A gyógyszerek széles körű használata a betegségek tüneteinek enyhítésére a görög orvos, Galénosz idejéig, a Kr. e. harmadik századig vezethető vissza. Érdekes módon Galénusz volt az, aki arról számolt be, hogy az ókori görög sportolók serkentőszereket használtak fizikai teljesítményük fokozására. […] A római korban a gladiátorok a sérülések után stimulánsokat használtak az energiaszint fenntartására. A középkori lovagok hasonló viselkedését is megfigyelték. (Verroken, 2006, 29. o.)
Ahogy az alkimisták keresték az aranyat előállító varázsformulát, úgy a történelem során is van példa arra, hogy az emberek egy olyan „varázsitalt” kerestek, amely versenyelőnyhöz juttatja őket, és rövid úton eljuthatnak céljaikhoz. Amint azt fentebb írtuk, a fitneszdopping (FD) használata egészen az ókori Görögországig és Rómáig megtalálható, a fizikailag kompetens testre vonatkozó értékekre és megközelítésekre, valamint a hegemón testideálokra visszavezethető. A fitneszdopping történetében már modernebb időszak az 1900-as évek eleje, ez az időszak az, amit a fizikai kultúra fejlődésének neveztek.
A főként az Egyesült Államokban található fizikai kultúra fejlődése új technikákat hozott magával az erős, izmos és férfias test kialakítására és fejlesztésére (Budd, 1997). A svéd, dán és német tornamozgalmak hatására az USA-ban és nemzetközi szinten a tudósok fokozatosan a testnevelés és az emberi egészség és erő javításának módszerei felé fordították figyelmüket és érdeklődésüket (Andreasson&Johansson, 2014a). A testkultúramozgalmat erősen támogatták az orvosok, akik a testkultúrát – különösen a férfiak körében – a degeneráció és a közegészség és a nemzet gyengülése elleni küzdelem eszközének tekintették. Ebben az időben a testkultúra hívei és az orvosi intézményrendszer még nem bátorította a túlzott izomfejlesztést. A felszentelés inkább a tornára és a higiénikus mértékletességre, mintsem az izomépítésre irányult (Vertinsky, 1999).
Amikor az elsők között erős ember Eugen Sandow, akit a testépítés egyik alapító atyjaként szoktak emlegetni, 1893-ban megérkezett Amerikába, azonnal kritizálták és kinevették. Sandow, érzékelve a kor hozzáállását és divatját, nem a világ legerősebb embereként, hanem a világ legfejlettebb és/vagy legtökéletesebb testű embereként reklámozta magát. Így a figyelem részben az erő és az izmok helyett a férfi fizikum kinézetére terelődött, ami egyre inkább piacképes árucikké tette a testkultúra gyakorlatát, a testet és a testről alkotott képet (Budd, 1997). Az orvosi szakma még kritikusabban viszonyult Bernarr Macfaddenhez, a testkultúra atyjához, nárcisztikusnak nevezve őt. A tiszteletreméltó orvosi szakma tagjai MacFaddenben a tiszteletreméltóság felforgatásának kifejeződését látták, és a férfiasság és nőiesség közötti „természetes” határokat fenyegető veszélyt.
Az izmos testek státusza azonban fokozatosan megváltozott. A korai testépítő versenyek az 1930-as és 1940-es években nyilvános demonstrációnak szánták, hogy a testépítés mit tehet a modern civilizáció korrodáló hatásainak visszafordítására (Liokaftos, 2018). A hangsúlyt kezdetben a „természetes test” bemutatására helyezték. Az olyan fogalmak, mint a könnyedség, a kecsesség és a természetesség központi szerepet játszottak a résztvevők modellként elért sikerében. Fokozatosan azonban az ókori görögországi eszményekkel összhangban lévő apollóni tökéletesség klasszikus ideáljai erodálódtak, és helyüket a kaliforniai strandokon formálódó mahagóni-barnított testek vették át. Az 1950-es évek végén és az 1960-as években a testépítésben is megjelentek a fitneszdopping szerek. Ebben az időben az orvosok és az orvosi szakma már nem volt kritikus az izmos testekkel szemben. Éppen ellenkezőleg, egyre inkább elbűvölték őket a technológiai fejlesztések. Szemben az orvosi szakma 19. század végi szkepticizmusával az izmos férfitestekkel kapcsolatban, az izmos férfitesteket most a haladás és a test és annak növekedése sikeres tudományos ellenőrzésének jelének tekintették.
