személyes hitrendszereknek (Bleak & Frederick, 1998).

A babonák tele vannak szimbolikus értékekkel, és különböznek más ismétlődő cselekvésektől, például a teljesítmény előtti rutinoktól, amelyeknek nincs misztikus és mágikus jelentés tulajdonítva. Az ilyen rituálékat a szorongás, a bizonytalanság, a szégyen és a kínos helyzet érzésének csökkentésére, valamint a nyomással való megbirkózásra használják (Maranise, 2013). Segíthetnek azoknak, akik bizonytalan, kétes helyzetekben a kontroll érzését szeretnék megőrizni, bár a viselkedés és a teljesítmény között nincs logikai hatás vagy oksági kapcsolat. A babonák jótékony hatásai placebohatáson keresztül jelentkezhetnek (Dömötör, Ruíz-Barquín és Szabo, 2016).

A babonás rituálék lehetnek személyre szabottak egy-egy sportolóra, vagy lehetnek csapat által generáltak és a nagyobb csoport által végrehajtottak. Nemcsak maguk a sportolók, hanem a szurkolók is végeznek babonás viselkedéseket, és annál több viselkedés jelenik meg, minél jobban azonosulnak a szurkolók a csapattal és a játék kimenetelével (Wilson, Grieve, Ostrowski, Mienaltowski, & Cyr, 2013).

Imádság a sportban

Bár a szakirodalomban gyakran idézik az imát a babonás viselkedés példájaként, a vallásosság nem járul hozzá érdemben a babonás rituálék használatának teljes szintjéhez (Bleak & Frederick, 1998). Az ima és más vallási és spirituális gyakorlatok nagyon fontos részét képezik a sportolók által használt pszichológiai megküzdési stratégiáknak. A vallásosság kulturálisan és társadalmilag konstruált, és az ima kulcsszerepet játszik a különböző országok sportolóinak sportéletében. A koreai sportolók által használt megküzdési stratégiák közé tartozik például a meditáció (egy felmérésben a sportolók 48,3%-a említette), az ima (22,2%), a babonák (19,4%) és a relaxáció (15,6%), többek között olyan nem spirituális stratégiák, mint a pszichológiai és mentális tréning, az önbeszéd, a stratégiák és a szociális támogatás (Park, 2000). Az Egyesült Államokban a sportolók 10%-a használja az imát mint gondolatszabályozó stratégiát (Gould, Eklund és Jackson, 1993).

hirdetés

Az imádkozás vallásos, nem pedig mágikus vagy babonás viselkedés. Az ima révén a sportolók megpróbálnak a profán hétköznapokból egy szakrálisabb, szentebb szférába átlépni, hogy kapcsolatba lépjenek Istennel (vagy egy magasabb erővel, spirituális entitással). A sportolóknál az ima különösen a verseny előtt, valamint a verseny alatt és után használatos, és az ima gyakorisága a teljesítmény fontosságának növekedésével nő (Czech & Bullet, 2007). A sportot és a vallást úgy is kell tekinteni, mint az imádkozás és a játék összefolyását, a játék és a kegyesség kifejezésének megelevenítését (Price, 2009).

Az imádság a sportban leggyakrabban alkalmazott vallási gyakorlat, amely a bizonytalan és stresszes helyzetek, az idegesség és a szorongás kezelésének technikája, valamint motivációs eszköz, különösen a versenyek magasabb szintjén, ezért az edzők szükség esetén időt hagynak a sportolóknak az imádkozásra. A sportolók sportban való imádkozással kapcsolatos tapasztalatait vizsgálva négy téma rajzolódik ki (Czech, Wrisberg, Fisher, Thompson és Hayes, 2004):

• a teljesítményhez kapcsolódó imák a stressz, az idegesség és a feszültség leküzdésére, valamint a biztonságért és a legjobb teljesítményért való könyörgésért – a versenyek előtt, alatt és után használt imák;
• imarutin-specifikus csoportos és egyéni rituálék, amelyeket minden alkalommal ugyanazon mintát használva hajtanak végre egy-egy mérkőzésen;
• hálaadás – köszönet és elismerés a tehetségért, képességért, teljesítményért; és
• Isten akarata – a végeredmény elfogadása úgy, ahogyan azt Isten akarja.

