Az ókori kereszténység szembesülése a görög-római világ sportkultúrájával

Amikor a tömegtájékoztatás emberei II. János Pál pápát „Isten atlétájának” minősítették, vajon számot vetettek-e azzal, hogy önkéntelenül is a hellenizált judaizmus korában megjelent kifejezést használták? S jóval Szent Pál előtt, aki a sportolástól kölcsönzött hasonlatokkal tárgyalta a keresztény életet.

Ez megmutatja a sportokra nevelés és a sport értékeinek fontosságát a keresztény erkölcsiség kimunkálásában. A görög városállam öröksége – kulturális transzfer, mondanák ma. Ez nem volt magától értetődő, mivel a kötelező meztelenség az atlétika görög gyakorlatában nem volt összeegyeztethető a körülmetélés – mint a második Templom idején a judaizmus azonosító jelének – követelményével. Krisztus születése előtt 170-ben Jeruzsálemben egy sportiskola-gimnázium létesítése végleges szakadást okozott a hellénizálók csoportja és a többi zsidók között(1). Másrészt, az ókori sportiskola látogatása előmozdította a szocializálódást és az együttélési készséget, amelyek a nem zsidókkal való keveredésből származtak. Végül pedig valamennyi sportlétesítmény szent helynek számított, általában Héraklész és Hermész látták el a védelmezői tisztséget, és valamennyi atlétikai megnyilvánulás vallásos ünnepek keretei között történt, mivel a görög világban nem létezett profán kultúra. Mindez, nyilvánvalóan, összeférhetetlen volt a monoteizmussal. Mégis, néhány Alexandriából és Kürénéből származó dokumentum alapján megállapítható, hogy a diaszpórában élő zsidók látogatták a sporthelyeket, szétválasztván a kultúrát és a vallást. Ez megmagyarázza, hogy Philón és Szent Pál miért fordulhattak a sport nyújtotta témákhoz írásaikban, akár zsidó, akár görög olvasókat céloztak meg. A Biblia nagy személyiségeivel kapcsolatban Philón megalkotja a bölcs-atléta párhuzamot, amelynek első megszemélyesítője Jákob(2), az „atletikus erény”(3) példaképe. Szerinte az „erény atlétái” az esszénusok, akik a világtól visszavonultan közösségi életet éltek(4), életmódjukban, amint azt Philón leírta, a fizikai munka helyettesítette a gimnasztikus gyakorlatokat és az atlétikai versenyeket, mivel az a szabadságot és a rabszolgaság elkerülését biztosította számukra. Az ókori városállamban a sport elválaszthatatlan része a szabadokat megillető nevelésnek, a rabszolgákat ugyanis mindvégig kitiltották a sportiskolákból.

A Krisztus utáni I. évszázad judaizmusa a vértanúkat az atlétákhoz hasonlította, a Makkabeus-fivérek – akik a zsidó vértanúk előképei – „szent” alakját újra előtérbe állította. A Makkabeusok IV. könyve, ami kétséget kizáróan az I. század végén állt egybe, a hagyományos megfogalmazást: „akik a Törvényért haltak meg”, „az isteni Törvény atlétái” kifejezéssel adja vissza (5). A jámborság úgy koronázza őket, mint a győzelem a versenyek győzteseit koronázza, és ez meg is jelent a Via Appia egyik katakombájának a falán (6). Ez az összehasonlítás a sztoikus moralistáktól származik (7). A görögök szemében a stadion porondján küzdő atléta a kitartás (hypomoné) megtestesítője; márpedig a kitartás a vértanúk jellegzetes erénye is, azoké, akik ellenállnak az idegen hatalom nyomásának, ami őket aposztáziára (hitelhagyásra) akarja kényszeríteni. Másrészt, a győztes koronája könnyen a halál fölötti győzelem szimbólumává válhatott, mivel ez a megtisztelő jel, a városban való elismertség nyilvános jegye sérthetetlenséget biztosított hordójának, lett légyen az atléta, hős harcos vagy nyilvános jótevő.

Figyelni kell arra is, hogy a görögök az atletizmust olyan tevékenységnek tartották, amelynek során az ember kockáztatja az életét, vagy legalábbis a nyilvánosság előtti jóhírét, ami egy görög polgár számára ugyanazt jelentette (8). A párviadalok során, amelyek a stadionban, vagy a birkózótéren zajlottak, a homéroszi időktől kezdve a város jövendő vezető személyiségei csaptak össze. Az, amit ma olimpiai játékoknak nevezünk, és a hasonló versenyek, nem szórakozásként vagy látványosságként jelentkeztek, a sport játékos jellege csak a római civilizációban született meg. Ezeken a versenyzők nem mint amatőrök vagy hivatásosak vettek részt, hanem mint a város polgárai.

