A külsőfül-gyulladás (Otitis Externa / OE), más néven „úszófül” a külső hallójárat gyulladásaként definiálható. Ez a leggyakoribb nem ortopédiai orvosi probléma a vízi sportokban részt vevő sportolóknál. A külsőfül gyulladása öt különböző típusba sorolható: akut diffúz, lokalizált, krónikus, ekcémás és rosszindulatú vagy nekrotizáló. Messze a leggyakoribb az akut diffúz, ezért ez az írás erre összpontosít.
Anatómia
Tanulmányozás céljából a fület három részre osztjuk: (1) a külsőfülre, (2) a középfülre és (3) a belső fülre. A belső fül tartalmazza a hallószerveket (cochlea) és az egyensúlyszerveket (vestibulum és félkörös csatornák). A középfül a dobhártya (dobhártya) és a csiga közötti tér, és tartalmazza a három fülcsontot, vagyis a fülkagylót, amelyek a hangrezgéseket a dobhártyáról a csigahártyára továbbítják. A külsőfül magában foglalja a fülkagylót, a fül látható részét; a hallójáratot és a dobhártya külső felületét. A külsőfül feladata, hogy a hangot a dobhártyára irányítsa, és megvédje a középső és belső fület a sérülésektől. A külső hallójárat átlagosan 2,5 cm hosszú, és bőrrel van bélelve. A külső harmad bőrét porc borítja, és szőrtüszőket, valamint olajat és cerument (fülzsír) termelő mirigyeket tartalmaz. A hallójárat belső kétharmada csontos falú, vékony, szorosan tapadó bőrréteggel, szőr és mirigyek nélkül.
Epidemiológia
Mint fentebb említettük, az akut külsőfül-gyulladás (OE) az egyik leggyakoribb orvosi probléma a vízi sportolóknál, de nem csak a sportolókat érinti. Az éves előfordulási gyakoriság 1:100 és 1:250 között van, és az emberek 10%-ánál fordul elő életük során. A melegebb éghajlaton élők és azok, akik többször vanak víznek kitéve, nagyobb valószínűséggel érintettek.
A szennyezett vagy nem megfelelően klórozott vízben való úszás szintén növeli a kockázatot. A kórtörténetben szereplő allergiás nátha, asztma vagy ekcéma háromszorosára növeli a kialakulásának kockázatát.
A külsőfül-gyulladás kiváltó okai
A külsőfül-gyulladás -t számos különböző tényező okozza. A cerument (fülzsír) fontosnak tartják a külső hallójáratban lévő egészséges környezet fenntartásában. Mivel enyhén savas, segít meggátolni a fertőzéseket. Lipid jellege segít megvédeni a hallójárat bőrét a túlzott nedvesség okozta károsodástól. Azoknál az embereknél, akik nem termelnek elegendő cerument, megnő a külsőfül-gyulladás kockázata. Ha a fülzsírt (cerument) rendszeres tisztítással vagy gyakori vízzel való érintkezéssel eltávolítják, akkor ez a fontos védőfaktor megszűnik. Ez a hallójárat viszketését okozhatja. Ha ezután a hallójárat bőre megsérül pl. úgy, hogy vattapamaccsal vagy más eszközzel próbálják megvakarni, ez kaput biztosít a baktériumok számára a bőr megfertőzéséhez. A hallójárat bélésének egyéb sérülési módjai közé tartoznak a felesleges cerumen eltávolítására használt eszközök, az öblítés vagy a hallókészülékek.
A fertőzés másik mechanizmusa, ha túl sok cerumen termelődik, vagy ha olyan bőrbetegség áll a háttérben, amely a bőrsejtek fokozott hámlását okozza. A túlzott törmelék ekkor csapdába ejtheti a vizet a csatornában, ami a bőr felázását eredményezi, és kiváló táptalajt teremt a baktériumok számára. Az OE kialakulásának harmadik módja az, hogy az akut középfülgyulladás (középfülgyulladás) gennyes váladékainak eredményeként alakulhat ki olyan betegeknél, akiknek megrepedt a dobhártyája vagy tympanosztómiás csöve van.