Az ima nemcsak személyes és magánjellegű csendes tevékenység, hanem kollektív és kollegiális rituálé is; lehet kifejezetten nyilvános, például hangosbeszélőn keresztül, a csapat részvételével a mérkőzések előtti istentiszteleten vagy sporteseményeken tartott imakörökön keresztül (Czech, Wrisberg, Fisher, Thompson, & Hayes, 2004; Kreider, 2003). Filozófiai szempontból azonban az imádkozást is sportszerűtlen viselkedésnek kell tekinteni, ahogy Kreider (2003) állítja; ha a sportolók Isten segítségét kérik, azt egy nem résztvevő fél segítségének lehet tekinteni. Az ilyen tevékenységet úgy kell értékelni, mint egyes résztvevőknek a többiekkel szembeni előnyszerzést, más szóval etikátlan, csaló magatartást, és ezért el kell kerülni. A győzelemre vonatkozó imák más erkölcsi kategóriába tartoznak, mint például a legjobb játékért szóló imák. Ez a fajta imádkozás, valamint a sérülés elkerüléséért való könyörgés etikailag sportszerű viselkedésnek tekinthető (Kreider, 2003), ezért a sportolóknak, edzőknek és pszichológusoknak különbséget kellene tenniük a sportkörnyezetben történő imádkozás változatai között, ahelyett, hogy általános imádkozást javasolnának. Mivel azonban a sportolók többsége nem a győzelemért, hanem a biztonságért, a képességekért és azért imádkozik, hogy dicsőséget adjon Istennek (Czech & Bullet, 2007), az edzők a sportban való tisztességes és etikus pszichológiai és lelki gondozás részeként bátoríthatják a vallásos sportolókat vallási rítusaik gyakorlására.

Nem keresztény vallási és spirituális gyakorlatok a sportban

A babonákkal és az imával kapcsolatos egyéb vallási és spirituális gyakorlatokat a sportban és a sportpszichológiában hasznosítják. Ezek közül sok a keleti típusú spiritualitásból származik, mint például a zen buddhizmus vagy a jóga. Például a meditációs technikákat és a relaxáció más formáit, az elmélkedést, a mély légzést és a légzésszabályozást, valamint a buddhista szentírások olvasását gyakran használják megküzdési stratégiaként a keleti országokban (Park, 2000). Ez azt mutatja, hogy a monoteista vallási hagyományokhoz (kereszténység, judaizmus és iszlám) tartozó sportolók általában az Istenhez intézett imát használják, míg a keleti spiritualitások és filozófiák, például a hinduizmus, a buddhizmus és a taoizmus követői inkább meditációs technikákat vagy harcművészeteket alkalmaznak az elme lecsendesítésére (Watson & Nesti, 2005).

Kevés olyan tanulmány készült, amely konkrét vallásokra és a sportpszichológiára összpontosító felméréseket tartalmaz. A hinduizmus esetében az „indiai klubok” lehetséges hatását a „Muscular Christianity”-re és az indiai birkózásra történelmi, nem pedig pszichológiai kontextusban vizsgálták (Alter, 1994, 2004). Ami a judaizmust illeti, egy tanulmány a zsidók sporttal és testmozgással kapcsolatos attitűdjeit vizsgálta, és megállapította, hogy az ortodox zsidók lényegesen kevésbé érdeklődnek a sport iránt, mint a konzervatív vagy reformcsoportok tagjaiként azonosító zsidók (Thirer, 1988).

Az iszlám témájával és annak a sportra gyakorolt hatásával a korábbi tanulmányok gyakrabban foglalkoztak, különösen azokkal, amelyek a ramadán gyakorlatát követő sportolók metabolikus, fiziológiai és pszichológiai reakcióival foglalkoztak, vagyis azzal, hogy a szent hónap során hajnaltól alkonyatig tartózkodnak az evéstől, ivástól, alvástól és szexuális tevékenységtől. Különösen érvényesek és fontosak azok a helyzetek, amelyekben a muszlim játékosok úgy tartják be a ramadánt, hogy közben ellentétes kulturális gyakorlatot folytató játékosokkal vannak körülvéve. Az egyéni különbségek és az energiakorlátozással, az alvásmegvonással és az edzés alatti dehidratációval kapcsolatos személyes megküzdési stratégiák az ilyen tanulmányok szokásos következtetései (Chaouachi, Leiper, Chtourou, Aziz és Chamari, 2012; Zerguini, Ahmed és Dvorak, 2012).