A görög világban a homéroszi kortól kezdve a sportra nevelés elválaszthatatlan volt a háborúzás elsajátításától, a fegyverforgatás tanulásától. A sport területe tehát csatatér, ez magyarázza meg a páli „jó harc” metafora alkalmazását a keresztény életről szólván: agán és athlon sportversenyre utalnak, és általában bármiféle küzdelemre. A görögök számára a sport tehát leginkább a küzdelemmel volt azonos, amelynek számtalan formáját űzték. Mindenféle sportágat a pedotrib oktatott a sportcsarnokban a hagyományos nevelés keretében, legyenek ezek harci vagy nehéz sportok; így edzettek a hoplitic küzdelemre (9). Vívás, íjászat, dárdavetés, lándzsaforgatás (10); testközeli küzdelem puszta kézzel. A görög sportoló mindenekelőtt harcos, aki emblematikus figurának megmaradt; amikor a gimnázium és a felsőbbfokú nevelés, ami az ephebia, a IV. századtól kezdve irodalmi tanulmányokkal is kezdett bővülni.

A görög sport eszménye megmaradt az archaikus nevelés eszményénél, amit Homérosz olvasása táplált, ami a kalokagathía (1): a sportra nevelés tehát teljes egészében a „szép és jó” ember formálását célozta, akinek meg kellett dolgoznia fizikai formájáért éppen úgy, mint „belső értékéért”, „erényéért” (arété). Ez a fogalom nem pusztán a harcias bátorságot jelentette, hanem az önuralmat is, a hagyomány és a vallás tiszteletét, a város iránti odaadást és a törvénynek való engedelmességet. Mindebből látható, hogy a sztoikus filozófusok és a jámbor zsidók számára könnyű volt elsajátítani ezeket a sporterényeket. A hellénizmus, úgy, amint az Keleten elterjedt Nagy Sándor hódításai nyomában, „agonisztikus” – küzdő kultúra volt, a győzelemre törekvéstől hajtva és a versengésre alapozva. Minden megnyilvánulás a sport vagy a kultúra terén verseny formáját öltötte magára, amelyben az egybegyűlt nép szeme láttára kellett, hogy kiderüljön, a város polgárai közül kik a legkiválóbbak. Az effajta, sportra nevelés az V. század végéig a vagyonos és befolyásos családokra korlátozódott, így adódtak át az arisztokratikus értékek.

Szent Pál apostol a görög város sportkultúrájának olyannyira részese, hogy ezt a lélek számára újraértelmezi. Levelei tele vannak a küzdelmek metaforáival. A futás emelkedik ki, részint hogy megjelenítse az apostoli küldetést (Fii 2,17; Gál 2,212); vagy általánosságban a páli közösségek esetében a keresztény élet bemutatásakor (2Tim 4,7-8). A Filippibeli hívekhez szólva (Fii 3,12-14) az apostol Krisztus által megragadott keresztény lendületét a versenyfutó mozgásához és erőkifejtéséhez hasonlítja, a „cél felé” nekilendülve, a jutalom pedig ezért a küzdelemért Isten hívása Krisztusban. A Korintusiakhoz írt első levelében (9, 24-26) a sportolást és a keresztény életet hasonlítja össze, a küzdelem (ökölvívás) és a futás képei segítségével. Való igaz, hogy Korintus a görög világ legrégebbi és legnagyobb tisztességgel járó atlétikai versenyeinek volt a színhelye, valamint Isztma ünnepeié, Poszeidon patrónussága alatt. Azt, hogy ezeket a versenyeket Szent Pál közvetlenül ismerte, mi sem bizonyítja jobban, mint egy terminus technicus alkalmazása, az ökölvívás nyelvezetéből: a szemet dagadtra ütni – hypopiazein (lKor 9,27). Az ökölvívás és az edzés szükségszerűen utalnak a „test megzabolázására” és „rabságban tartására”. Előtte hivatkozik a „megtartóztató életre” (enkrateia 13), amit minden sportolónak gyakorolnia kell, aki részt vesz a versenyfutásban (lKor 9, 25). Pál apostol sportszemléletében a hívő önmagával vívott küzdelme fontosabb a versengésnél és a résztvevők egymás közötti vetélkedésénél; ebben különbözik felfogása a görögök sporteszményétől. Természetesen a korintusiaknak azt tanácsolja, hogy „fussanak a győzelemért” (lKor 9,25); ám később, a Filippibeliekhez írt levelében (2, 3) a megtérteket arra inti, hogy semmit ne tegyenek „vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból”, ez utóbbi viszont a görög város saját értékeinek és szisztémájának tagadhatatlan megkérdőjelezése. Pál nem az elismerésre törekvő versengés erkölcsiségét védi, hanem sokkal személyközpontúbb módon az önmagát túlszárnyalás moralitását: a végső erőfeszítésig el kell menni, és ezt ő mint kora jelesei, az utazással (2 Kor 11, 25-26) és a sportolással példázza.

