Sokk, félelem, mellrák, diagnózis, kezelés, testmozgás
Ez a cikk egy nő tapasztalatait írja le a mellrák diagnózis okozta sokkról és félelemről, valamint a testmozgás erejéről, amely a kezelés alatt segített neki megbirkózni, alkalmazkodni és visszanyerni a reményt. Amikor csak lehetséges, az orvosoknak ösztönözniük kell a betegeket a fizikai aktivitásra a fizikai és pszichoszociális alkalmazkodás és az eredmények javítása érdekében.
Sokk
A rák diagnózisa örökre megváltoztathatja az embert. Amikor 2013-ban mellrákot diagnosztizáltak nálam, megijedtem, zavarba jöttem, és kezdetben tagadásban voltam. Azt gondoltam magamban: „Nekem nem lehet mellrákom! Egyedülálló anya vagyok. Az egyik legegészségesebb ember vagyok, akit ismerek. Ez biztosan tévedés: nincs családi kórtörténetem, biotermékeket eszem, és minden nap sportolok”. Ezután átéltem azt, amit én „Erin Brokovich-fázisnak” nevezek. Megtudtam, hogy két korábbi egyetemi szobatársamnál is mellrákot diagnosztizáltak, és azonnal elkezdtem kutatni az információkat annak a városnak a vízminőségéről, ahová egyetemre. Csak akkor hátráltam meg attól, hogy a hogyan és miért történt ez, amikor teljesen átgondoltam a mellrák elterjedtségét.
Nem volt furcsa, hogy visszahívtak egy második mammográfiára. Az első mammográfiás vizsgálat alkalmával azt mondták, hogy sűrű a mellem. Emlékszem, az orvos azt mondta nekem: „A jó hír, hogy élénkek a mellei; a rossz hír, hogy nagyobb a kockázata”. Minden nyáron ideges voltam, amikor elmentem a rutin mammográfiára. Ezt az aggodalmat jól dokumentálták. Láttam, hogy néhány közeli barátnőm évekig halogatta a mammográfiás vizsgálatot, mert féltek attól, hogy kiderül, hogy mellrákosok. Ez érthető, de logikátlan. Mint tudjuk, jobb korábban megtudni, hogy mellrákunk van, mint később.
Félelem
Éppen a szüleimet látogattam meg, amikor felhívtak, hogy szükségem van egy ellenőrző mammográfiára. Az akkor 13 éves lányom ült mellettem, és éreztem, ahogy a pánik végigsöpör az arcomon. Az ügyintéző, aki időpontot adott nekem, elmagyarázta, hogy az előző mammográfiámhoz képest volt némi eltérés (aszimmetria). „Valószínűleg semmiség, de jobb a biztonság kedvéért”. Még több félelem. Ezúttal volt valami. A második mammográfia után azonnal bevezettek egy szobába, ahol ultrahangot végeztek. Láttam, és ösztönösen tudtam, hogy amit a képernyőn látok, az nem oda tartozik. A következő napok ködösek voltak. Meg kellett szereznem a felvételeket, és időpontokat kellett egyeztetnem, hogy találjak egy sebészt és biopsziát végezzek. Még több félelem, de egyben tagadás is. Folyton azt mondogattam magamnak: „Ez nem lehet rák. Kizárt dolog. Túl egészséges vagyok.”
Miközben mindez zajlott, az életemben a szokásos káosz zajlott. Augusztus vége volt, és az őszi szemeszterre készültem. A házamban munkálatok folytak, így mindenhol por és bútorok voltak. A lányomat különböző tevékenységekhez szállítottam, és arra készültem, hogy először ültessem fel egyedül a repülőre, hogy meglátogassa a nagyszüleit. A dolgok éppen kezdtek összeállni egy olyan kapcsolatban, amely nagyon fontos volt számomra. Közeledett a kinevezésem, és még egy publikációra volt szükségem.
Anyám elkísért a biopsziára augusztus 19-én, hétfőn. Aznap reggel megkérdeztem a sebészt: „Mikor fogom megtudni, hogy rákos-e?”. Azt mondta: „Andrea, ezt ki kell műteni”. Ez volt a válasza. Végre kezdtem megérteni. Minden egészségügyi szakember, akivel találkoztam, türelmes, együttérző és profi volt – és biztos abban, hogy ez rák. Így is volt. A műtétet négy nappal későbbre ütemeztem. Ki akartam vetetni.
A következő néhány nap félelmetes volt. A lányom meglátogatta a nagyszüleit, így a napi feladataim csökkentek. Elkezdtem tájékoztatni a barátaimat a diagnózisomról, de nem találtam megnyugtatónak, hogy beszéljek róla. Megijedtek, és nem tudták, mit mondjanak nekem. Mindannyian ismertek valakit, akinek mellrákja volt; ezek közül néhány történet jó volt, más történetek viszont nem. Még több félelem. Az interneten található információk még jobban kiborítottak. Úgy tűnt, hogy folyamatosan blogok áramlanak a rák stádiumairól, pontszámairól és típusairól, műtétről, sugárkezelésről és kemoterápiáról – és rengeteg félelemről. Szükségem volt egy kis reményre.