A buddhizmussal kapcsolatos tanulmányok a meditatív jellegére összpontosítottak. Egyes tanulmányok párhuzamot találtak a nyugati terápia és a meditatív állapotok, valamint a mindfulness buddhista gyakorlata között, és azt, hogy ezeket ápolni kell a pszichoterápiában és a készségfejlesztő tréningekben a sportra összpontosító páciensekkel (Thompson & Andersen, 2012). Hasonlóképpen, a zen buddhizmus és a kontempláció és a mély reflektív gondolkodás fejlesztése nemcsak a teljesítményfokozásban, hanem az olyan mélyebb kérdések, mint az élet értelme, kezelésében is hatással lehet a sportpszichológiára. Ez a kapcsolat alkalmazható az olyan keleti fizikai tevékenységekre, mint a harcművészetek, a kardvívás és az íjászat, valamint az olyan modern nyugati sportokra, mint a golf és a tenisz (Jenkins, 2008; Stangl, 2009).

A nigériai gyakorlatokban is megfigyelhetők a nyugati főáramlattól eltérő sportpszichológiai szokások. A sajátos kulturális megközelítések közé nemcsak az ima (a kereszténység és az iszlám egyaránt megtalálható ott), a kántálás, a varázsigék verbalizálása és a dobhatások aspektusai tartoznak, hanem a „juju”-ba és a „sportban lévő szellemekbe” vetett megkülönböztető hit is (a hagyományos nigériai vallás a „vas istene”, „a mennydörgés istene”, „a boszorkányok istennője” stb. is). A „juju” a gyógynövényekkel és gyógynövényekkel kapcsolatos természetfeletti szellemi erőbe vetett hagyományos hit (Ikulayo & Semidara, 2011).

Spiritualitás és vallások a sportpszichológiai tanácsadásban

A sporton belüli vallási gyakorlatoknak szigorúan önkéntesnek kell lenniük. A vallás és a spiritualitás sportedzésbe való integrálását azonban a pozitív pszichológia, a személyes növekedés, a virágzás és a jólét fokozásának keretének részeként kell felfogni. A sportpszichológia sportoló-központú modelljei indokolhatják a spiritualitás és a vallás fontosságát a személyes fejlődés szempontjából a sport- és edzéstevékenységeken keresztül (Watson & Nesti, 2005). A vallásos sportolókkal sportpszichológiai környezetben dolgozóknak olyan etikai elveket kell követniük, amelyek tiszteletben tartják a sportolók hitét és értékeit, megértik, hogy a vallás hogyan hat másokra, és integritást, őszinteséget, hozzáértést és mások jóléte iránti aggodalmat mutatnak (Sarkar, Hill, & Parker, 2014). A vallásos hit és az uralkodó sportkultúra értékei közötti ellentmondások, mint például a győzelem, a társadalmi státusz és a pályán való viselkedés fontossága, a sport és a vallásos élet közötti szakításhoz vezethetnek nemcsak a sportolók esetében, hanem bizonyos helyzetekben akkor is, ha az edző Krisztussal kapcsolatban áll (Bennett, Sagas, Fleming, & Von Roenn, 2005). A sportolók vagy edzők vallási életében jelentkező súlyos problémák esetén a sportpszichológiai tanácsadókkal együttműködve olyan szakmai tanácsadóknak, mint a csapatkáplán vagy a lelkész, holisztikus kezelést kell nyújtaniuk (Watson & Czech, 2005). Míg a pszichológusok elsősorban a teljesítményfokozásra, addig a sportlelkészek elsősorban a lelki gondozásra koncentrálnak, így együttműködésük hozzájárulhat a játékosok lelkipásztori, spirituális és vallási szükségleteinek kezeléséhez (Gamble, Hill és Parker, 2013).

Az ilyen tanácsadás során fontos az összes sportoló, edző, sportpszichológus és lelkész toleranciája. A vallásos sportolók együtt dolgozhatnak nem vallásos pszichológusokkal, és a különböző hitbeli hagyományokkal és előítéletekkel rendelkező emberek figyelmen kívül hagyhatják a vallási és spirituális különbségeket, hogy együtt dolgozzanak a közös célok elérése érdekében. Ilyen esetekben a spiritualitásnak a tanácsadói kapcsolatba és a személyes identitásba való integrálását szolgáló megfelelő nyelvezet használata követelmény (Egli, Fisher és Gentner, 2014).

