Vállinstabilitás és vállficam sportolóknál

A vállficam látványos sérülés: ütközés, esés vagy rossz kartámasz után a felkarcsont feje elhagyja az ízületi árkot, a sportoló erős fájdalmat érez, a váll deformálódhat, a kart alig lehet mozgatni. A sürgősségi ellátás során az ízületet helyreteszik, a fájdalom csökken, néhány hét múlva pedig sok sportoló ismét majdnem normálisan mozgatja a karját. Innen könnyű arra következtetni, hogy a sérülés meggyógyult. A vállinstabilitás sportorvosi problémája azonban éppen itt kezdődik: a ficam során sérülhet a labrum és az ízületi tok, kialakulhat glenoid- és humeralis csontdefektus, az ismételt instabilitási események pedig tovább növelhetik a strukturális károsodást. Különösen fiatal, contact vagy collision sportot végző atlétánál ezért nemcsak azt kell megkérdezni, hogy visszakerült-e a váll a helyére, hanem azt is, milyen váll maradt utána. (Aspetar Sports Medicine Journal)

A váll nagy mozgásszabadságának ára

A glenohumeralis ízület különleges kompromisszumra épül. A nagy felkarcsontfej egy viszonylag kicsi és sekély glenoid felszínen mozog, ezért a váll rendkívül nagy mozgástartományra képes, ugyanakkor a csontos felépítés önmagában kevés stabilitást biztosít. A labrum mélyíti az ízületi árkot, a tok és a glenohumeralis szalagok korlátozzák a kóros elmozdulást, miközben a rotátorköpeny és a lapockát kontrolláló izmok mozgás közben központosítják a humerusfejet. (Aspetar Sports Medicine Journal)

A vállinstabilitás ezért nem egyszerűen azt jelenti, hogy „laza a váll”. Instabilitásról akkor beszélünk, amikor a humerusfej kóros elmozdulása tünetet, bizonytalanságérzést, apprehensiót, fájdalmat vagy funkcióvesztést okoz. A luxatio ennek egyik végpontja, amikor az ízületi felszínek elveszítik kapcsolatukat és ebben a helyzetben maradnak; subluxatiónál az elmozdulás részleges vagy átmeneti, az ízület pedig spontán visszakerülhet. Ettől a subluxatio még nem feltétlenül enyhe sérülés: labrum-, tok- és csontsérülés részleges instabilitási esemény után is kialakulhat. (Mayo Clinic)

Sportban a leggyakoribb forma a traumás anterior instabilitás. Klasszikus helyzet a kar abductiós-kifelé rotált pozíciója jelentős külső erővel kombinálva: kézilabdázó dobás közbeni kontaktusa, rögbijátékos szerelése, jégkorongozó palánknak ütközése vagy esés kinyújtott karra. A posterior és multidirekcionális instabilitás eltérő diagnosztikai és rehabilitációs problémát jelent; az alábbiakban elsősorban a traumás anterior vállinstabilitásról lesz szó. (Aspetar Sports Medicine Journal)

A ficam nemcsak „kimozdítja” a vállat

Egy húszéves kézilabdázó mérkőzés közben először ficamítja ki a vállát. Az ízületet reponálják, néhány hét múlva a fájdalom jelentősen csökken, a mozgástartomány majdnem teljes. Ha csak ezt nézzük, a gyógyulás jól halad. A sérülés valódi jelentőségét azonban nem feltétlenül a fájdalom mutatja.

Anterior ficam során az anteroinferior capsulolabralis komplex károsodhat. Ennek klasszikus formája a Bankart-sérülés, amikor az anteroinferior labrum leválik a glenoid pereméről. A tok megnyúlhat vagy szakadhat, és csontkárosodás is kialakulhat. A humerusfej és a glenoid elülső peremének ütközése a felkarcsont fején posterolateralis kompressziós benyomatot, Hill–Sachs-laesiót hozhat létre, miközben a glenoid elülső peremén is csontvesztés alakulhat ki.

Ez azért fontos, mert az ismételten ficamodó váll nem feltétlenül ugyanaz a váll, amely az első esemény után volt. Az újabb instabilitások további labrum-, porc- és csontkárosodással járhatnak, a növekvő csontvesztés pedig később önállóan is fenntarthatja az instabilitást. A hosszú távú cél tehát nem pusztán a következő ficam elkerülése, hanem az ízület további strukturális károsodásának megelőzése is.

