Az orvosok gyakran csak azokat a gyerekeket látják, akik megsérültek, de azt a több ezret nem, akik nem sérültek meg. A sportszülők sérülésben betöltött szerepéről alkotott véleményünk ezért a negatív irányba tolódhat el, mivel csak sérült gyerekeket látunk; senki sem beszél nekünk arról a gyerekről, aki három gólt rúgott a hétvégén. A negatív oldalt azokban a szülőkben látjuk, akik arra kényszerítik a gyerekeket, hogy sérülten játsszanak, vagy olyan agresszív játékstílust támogatnak, amely a saját és más gyerekek sérüléséhez vezet, vagy gyerekeik túlzott edzésterhelését támogatják. A túlzott edzésterhelés leginkább a „10.000 órás szülőknél” érhető tetten, akik hisznek abban az elméletben, hogy valakinek 10.000 órát kell gyakorolnia valamit ahhoz, hogy profi szinten versenyképes legyen. Túlnyomórészt azonban a sportszülők szerepe a sportsérülésekben pozitív. Ők képezik minden utánpótláskorú sportszervezet alapját, edzőként, adminisztrátorként és támogatóként játszanak szerepet. Ők adják meg a klub alaphangját a gyermekeik képességeinek és a játékhoz való hozzáállásának fejlesztéséhez. A szülők kulcsszerepet játszanak a sérülésekkel kapcsolatban is, mivel elősegítik a megelőzést, felismerik a sérülés kockázatát, felismerik magát a sérülést, és leggyakrabban kezelik is azt.
A gyermekkori sportsérülések két okból keletkezhetnek:
- Egyetlen nagyobb ütés, trauma.
- Ismétlődő mikrotrauma túlterheléses sérülések formájában.
A gyermekkori sérülések fele túlterheléses sérülés, amelynek 50%-a valószínűleg megelőzhető lenne1 . Egyes sportágakban a túlterheléses sérülések teszik ki a sérülések többségét2 . A növekedési lemezek (epifízis lemezek) akut és krónikus sérülései a gyermekkori sportsérülések akár 12%-át is okozhatják, és hosszú távon negatív hatással lehetnek a növekedésre és fejlődésre3 .
A sportszülők szerepe a kontakt sérülésekben
Az agyrázkódás nem a leggyakoribb kontakt-sérülés, de jelenleg nagyon aktuális. Ez egy olyan sérülés, amelyen keresztül elemezhető a szülők szerepe a sérülésekben, mivel gyakran nehéz felismerni, ezért otthoni éberséget igényel. Bár meglehetősen önkényesnek tűnhet, a sportszülői „csak úgy tudod” mondat, de fontos egy olyan összetett sérülés esetében, mint az agyrázkódás, mert a szülők azok, akik a legjobban ismerik gyermekeiket, és ezért a legnagyobb valószínűséggel felismerik ezt a problémát … A probléma az, hogy ha „csak úgy tudod”, hogy a gyermek nem agyrázkódást kapott, akkor ezt bizonyítani is kell tudnod. A sport alacsonyabb szintjein a szülők nem férnek hozzá az agyrázkódást vizsgáló eszközökhöz, illetve nem rendelkeznek a használatukkal kapcsolatos ismeretekkel. Azonban ismerik a gyermekeiket. Tehát ha egy szülő úgy gondolja, hogy a gyermeke agyrázkódást szenvedett vagy „nincs rendben”, akkor azt agyrázkódásnak kell tekinteni. A szülőknek az esetek 99%-ában igazuk lesz. Ekkor az edzők és trénerek felelőssége, hogy meghallgassák a szülők véleményét. A „ha kétségeid vannak, hagyd ki” mondás megvédi a gyerekeket a nem diagnosztizált agyrázkódással való játék folytatásának lehetséges hosszú távú negatív hatásaitól.
A nemrégiben kiadott zürichi irányelvek az 5 és 124 év közötti gyermekek számára készítették el a childSCAT3 -ot. Ez magában foglalja a gyermek tüneteinek és az agyrázkódás jeleinek részletes értékelését, valamint a szülő megfigyeléseit. Letölthető INNEN!. Minden egyes klubnál egy edzőnek tudnia kell használni és értelmezni.
Akár kórházba mennek megfigyelésre, akár nem, végül a szülőknek otthon kell gondoskodniuk sérült gyermekükről. A szülők feladata, hogy az orvossal együttműködve végigkísérjék a gyermeket a sérülés kezdeti szakaszán, az iskolába való visszatérésen, majd a sportoláshoz való visszatérésen.
