Vádli húzódása – sportsérülésekről röviden

A vádli húzódása egy igen gyakori sportsérülés, amely az alsó lábszár vagy a vádli izmainak részleges szakadását jelenti. Megfelelő kezelés mellett a húzódás általában magától jól gyógyul. Esetenként a súlyos húzódás szövődményekhez vezethet, ami krónikus tüneteket okoz vagy műtétet igényel. A vádlihúzódás leggyakrabban olyan aktív felnőtteknél fordul elő, akik olyan sportokat űznek, amelyek gyors elindulást, megállást és irányváltoztatást igényelnek.

Vádli anatómiája

A vádliizom valójában három különálló izom: a gastrocnemius, a soleus és a plantaris. Mindegyik izom más-más eredésű a térd körül, de mindannyian a hátsó bokánál egyesülnek, és az Achilles-ínt alkotják. Az Achilles-ín ezután a sarokba illeszkedik, közvetlenül a bokaízület alatt. A vádliizmok plantarflexálják a bokát. A gastrocnemius a térd felett, a combcsonton (felső lábszárcsont) kezdődik, és egy igen erőteljes izom, amelyet sprinteléshez és ugráshoz használnak. A soleus a térd alatt, a sípcsonton (nagy alsó lábszárcsont) kezdődik, és inkább állóképességi izom, amelyet hosszan tartó, ismétlődő mozgásokhoz, például járáshoz vagy futáshoz használnak. A plantaris egy kicsi, szinte csökevényes izom, amely a térd felett kezdődik. Kevéssé járul hozzá a mozgáshoz, de néha megsérülhet és tüneteket okozhat.

Okok

A vádlihúzódást a megfeszített kötél foszlásához hasonlóan az izom szakadása okozza, amelyet az izomra ható olyan erő kifejtése okoz, amely nagyobb, mint amekkorát az izom elvisel. Az izomszakadás mértéke az erőhatástól és az izom erőnlététől függ. A fonott kötélhez hasonlóan minél vastagabb a kötél, annál nagyobb az ereje, de egy bizonyos ponton, ha elegendő erő hat a kötélre, az elkezd sérülni. Először néhány szál megkopik, ami gyengíti a kötelet, és végül az egész kötél „meghibásodik”.

A vádli húzódásai leggyakrabban a gastrocnemius izom mediális (belső) oldalán fordulnak elő. Ezt a sérülést gyakran nevezik „teniszlábnak”, mivel először az 1800-as évek végén írták le a gyeptenisszel kapcsolatban. A gastrocnemius nagymértékben ki van téve a húzódás kockázatának, mivel két ízületet keresztez (ami lehetővé teszi két támaszponton keresztül az izom nagyobb nyújtását), és nagy sűrűségben tartalmaz 2. típusú (gyors) izomrostokat, amelyek lehetővé teszik az izom gyors, erőteljes összehúzódását. Az izom nyújtásának, majd hirtelen összehúzódásának ez a kombinációja az ostor hatásához hasonlít, és az izomban nagy erőhatáshoz vezet, ezzel az izomhúzódás kockázatát rejti magában. Emiatt a vádlihúzódásoknak történelmileg a „coup de fouet” vagy az ostorcsapás elnevezést adták.

A soleus izom húzódása kevésbé gyakori. A soleus a térd alatt kezdődik, és csak a bokát keresztezi. A soleus túlnyomórészt 1-es típusú (lassú) izomrostokból áll. Ezek a tényezők miatt a soleus izomnak alacsonyabb a meghúzódási kockázata.

Vádli húzódásának tünetei

A tüneteknek a vádlira vagy a térd hátsó részére kell lokalizálódniuk. A tünetek megjelenésének összefüggésbe kell hozhatónak kell lennie egy sérüléssel vagy tevékenységgel. A tüneteknek megismételhetőnek kell lenniük a fizikális vizsgálat során végzett izomtesztelés során.

