A bántalmazás pontos fogalommeghatározásai a nemzeti jogszabályok szerint részben eltérhetnek, azonban a legtöbb joghatóság a gyermekbántalmazás négy formáját ismeri el: fizikai bántalmazás, pszichológiai bántalmazás (gyakran felcserélhető az „érzelmi bántalmazással”; ez a fejezet a pszichológiai bántalmazást használja, mivel elismeri, hogy a bántalmazás e formája az érzelmeken túlmutató hatásokkal jár), szexuális bántalmazás és elhanyagolás. A globális sporton belül a NOB (Mountjoy et al., 2016, 1021. o.) ezeket a következőképpen határozza meg:
Pszichológiai bántalmazás
„Szándékos, hosszan tartó, ismétlődő, nem érintkezésen alapuló viselkedésmintázat egy hatalmi differenciált kapcsolaton belül” – például kiabálás, ordibálás, lekicsinylés, fenyegetés, gúnynév használata, megalázás és megalázó megjegyzések, a sportolók figyelmen kívül hagyása vagy kizárása az edzésekről, és ide tartoznak az olyan incidensek is, mint például az edzők tárgyakat dobálnak a sportolók jelenlétében, illetve falakat ütnek és/vagy edzésfelszerelést törnek össze, amikor egy sportolóval szemben frusztráltak (Stirling és Kerr, 2008);
Fizikai bántalmazás
„Nem véletlenszerű trauma vagy fizikai sérülés, amelyet a sportoló megütése, verése, rugdosása, harapása, égetése vagy más módon [fizikailag] történő bántalmazása okoz”. A testi erőszak mellett a sportban ez magában foglalhatja a kényszerített vagy elrendelt nem megfelelő fizikai aktivitást (pl. az életkornak vagy fizikumnak nem megfelelő edzésterhelés, sérült vagy fájdalommal járó edzés) (Kerr, 2010; Lang, 2010b), a kényszerített alkoholfogyasztást vagy a szisztematikus doppingolási gyakorlatokat;
Szexuális visszaélés
„Bármilyen szexuális jellegű magatartás, akár nem érintkezés, akár érintkezés, akár behatolás, ahol a beleegyezést kikényszerítik/manipulálják, vagy nem adják meg, illetve nem lehet megadni”;
Elhanyagolás
„A szülők vagy gondviselők mulasztása a gyermek fizikai és érzelmi szükségleteinek kielégítésében, vagy a gyermek veszélynek való kitettségtől való megóvásának elmulasztása”. Az elhanyagolásnak legalább négy formája van: fizikai, nevelési, érzelmi és orvosi (NSPCC, 2021). A fizikai elhanyagolás a gyermek alapvető szükségleteinek (pl. ruházat, élelem és lakhatás) nem kielégítésére vagy a gyermek nem megfelelő felügyeletére utal, ami veszélyezteti a gyermek biztonságát. Oktatási elhanyagolásról akkor beszélünk, ha a gyermek nem részesül az ajánlott oktatásban. Az érzelmi elhanyagolás olyan helyzetekre utal, amikor a gyermeket nem ápolják vagy ösztönzik, és olyan viselkedésformákat foglal magában, amelyek figyelmen kívül hagyják, megalázzák, megfélemlítik vagy elszigetelik. Végül az orvosi elhanyagolás akkor fordul elő, ha a gyermek nem kap egészségügyi ellátást. Ez kiterjed a fogászati ellátásra is. A sportban az elhanyagolás magában foglalhatja a sportolók indokolatlan hidegnek vagy hőségnek való kitételét anélkül, hogy megfelelő ruházatot vagy folyadékpótlást biztosítanának, a sportolók bátorítását arra, hogy sérülten játsszanak, a sportbiztonsági szabályok be nem tartását vagy a megfelelő felszerelés biztosításának elmulasztását, a gyermek edzésről történő kizárását vagy az oktatásának korlátozását az edzés javára, vagy a sérülések esetén a megfelelő orvosi ellátáshoz való hozzáférés megtagadását (Partington, 2016).