Nem vallásos spiritualitás a sportban

A vallással ellentétben a spiritualitás a sport, a mozgás és a fizikai tevékenységek belső része. A sport belső értékeit spirituális értékeknek kell tekinteni, például a korlátok maximális teljesítménnyel való leküzdése, a bátorság, az őszinteség, az ellenfelekkel való baráti kötelékek és a fair play elvei. A sportban a spiritualitásnak a játékosok és a játékvezetők személyes hitelességének természetes dimenziójában, a személyközi kapcsolatokban, az ilyen tevékenységek mélyebb jelentéseinek keresésében és az ünneplés szintjén a transzcendenciában kell megjelennie. A vallás túllép az emberi (beleértve a spirituális) létmódokon; a profán, az istenség és a szakrális másság szférájába jelenti.

A sport spirituális dimenzióját önmagában egyedülálló emberi élményként kell értékelni, amely nem kapcsolódik a valláshoz, de spirituális mélységet biztosít mindennapi életünknek (Hutch, 2012). A sportot Hutch szerint a megélt tapasztalat hétköznapi és rendkívüli módjai között kell megtapasztalni; így az emberi mozgásos tevékenységek potenciálisan nagyobb befolyással bírnak, mint a hétköznapi rutinok. A balett előadása során „rendkívüli” és spirituálisnak számító megélt élményekről is beszámoltak (Flower, 2016). Ez a fajta bevallott nem vallásos spiritualitás megerősíti az idő és a tér megváltozását, vagyis a tudatosság megváltozását egy rendkívüli állapot felé, amely különbözik a normális állapottól. Figyelemre méltó, hogy a sport az emberi létmód e megváltozott állapotának megfelelő test és személyiség fenntartásának természetes módját kínálja.

A sportnak vannak olyan tulajdonságai, amelyek kultikus cselekedetként írhatók le. A szervezett versenykörülmények között végzett fizikai tevékenységek során végzett mozgás hajlamos a rituálék és a vallási metaforák drámai erejére. Tele vannak szimbolizmussal és képekkel, amelyek a művészethez hasonlóan a katarzis forrása kell, hogy legyenek. A sport transzcendenciája azonban a hétköznapiságból az ünneplés felé való menekülés élménye; az istenség szakrális világát azonban nem érheti el. Emiatt a spiritualitás kifejezés megfelelőbb, mint a vallás.

Új sportágak és szakmák

A sport teológiája

A sport teológiája a sporttevékenységekben és azok Istenhez való kapcsolatában keresi az értelmet, és többnyire keresztény keretek között alakult ki. Vagyis a vallásos meggyőződés és a hit szükséges feltétele az ebben az ágazatban való aktív részvételnek. Ez a sajátos tudományág általában a Szentírásra hivatkozik, különösen Pál apostolra és az általa használt bibliai sportmetaforákra, mint például a versenyfutás (1Kor 9,24), a jó küzdelem (1Tim 6,12) és az igazságban való edzés (2Tim 3,16). A sportot azért is értékelik ebből a szempontból, mert nem önmagában hasznosnak tekintik, hanem szimbólumként, metaforaként vagy párhuzamként a vallásos élet megértéséhez. A sport, mint az élet mikrokozmosza, több mint játék és kevesebb mint Isten (Treat, 2015). A sport és a fizikai tevékenységek értékeléséhez történelmi perspektívából és katolikus keretből néhány teológiai tekintély kapcsolódik: az ősegyház a keresztény sportoló eszményével, Aquinói Tamás játékfogalma és a modern pápák sportról szóló tanítása. A protestáns és evangélikus perspektívából a sportot autotelikus tevékenységként kell felfogni, amelynek minden köze van az emberi identitáshoz az Istenhez és Isten teremtéséhez mint szükségtelen, de értelmes valósághoz való viszonyban; ez a sportjátékok elhatárolása is (Harvey, 2012).

E történeti perspektívákon kívül más lehetőségek is kínálkoznak a sport teológiájának kialakítására, például a remény teológiai erényének elemzése a sportkörnyezetben (Twietmeyer, 2018) vagy a keresztény értékek összehasonlítása a harcművészetekkel, az önfejlesztés és a mesteri tudás aszketikus gyakorlaton keresztül történő elérésére irányuló törekvés során (Cynarski, 2016). A keresztény vegyes harcművészetek több evangélikus egyházban indultak el, mint a gyakorlók körében erős keresztény értékek kialakításának módszere (Waller, 2017). A sportfilozófiában gyakran tárgyalt másik téma a játék és a játszma. E téma teológiai elemzéseinek a keresztény irodalomra kell támaszkodniuk, például Chesterton paradox teológiáját alkalmazva (Kretchmar & Watson, 2018).