Nem minden vállficam ugyanaz

A sürgősségi diagnózis – anterior vállficam – sportorvosi szempontból csak az első információ. A kezelési döntéshez tudnunk kell, hány éves a sportoló, ez volt-e az első instabilitási esemény, milyen sportot és milyen pozícióban végez, milyen gyakran kerül a váll veszélyeztetett helyzetbe, van-e hyperlaxitás, milyen capsulolabralis és csontos károsodás alakult ki, illetve milyen terheléshez szeretne visszatérni.

Más kockázati profilja van egy negyvenéves rekreációs sportolónak, aki kerékpáros esésben ficamította ki a vállát, és egy tizennyolc éves első osztályú rögbijátékosnak. A „contact sport” és a „collision sport” sem teljesen azonos terhelés: rögbiben, amerikai futballban vagy jégkorongban az ismétlődő nagy energiájú ütközések különösen komoly követelményt támasztanak a stabilizált vállal szemben.

Fiatal sportolóknál – főként kontakt- és collision sportokban – magasabb az ismételt instabilitás kockázata. Egy sportolókat vizsgáló szisztematikus áttekintésben első traumás anterior instabilitás után nem műtéti kezelés mellett sokan visszatértek valamilyen szintű sporthoz, ugyanakkor a recidíva gyakori volt. Az ilyen populációs számokat nem szabad egyetlen sportolóra mechanikusan rávetíteni, de jól mutatják, miért nem lehet minden első ficamot „egyszeri balszerencsének” tekinteni.

A korszerű döntéshozatal ezért már nem a „minden első ficam konzervatív, minden második műtéti” szabályt követi. Fiatal, nagy igénybevételű, magas recidívakockázatú sportolónál már az első traumás ficam után is mérlegelhető korai stabilizáló műtét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden első vállficamot operálni kell.

A lényegi kérdés inkább az: mekkora az újabb instabilitás valószínűsége, és mekkora árat jelentene ennél a sportolónál a következő esemény?

A csontvesztés megváltoztatta a vállinstabilitás kezelését

A vállinstabilitás műtéti gondolkodása korábban nagyrészt a labrumra összpontosított. Ma a glenoid- és humeralis csontdefektust együtt kell értékelni. Ezt nevezzük bipoláris csontvesztésnek.

Innen származik a glenoid track, valamint az on-track és off-track Hill–Sachs koncepció. A modell azt próbálja megmutatni, hogy a humeralis defektus a rendelkezésre álló glenoidfelszínhez viszonyítva olyan helyzetbe kerülhet-e, amelyben a humerusfej újra könnyebben „átcsúszik” a glenoid peremén. Egy azonos méretű Hill–Sachs-laesio ezért nem feltétlenül jelent azonos mechanikai kockázatot két különböző vállban.

Az off-track konfiguráció nagyobb instabilitási kockázattal társulhat, de fontos, hogy ez a besorolás nem önálló műtéti algoritmus. Az on-track/off-track státuszt a glenoid csontvesztéssel, a Hill–Sachs intervallummal, az instabilitási előzményekkel, hyperlaxitással, életkorral és sportági terheléssel együtt kell értelmezni. Az utóbbi években ezért megjelent a „near-track” szemlélet is, amely arra figyelmeztet, hogy az elméletileg on-track laesiók között is létezhet biomechanikailag kedvezőtlen, határhelyzetű konfiguráció.

Hasonlóan óvatosan kell bánni a glenoid csontvesztés százalékos értékeivel. A korábbi „kritikus” határt gyakran 20–25% körül jelölték meg, de aktív sportolóknál ennél kisebb, úgynevezett subcriticalis csontvesztés mellett is rosszabb lehet az izolált lágyrész-stabilizáció eredménye. A 13,5%, 15% vagy 20% ezért nem univerzális műtéti választóvonal.

A modern kérdés nem az, hogy: „Hány százalék csont hiányzik?” hanem az, hogy: „Mit jelent ez a csontvesztés ebben a vállban, ennél a sportolónál, ebben a sportágban?”

A diagnózis nem ér véget a röntgennel

Akut vállficam esetén neurovascularis vizsgálat, megfelelő képalkotás és szakszerű repositio szükséges. A vállat a pályán laikusként nem célszerű „visszarántani”: társulhat törés, ideg- vagy ritkábban érkárosodás. (Mayo Clinic)

A röntgen segít meghatározni a ficam irányát és felismerni a társuló töréseket, repositio után pedig ellenőrizni az ízületi helyzetet. Sportolónál azonban gyakran további strukturális kérdéseket is meg kell válaszolni. Az MRI a labrum, tok, porc, rotátorköpeny és egyéb lágyrészstruktúrák vizsgálatában értékes; bizonyos esetekben MR-artrográfia adhat többletinformációt. A csontvesztés pontos kvantifikálásához és a glenoid track meghatározásához 3D CT lehet különösen hasznos.