A bántalmazás megértése a gyakorlatban
Tekintettel a sportban előforduló bántalmazás gyakoriságára, az edzők és a sportban érdekelt más szereplők a gyakorlatuk során nagy valószínűséggel találkoznak olyan magatartásformákkal, amelyek lelki vagy fizikai bántalmazásnak minősülnek. Ugyanakkor a bántalmazás ezen formáit jelentik a legkevésbé a védelmi hatóságoknak (Hartill és Lang, 2018), és az edzők is a legkevésbé ismerik fel problémásként, mivel az ilyen viselkedésformákat gyakran normálisnak tekintik a sportban, vagy az „elfogadható” és az „elfogadhatatlan” gyakorlat közötti szürke zónába esnek (Stirling és Kerr, 2014; Jacobs et al., 2017). Ezzel a gondolkodásmóddal összhangban hasznos felhívni a figyelmet azokra a sportban előforduló magatartásformákra, amelyek az edzők gyermekekkel kapcsolatos gyakorlatában elterjedtek, és amelyek bántalmazásnak minősülnek.
E problémás viselkedések közül sok az edzőknek a „jó” vagy „hatékony” edzésről alkotott elképzeléseiből ered. Széles körben elismert tény, hogy ahhoz, hogy az egyén elérje és teljesítse az élsport követelményeit, jelentős mannyiségű edzésre van szükség, de ennek az edzésnek a mennyisége és intenzitása vitatott volt és továbbra is vitatott (Lang és Light, 2010; Oliver és Lloyd, 2015). Az biztos, hogy a gyermekek és fiatalok esetében a nagy volumenű edzés és a nem megfelelő fizikai kondicionálás pszichés stresszhez és túlterheléses sérülésekhez vezethet (Jayanthi et al., 2015; Bell et al., 2016). Ez általában a rossz edzőképzés és egy olyan rendszer mellékterméke, amely (vagy az edzők) a rövid távú teljesítményeredményekre összpontosítanak, szemben a sportolók hosszú távú fejlődésével (Lang és Light, 2010; Oliver és Lloyd, 2015). Bár az edzők azzal indokolhatják az edzéshez való ilyen hozzáállásukat, hogy az szükséges a sportolók jobb teljesítményre való ösztönzéséhez (Stirling, 2013), a sportolók irreálisan magas szintű teljesítményre való kényszerítését a Child Protection in Sport Unit (2021) a pszichológiai visszaélés egyik formájaként jelölte meg.
Vannak olyan edzők, akik az edzéssel kapcsolatban olyan „egyméretű” megközelítést alkalmaznak, amely tévesen összemossa a mennyiséget a minőséggel, és arra tanítja a fiatal sportolót, hogy „a több jobb”, és hogy fájdalmon és sérülésen keresztül játsszon/edzzen, hogy bizonyítsa a mentális keménységet és a siker iránti vágyat, amely szerintük a fejlődéshez szükséges. Ily módon a sportban vékony határvonal húzódik az intenzív edzés, a fizikailag bántalmazó gyakorlatok és az elhanyagolás között (Lang és Light, 2010; Oliver és Lloyd, 2015). Ez a határvonalat akkor lépik át, amikor az edző olyan gyakorlatokat vezet be, amelyek kárt okozhatnak (pl. a sportolót kimerülten vagy sérülten kényszeríti edzésre), olyan gyakorlatokat, amelyeknek nincs tényleges vagy vélt haszna, és amikor a fizikai aktivitást büntetésként alkalmazzák (pl. büntetőkörök futása stb.) (Kerr, 2010).
Tekintettel arra, hogy egyes sportkörnyezetekben hosszú hagyománya van, egyesek számára meglepő lehet, hogy a testmozgás büntetésként való alkalmazása a fizikai bántalmazás egyik formájának minősülhet (Mountjoy et al., 2016; Kerr et al., 2020), és így illegális. Egyes edzők azonban még mindig alkalmazzák, akik ezt „megfelelő edzésnek” vagy „ésszerű fizikai fegyelmezésnek” vagy „csak egy kis szórakozásnak” tekintik, szemben a fizikailag bántalmazó magatartással (Burak et al., 2013; Kerr et al., 2020). Bár egyesek azzal érvelhetnek, hogy a fizikai büntetésként alkalmazott gyakorlatok nem bántalmazóak, ha a játékosok „beveszik” őket, vagy ha „jóindulatúan” alkalmazzák („mindenki tudja, hogy ez a szórakozás jegyében történik”), a sportolói beleegyezés megszerzésének folyamata problematikus. A beleegyezés megszerzése feltételezi, hogy a sportoló képes különbséget tenni az elfogadható viselkedés és a bántalmazás között. Az is előfordulhat, hogy a sportoló nyomást érez, hogy beleegyezzen, de nem érzi jól magát abban, amihez hozzájárult (Purdy, 2018).
