Ne legyen „éhező pék” – tanács sportszülőknek

Share

Hallotta már az éhező pék példameséjét?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pék, aki híres volt finom süteményeiről és ízletes kenyereiről, és aki nagyon büszke volt arra, hogy táplálja a közösségét. Ahogy nőtt a város lakossága, úgy nőtt a pékáruk iránti kereslet is. A pék, aki elhatározta, hogy kielégíti ezt az igényt, keményebben kezdett dolgozni. Elkezdte kihagyni a saját étkezését. Elkezdte lemondani a személyes terveit, és elhanyagolni magát. Annyira elszánt volt, hogy ellátja a városát, hogy folyamatosan saját magát tette a legutolsó helyre. Ahogy azt el lehet képzelni, az idő múlásával ez áldozatot követelt. A pék, aki egykor az energia és a munka és az életkedv megtestesítője volt, elfáradt és szenvtelen lett. Munkája és egészsége egyre romlott, míg egy nap már az ágyát sem tudta elhagyni. És az egész város étlen-szomjan maradt.

Amikor manapság fiatal sportolóink edzéséről és támogatásáról van szó, ismerősen hangzik ez a történet?  Mi, sportszülők is tépelődünk, hogy egyik sporteseményről a másikra, egyik sportágból a másik sportágba visszük a gyerekeinket, és aggódunk, hogy cserbenhagyjuk őket, ha nem biztosítunk számukra minden lehetőséget, gyakran félrevezetve az utánpótlássport ipari komplexumának hamis narratíváitól? Mi, utánpótlás edzők, egész éjjel fennmaradunk és korán kelünk, azon gondolkodva, hogyan segíthetnénk a csapatainkat és a sportolóinkat, foglalkozunk a logisztikával, a játékosok menedzselésével, a mentális jólléttükkel és egyebekkel, hogy aztán egy alaptalan sportszülői panasz vagy egy renitens, a csapat normáit megsértő sportoló általi helyzet váratlanul érjen minket? Kihagyjuk a saját gyerekeink eseményeit, és elhanyagoljuk a saját családi programjainka, a privát-időnket, hogy másokba fektessünk, és aztán kevés hálát érzünk?

Azt hiszem, mindannyian voltunk már így, néhányan közülünk sokszor. A másokba való befektetésünk sportszülőként és utánpótlás edzőként az önzetlenség egyik legnagyobb cselekedete, amit ezen a világon látni lehet, és mégis olyan könnyű az „éhező pékmesterré” válni. Olyan sokat adunk másoknak, amit magunknak soha nem adunk.  És ha folyamatosan elhanyagoljuk a saját szükségleteinket, akkor veszélyeztetjük azt a képességünket, hogy másokat (gyermekeinket, utánpótlás sportolóinat stb.) támogassunk.

Ezért ezzel z írással csak emlékeztetni akarok mindenkit, hogy tápláljuk magukat. Nem lesz senki rossz sportszülő, és nem hagyja cserben a gyerekét, ha nem mond mindenre igent. Mondjunk igent a az abszolút fontos, elsődleges dolgokra és nemet minden másra. És az edzők, különösen a szezonban, iktassanak be időt arra, hogy elmenjenek az edzőterembe, kávézzanak a házastársukkal, egy vagy három családi étkezést. Próbáljuk ki a meditációt vagy egy kis csendes elmélkedést. A szezonon kívüli időszakban pedig fektessenek beszánjanak időt az edzői és személyes fejlődésükbe. Szánjo időt a családjára. Az élet nem lehet mindig napi szinten egyensúlyban, ha az edzősködésben, a sportszülői munkában vagy az élet bármely területén kiemelkedő teljesítményt akar nyújtani. De nem maradhat örökké egyensúlytalanságban.

Különben „éhen fog halni”, ahogy a pék is tette. És ez senkinek sem jó!

hirdetés

A cikket együttműködő partnerünk, John O’Sullivan, a Changing the Game Project alapítója, vezetője írta!