Tokió 2020 Olimpia – néhány hasznosnak tűnő gondolat a sportpszichiátertől …

Share

Mint mindenkit, aki valamilyen szinten érintett a 2021-es „Tokió 2020” olimpiai versenyek kapcsán, engem, mint közreműködő sportpszichiátert is megkerestek újságírók, hogy mondjam meg a tutit, a biztos győzelem receptjét, de ha ez nem megy, akkor legalább 1-2 szaftos történetet osszak meg.

Nincs szaftos történet. Kiváló sportemberek vesznek körül, akiket nagyon tisztelek és szeretek. Vannak viszont hasznos gondolatok, amiket sajnálnám, ha elvesznének.

  • Miről ismerszik meg a jó mentális szakember? Az a pszichiáter vagy pszichológus, aki azzal az ígérettel kecsegteti a sportolót, vagy az edzőjét, hogy két perc alatt megoldja a problémájukat, az komolytalan. A megfelelő mentális erőnlét eléréséhez ugyanúgy készülni, edzeni kell, mint a fizikaira, az állóképességire.
  • Mint korábban többször írtam és előadásokon is beszéltem róla, a 2021-es „Tokió 2020” Olimpia minden idők leginkább idegölő olimpiája. Több szempontból is. Egyrészt, mert jött a COVID és utána maradt a mentális zűrzavar a fejekben. Pszichés utóhatása, jellemzője a fáradékonyság, örömtelenség, motiválatlanság, érdektelenség, ami akár több hónapon át is tarthat. Az erre való ráedzéssel túledzettség, a „rápihenéssel” az edzetlen állapot veszélye jöhet létre. Ezzel a mentális szakembereknek az elmúlt minimum egy évben foglalkoznia kellett (volna). Lefordítani az edzőknek és magának a sportolónak is a tüneteket, a testből jövő ingereket, hogy megértsék és felismerjék.
  • A 2021-es „Tokió 2020” Olimpia alatt már csak a mentális hívó szavak maradhatnak, amelyek egy hosszabb munka alatt alakulnak ki a mentális tréner (sportpszichiáter, sportpszichológus), a fizikai tréner (edzők) és a sportoló között. Meglátásom szerint ezért mind az edzővel, mind a sportolóval együttesen is foglalkozni kell, s természetesen „a munkahelyükön” a sportpályákon, és a munka, edzés közben. A mentális trénernek is látnia kell, hogy mit csinálnak, mit nem csinálnak jól mentálisan, miért beszélnek el egymás mellett, felett, mögött, között, amikor ugyanazt mondják.
  • Versenyek alatt nem szabad a sok „körítésnek” (pl. interjúk adásának) helyet adni, nem szabad a külső elemzésre felhívásnak bedőlni. Darabokra hullik a sportolói figyelem, nem lesz idő újra összerakni, összpontosítani, fókuszálni a következő feladatra. Ha muszáj nyilatkozni, akkor is csak 1-2 szó, az előre megfogalmazott panelek és csak szakmai szempontból,  a sportoló csakis önmagára vonatkoztatva. „ÉN egy személyben, igen, ÉN mint sportoló, a győzelmet akaró ember vagyok akkor fontos, NEM pedig a MÁSIK, a vetélytárs”.
  • Nem szabad figyelemmel kísérni a nyilatkozat áradatokat, a haverok, rokonok, a jóakarók, az újságírók és a mindentudók jelzéseit. Ez érzelmileg egy zsákutca, leszívja a sportolói energiát, eltereli a koncentrációt. A pattanásig feszült lélek megsérül, „eltörik a mécses„, oda az energia. Nem szabad! Mert nekik (haverok, rokonok, jóakarók, újságírók, mindentudók) nincs, de NEKEM sportolónak még FELADATOM van.
  • Ha versenyre készülök, soha nem a második, vagy a sokadik helyért, hanem igen is a győzelemért indulok. Az a cél. Arra készülök. Testben és lélekben. Ha ez nem így van, akkor már alul is értékeltem magam. Még semmit nem tettem és már hátrányban vagyok, mínusszal indulok.
  • Nincs előre tuti első. Ha elhiszem, hogy van keresni valóm az élvonalban, akkor a gondolataim, a vágyaim, érzéseim és öntudatlanul is minden idegszálam és izomrostom már azon munkálkodik, hogy ott legyek az első helyen. S akkor még a tudat be sem kapcsolta a rakétákat. Az a sportoló , aki ebben – vagyis saját magában – nem hisz, az ne is induljon el.
  • Az ÉN öntudatosságom, kiállásom és magabiztosságom igenis félelmet kelthet a másikban. Beindulnak a versenytársban, a MÁSIK-ban az automatikus gondolatok „Mit tudhat ez? Mi fog itt kisülni? Hú lehet, hogy kevés leszek hozzá?” Ez a bizonytalanság bekapcsolja a rettegését, vagy ha úgy tetszik a szorongását. Köztudott, ha ebből sok van, akkor „debilizál„, azaz teljesen legátol, leblokkol.
  • S végül, de nem utolsó sorban mondanám, hogy igenis van sportolói személyiség és van sportolói egyéniség. Az a sportoló, aki fél kitűnni a többiek közül, az nem is fog. Eredményben sem. Megmarad középszerűnek. Ha az a vágyam, hogy kiemelkedőt, valami nem mindennapit, igazán extrát nyújtsak, akkor ehhez olyan személyiségemnek kell lennie, amely alapján a hétköznapi viselkedésben sem leszek a mindennapi, a megszokott, a szürke. És ettől gyönyörű a világ.

HAJRÁ MINDENKI!

Resch Mária PhD. Dr. med. et Dr. jur. (2021.07.31.)