Egy másik problémás edzői magatartás, amelyet gyakran nem kérdőjeleznek meg, a gyermekekkel vagy fiatalokkal való folyamatos vagy ismétlődő kiabálás. Tanulmányok szerint az ilyen viselkedésmódokat a nem megfelelő teljesítmény vagy edzői magatartás büntetésének eszközeként és/vagy a sportolók feletti dominancia és kontroll kialakítására, fenntartására és/vagy növelésére használják (Kelly és Waddington, 2006; Stirling és Kerr, 2008). Valóban, az edzői kontrollt és a fegyelem fenntartását a sikeres edzősködés kulcsfontosságú szempontjaiként emlegetik (Fox, 2006), ami arra készteti az edzőket, hogy a tekintélyelvű vezetési stílusokra támaszkodjanak. Ez nem csak a sportolóknak nem áll érdekében, és nem is az általuk preferált vezetési stílus (Fasting és Pfister, 2000); nem valószínű, hogy a játékosok elkötelezettségét eredményezi, inkább a sportolók nagyobb lemorzsolódását okozhatja, és elősegítheti és/vagy elfedheti a bántalmazás más formáit (Mountjoy és mtsai., 2016; Jacobs és mtsai., 2017). Az edző például visszatarthatja a dicséretét, mert úgy gondolja, hogy a sportolónak a foglalkozáson keresztül kell kiérdemelnie az elismerést és/vagy attól való aggodalmából, hogy a túl sok dicséret hatástalanná vagy értelmetlenné teheti azt (Schmidt, 1991). Ezzel szemben az erőfeszítést érvényesítő és a kemény munkára ösztönző dicséretet (Mueller és Dweck, 1998; Dweck, 2007) a pozitív tanulási környezet megteremtésében lényegesnek találták (Hall et al., 2016), és a 2000-es évek elejére visszanyúló munkák megjegyzik, hogy a hatékony edzők több dicséretet, pozitív visszajelzést használnak (Potrac et al., 2007).
A gyermekbántalmazást jellemzően olyan személy követi el, akit a gyermek jól ismer. A sportban, míg a kortárs sportolók gyakran követnek el bántalmazást, de az edzők is gyakran elkövetők (Vertommen et al., 2017; Hartill et al., 2021). Tekintettel az edző és a sportoló közötti kapcsolat közelségére, Brackenridge (2001) szerint a sportban elkövetett bántalmazás a családi bántalmazáshoz hasonló.
Bizonyított a gyermekbántalmazás bizonyos formáinak elterjedtsége a sportban egyes országokban. A sportban a gyermekek ellen elkövetett erőszakról szóló retrospektív önbevallásos vizsgálatban Hartill és munkatársai (2021) azt találták, hogy hat európai ország 10.302 felnőtt válaszadójának 65%-a számolt be arról, hogy gyermekkorában pszichológiai erőszakot tapasztalt sportban, 44%-a fizikai erőszakot és 37%-a elhanyagolást. A szexuális erőszak formái voltak a legkevésbé elterjedtek, bár számuk még mindig jelentős: 35%-uk számolt be arról, hogy gyermekként nem érintkezéses szexuális erőszakot, 20%-uk pedig érintkezéses szexuális erőszakot tapasztalt a sportban. Fontos, hogy a gyermekbántalmazás valamennyi fent említett formája ritkán fordul elő önmagában, inkább általában együttesen fordulnak elő, és a pszichológiai bántalmazás közös nevezője a bántalmazás valamennyi más formájának (Mountjoy et al., 2016). Úgy tűnik, hogy az etnikai kisebbséghez tartozó, leszbikus, meleg és biszexuális sportolók, fogyatékkal élő sportolók, lányok és élsportolók vannak leginkább kitéve a bántalmazás kockázatának (Parent et al., 2016; Vertommen et al., 2016; Ohlert et al., 2018; Hartill et al., 2021), bár az arányok összességében elég magasak ahhoz, hogy hibás lenne figyelmen kívül hagyni a más jellemzőkkel rendelkező vagy más teljesítményszintű sportolókat.
Melanie Lang and Laura G Purdy: “Child’s Play? Safeguarding and Protecting Children in Sport” írásának magyarra fordított szerkesztett és bővített változata