A gastrocnemius meghúzódása gyakran igen drámai. Általában sporttevékenység közben jelentkezik, közvetlenül a térd gyors, erőteljes nyújtását követően, amikor a lábfej a talajon van és a boka behajlítva (dorziflexióban) van. A sérülés gyakran azonnali fájdalommal és mozgáskorlátozódással jár. Órák alatt jelentős duzzanat és véraláfutás alakulhat ki. A betegek szakító érzést tapasztalhatnak. Nehezen tudnak majd járni, és előfordulhat, hogy kevés bokamozgással járó hajlított csípő- és térdhelyzetet vesznek fel,. A fájdalom általában a vádli belső oldalán, körülbelül a lábszár felénél jelentkezik.

A soleus meghúzódása kevésbé szembetűnő. Gyakran hetekkel a sérülés után jelentkezik. A betegek folyamatos vádlifeszülésről, merevségről és futáshoz vagy járáshoz kapcsolódó fájdalomról panaszkodnak. A duzzanat és a véraláfutás rendszerint nem jelentős, ha egyáltalán észlelhető. A fájdalom gyakran az alsó lábszár külső (oldalsó) részére lokalizálódik.

A plantaris húzódása hasonlóan jelentkezik, mint a gastrocnemius húzódása. Az izom kis mérete és a térd- és bokafunkcióban betöltött korlátozott szerepe miatt azonban a tünetek viszonylag enyhébbek. A plantaris-húzódások általában a vádli oldalsó (külső) oldalán, a térd közelében jelentkeznek.

Diagnózis

A vádlihúzódást általában a kórtörténet és a fizikális vizsgálat alapján lehet diagnosztizálni. Ha a diagnózis kétséges, vagy további információkra van szükség a rehabilitációra és a játékba való visszatérésre vonatkozó ajánláshoz, képalkotó vizsgálatot, például mágneses rezonancia vizsgálatot (MRI) vagy ultrahangot lehet elrendelni.

Ha a tünetek vádlihúzódásra utalnak, a pontos diagnózis felállítához a célzott fizikális vizsgálat az első lépés. Ha kétséges az aszimmetria, mindkét vádliról körkörös méréseket kell végezni. A vádlit teljes hosszában végig kell tapintani, fel kell jegyezni a helyi érzékenységet, duzzanatot, defektusokat és tömegeket. A fizikális vizsgálat segíthet a sérült vádliizmok elkülönítésében is. A teljesen behajlított térddel a soleus viszonylag izoláltan vizsgálható a vádli izomerő, a mozgástartomány és a tünetek reprodukálhatósági vizsgálatakor. A gastrocnemius viszonylag izolálható, ha ezt a vizsgálatot teljesen kinyújtott (egyenes) térddel megismételjük. Finomabb tünetek gyakran kiválthatók olyan funkcionális mozgások újbóli létrehozásával, mint a futás, a vádliemelés vagy az egylábon ugrálás. Ha tolerálható, Thompson-tesztet lehet végezni a vádli összeszorításával és a boka passzív plantarflexiójának megfigyelésével; ez a teszt segít kizárni az Achilles-ín teljes szakadását.

A vádlihúzódásokat a sérült izom és a sérülés mértéke szerint osztályozzák. A sérülés mértékét a funkció, a fizikális vizsgálat eredménye és a sérült szövet mennyisége alapján egy háromrészes skálával állapítják meg. Az 1. fokozatú húzódások enyhék, általában lehetővé teszik a tevékenység folytatását, és a vizsgálat során helyi érzékenységet és duzzanatot, de normális erőt és mozgástartományt mutatnak. Az 1. fokozatú húzódások az izom kevesebb mint 10 %-ának sérülését jelentik. A 2. fokozatú húzódások mérsékeltek, megakadályozzák a normális aktivitást, és a vizsgálat során erő- és mozgásterjedelem-csökkenést mutatnak. A 2. fokozatú húzódások az izom 10–50 %-át érintő sérülésnek felelnek meg. A 3. fokozatú húzódások azonnali súlyos fájdalommal és mozgáskorlátozotsággal, az izomfunkció elvesztésével, valamint a vizsgálat során egyértelmű, tapintható defektussal járnak. A 3. fokozatú húzódások az izom 50 % és 100 % közötti sérülését jelentik.