Ökölszabályként elmondható, hogy ha a szülő a sérülést követő első 24-48 órában aggódik gyermeke egészségi állapota miatt, akkor kórházba kell vinnie a gyermeket. Pontosabban, figyelniük kell az új vagy erősödő fejfájásra, hányingerre vagy hányásra, nyakfájásra, álmosságra, az emberek felismerésének vagy a beszédnek a nehézségére, illetve bármilyen zsibbadásra, bizsergésre vagy gyengeségre4.
A sérülés kezdeti szakasza után a szülőknek kell irányítaniuk gyermekeiket, hogy visszatérhessenek az iskolába. Az agyrázkódást úgy is felfoghatjuk, mint az agy ficamát. Akárcsak egy bokaficamnál, másnap sem futnál rajta – pihenned kell, amíg a tünetek nem csillapodnak, majd fokozatosan növelned kell az edzés nehézségét és intenzitását, amíg készen nem állsz arra, hogy visszatérj a játékhoz. A „gondolkodás” az agy számára olyan, mint a „futás” a bokának. A gyereket pihentetni kell, majd fokozatosan növelni kell a gondolkodással és koncentrációval töltött időt. Ehhez szükség lehet arra, hogy néhány napot kihagyjon az iskolából, hogy a tünetek rendeződjenek (akárcsak a bokánál), majd fokozatosan térjen vissza az iskolai foglalkozásokhoz (azaz a gondolkodáshoz és a koncentrációhoz). Ez szükségessé teheti az órák időpontjának megváltoztatását, a megnövelt pihenőidők beiktatását, valamint a tesztek és vizsgák idjének megváltoztatását4 .
Csak azután térjen vissza a gyermek a sportba, hogy ha újra mehet iskolába. Ennek ismét fokozatosan, lassan növekvő terheléssel kell történnie. A gyermekeknek hosszabb időbe telik, amíg felépülnek az agyrázkódásból, ezért a szülőknek meg kell bizonyosodniuk a következőkről, mielőtt megengedik gyermeküknek, hogy visszatérjen a versenyzéshez:
- Nincsenek tüneteik.
- Sikeresen visszatértek az iskolába.
- Fokozatosan növelték az edzésterhelésüket.
- Orvosi jóváhagyást kaptak4 .
„A szülő legnehezebb szerepe a sérülések megelőzésében az edzésterhelés kezelése ”
Sportszülők szerepe a túlterheléses sérülésekben
A túlterheléses sérülések a fiatalabb gyermekeknél növekedési lemezsérülések (epifízis lemez), az idősebbeknél pedig fáradásos törések és ínsérülések formájában a gyermekek által elszenvedett sérülések 50%-át teszik ki1 .
A túlterheléses sérülések egyszerűen abból adódnak, hogy túl sokat, túl gyakran vagy túl intenzíven edzünk. Az edzésterhelés kezelése a szülő legnehezebb feladata a sérülések megelőzésében. A gyerekek általában azért akarnak többféle sportot űzni, mert az szórakoztató. Ez napi szintű edzéseket vagy napi több edzést és két vagy több játékot eredményezhet a hét folyamán. Az egyik sportág döntőinek és a következő sportág előszezonjának időszakában számos sportág keresztezheti egymást, ami több edzést és játékot követel meg a gyermektől. Mindezt tetézi, hogy a gyerekek általában ebédidőben az iskolában is játsszák a választott sportágukat, és a hét folyamán testnevelésórákat tartanak, ami tovább növeli a teljes edzésmennyiséget.
Mindezt tovább nehezíti az a felfogás, hogy egyes sportágakban 10.000 órát kell edzeni ahhoz, hogy valaki versenyképes legyen, ami egyes szülőket arra késztet, hogy a gyerekeket heti sok-sok órányi edzésre kényszerítsék. Ezen túlmenően létezik az az elvárás (vagy félreértés), hogy a gyermeknek minden mérkőzésen játszania kell ahhoz, hogy a következő versenyszintre válogassák, holott a valóságban csak korlátozott számú mérkőzésen kell jól játszania. A válogatók nagyon gyorsan kitalálják, hogy egy gyermek az adott sportban mire képes – a többi mérkőzésen csak azt dolgozzák ki, hogy mire nem képes. Ahhoz, hogy magasabb szintű versenyekre válogassanak, fontosabb, hogy a sportoló ne legyen sérült és ne legyen fáradt, hogy minden ilyen alkalommal jól tudjon játszani, mint az, hogy minden meccsen játsszon. E nyomáson túlmenően a szülőket nem segítik bizonyos sportági irányító testületek, amelyek előírják, hogy a gyermekeknek a sportáguk alacsonyabb szintjein is játszaniuk kell, ha továbbra is magas szinten akarnak játszani. Ez egyértelműen ellentétes az ajánlásokkal1 , és azt eredményezi, hogy a gyerekek hetente akár három meccset is játszanak, plusz minden nap edzenek, néha reggel és este.