Az 1954-es súlyemelő világbajnokságon Bécsben, Ausztriában egy amerikai orvos, John B. Ziegler megfigyelte a fiatal orosz sportolókat, akik tesztoszteront használtak (Kremenik, Onodera, Nagao, Yuzuki, & Yonetani, 2006). Hazament, és előállított egy szintetikus szert, amelynek alapja a tesztoszteron volt. A gyógyszer, a Dianabol nagy siker lett. Az 1960-as években testépítőket lehetett látni, akik olyan pólókat viseltek, amelyeken ez állt: „Dianabol, a bajnokok reggelije.” Ez az időszak a testépítéssel kapcsolatos kábítószer-használat és a sportdopping közös előtörténe. Ahogy Hunt, Dimeo, Hemme és Mueller (2014) javasolta, ez a történelem a hidegháború és a doppinghoz való eltérő hozzáállás keretein belül is elhelyezhető, amely ebben az időszakban például Kelet-Németországban és az Egyesült Államokban volt tapasztalható.
Rosen (2008) szerint a szteroidhasználat epicentruma a súlyemelők körében a mitikus New York Barbell Clubban volt megtalálható (lásd még Fair, 1999). A szteroidhasználat gyorsan elterjedt más sportágakban és az edzőtermi és fitneszkultúrán belül is. 1957-ben azonban az Amerikai Orvosi Szövetség aggodalmát fejezte ki a különböző sportágakban történő amfetaminhasználattal kapcsolatban.
Dimeo (2007) szerint az 1950-es évek közepén született meg a doppingellenes mozgalom, amely mozgalomból alakult ki a Doppingellenes Ügynökség (WADA), amely napjainkban a doppingolás bizonyítékainak felderítésével a sportolók egészségének védelmén és a fair play biztosításán dolgozik (Gleaves & Hunt, 2015). A drogok elleni, hosszú ideje tartó háború tehát megkezdődött, bár a droghasználattal kapcsolatos megbélyegzési folyamatok kezdetben meglehetősen kezdetlegesek voltak.
Dimeo (2007) a következőképpen írja le a doppingtörténetnek ezt a sajátos időszakát:
„Elmondhatjuk, hogy radikális változás történt a doppingellenes küzdelem 1960-as évek eleji fellendülésével, amikor a kampányolók összehangolták erőfeszítéseiket, felépítettek egy nyelvet ezen erőfeszítések támogatására, és kidolgozták a tudományos, bürokratikus és jogi mechanizmusokat”.
Amire Dimeo törekszik, és amihez témában megjelenő cikkeink remélhetőleg hozzájárulnak, az annak a váltásnak az árnyaltabb megértése, amelynek során a doppingolás részleges ilegitimációja hivatalos konszenzussá vált, miszerint a doppingolás (a sportban) helytelen és erkölcsileg kétes (lásd még Dimeo & Møller, 2018). Mint látható, a doppingszer használat első történelmi szakasza az edzőtermi és fitneszkultúra kontextusában párhuzamosan helyezhető el a modern társadalommal és a sporttal, és azzal „szövetségben” történt. Ezt az időszakot, amely nagyjából a századfordulótól az 1960-as évekig terjed, az optimizmus, a tudományos felfedezés, a modernitás és a dopping szerepének naiv szemlélete jellemezte mind a testépítésben, mind a sportban.
Forrás: Jesper Andreasson és Thomas Johansson írásának szerkesztett részlete