Az idei labdarúgó VB egyik kulcskérdésévé vált, hogy bizonyos nagy csapatok miért nem hozzák az elvárt eredményt. Íme néhány „típushiba”, amit a hasonló kaliberű csapatok el szoktak követni.
Csapatépítés
Illetve annak hiánya. Alapvető elképzelés, hogy egy jó csapatot annak nagyon jó játékosai határozzák meg. Azaz, ha az én csapatomba világklasszisok vannak, akkor elvárható, hogy jól is teljesít a csapat. Sajnos ez a csoportdinamikai jelenségek megcáfolják. Látszólag van egy célja van a csapatnak (megnyerni a VB-t), de mégsem tudnak közösen eljutni ahhoz. Hogy miért? Mert a kiváló játékosok, ha nincs csapatépítés, akkor egyéni teljesítményben gondolkodnak, nem kommunikálnak egymással, és nem lesz meg a csapat motiváló ereje. Ha a játékosok csak felszínesen ismerik meg egymást, akkor nem alakul ki a közös cél (ami általában nem azonos a VB győztes címmel), amiért érdemes hajtaniuk. Másik nagyon fontos dolog, ha a csapat nincs egyben, nem alakulnak ki a szerepek a csoporton belül. Már ha egy-egy funkció kimarad egy csoportból, hatalmas károkat tud tenni. Fontos, hogy a játékosok pontosan ismerjék egymás képességeit, személyiségét.
A sztárok
Minden csapatban vannak olyan játékosok, akik teljesítményük, vagy más tulajdonságuk miatt kiemelkednek a csapatból. A kérdés az, hogy ők hogyan élik meg ezt a szerepüket. Jobb esetben az edzővel együttműködve támogatják a csapatot, lelkesítik és irányítják a többieket a nehezebb pillanatokban. Ellenben ha azonosulnak a sztársággal, és megkülönböztetett figyelmet akarnak élvezni a csapaton belül, akkor könnyen gondok adódhatnak: rivalizáció az edzővel, klikkesedés a csapaton belül (mert hát ugye sosem csak egy sztár van egy csapatban). Legnehezebben a sztárokat a kevésbé kiemelkedő játékosok tudják kezelni –kapnak egy instrukciót az edzőtől, hogy mit és hogyan kellene csinálniuk, de kapnak olyan infókat, hogy szerintük mit és hogyan kéne változtatniuk. Legtöbbször ez a két infó merőben különböző. Kinek higgyen középszerűbb játékosunk? Az edzőnek, aki a csapat ura, vagy a sztárnak, akitől viszont a pályán, téthelyzetben kapja a labdát? A játékosunk inkább hozza a régi formáját (és a klasszikus hibákat), minthogy bárkit is megsértsen, hogy választania kelljen edző és sztár között.
Elvárások szerepe
Nagy múltú csapatokkal szemben elvárjuk a jó eredményeket. Erre kétfajta reakció lehet a játékosok felől, ha nem kezelik hatékonyan:
- A játékosok megrettennek a rájuk rakott terhektől, különösen akkor, ha úgy érzik, képességeikkel az nem azonos. Ha a csapat tagjai kezdenek kiöregedni; ha egy játékosra tesz fel mindent az edző; ha nem volt elég idejük a felkészülésre/felkészülés utáni pihenésre, akkor a csapatban ki fog alakulni egy attól való félelem, hogy nem fogják hozni az eredményt.
- Ha a csapatban megvan a potenciál, és tudás, akkor könnyen beleeshetnek abba a csapdába, hogy elkönyvelik a sikert. Ez azért nagy baki, mert egy csapatnak csak az önmaga teljesítményére van ráhatása. Magyarán sosem tudhatja pontosan, hogy az ellenfél pontosan milyen képességekkel bír, hogyan érkeztek a pályára, milyen háttértörténetük van., ezekre nincs ráhatásuk és kontrolljuk. Fontos, hogy egy játékos elhiggye magáról, hogy ő a legjobb, de ugyanolyan fontos, hogy mindig a legrosszabbra készüljön fel, hogy tisztelje ellenfelét minden körülmények között.
Ezek mellett még lehetne beszélni a motivációról (a pénz, mint külső motiváció destruktív ereje), a fizikai túlterheltség káros hatásairól, a rossz formaidőzítésről is, akárcsak a koncentrációt zavaró tényezőkről is. De lehetne írni arról is, hogy hogyan tud túllépni ezeken a problémákon egy csapat és hogyan válik világbajnokká.
Szerző: Kovács Kriszta sportpszichológus