Végül maguk az iskolák is problémát jelenthetnek, különösen akkor, ha a gyermek sportösztöndíjban részesül, ahol a pénz és az oktatás a sportteljesítményhez van kötve.
A szülők szerepe a túlterheléses sérülések esetén az, hogy eligazodjanak a fenti problémák között, és időnként azt mondják: „Nem, elég volt!!”. Ez időnként nagyon nehéz, néha szinte lehetetlen. De egy sérült gyermek nem tud a barátaival játszani, vagy nem tud elég jól teljesíteni ahhoz, hogy a következő versenyszintre lépjen. A figyelmeztető jelek, amelyekre a szülők figyelhetnek, a következők:
- a napi edzések,
- heti többszöri játék,
- nincsenek szabadnapok,
- fokozott fáradtság vagy kimerültség,
- elalvás az iskolában,
- megmagyarázhatatlan teljesítménycsökkenés,
- gyors visszatérés a teljes értékű edzéshez sérülés után és
- átfedés az egyik sportág befejezése és a következő megkezdése között.
A sérülésveszély egyéb kulcsfontosságú időszakai közé tartozik az új felszerelés használata (pl. új cipő, ütő) és az új edzővel való kezdés. A női sportolók esetében a menstruáció késleltetett kezdete, a rendszeres menstruáció után rendszertelen menstruáció vagy a menstruáció egy időre történő teljes megszűnése (amenorrhoea) a női atlétatriász (szerk: az új definícó a RED-S szindróma) egyik kulcsindikátora. Ez a túl sok edzés és az elégtelen táplálkozás kombinációja miatt következik be, és alacsony csontsűrűséget eredményez, ami a jövőben hajlamosít a terheléses törésekre és a csontritkulásra. A korai kezeléshez elengedhetetlen az orvoshoz fordulás5 .
„Sérülésmentesség és fáradtságmentesség fontosabb, mint minden mérkőzésen játszani”
A túlterheléses sérülést bármely területen jelentkező fájdalomra utaló panaszként lehet felismerni. A korai szakaszban előfordulhat, hogy a gyermekek csak nagy intenzitású tevékenység, például rúgás, ugrás vagy sprint közben panaszkodnak fájdalomra, és egyébként nincsenek problémáik. A futó sportolóknál leggyakrabban az achilles-, a térd- és a lábfejekben jelentkeznek túlterhelési sérülések, míg a dobó- vagy fej fölötti sportolóknál (például a röplabdában és az úszásban) könyök- és vállproblémák alakulnak ki.
De hogyan értelmezzék valójában a szülők a játék- és edzésterhelést? A hagyományos tanítás szerint a terhelést hetente 10%-kal kell növelni6 . Ez elérhető, ha dobó vagy olyan sportágat űzünk, ahol számolni lehet, hogy mit csinálnak a gyerekek. De ha egy gyermek több csapatban játszik, több edzővel és minden ebédidőben játszik az iskolában, akkor nehéz megjósolni, nemhogy megvalósítani a heti 10%-os növelést. Egy másik ökölszabály szerint a gyerekeknek hetente 1-2 szabadnapot kellene kapniuk minden játéktól vagy versenyszerű edzéstől, napi egy edzést és heti egy játékot1 . Egy jó edzői csapat a hét folyamán váltogatja az intenzitást és az időtartamot, a mérkőzések utáni és a mérkőzések előtti napokon pedig könnyebb edzéseket tart. Ez ismét problémás lehet, ha egy gyermek több csapatban is edz.
Azoknak a gyerekeknek, akiknek a sérülés kezelése vagy elkerülése érdekében csökkenteniük kell az edzésmennyiséget, jó trükk, ha rávesszük őket, hogy válasszák ki a kedvenc sportágukat, és hagyják abba a többit. Szüntessen be minden olyan extra edzéstevékenységet, mint például az extra futások, vagy az edzés utáni extra munka, amelyet nem az edző irányít. A gyerekek korlátozhatják az ebédidőben végzett sportolás mennyiségét, és tárgyalhatnak az iskolával arról, hogy a testnevelésórákat és a sportórákat az edzés részeként használják, tornatermi munkát vagy keresztedzést végezzenek.
