A viharnak megvan a célja – néhány mondat sportszülőknek

Share

A minap egy élő webináriumon vettem részt pár tucat fiatal sportolók szüleivel, akik szinte mind anyukák voltak. Azért voltak ott, hogy betekintést nyerjenek abba, hogyan tudnák a legjobban támogatni gyermekeiket a sportolás útján a legkülönbözőbb sportágakban. Egy nagyon gyakori kérdést tettek fel nekem:

Mit kell tennem, ha a gyerekem küszködik? A lányom elvesztette a kezdő helyét a csapatban, és nagyon el van keseredve. Azon gondolkodik, hogy abbahagyja a sportot. Mit kellene mondanom vagy tennem ebben a pillanatban?

Ennek a kérdésnek a változatait állandóan hallom. És azt hiszem, ez a kérdés sok szempontból túlmutat a sporton. Sportszülőként mit kellene tennünk, amikor szembesülünk a nehézségekkel? Hogyan vészeljük át a vihart? Hogyan segítünk szeretteinknek, amikor nehéz idők járnak? Senki sem megy át az életen viharok nélkül. Minden azon múlik, hogyan tekintünk ezekre a viharokra, a viszontagságokra és az akadályokra, amelyek végül meghatározzák, hogy mit érhetünk el, és milyen emberré válunk.

Ez azért is nagyon időszerű, mert a lányom végzős a középiskolában. Lassan véget ér számára a sportpban az utánpótláskor. Rengeteg viszontagság érte az útja során, és gyakran gondolkodtam azon, hogy ezek a viszontagságok hogyan segítették őt a fejlődésben.

A minap egy régi edző kollégámmal és barátommal beszélgettem, és mindketten arról beszélgettünk, hogy milyen nehézségekkel kellett szembenéznünk a saját életünkben. Utána küldött nekem egy csodálatos üzenetet, amely egy epizódot tartalmazott egy podcastből, amely zseniális volt, és nagyon időszerű. A beszélgetés címe „A viharnak megvan a célja” volt.

A podcastban egy lelkész elmagyarázta, hogy az Újszövetségben minden alkalommal, amikor csoda történt, azt szinte mindig vihar vagy a megpróbáltatások más formája követte. Ezt a küzdelmes időszakot majdnem mindig egy újabb csoda követte. Elmagyarázta, hogy gyakran megrekedünk a viharban, és csak arra a viszontagságra összpontosítunk, amivel abban a pillanatban szembe kell néznünk. De ha a viharra nem úgy tekintünk, mint egy végkifejletre, hanem egyszerűen csak egy szakaszra, amelyen át kell jutnunk két csoda között, akkor az egész perspektívánk megváltozik. Ha hiszünk abban, hogy a küzdelem másik oldalán fény van, akkor át tudjuk viskodni magunkat. És amikor átjutunk, akkor megerősödünk.

Hihetetlenül megható összegzése mindennek a következő kijelentés volt:

Soha ne tegyél pontot oda, ahová a sors vesszőt tett”.

Ezt az idézetet az elmúlt héten sokszor ismételtem sok különböző helyzetben, de különösen igaz a sportban. Ahogy gyerekeink végigjárják a sportolói útjukat, lesznek hihetetlenül magasra ívelő időszakok, és lesznek viharok is. Nagyon sok olyan sportszülővel találkozom, aki a vihart pontként kezeli, nem pedig vesszőként. Úgy kezelik, mint valami olyasmit, amit el kell távolítani vagy el kell kerülni, ahelyett, hogy valami olyasmi lenne, ami lehetőséget nyújt a tanulásra. Úgy kezelik, mint az utazás végét, ahelyett, hogy egy olyan szakasz lenne, amely óriási növekedést és tanulást tesz lehetővé, ha képesek vagyunk félreállni és hagyni, hogy ez a növekedés megtörténjen.

Most nem azt mondom, hogy nincsenek olyan pillanatok, amikor nem kell beavatkoznunk, amikor a gyermekeink veszélyes helyzetekbe kerülnek. De sokszor egyszerűen csak nehéz helyzetekbe kerülnek, legyen szó akár arról, hogy versenyben vannak egy helyért, vagy nem abba a csapatba kerülnek, ahová remélték, hogy bekerülnek, vagy más pozíciókat kell játszaniuk, vagy egy kemény edző többet követel tőlük, mint amit korábban valaha is követeltek tőlük. Ezekben a nehéz időkben, a viharok idején meg kell tanulnunk megkérdezni magunktól, hogy „mi a jó ebben?” ahelyett, hogy azt kérdeznénk, hogy „hogyan tudjuk ezt megakadályozni”.

Tehát, miközben végigmennek gyermekük sportolói útjának következő évein, remélem, hogy ezt a gondolatot szem előtt tartják majd. Nemrégiben részt vettem a lányom utolsó utánpótlás meccsén, és visszagondoltam azokra a nehéz pillanatokra, amelyek elvezettek ehhez az utolsó mérkőzéshez, a végső győzelemhez, a vezetői és csapatkapitányi szerephez. Semmiképpen sem volt zökkenőmentes az útja. Voltak sérülések és betegségek, évekig csak a B csapatban játszott, miközben a szíve az A csapatba vágyott. Voltak jó és kevésbé jó edzők, jó és kevésbé jó meccsek. Voltak hihetetlen győzelmek és szívszorító vereségek.

Az édesanyja és az édesapja sem volt tökéletes az út során. Sok hibát követtünk el, mindet nagy szeretetből. De azt hiszem, egy dolgot jól csináltunk: felismertük, hogy minden viharnak megvan a maga célja. Elkötelezettek voltunk amellett, hogy hagyjuk, hogy a nehéz időszakok véget érjenek, hogy a hátralévő időben növekedés történhessen. Felismertük, hogy a nehézségek idején nem pontot kell tennünk, hanem vesszőt, mert tudtuk, hogy a küzdelem másik oldalán ott van a csoda lehetősége. Remélem, önök is megtalálják az időt, a türelmet és a bölcsességet, és hagyják, hogy a gyermekük életében megtörténjenek azok a viharok, amelyek csodákhoz vezetnek, mert ez minden könnycseppet megér, amit abban a pillanatban hullatnak.

Élvezzék az utazást, mert olyan gyorsan elrepül.

hirdetés

A cikket együttműködő partnerünk, John O’Sullivan, a Changing the Game Project alapítója, vezetője írta!