Az egész ókor folyamán a kereszténység a görög-római világ kulturális kategóriáiban és a küzdelem-versengés szellemében gondolkodott. A Karthágóban vértanúvá lett Perpétua aktái 203-ban tartalmazzák, hogy a szent kivégzése előtt révületben önmagát a gonosz lélekkel küzdő harcossal azonosította a karthágói nagy sportverseny keretében (14). Az V. században Alypius, egy Szent Ágostonhoz közeli személy a sportesemények rendíthetetlen híve volt; ugyanekkor Galliában Sidonius Apollinarius püspök a labdajáték (római újdonság) elszánt pártolója, amelyben ő a csapatszellem eltanulásának a lehetőségét látta meg, s nem habozott beállni a játékosok közé (15). Az egyházatyák beismerték, hogy a keresztényekre is vonzóerőt gyakorolnak a sportversenyek, s ezért a sporttól kölcsönzött hasonlataik állandóan előbukkannak írásaikban. Az a tény, hogy a sport mindig valamilyen politeista vallási eseményhez is kötődött, nem zavarta a hellenisztikus kultúrában elmélyülteket, főként Keleten. Ugyanakkor a II. század elején Tertullianus Karthágóban „A látványosságokról” című írása lapjain maró kritikával bírálja kora sportvetélkedéseit éppen úgy, mint minden egyéb látványosságot, tömegszórakozást. A páli szellemmel szakítva, szerinte a hittel lehetetlen összeegyeztetni a sportünnepélyek vallási megnyilvánulásait: a cirkusz a politeizmus démoni sűrítménye, az ezeken hemzsegő bálványok miatt. Elítéli az amfiteátrumok látványosságainak a kegyetlenségét, a gladiátorok küzdelmét, s főként a vadállatok színlelt vadászatát, amelyeket az arénákban rendeztek, s amelyeken az elítélteket föláldozták. Végezetül kárhoztatja a stadionokban tartott tömegrendezvényeket és a lóversenyeket, a szórakozás ártalmas befolyása miatt; hiszen a nézőket látvány-kultúra függővé teszik ezek a rendezvények, melyeket a császári hatalom támogat, hogy a nép cselekvésképtelenné váljék, ahelyett, hogy a polgári életben ügyködne. Ráadásul ezzel szítják fel a tömegek szenvedélyeit. Ha eltekintünk a bálványimádás vádjától, ezeket a szemrehányásokat megtaláljuk az I. és a II. század római moralistáinál is, mint Seneca vagy az ifjabb Plinius, jóllehet az akkori értelmiség is szakadatlan látogatta a cirkuszokat és a stadionokat. Ám az is igaz, hogy a rómaiak jelentősen hozzájárultak a sport fogalmának fejlődéséhez, valamint társadalombeli térnyeréséhez. Az uralkodó réteg számára a sport kellemes időtöltésnek és egészségügyi karbantartásnak tűnt inkább, és kevésbé katonai fölkészülésnek. A sport inkább a magánélet szférájába tartozott, s noha a római hadvezérek mind nagy sportolók voltak, a római arisztokrácia nem volt hajlandó személyesen küzdeni a stadionban, és vetélkedni a nagyközönség szeme láttára (16). Másrészt a rómaiak a sporteseményeknek tömeglátványosság jelleget adtak, amit a hivatásos sportolók biztosítottak, s e tömegszórakoztatást a római nép megkövetelte: panem et circenses (kenyeret és cirkuszt). A vezető egyéniségek ezt az igényt kielégítették, mert az atlétikai játékok (ludi) mellett létrehozták a látványosságokat (munera), amelyek során az amfiteátrumokban, az e célra épített jellegzetes római épületekben (17) gladiátorok küzdelmének és színlelt vadászatoknak örvendhettek a nézők. Ez utóbbiaknál a mi fogalmaink szerint a szó szoros értelmében nem sportról van szó, de a kegyetlen és véres játékokhoz gyakran társultak versenyek, és a nézősereg ugyanaz volt. Maguk a görögök is ismerték, és megbecsülték a gladiátorviadalokat. A hellenisztikus zsidó irodalomban (18) az állatokkal folytatott küzdelem úgy jelent meg, mint egy epizódja annak a szüntelen harcnak, amelyet a hívőnek állandóan folytatnia kell a rossz ellen (19). A Római Birodalomban általános kavargásnak lehetünk tanúi, a látványosságok és a sportok progresszív egyformává válásának, a görög és a római kultúra keveredésének, amelyben a hellenizmus jelenti a hagyományosan eszmeit (20).