Az edzőkkel való egyeztetés sokszor nagyobb küzdelmet jelenthet, mint a gyerekek irányítása. A gyerekek szinte lehetetlennek találják, hogy nemet mondjanak egy edzőnek, és szükségük van a szülők segítségére. Az alacsonyabb szintű csapatok edzői számára, ahol a gyermeket esetleg játékra kötelezik, tárgyaljon az edzések minimalizálásáról, miközben továbbra is játszik a csapatban. Ez általában elégedetté teszi az edzőt, mivel a legjobb gyerekeik továbbra is náluk játszanak, és a gyermek továbbra is edzhet a csapattal hetente egyszer, így nem tűnik igazságtalanul előnyösnek. Ha lehetetlen középutat találni, hívja össze az edzőket, a szülőket és a gyermeket egy szobába, és beszéljen meg egy elfogadott edzéstervet, amelyet mindenki aláír. Egy gyermek-sportorvos vagy sportpszichológus jó lehet közvetítőként.
Végül a szülőknek lehet, hogy egyszerűen nemet kell mondaniuk. Ez bizonyos körülmények között nehéz lehet a gyermek számára, mivel amíg nem sérülnek meg, a gyerekek nehezen értik meg, hogy valójában a sport „túl sok” is lehet.
Sportszülők szerepe a sportba való visszatérésben
Miután a gyermek visszatér a játékhoz, senki sem szeretné, ha a sérülés kiújulna. Sajnos, sportágtól függően az esetek akár 49%-ában is előfordulhat kiújulás2 . Az orvosi környezetben nem ritka, hogy a szülő arra törekszik, hogy a gyermek a következő „nagy meccsre” visszatérjen, vagy csak az edzés fenntartását szorgalmazza. Sajnálatos módon a játék izgalma és a szezon hátralévő részében való játékképtelenség kockázata között egyensúlyoznak. Bár a szülők általában az orvosok és az egészségügyi szakemberek tanácsaira támaszkodnak azzal kapcsolatban, hogy mikor lehet biztonságosan visszatérni a játékhoz, a sportszülőknek gondosan fel kell mérniük gyermekük felkészültségét.
A sportszülők kulcsszerepet játszanak gyermekük sportba való visszatérésében, biztosítva a rehabilitációs programok elvégzését, a terhelés fokozatos növelését és a megfelelő felépülést. A csapatsportok esetében a jó ökölszabály arra vonatkozóan, hogy mikor lehet biztonságosan visszatérni a játékhoz, az az, ha a gyermek teljesen rehabilitálódott a sérülésből, és 2 hét teljes edzésen van túl. Ez segít csökkenteni az újabb sérülés kockázatát. Ha ez nem sikerül, és néha még ha sikerül is, az első egy-két mérkőzésen a játékidő korlátozása jelentheti a különbséget a kiújulás és a szezon sikeres befejezése között.
Következtetés
Bár minden klubban van olyan szülő, aki az oldalvonal mellől kiabál és ordít a gyermekével, vagy minden héten óráról órára edzésre kényszeríti, ezek a szülők a kivételek. Csak azért tűnnek sajnos ilyen gyakorinak, mert ennyire hangosak tudnak lenni, és viselkedésük annyira nem áll arányban a normával. A szülők alapvető, pozitív szerepet játszanak a sportsérülések megelőzésében, a sérülések kezelésében és a gyermek biztonságos visszatérésében az iskolába és a sportba. Ennek a szerepnek a felismerése és támogatása minden orvos alapvető feladatává válik.
Felhasznált irodalom
- Valovich McLeod TC, Docoster LC, Loud KJ, Micheli LJ, Parker JT, Sandrey MA et al. National Athletic Trainers’ Association position statement: prevention of pediatric overuse injuries. J Athl Train 2011; 46: 206-220.
- Caine D, Caine C, Maffulli N. Incidence and distribution of pediatric sport-related injuries. Clin J Sport Med 2006; 16:500-513.
- Caine D, DiFiori J, Maffulli N. Physeal injuries in children’s and youth sports: reasons for concern? Br J Sports Med; 40:749-760.
- Child SCAT3. Br J Sports Med 2013; 47:263.
- Nattiv A, Loucks AB, Manore MM, Sanborn CF, Sundgot-Borgen J, Warren MP et al. American College of Sports Medicine position stand. The female athlete triad. Med Sci Sports Exerc 2007; 39:1867-1882.
- Brenner JS. American Academy of Pediatrics Council on Sports Medicine and Fitness. Overuse injuries, overtraining, and burnout in child and adolescent athletes. Pediatrics 2007; 119:1242-1245