Az életkor a társuló sérülések mintázatát is megváltoztatja. Idősebb sportolónál első vállficam után külön figyelmet érdemel a rotátorköpeny és az axillaris ideg funkciója, mert ebben a korcsoportban a cuff-sérülések jelentősége nagyobb, miközben a fiatal sportolóban inkább a visszatérő instabilitás és a capsulolabralis károsodás dominál.

A képalkotás célja tehát nem az, hogy minél több vizsgálat készüljön, hanem hogy azt a kérdést válaszolja meg, amely a kezelési döntést ténylegesen megváltoztatja.

Mi a helye a konzervatív terápiának?

Nem minden első vállficam igényel műtétet. Alacsonyabb recidívakockázatú sportolónál, jelentős csontvesztés és más magas kockázatú strukturális eltérés nélkül megfelelő választás lehet a konzervatív kezelés. Rövid szövetvédelem után fokozatos mobilizáció és aktív rehabilitáció következik. (Mayo Clinic)

A rehabilitáció azonban nem egyszerűen rotátorköpeny-erősítés. Először kontrollált, fájdalommentes mozgást kell visszaépíteni, majd a scapulothoracalis kontrollt, a humerusfej dinamikus központosítását és a rotátorköpeny/periscapularis izomrendszer kapacitását. Innen következik az erő, majd az erő-sebesség, a gyors erőkifejtés, excentrikus kontroll, reaktív stabilitás, plyometria és végül a sportágspecifikus terhelés.

Az Aspetar vállrehabilitációs megközelítése is ezt a teljesítményközpontú logikát hangsúlyozza: motoros kontroll → progresszív erő → explosivitás → reaktív erő → sportágspecifikus terhelés, miközben a teljes sportoló kondicionálása sem állhat le. (Aspetar Sports Medicine Journal)

Egy váll tehát nem attól válik sportkésszé, hogy már fájdalommentesen mozog és megfelelő erőt mutat az alapgyakorlatok során. A sportba való biztonságos visszatéréshez arra is szükség van, hogy megfelelő erőt tudjon létrehozni és elnyelni azokban a helyzetekben, olyan sebességgel, ismétlésszámmal és fáradási körülmények között, amelyeket az adott sportág ténylegesen megkövetel.

Mikor jöhet szóba a műtéti kezelés?

A műtéti indikáció nem egyszerűen a ficamok számának kérdése. Ismételt instabilitás, fiatal életkor, collision/contact sport, nagy sportági igénybevétel, jelentős capsulolabralis károsodás, hyperlaxitás, glenoid csontvesztés, kedvezőtlen Hill–Sachs-morfológia és off-track vagy near-track helyzet mind növelheti annak esélyét, hogy az egyszerű konzervatív kezelés vagy az izolált lágyrész-stabilizáció kevés lesz.

Arthroscopos Bankart-repair elsősorban minimális csontvesztés és kedvező bipoláris csontanatómia mellett megbízható megoldás. A sérült capsulolabralis komplexet visszarögzítik a glenoid pereméhez, és szükség szerint a tok feszességét is korrigálják.

Ha a humeralis defektus biomechanikailag kedvezőtlen – például off-track Hill–Sachs-laesio van jelen, miközben a glenoid csontvesztés nem olyan mértékű, hogy önmagában csontblokkos rekonstrukciót indokolna –, Bankart-repair mellett remplissage kerülhet szóba. Ennek célja, hogy csökkentse a Hill–Sachs-defektus újbóli engagementjének lehetőségét.

Latarjet-eljárás vagy más csontblokkos stabilizáció jelentősebb glenoid csontvesztés esetén klasszikusan fontos lehetőség, de nem kizárólag ilyenkor. Recidív instabilitás, nagy kockázatú contact/collision sportoló vagy más kedvezőtlen anatómiai és klinikai tényezők mellett subcriticalis csontvesztésnél is mérlegelhető.

A három stratégia közötti választást ezért nem egyetlen százalékos küszöb dönti el.