Bár az OE-ben szenvedő betegek legtöbb baktérium tenyésztése azt mutatja, hogy a fertőzést egyszerre több baktérium okozza, a leggyakrabban izolált kórokozók a Pseudomonas aeruginosa (20%-60%) és a Staphylococcus aureus (10%-70%). Ezek az organizmusok jelen vannak a legtöbb úszómedencében, pezsgőfürdőben és természetes vízekben. Egyes tanulmányok összefüggést mutattak ki a vízminőség és az OE kockázata között, de sajnos még a megfelelően kezelt vízben is előfordulnak ezek a kórokozók.
Külsőfül-gyulladás tünetei
Az OE első tünete gyakran a viszketés (pruritus). A következő 24-48 óra alatt a viszketés fokozatosan fokozódó fülfájdalommá (otalgiává) válik. Ez a fájdalom gyakran intenzív, és aránytalan lehet a vizsgálati eredményekhez képest. A betegek néha panaszkodnak olyan fájdalomra is, amelyet rágás súlyosbít. A betegeknek gyakran van a fülükben „telítetttség érzetük”, és egyeseknél fülfolyás (otorrhoea) is kialakulhat. A fülfolyás általában vékony és tiszta vagy fehér, de kezelés nélkül sűrűbbé és sárgává vagy zölddé válhat. Ha a duzzanat vagy a fülfolyás elég súlyos, a betegnél az érintett fülben halláscsökkenés alakulhat ki.
Diagnózis
A fizikális vizsgálat általában segíthet az OE diagnózisának felállításában. A klasszikus lelet a tragusra (a külső hallójárat előtti kis porcos kiemelkedés) és/vagy a fülkagylóra gyakorolt nyomás hatására fellépő érzékenység. A külső hallójárat otoszkóppal történő vizualizációja általában diffúz hallójárati bőrpírt és duzzanatot mutat. Gyakran törmeléknyomok is láthatók. Az OE hasonlíthat a középfülgyulladásra, mivel a dobhártya vörösödését okozhatja, de a pneumatikus otoszkópia vagy a tympanometria normális dobhártyamozgékonyságot mutat OE esetén, míg középfülgyulladás esetén a mobilitás korlátozott vagy hiányzik. A nyirokcsomók megnagyobbodása gyakran a periaurikuláris és a nyaki csomókban figyelhető meg. A láz ritka, de ha mégis jelen van, általában alacsony fokú. Ha a hőmérséklet >38,3 °C, akkor más diagnózisokat kell mérlegelni.
Kezelés
Az OE kezelése általában három részből áll: a törmelék eltakarítása, helyi gyógyszerek és fájdalomcsillapítás. Ahhoz, hogy a gyógyszerek eljussanak a fertőzött szövetekhez, elengedhetetlen a külső hallójáratból a felesleges törmelék eltávolítása. A legtöbb szerző testhőmérsékletű vízzel, sóoldattal vagy hidrogén-peroxiddal történő kíméletes mosást javasol; egyes kutatók úgy vélik, hogy ez önmagában is terápiás hatású lehet az OE számos esetében. Mások úgy vélik, hogy csak akkor szabad mosást végezni, ha a dobhártya teljesen látható és épnek bizonyul, ami a csatorna ödémája miatt ritkán lehetséges.
A törmelék eltávolításának egyéb módszerei közé tartozik a puha végű szívóeszköz vagy a vattapamacs használata, kipelyhesített vattával, az otoszkóppal történő közvetlen vizualizáció mellett javasolt alkalmazni.
Ezt követően helyi (lokális) gyógyszereket adnak. A legtöbb gyógyszer alacsony pH-értékű fertőtlenítőszer, antibiotikum és/vagy kortikoszteroid kombinációja. Az antiszeptikumok közé tartozik például az alumínium-acetát, az ecetsav és a bórsav. A leggyakoribb antibiotikumok közé tartoznak az aminoglikozidok (gentamicin, tobramicin, neomicin), a kinolonok (ciprofloxacin, ofloxacin) és a polymyxin B. A leggyakoribb kortikoszteroidok a hidrokortizon és a dexametazon. Több vizsgálat is készült a különböző gyógyszerek hatékonyságának összehasonlítására, de a legtöbbjük nem mutatott nagy eredményességbeli különbséget. E tanulmányok egy nemrégiben készült metaanalízise nem mutatott eltérést a klinikai eredményekben, amikor az antiszeptikumot önmagában és az antibiotikumokat, a kinolon és a nem kinolon antibiotikumokat, valamint a szteroid/antibiotikum kombinációkat és az antibiotikumokat önmagukban hasonlították össze. A vizsgálatok azonban azt mutatták, hogy a lokális szteroidok hozzáadása a kezelési sémához gyorsabb tünetmegoldást eredményezett. A kimenetelbeli különbség hiánya arra utal, hogy a beteg preferenciája, a költségek és a könnyű alkalmazhatóság alapján kell kiválasztani, hogy melyik hatóanyagot alkalmazzák.