Elfogadás
Hogy kiszellőztessem a fejem, úgy döntöttem, elmegyek egy hosszú sétára. Mindig is aktív voltam; szeretek túrázni, biciklizni és futni. Lefutottam a maratont, több félmaratont, és sok 10 és 5 km-es versenyt. Emlékszem életem egy kritikus pontjára a korai serdülőkorban, amikor rájöttem, hogy a sportolással jobban érzem magam, a testemet és a kapcsolataimat, és ez adta meg a szükséges tisztánlátást ahhoz, hogy eligazodjak azokban az években. Azóta az edzés a mindennapjaim része. A múltban a motivációm, hogy aktív maradjak, leginkább az általános egészségügyi előnyökre, a fogyásra és a megjelenésre összpontosított. Egyszerűen fogalmazva, tudtam, hogy mindig jobban érzem magam, miután edzettem.
Amikor elindultam arra a sétára, hogy kiszellőztessem a fejem, napok óta először vettem mély levegőt. Ez egy kritikus pillanat volt számomra. Azon a héten minden más háttérbe szorult (bevásárlás, mosás, munka, barátok). A séta után felismertem, hogy a szabadban, néha a barátaimmal, néha egyedül, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam mindazzal kapcsolatban, ami az életemben kibontakozott. Elengedtem, hogy mindent irányítanom kelljen. Nem tudtam ellenőrizni a lányom repülőútjainak biztonságát, vagy azt, hogy a barátom kitart-e mellettem egy mellrákdiagnózis miatt. Rájöttem, hogy az elmúlt hat évben mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy biztosítsam a kinevezésemet, és elismertem, hogy bíznom kell a sebészben, az onkológusban és a folyamatban, amin most fogok keresztülmenni. Jó érzés volt átadni magam. Így birkóztam meg vele. Ezek a séták segítettek abban, hogy rangsoroljam magam, elengedjem azt, amit nem tudtam irányítani, és elfogadjam, ami történik; békét adtak nekem.
Sok minden történt a műtétem után. Vártam a vizsgálati eredményekre és a döntésekre, amelyek a további kezelésemet meghatározzák. A kezelés alatt továbbra is edzettem, de nem úgy, mint a diagnózis előtt. Nem volt olyan dolog a listámon, amit ki kellett húznom, nem tartottam számon a távolságot és a sebességet, és nem csak a fogyás miatt csináltam. Azt csináltam, ami jól esett. Többnyire gyalogoltam, de sokat gyalogoltam; ez volt a helyes érzés. Ezt nevezem én a „Forrest Gump fázisnak”. Más szokásokat is felvettem a fizikai és mentális egészségem érdekében. Egészséges turmixokat készítettem magamnak. Ha nem volt kedvem visszahívni valakit, akkor nem tettem. Ha nem akartam valamit csinálni, nemet mondtam. Körülvettem magam a családommal és a barátaimmal, akik támogattak. Korán lefeküdtem. Jelen voltam. Hosszú idő óta először nagyon vigyáztam magamra.
Remény
Sajnos a félelem nem csillapodik egykönnyen. 2016 augusztusában volt három éve, hogy diagnosztizálták a betegségemet, és időnként még mindig elkap a félelem. Annyi minden történt. Most már van egy 16 éves gyermekem, megszereztem a kinevezést, és a barátom nagyon fontos dolgokban volt és van még mindig mellettem. Tamoxifent szedek, hogy csökkentsem a mellrák kiújulásának kockázatát. Bár már nem töltök annyi időt azzal, hogy prioritást adjak magamnak, továbbra is minden nap sportolok.
Tapasztalataim miatt egyik szakmai célom, hogy segítsek más nőknek, akiknél mellrákot diagnosztizáltak, felismerni az aktív élet értékét a kezelés alatt. Egytemi tanár vagyok, és a nők egészségét, táplálkozást, valamint az élettartam fejlődését és egészségét tanítom. A mellrákkal kapcsolatos tapasztalataim kibővítették kutatási érdeklődésemet a fizikai aktivitásnak a lányok és nők egészségére, a mellrák túlélésére, a testképre és az életminőségre gyakorolt hatásával. Jelentős bizonyítékok utalnak arra, hogy az aktivitás csökkentheti az emlőrák kialakulásának kockázatát és a kiújulás arányát. További dokumentált előnyök közé tartozik a jobb fittségi szint, az alacsonyabb testtömegindex, a fokozott pszichológiai jólét, valamint a rákhoz kapcsolódó megbetegedések és halálozás kockázatának csökkenése (National Cancer Institute, 2009).
Tapasztalataim arra tanítottak, hogy az aktivitásnak megvan a lehetősége arra, hogy fizikailag és pszichésen is átalakító hatással legyen közvetlenül a diagnózis felállítása után és a kezelés alatt. Remélem, hogy az orvosok bátorítani fogják betegeiket a testmozgásra, még akkor is, ha ez csak egy a háztömb körüli sétával kezdődik. Nagyon fontos lenne, ha a rákos betegeknek testmozgást írhatnánk elő, és megadnánk nekik azokat az erőforrásokat, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy egészségesebbek legyenek a kezelés során. Rák ide vagy oda, ez az írás arra emlékeztet, hogy mennyire fontos, hogy kedves legyél önmagadhoz, vedd körül magad támogató emberekkel, légy sebezhető és erős egyszerre, lassíts, engedd el magad, menj ki a szabadba, légy jelen, lélegezz, táplálkozz egészségesen, és ami a legfontosabb, mozogj.
A szerző hálásan köszönetet mond az onkológián dolgozó minden keményen dolgozó, támogató és együttérző nővérnek, orvosnak és egészségügyi személyzetnek.
Forrás: Andrea Hope írásának eredeti, angol nyelvű változata itt érhető el: „A Survivor’s Perspective on the Power of Exercise Following a Cancer Diagnosis”