A helyes kérdés: Milyen stabilizáció képes ennél a vállnál, ennél a sportolónál tartósan ellenállni annak a terhelésnek, amelybe vissza akar térni?

A műtéti eredményeket összehasonlító vizsgálatokban Bankart-repair és Latarjet után egyaránt magas sportba való visszatérési arányt írtak le, de a sérülés előtti szintre már lényegesen kevesebben jutnak vissza. A recidívaarány sok sorozatban alacsonyabb Latarjet után, de ebből nem következik, hogy minden sportolónak eleve nagyobb műtétre lenne szüksége. A beavatkozások betegkiválasztása eltérő, és minden technikának saját előnye, korlátja és komplikációs profilja van.

Öt gyakori hiba vállficam után

• Az első hiba, amikor a sérülést lezártnak tekintjük azzal, hogy sikerült reponálni a vállat. A repositio helyreállítja az ízületi kapcsolatot, de nem mondja meg, mi történt a labrummal, tokkal, porccal és csonttal.
• A második, amikor a fájdalom megszűnését a stabilitás helyreállásával azonosítjuk: hétköznapi mozgásban panaszmentes lehet a váll akkor is, amikor nagy sebességű dobás, abductiós-kifelé rotált helyzet vagy kontakt során még nem elég stabil.
• A harmadik hiba a rehabilitáció lezárása néhány alap vállgyakorlat után.
• A negyedik, amikor a műtéti döntést kizárólag a ficamok száma vagy egyetlen csontvesztési százalék alapján hozzuk meg, figyelmen kívül hagyva a teljes bipoláris csontanatómiai és sportági kockázatot.
• Az ötödik a naptáralapú sportengedély.

A vállnak szüksége van biológiai gyógyulási időre, különösen műtét után. De amikor ez a minimum teljesült, az eltelt hónapok önmagukban nem bizonyítják a sportkészséget.

A rehabilitáció nem a mozgástartománynál ér véget

Akár konzervatív, akár műtéti kezelés történt, az első szakaszban a sérült vagy rekonstruált szövetek védelme, a fájdalom és irritabilitás kontrollja, majd a biztonságos mozgástartomány visszaépítése dominál. Műtét után ezt nem lehet tetszőlegesen felgyorsítani: a capsulolabralis szövet gyógyulása biológiai minimumot szab a terhelés progressziójának.

A későbbi rehabilitáció azonban egyre kevésbé idő-, és egyre inkább kritériumalapú. A lapocka kontrollja, a rotátorköpeny ereje és állóképessége után erő-sebesség, gyors erőkifejtés, excentrikus kapacitás, reaktív stabilitás és felső végtagi plyometria következik, majd a sport valós feladatai.

Egy kézilabdázó vállának nagy sebességű excentrikus terhelést kell elviselnie a dobás lassításakor. Egy rögbijátékosnak kiszámíthatatlan kontaktusban kell stabilnak maradnia. Egy tornász vállának felső végtagi teherviselő ízületként kell működnie. Egy úszó több ezer ismételt overhead ciklust tolerál.

Ezért a return-to-sport döntés nem lehet pusztán időalapú, ugyanakkor a szövetgyógyulás minimális biológiai időigényét is tiszteletben kell tartani. A későbbi előrehaladást funkcionális és sportági kritériumok vezetik. A Bern Shoulder Consensus ugyanezt az elv-alapú, terhelés- és sportspecifikus rehabilitációs szemléletet támogatja.

Fájdalommentes ≠ stabil ≠ sportkész

A vállinstabilitás különösen jó példa arra, miért nem azonos a gyógyulás a sportba való visszatéréssel. A return to participation szakaszban a sportoló már részt vehet az edzés bizonyos elemeiben, de dobásmennyisége, kontaktusa vagy terhelése még korlátozott. Return to sport esetén visszatért saját sportágába, de még nem feltétlenül éri el korábbi teljesítményszintjét. Return to performance akkor következik, amikor a váll már a versenyhelyzetben szükséges erőt, sebességet, ismételhetőséget és terhelési toleranciát is biztosítja.

A fájdalommentes mozgástartomány csak egy feltétel. Objektíven érdemes értékelni az erőt és az erő-sebesség jellemzőket, a scapularis kontrollt, a felső végtag funkcionális teljesítményét, a reaktív stabilitást, a fáradásra adott választ és végül a sportágspecifikus terhelés tolerálását.