Ez az ellentmondás tette a keresztények számára lehetővé, hogy a vértanúságot az agonisztikus (küzdő) eszme beteljesedésének éljék meg, mint „nagy atléták” (21), amint azt már a zsidók is megtették. A győztes koronájának a szimbóluma az örök élet szimbólumává lett, és az I. századi újszövetségi iratokban, amelyek a zsidó-keresztény közösségekben keletkeztek, megjelenhetett: a keresztény, aki mindvégig hűséges Krisztushoz, elnyeri az „élet koronáját” (Jak 1,12; Jel 2,10), a „dicsőség koronáját”, ami „hervadhatatlan” (lPét 5,4), az atléták hervadó koronáival ellentétben. A Domitianus császár alatt, 90 táján kitört keresztényüldözéskor Római Szent Kelemen a római keresztények helyzetét, az amfiteátrumban küzdőkéhez hasonlította: „Ugyanabban az arénában vagyunk, ugyanaz a küzdelem vár ránk” (22). A római egyház alapítóiról, Péterről és Pálról szólva „atlétáknak” nevezi őket, akik kitartottak „egészen a halálig”. Pál elragadta a „bátorság pálmáját”, megkapta a „hit jutalmát”, dicsőségbe öltözött (23). A vértanú és a sportoló erényei: az ellenállás, az elszántság, az erősség, a komoly bizalom (24). Leveleiben, amelyeket Antiochiai Szent Ignác fogolyként Róma felé utazva az ázsiai egyházaknak írt, a keresztény életet Szent Pálhoz hasonlóan „versenyfutásnak” (25) mondja, amelynek vége a vértanúság. Rómában végezték ki más elítéltekkel együtt az amfiteátrumban rendezett vadászat során. A keresztény önnevelés hasonlít a sportoló önneveléséhez, jóllehet az utóbbi testét olajjal keni be, míg a kereszténynek „lelki” kenettel kell élnie. Ez a hit, a katekézis, a türelem és a bátorság (26), ő így tesz szert lelki és fizikai erőre, amelyek a vértanúság megpróbáltatásakor szükségesek (27).

A vértanúságok elbeszélései gyakran kölcsönöznek a sportesemények elemeiből, egyfajta „kultúrák harca” keretében (28), a keresztényeket gyakran stadionban vagy amfiteátrumban végzik ki, legtöbbször vadászat során: az egybegyűlt tömeg üvölt, őrjöng a vér láttán, megjeleníti a látvány-kultúra valamennyi devianciáját, ami a szadizmussal határos; mialatt a vértanú a jó csatát vívó eszményét, vagyis a görög atlétáét, akit Szent Pál „keresztelt meg”. Ez Szent Polikárp esete, akit a vadászat után elevenen égetnek el (29), vagy még inkább Perpétuáé, és az első afrikai vértanúké, akiket a karthágói nagy vadászat során gyilkolnak meg. Antiochiai Szent Ignác nagyon is tudatában volt annak, hogy az evangelizálás milyen hasznot tud húzni ebből a látvány-kultúrából, amint erről levelei tanúskodnak. Nem elég, hogy „engem kereszténynek mondjanak” hanem hogy „lássák, valóban az, keresztény vagyok”. Magától értetődően a hatalmas gyülekezet egy sportesemény alkalmából erre kivételes alkalmat nyújtott. Tertullianus más szavakkal vonta meg a mérleget: „A mártírok vére a keresztények magvetése.” A stadionok, cirkuszok, amfiteátrumok eseményei éppen úgy vonzották a keresztényeket, amint taszították.