A sportteológia a sport kiegyensúlyozott értékelését javasolja, amely a sport olyan pozitív értékeinek elismerésén alapul, mint a testek fejlesztése, a mentális és fizikai egészséghez való hozzájárulás, valamint a sportolók erkölcsi fejlődése a fair play, azaz a becsületesség megtanulása és a mindenáron való győzelem elkerülése révén. Ugyanakkor a sport teológiája bírálja a sport negatív aspektusait, például a doppingot vagy a sportot mint pénzkereseti eszközt (Jirásek, 2018).

A sportlelkészség

A lelkipásztori munka célja a lelki gondozás, függetlenül attól, hogy a címzettek hívők-e vagy sem. A káplánnak képesnek és hajlandónak kell lennie arra, hogy lelki gondozást nyújtson mindenkinek. A sportlelkészek a sportban dolgozó emberekre összpontosítanak, például a sportolókra, edzőkre, menedzserekre és családtagjaikra. A sportlelkészség kulcsszerepet játszik az elit sportszervezeteken belül a „holisztikus támogatás” rendszerében, hogy technikailag kiválóan teljesítő sportolókat és jó példaképeket hozzon létre (Roe & Parker, 2016). Ezt a munkát a sportpszichológusokkal és a játékos multidiszciplináris támogató csapatának más tagjaival szoros kapcsolatban kell végezni, azzal a céllal, hogy segítsenek a játékos jóllétének és teljesítményének javításában (Davis & Serventi, 2017). A sportlelkészek és a sportpszichológusok szerepe között jelentős átfedés van (Gamble, Hill és Parker, 2013). Ugyanakkor különbség van a sportkáplánok és az evangelisták vagy sportlelkészek között, akiknek célja az evangelizáció vagy a tanítványságtétel a sporton keresztül (Kenney, 2016).

A sportlelkészi hivatás a 20. század második fele óta fejlődik, és még mindig vannak problémák. Például nincsenek egyértelműen meghatározott képesítések és szerepek a sportlelkészek számára, sem akkreditáció, sem más szakmákéval egyenértékű átfogó szakmai szervezetek (Waller, Dzikus, & Hardin, 2008). Ugyanakkor számos sportszervezet, klub és hivatásos sportprogram veszi igénybe önkéntes vagy fizetett sportlelkészek szolgáltatásait. Így a sportlelkészség leginkább egy kialakulóban lévő szakmaként írható le, és gyakorlati szükség van a sportlelkészek feladatainak további meghatározására, valamint a teljes professzionalizáció kritériumainak és képesítéseinek megállapítására (Dzikus, Waller, & Hardin, 2011).

Következtetések

A vallás, a spiritualitás és a sport összekapcsolódása iránti feltörekvő érdeklődést tanulmányozó egyetemek és más kutatóközpontok és kezdeményezések között van a Centre for Sport, Spirituality & Religion a Gloucestershire-i Egyetemen (Egyesült Királyság); az Institute for Sport, Spirituality and Character Development a Neumann Egyetemen (Egyesült Államok); valamint a Center for Sport and Jewish Life, egy független kezdeményezés az Egyesült Államokban. Bár a témáról eltérő vélemények léteznek, a téma lehetőséget ad arra, hogy a sportot mélyebben megtapasztaljuk és elgondolkodjunk róla – ami a mai társadalomban mindenképpen pozitívum.

A sport és az emberi mozgással kapcsolatos tevékenységek a mai társadalmi folyamatok, a fogyasztást a boldogság és a kényelem forrásaként értelmező hit, valamint az a meggyőződés, hogy a túlérzékenység jó élethez vezet. Az önmagunk legyőzésére és a kényelmetlenségeknek való kitételre való nem hajlandóság következményei nyilvánvalóak, különösen a gyermekek és a fiatalabb generációk esetében: a virtuális létezés előnyben részesítése a valósággal szemben, a mozgásszegény magatartás, az elhízás mint globális járvány, a pornográfia elterjedtsége és a társadalmi kommunikáció impotenciája. A sport összekapcsolja az embert a valósággal, a személyes teljességgel és az interperszonális kapcsolatokkal; segít túllépni a hétköznapiságon és a rutinon; és arra ösztönöz, hogy legyőzzük önmagunkat és gazdagabb életet alakítsunk ki. Az emberek keresik a mélyebb, spirituális értékeket, amelyeket az emberi mozgásos tevékenységekben találnak meg. Ebben az összefüggésben a sport vallási és spirituális aspektusai iránti növekvő érdeklődés pozitív.

hirdetés

Forrás: Ivo Jirásek „Religion and Spirituality in Sport” című írásának magyarra fordított változata, a hozzá tartozó teljes irodalomjegyzék a megadott linken érhető el.

