Az alapvető orvosi szakterületek – elsősorban a belgyógyászat és a sebészet – részben a különböző szervrendszerek betegségei, részben a gyógyító eljárások mentén alakultak ki és eszerint formálódott az orvosi mesterség is. Az alapszakmákat tekintve a sportorvoslás a gyermek,- illetve a nőgyógyászathoz hasonlítható, hiszen egy speciális populációra irányul. Másrészt joggal rokonítják a sportorvoslást az iskolaorvostannal, illetve a repülőorvostannal, az üzemorvostannal, részben azért, mert meghatározó a fiatalok részvétele a sportban, részben azért, mert a sportorvoslás nem csak a célcsoport betegségeivel, hanem az egészséges népességgel is foglalkozik.
Ennyiből is látható, hogy a sportorvoslás kialakulása és tárgya lényegesen összetettebb, mint általában az orvosi szakterületek fejlődése. Némileg leegyszerűsítve ezek megmaradtak a medicina keretei között és vagy a belgyógyászati, vagy a sebészeti szakmákhoz sorolódtak be, aszerint, hogy a terápiában melyik megközelítés vált uralkodóvá. Természetesen a fejlődés, a specializáció a két alapszakma integrálódásával is járt, például a kardiológia, vagy a gastroenterológia, másrészt az onkológia kialakulásával.
A sportorvoslást – csak így érthető meg a szakma sajátos összetettsége – kifejezetten a sport, a gyakorlat igénye fejlesztette és fejleszti ma is. Akár modellül szolgálhat arra, melyen előnyökkel és hátrányokkal jár a teljes gyakorlatorientáltság.
Ebből a helyzetből adódik, hogy a sportorvoslásban valódi integrációban vannak jelen az elméleti orvostudományi, elsősorban élettani, másrészt a klinikai ismeretek, utóbbiak mind a belgyógyászatot, mind a sebészetet reprezentálva. De meg is haladja a sportorvoslás a medicina hagyományos kereteit, igényelve szociológiai és pszichológiai – pszichofiziológiai, klinikai pszichológiai – ismereteket.
Elméletileg minden orvostudományi ágnak van sportorvosi alkalmazási területe. A gyakorlat igénye alakította ki ezek közül azokat, amelyekről valódi sportorvosi szakterületként szólhatunk. Ezek a sportélettan (terhelésélettan, teljesítmény-élettan), sportbelgyógyászat, a sportkardiológia és sportsebészet, vagy sportortopédia. Egyszerűen arról van szó, hogy e három területen már olyan mértékű ismeretanyaggal rendelkezünk, amelyek indokolttá teszik az önállóságot.
Ismételten hangsúlyozni kell, hogy létezik sporturológia, vagy sportendokrinológia, (akár sportdiabetológia is), sportlaryngológia stb. is, de gyakorlatilag helyesebb ma még az adott szakma sportvonatkozásait, mintegy egyrészt a szakma egy fejezeteként, másrészt a sportorvoslás neurológiai, ophtalmológiai stb. vonatkozásaiként számontartani.
A sportorvoslás egyik sajátsága az elméleti meghatározottság, ami az élettani ismeretek iránti igényt jelenti. Valójában ez is meghaladja a medicina kereteit és megnyilvánul az etikai problémáknál is, nevezetesen az élettani ismeretei iránti igényt nem a gyógyítás, hanem a teljesítményfokozás motiválja.
Ez a sportorvoslás szerepe a sportban. Ez jelenti egyrészt az edzés hatásának az ellenőrzését élettani eljárásokkal, de jelenti magában az edzés tervezésében való részvételt is. Természetesen mindez megközelíthető az egészségvédelem oldaláról is, de ennél bonyolultabb a helyzet. A teljesítményfokozás szempontja megjelenik a hagyományos orvosi feladatoknál is. Így a sportkardiológia sem csak a sportolók szív-vérkeringési rendszerének egészségvédelmével foglalkozik, hanem az edzésmunka optimalizálásával a keringési teljesítmény növelése érdekében. A teljesítményfokozó és az egészségvédő megközelítés tehát együtt van jelen a sportorvoslásban.
Így van ez a sportsebészetben is. Joggal hihetnénk úgy, hogy ez tisztán orvosi szakterület, legalább itt nincs más sajátos szempont csak a páciens sportoló volta. De nem ennyire egyszerű a helyzet. A sportsebésztől nemcsak a gyógyítást, hanem a teljesítőképesség optimális helyreállítását várják.
Az igény általi meghatározottsághoz tartozik, hogy a sportorvoslás három alapvető területe közül mindig az aktuális sportélet határozta meg melyikre kerül a legnagyobb hangsúly. A század első felében a kardiológiai kapta a figyelmet, mert a visszatérő kérdés mindig az volt, nem árt-e a sportolás a szívnek. Mire a század közepét követően tisztázódott, hogy a fizikai aktivitás hiánya kedvezőtlen a szív-vérkeringési rendszer működése és fejlődése szempontjából – és nem a terhelés, akár a túlterhelés – addigra már az élettani úton támogatott teljesítményfokozást, az edzés korszerűsítésének a kidolgozását, – beleértve a táplálkozást, az életmódot, – várták a sportorvoslástól. Ezek az eredmények kétségkívül hozzájárultak ahhoz – együtt a sport üzletté válásának következményeivel -, hogy hallatlanul megnőtt nemcsak az edzésmunka, hanem a mérkőzés,- és versenyterhelés a sportban.
Ez viszont a mozgatórendszer sérüléseinek, ártalmainak a jelentős mennyiségi és minőségi növekedésével járt. Így a huszadik század végének a sportorvoslásában a sportsebészet vált a leginkább frekventált területté.
Végül a sportorvoslás sajátsága, már az eddigiek után is érthető ez -, hogy markánsan jelenik meg mind a prevencióban, mind a terápiában, mind a rehabilitációban. Itt lényegében a hagyományos orvosi gyógyító és rehabilitációs tevékenységen túl a mozgás, a testedzés preventív, terápiás és rehabilitációs szerepe valósul meg. Ezek révén válik kölcsönössé sportorvoslás és orvostudomány kapcsolatrendszere.