A kereszténység hivatalos elismerésével Nagy Konstantin császárságától kezdve a legbuzgóbb keresztények egyre támadóbban léptek fel a látványosságokkal és a sporteseményekkel szemben, és megkísérelték befolyásolni a császári törvényhozást. Ám a törvények visszavonásának vitája végig az egész IV. századon át bizonyítja a többségi vélemény ellenállását és ragaszkodását a játékokhoz. A gladiátorok viadalai az V. századra ritkultak csak és Karthágó, Arles cirkuszait a VI. századig használták. A lóversenyek iránti szenvedélyt pedig Róma átörökítette Bizáncra. Az ókor végének új, keresztény „szövegkörnyezetében” korholta Szent Ágoston a híveket, akik a sporteseményeken ott tolonganak, és határozottan elítélte a látvány-kultúrát, ami a theatrica. Egybefogva, valamennyit a politeizmus folytatásának tekintette (30). Ágoston a „jó harc” témát átértelmezte: a látvány-küzdelem többé nem az amfiteátrumokban zajlik a vadállatok ellen; hanem a hívő elmélkedjen a vértanúk nyújtotta példán és Isten meg a keresztény közösség színe előtt éljen igazi keresztény életet. íme, ez az egyetlen, nevéhez méltó látvány, amit Isten a híveknek ad szemlélődés végett.

Forrás: Baslez, Marie-Françoise: Az ókori kereszténység szembesülése a görög-római világ sportkultúrájával, Communio 14 (2006/3–4) 161–168. (ford. Török József) (Marie-Francoise Baslez ENS volt növendéke, ókortörténet professzora, Université de Paris XII. Kutatószemináriumot vezet az antik görög-római társadalmak és vallások témakörben az ENS ULM keretében (Párizs))

Hivatkozások

1. IMak 1,14-15; 2Mak 4,14-15,18.
2. De sobrietate, 65.
3. Legum allegóriáé. III. 93. MTörv 45.
4. Quod omnis probu s, 86. Lásd H ypoth etica 11,6-7.
5. 4Mak 6,10-17 és 12-16.
6. Corpus Inscriptionum Judaicarum I, CXXI.
7. A 4Mak kétséget kizáróan alkalmi beszéd egy emlékünnepre, teljesen sztoikus szellemű.
8. A görög sportot általánosságban lásd W. Decker, Sport in der griechischen Antike, Stuttgart 1995. U ó és J.-P. Thuillier, Le sport dans l’A n tiq u ité, Picard, Paris 2001.
9. A görögök sajátos harcmódja, a nehéz gyalogságé. A harci alakzat neve csapat, fa la n x . Lásd V. Hanson, Le m odele occidental de la gu erre, Belles Lettres, Paris 1990.
10. D. G. Kyle, A th letics in an cien t A thens2, Brill, Leyde 1998.
11. Első megközelítésként lásd B. Legras, Education et culture dans le m onde grec, VIII’ s ie d e av. J. C. – I V siécle a p .J .-C ., Armand Colin, Cursus, Paris 1998.
12. Önéletrajzi részlet, amit Jeruzsálemben mondott el a második útja végén. Ez megjelenik ApCsel 20,24-ben.
13. Ennek az eszmének a végsőkig eltúlzása vezetett az e n k ra tiszte szh e z, s lett eretnekséggé.
14. P. Franchi de C avalieri, „Passió ss. Perpetuae et Felicitatis”, S critti agiografici, Studi e testi 122 Vatican 1962.
15. Levelek 5 ,17 ,5 -7 .
16. A sportról Rómában lásd J.-P. T huillier, Le sport dan s R om e antique, Editions Errance, Paris 1996.
17. G. Ville, L a g la d ia tu re en O ccident dés origines á D o m itien , Paris 1981.
18. 4Mak,Jőb testa m e n tu m a , lásd Écrits in tertesta m en ta ires, La Pléiade, Gallimard 1987.
19. V. Saxer, Bible et hagiographie. Textes et them es bibliques dans les Actes des m a rtyrs authentiques des premiers siécles, Bern 1986, 39-40.
20. L. Robert, Les g la d ia teu rs dans VOrient g rec, Paris 1940.
21. Római Szent Kelemen K orintusiakhoz írt első levele 5,1, Domitianus császár alatti keresztényüldözéskor, 90 táján. Antiochiai Szent Ignác Levele P o lyk arph oz 3,1.
22. lKor 7,1.
23. lKor 5,1-6.
24. lKor 2,3.
25. Levelek, A rómaiakhoz 2,1 és 9,2; P o lykarphoz 2,3.
26. E J3,2
27. Róm 3,2.
28. Ch. Hugoniot, „Église et cité: le conflit des spectacles”, in M.-F. Baslez éd. Les premiers temps de l’Église, Folio Histoire, Gallimard, Paris 2004, 622-630.
29. Actes de Polycarpe, 9 -1 2 . E műfajban legrégibb, II. sz. közepe.
30. Sermo : 20, 281. Vallomások, VI, VII, 11 és 1,3.