The post Vallás és spiritualitás a sportban appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

Azért olyan fontos ezt hangsúlyozni, mert sok keresztény sportoló vonul vissza a sporttól a félreértett teológia, valamint a tanulás, a munka, a család és a társadalmi kötelezettségek mindennapi nyomása miatt. Ha a legjobban akarjuk szolgálni a sport világát, érdemes feltenni a kérdést, hogy a keresztényeknek maradniuk kell-e a sportklubokban, és fel kell-e készülniük Krisztus követésére egy olyan környezetben, ahol Isten tehetséget adott nekik, és ahol oly sok olyan ember tölti az idejét, akik nem tudnak Jézus Krisztusról.

Jézus tanítványának lenni azt jelenti, hogy imádjuk őt életünk minden egyes területén, a nap minden percében. Azok számára, akik jelentős időt töltenek edzéssel és játékkal, ez felveti a kérdést, hogy miként dolgozhatjuk ki a tanítványságunkat a sportban.

Különösen keményen dolgozunk azon az elven, hogy „játékra született”, a fiatal sportolókkal tizenéves koruktól a húszas éveik elejéig, hogy egy egész életre szóló szokást alakítsunk ki.

Ezt úgy fogjuk megvizsgálni, hogy elgondolkodunk azon, hogyan teremtett minket Isten a saját képmására, majd megnézzük, hogyan rontotta el az emberiség Isten tehetséggel és közösséggel kapcsolatos ajándékait, mielőtt végül megvizsgáljuk, hogyan kezelte Isten azt a folyamatot, hogy helyrehozza a rendetlenséget, amit életünk ezen területein okoztunk.

Játékra született (Genesis 1:26-28)

A Biblia egyértelműen kijelenti, hogy Isten „az ő képmására” teremtett minket. Az Édenkertben Ádám és Éva azt az utasítást kapja, hogy „dolgozzanak (a kertben) és gondozzák azt”. Isten azzal a megbízatással helyezett minket a világba, hogy használjuk az általa adott kreatív képességeket, tehetségeket, hogy a világot nagyszerű hellyé tegyük.

Továbbá Ádámnak és Évának azt mondja, hogy a kapcsolatok az élet fontos részét képezik: „Nem jó az embernek egyedül lenni. Csinálok neki megfelelő segítőt”. Ádámnak és Évának a tehetségüket kombinálva közösséget kell építenie, miközben Isten világáról gondoskodnak.

Ha Isten adta neked a tehetséget, hogy tudsz futni, ugrani vagy rúgni, és ezt sportolásra használod, akkor arra teremtett, hogy ezt közösségben tedd, másokkal együtt, akik megosztják egymással ezeket a képességeket, hogy az ő világát csodálatos hellyé tegyék. Mondhatnánk, hogy játékra születtél.

A szabálytalanság (Genesis 3:17-19)

Az emberiség „szabálytalanságot” követett el a Teremtő ellen. A Teremtés könyve elmeséli, hogyan utasítottuk el az ő uralmát a sajátunk javára. Ennek a lázadásnak komoly következményei vannak a sportra nézve. Gondoljatok azokra az alkalmakra, amikor nagyon dühösek vagytok egy csapattársatokra vagy ellenfeletekre, amikor valami rosszul megy a játékban, különösen, ha nem játszotok jól, vagy ha vesztettetek. Minden öröm eltűnik, nem igaz! Miért van ez így?

Először is, a Genesis 3:17-19 megmutatja, hogy a tehetségünk kevésbé hatékony abban, hogy a világot szép hellyé tegyük.

„Átkozott a föld miattad; fájdalmas munkával fogsz táplálkozni belőle életed minden napján; töviseket és tüskéket terem neked, és a mező növényeit fogod enni; homlokod verejtékével fogod enni a táplálékodat, amíg vissza nem térsz a földbe, mert onnan vettek el téged; mert por vagy te, és a porba térsz vissza.” (Genesis 3:3).