A szisztémás antibiotikumokat, bár az esetek 20-40%-ában felírják, általában több okból sem ajánlják. Az előírt szájon át szedhető gyógyszerek többsége nem hatékony a P. aeruginosa és a S. aureus ellen. Az orális antibiotikumoknál sokkal gyakoribbak a mellékhatások, mint a helyi készítményeknél. Az antibiotikumok helyi alkalmazása a szisztémás gyógyszerekhez képest 100-1000-szeres koncentrációt tesz lehetővé. A szisztémás antibiotikumoknál nagyobb a kockázata a rezisztens organizmusok kiválasztásának is. A szisztémás antibiotikumokat csak akkor szabad megfontolni, ha egyidejűleg középfülgyulladás is fennáll, vagy ha a beteg nem reagál a helyi készítményekre.
A legtöbb betegnél 3-4 cseppet kell beadni ezekből a gyógyszerekből, és 3-5 percig a fülben tartani. Ha a külső hallójárat ödéma miatt elzáródik, cellulózból vagy szalaggézből készült fülpiszkálót lehet használni, hogy a gyógyszer beadása hatékonyabb legyen.
Az OE kezelésében a fájdalomcsillapításnak is fő célnak kell lennie. Az enyhe vagy mérsékelt fájdalom általában vény nélkül kapható paracetamollal, ibuprofennel vagy naproxennel kontrollálható. Súlyosabb fájdalom esetén narkotikus készítményekre lehet szükség. A helyi érzéstelenítő cseppek általában nem ajánlottak, mivel elfedhetik a betegség előrehaladását.
Ideális esetben a betegnek 7-10 napig kerülnie kell a vízi sportokat, de a versenyúszók általában 2-3 nap múlva visszatérhetnek, amint a fájdalom és a fülfolyás megszűnik. Amikor visszatérnek a sportba, füldugót és szorosan illeszkedő úszósapkát ajánlott viselniük, hogy a nedvesség ne jusson a fülbe.
Az OE legtöbb esetben 48-72 órán belül jelentős javulást mutat. Ha ez idő alatt ez nem tapasztalható, a klinikusnak újra meg kell vizsgálnia a beteget, alternatív diagnózisokat kell mérlegelnie, hallójárati tisztítást kell végeznie, és meg kell fontolnia a gyógyszerezés megváltoztatását.
A külsőfül-gyulladás megelőzése
Számos ajánlás létezik az OE megelőzésére a vízi sportolóknál és azoknál a betegeknél, akiknek a kórtörténetében már előfordult a betegség. A legfontosabb módszer, hogy úszás után mindenképpen távolítsuk el a vizet a külső csatornából. Ez hajszárítóval a legalacsonyabb fokozaton vagy szárító és savanyító cseppek használatával érhető el. Számos kereskedelmi termék kapható, de sok úszó használja a kereskedelmi termékek két fő összetevőjének, a dörzsölőalkoholnak és a fehér ecetnek az 1:1 arányú házi keverékét. Szorosan illeszkedő úszósapkák is ajánlottak. Egyes szerzők a füldugók használatát javasolják, míg mások úgy vélik, hogy ezek felhorzsolhatják a hallójáratot, és növelhetik az OE kiújulásának kockázatát. További ajánlások közé tartozik a külső hallójárat túlzottan agresszív, vattapamaccsal történő tisztítása okozta sérülések elkerülése, valamint a szennyezett vizekben és a nem megfelelően klórozott medencékben való úszás kerülése.
Források: Michael Stump írása, a “Sportorvoslás alapjai (1998) és “Sportsérülések ellátása” (kézirat, szerkesztő: Prof. Dr. Berkes István)