Fontos azonban, hogy jelenleg nincs egyetlen, minden sportágra és minden vállinstabilitási műtétre validált RTS-tesztcsomag. A teszteket a sportág, a játékpozíció és a terhelési profil szerint kell kiválasztani, és az eredményeket nem szabad egyetlen százalékos határértékre redukálni. A funkcionális készenlét tehát összkép.

A váll lehet erős – és a sportoló mégsem bízik benne

A vállinstabilitás rehabilitációjának egyik leginkább alábecsült része az apprehensio. Ez nem feltétlenül fájdalomtól való félelem. A sportoló pontosan emlékezhet arra a helyzetre, amelyben a válla kificamodott, és amikor rehabilitáció során újra közel kerül ehhez a pozícióhoz, megjelenhet a bizonytalanság: „ki fog menni megint.” A kézilabdázó nem meri teljes sebességgel hátravinni a karját, a rögbijátékos védi a vállát kontaktusban, a röplabdázó módosítja az ütőmozdulatot, miközben az alap erőtesztek akár teljesen jók lehetnek.

A pszichológiai készenlét ezért nem puha kiegészítő tényező. Az anterior instabilitási konszenzusok is hangsúlyozzák az apprehensio, kinesiophobia és a vállba vetett bizalom jelentőségét a visszatéréskor.

A rehabilitáció utolsó szakaszában tehát nem elég elmondani a sportolónak, hogy a váll stabil. Meg kell tapasztalnia, hogy stabil.

Egy játékos, aki már tudott edzeni – de még nem volt kész a mérkőzésre
Egy huszonegy éves kézilabdázó traumás anterior vállinstabilitás után arthroscopos Bankart-stabilizáción esett át. A rehabilitáció ötödik hónapjára teljes, fájdalommentes mozgástartománya volt, az alap erőtesztek jól alakultak, futott, kondicionált, és a csapatedzés jelentős részében részt vett. Saját megítélése szerint készen állt.
A dobásprogresszió azonban más képet mutatott. Közepes intenzitásnál panaszmentes volt, maximális sebességű dobásoknál viszont visszafogta a kar hátravitelét, fáradás után romlott a külső rotátorok teljesítménye, kontrollált kontakt-helyzetben pedig apprehensio jelentkezett.
Nem volt új sérülése. Nem fájt a válla. A rekonstrukció gyógyult. Mégsem volt sportkész.
A következő hetekben nem általánosságban „erősítették tovább” a vállát, hanem a mérkőzéshez hiányzó kapacitásokat építették: nagy sebességű excentrikus terhelést, felső végtagi plyometriát, reaktív stabilitást, fokozódó dobásvolument, fáradás melletti teljesítményt és kontrollált, majd kiszámíthatatlan kontaktot. Csak ezt követte a teljes mérkőzésterhelés.

Ez a különbség a meggyógyult váll és a sportkész sportoló között.

Mit tehetünk az újrasérülés ellen?

Vállinstabilitásnál az újrasérülés megelőzése már az első kezelési döntésnél elkezdődik. A magas recidívakockázat felismerése, a bipoláris csontvesztés korrekt értékelése és a megfelelő konzervatív vagy műtéti stratégia önmagában prevenciós lépés.

A rehabilitációban a teljes vállkomplexum és a kinetikus lánc kapacitását kell visszaépíteni. A rotátorköpeny ereje fontos, de önmagában kevés. Szükséges a scapularis kontroll, a törzs–lapocka–kar együttműködés, az erő és erő-sebesség, a gyors terhelések elnyelése, valamint a sport specifikus expozíciója. Kontakt sportolónál vissza kell építeni az ütközési helyzeteket, overhead sportolónál a dobás vagy ütés volumenét, intenzitását és fáradás melletti mechanikáját.

A prevenció tehát nem néhány gumiszalagos gyakorlat a bemelegítés végén. A cél az, hogy a vállnak nagyobb terhelési kapacitása legyen, mint amekkora követelményt a sport rendszeresen támaszt vele szemben.

A ficam után nem az a legfontosabb kérdés, hogy mikor múlik el a fájdalom

A vállficam akut esemény, a vállinstabilitás viszont hosszabb történet lehet. Néhány hét alatt megszűnhet a fájdalom, helyreállhat a mozgás, és a sportoló ismét erősnek érezheti magát. Ettől még maradhat capsulolabralis károsodás, glenoid- vagy humeralis csontdefektus, elégtelen dinamikus stabilitás és jelentős recidívakockázat.