Az élet keményebb lett a lázadásunk miatt.

Az Istennel való kapcsolatunk megromlása kihatott az egymással való kapcsolatainkra is. Az Genesis 3:16-ban megfigyelhetjük, hogy még a legbensőségesebb emberi kapcsolat, a házasság is fájdalmas lesz:

„Az asszonynak ezt mondta: „A gyermekáldás fájdalmait nagyon súlyossá teszem; fájdalmas vajúdással fogsz gyermeket szülni. Vágyad a férjed után lesz, és ő fog uralkodni rajtad.”

Ezt a megtörtséget látjuk ma a sport világában. Tehetségünk és kapcsolataink nem képesek olyan környezetet teremteni, amely mindig jó. Nem sikerül megállítanunk magunkat és másokat, hogy önzőek, dühösek és büszkék legyünk a pályán és azon kívül. Elrontottuk a dolgokat. A sport elromlott.

Vissza a versenybe (Romans 12:1-2)

Pálnak a római gyülekezethez írt levelének első tizenegy fejezete elmagyarázza, hogy Isten Jézus életével, halálával és feltámadásával hogyan fizette meg az árat az uralma elleni lázadásunkért. A tizenkettedik fejezetben azt olvassuk, hogy „Isten irgalmának” köszönhetően milyen félelmetes következményei vannak azoknak, akik Jézus Krisztus által Istennel kapcsolatba kerülnek.

Most már „élő áldozatul ajánlhatjuk (a mi) testünket, szent és Istennek tetsző élő áldozatul”. Az Istennel való helyreállított kapcsolat azt jelenti, hogy új erővel rendelkezünk majd ahhoz, hogy „testünket”, vagyis életünk fizikai, lelki és szellemi aspektusait felajánljuk Teremtőnknek.

Új kapcsolatunk van azzal, aki sporttehetségünket adta nekünk, hogy kifejezzük azt a sportközösségben. Valóban, Pál ezt nevezi „igaz és helyes istentiszteletnek”, megkaptuk a képességet, hogy a sportot ismét arra használjuk, hogy élvezzük, hogy jobbá tegyük az Ő világát.

Az istentisztelet az egész életünkre vonatkozik, nem csak a keresztény találkozókra. Ezt konkrétan a Romans 12:1-2-ből és az Újszövetségből értjük meg, hogy nincs többé szent/világi megkülönböztetés. Mivel a sport is lehet istentiszteleti cselekedet, arra bátorítjuk a sportolókat, hogy a sportban imádják Istent, hogy egyszemélyes közönség előtt játszanak. Az imádat minden cselekedethez való hozzáállás – akár egy zseniális hárompontost lövünk, akár egy üres kaput hagyunk ki, arra vagyunk hivatottak, hogy imádjuk Istent minden ajándékkal és képességgel, amit a sportban és az élet minden területén adott nekünk. A sportolók, akik elkötelezték magukat Krisztus sportban való tisztelete mellett, arra bátorítjuk őket, hogy osszák meg az evangélium üzenetét azokkal, akikkel együtt játszanak.

Ennek az a következménye, hogy életünk minden pillanatát, beleértve azt is, hogy az uszodában, a pályán vagy a stadionban vagyunk, felhasználhatjuk Isten imádására. Visszatértünk a versenybe.

Három tipp

• Emlékezzünk arra, hogy Isten arra teremtett minket, hogy sportoljunk
• Arra teremtett bennünket, hogy Őt tükrözzük azáltal, hogy a tehetségünket arra használjuk, hogy nagyszerű közösségeket építsünk, amelyek jobbá teszik a világot.
• Gondolkodjunk el azon, hogy mennyire elrontottuk a sportot. Gondolj arra, milyen gyakran fordult elő, hogy büszkeségünk miatt önzőek lettünk, a képességeinket a saját érdekünkben használtuk, és így feszültséget teremtettünk a csapattársaink és a sportágunkban dolgozó kollégáink között.

Örüljetek

Hogy amikor Jézus Krisztus belép az életünkbe, olyan helyzetbe kerülünk, hogy újjáépít minket, hogy a sporttudásunk a boldogtalanság helyett örömforrássá váljon, úgy, hogy azok, akik velünk vagy ellenünk versenyeznek, valódi örömöt tapasztaljanak a sportban.

hirdetés

forrás: www.christiansinsport.org.uk

The post A sport és a hit kapcsolata appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.