Kezelés

A korai megfelelő kezelés jelentősen csökkentheti a sportkihagyás időtartamát és mértékét. Az erő és a rugalmasság teljes helyreállítását el kell érni a teljes aktivitáshoz való visszatérés előtt. A korai visszatérés elhúzódó vagy visszatérő tüneteket okozhat. A vádlihúzódások túlnyomó többségét nem műtéti úton kezelik.

Az azonnali kezelés célja a szöveten belüli vérzés korlátozása, a fájdalom csökkentése és a szövődmények megelőzése. Az első 3–5 napban az izmot pihentetni kell olymódon, hogy laza helyzetbe helyezzük és kerüljük a mozgást. Ezt úgy lehet elérni, hogy a sarok alá éket helyeznek, és mankóval segítik a járást. A sérült területre óránként 20 percig rendszeresen jeges hűtést kell tenni, ami fájdalomcsillapítást biztosít, valamint csökkenti a duzzanatot és a vérzést. A kompresszió használata segít az izom immobilizálásában, valamint a duzzanat és a vérzés csökkentésében. Az első 24–72 órában kerülje a nem szteroid gyulladáscsökkentők, például az aszpirin, az ibuprofen és a naprosyn használatát, mivel ezek használata esetén a sérült izomban fokozódhat a vérzés. Gyakran írnak fel paracetamolt vagy narkotikus fájdalomcsillapítót. A gyógyulási folyamat korai szakaszában a nedves hő és a masszázs vélhetően növeli a vérzés esélyét, ezért általában nem javasolt.

Bár ritkán, de a myositis ossificans és a rekeszszindróma bonyolíthatja az akut panaszokat. Ha a tünetek a megfelelő kezelés ellenére súlyosbodnak, azonnal újra kell vizsgálni, hogy megállapíthatóak legyenek ezek a szövődmények.

A sikeres akut kezelést követően megkezdhető a rehabilitáció. A rehabilitációs gyakorlatoknak izolálniuk kell az adott sérült izmot. A rehabilitációs programnak logikusan kell haladnia a passzív nyújtástól és a mozgásterjedelmi gyakorlatoktól az erősítésig. Tíz nappal a sérülés után, ha a kialakuló heg ugyanolyan húzóerővel rendelkezik, mint a szomszédos izom, megkezdődhet a gyakorlatok további progressziója. Az izometrikus, izotóniás, majd dinamikus edzésgyakorlatok egymás után adhatók hozzá, ahogyan az egyes gyakorlatfajták fájdalom nélkül teljesülnek. Ebben a szakaszban megfontolandó a fizikoterápiás módszerek, többek között a masszázs, az ultrahang és az elektromos stimuláció alkalmazása is.

Műtét

A sebészeti konzultációt a 3. fokozatú húzódások (50–100 %-os izomszakadás) és a tartós (4–6 hónapos) fájdalom, valamint a rögzített izomkontraktúra bizonyítékával járó esetek esetén kell megfontolni. A kontraktúrák fájdalmas és korlátozó összenövések jelenlétére utalnak a vádliban, amelyek sebészeti beavatkozásra alkalmasak lehetnek. A nagyon nagy intramuszkuláris vérömleny jelenléte ronthatja a klinikai előrehaladást, és szintén műtéti beutalást jelent.

Sportba való visszatérés

A sportoló fokozatosan térhet vissza az aktivitásba, ahogy a tünetek megengedik, valamint meg tud felelni a sportág követelményeinek a betegség kiújulása vagy más terület veszélyeztetése nélkül.

Források: Armfield DR, et al,2006; Brukner P., 2000; Brukner P, Khan K., 2002; DeLee JC et al., 2003; Dixon J. B., 2018; Fu FH, Stone DA, 2001; Järvinen TA et al., 2015 és Berkes I.: “A sportorvoslás alapjai. Sportsebészet” (OSEI, 1998) és “Sportsérülések ellátása” (kézirat, szerkesztő: Prof. Dr. Berkes István), 2021