A korszerű sportorvosi döntés ezért nem egyszerűen a „műtét vagy gyógytorna” választása. Előbb meg kell érteni a sérülés mechanikáját, strukturális következményeit és a sportoló egyéni kockázatát. Ha műtét szükséges, annak típusa sem sablon: Bankart-repair, remplissage vagy csontblokkos stabilizáció között nem egyetlen százalékos határ, hanem anatómia + instabilitási előzmény + sportági terhelés alapján kell választani.

És akár történt műtét, akár nem, a végső cél nem egy fájdalommentes váll, hanem egy olyan sportoló, akinek a válla ismét képes stabilan, gyorsan, ismételhetően és bizalommal teljesíteni a sport legnehezebb helyzeteiben is.

Fő tanulságok

• A vállficam repositiója nem egyenlő a váll strukturális vagy funkcionális gyógyulásával.
• Bankart-sérülés, Hill–Sachs-laesio, glenoid csontvesztés és capsularis károsodás együtt határozhatja meg a későbbi instabilitás kockázatát.
• Fiatal, nagy igénybevételű contact és különösen collision sportolóknál magasabb recidívakockázattal kell számolni.
• A glenoid track és az on-track/off-track besorolás fontos, de nem önálló műtéti algoritmus; a teljes bipoláris csontvesztéssel és az egyéni sportkockázattal együtt értelmezendő.
• Bankart-repair, remplissage és Latarjet között nem egyetlen csontvesztési százalék alapján választunk.
• Idősebb sportoló első ficama után a rotátorköpeny és az axillaris ideg társult sérülésére is gondolni kell.
• A rehabilitációban a biológiai szövetgyógyulás minimális időigényét tiszteletben kell tartani, később azonban funkcionális és sportági kritériumok vezetik a progressziót.
• Nincs minden sportágra érvényes univerzális váll-RTS tesztcsomag.
• A sportba való visszatérés a return to participation → return to sport → return to performance kontinuum mentén értelmezhető.
• A fájdalommentes váll még nem feltétlenül stabil, és a stabil váll sem feltétlenül sportkész.

Ajánlott szakirodalom

1. Schwank A, Blazey P, Asker M, et al. 2022 Bern Consensus Statement on Shoulder Injury Prevention, Rehabilitation, and Return to Sport for Athletes at All Participation Levels. J Orthop Sports Phys Ther. 2022;52(1):11–28. doi:10.2519/jospt.2022.10952.
2. Hurley ET, Montgomery C, Jamal MS, et al. Return to Play After the Latarjet Procedure for Anterior Shoulder Instability: A Systematic Review. Am J Sports Med. 2019;47(12):3002–3008.
3. Arenas-Miquelez A, Barco R, Cabo Cabo FJ, Hachem AI. Management of bone loss in anterior shoulder instability. Bone Joint J. 2024;106-B(10):1100–1110.
4. Willmore E, Bateman M, Maher N, et al. Rehabilitation guidelines following arthroscopic shoulder stabilisation surgery for traumatic instability – a Delphi consensus. Physiotherapy. 2024;124:154–163.
5. Noyes CE, Johnston GE, Vaver N, et al. A Comparison of Return to Sport After Bankart Repair Versus Latarjet for Shoulder Instability: A Systematic Review. Orthop J Sports Med. 2025;13(10).
6. Hurley ET, Danilkowicz RM, Lorentz SG, Taylor DC, Dickens JF. Return to play and recurrent instability rates in open versus arthroscopic anterior shoulder stabilisation in the contact and collision athlete: A systematic review. Knee Surg Sports Traumatol Arthrosc. 2026;34(4):1405–1413.
7. Rees M, Cole A. The Aspetar Approach to Shoulder Rehabilitation. Aspetar Sports Medicine Journal. 2025;14. (Aspetar Sports Medicine Journal)

Szakmai hitelesítés: A cikk szakmai tartalmát a Bern Shoulder Consensus, az anterior vállinstabilitás nemzetközi konszenzusirodalma, a 2024–2026-os Bone & Joint Journal, JOSPT, KSSTA és vállsebészeti szakirodalom, valamint az Aspetar Sports Medicine Journal 2025-ös The Athletic Shoulder összefoglalói és a Mayo Clinic Sports Medicine vállinstabilitási anyagai alapján ellenőriztem.  – Szerkesztette: Haász Péter | Sportorvos.hu szerkesztőség – Sportorvos Portál – a közérthető szakértelem