A jelenet egyszerre volt megható és tanulságos. A Manchester United nem egy emberből állt. Több száz alkalmazott, játékos, edző, orvos, elemző és vezető dolgozott a klubnál. Mégis úgy tűnt, mintha minden egyetlen személy körül forgott volna. Mintha a klub identitása elválaszthatatlanul összefonódott volna a vezetőjével.

A sport története tele van ilyen pillanatokkal. Olyan emberekkel, akik idővel túlnőttek saját szerepükön. Edzőkkel, akik egy egész sportág arcává váltak. Játékosokkal, akiknek neve nagyobb lett saját klubjukénál. Sportvezetőkkel, akik körül intézmények, egyetemek, akadémiák és teljes rendszerek szerveződtek. A kérdés nem az, hogy ezek az emberek tehetségesek voltak-e. Többségük kétségtelenül az volt. A kérdés inkább az, hogy mi történik egy közösséggel, amikor saját történetét fokozatosan egyetlen ember történeteként kezdi el mesélni.

Miért akarunk vezéreket?

A személyi kultuszokról hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha azok kizárólag politikai rendszerek sajátosságai lennének. Pedig a jelenség sokkal régebbi és sokkal emberibb ennél. Az emberi közösségek történetének döntő részében a vezető nem adminisztratív szereplő volt, hanem a túlélés záloga. A sikeres vadász, a bölcs törzsfő vagy a győztes hadvezér nem csupán tekintélyt jelentett. Biztonságot jelentett. A modern ember ugyan technológiailag összehasonlíthatatlanul fejlettebb környezetben él, de pszichológiai működésének alapjai meglepően keveset változtak. A bizonytalanság ma is ugyanazt az ösztönt aktiválja bennünk: keressük azt az embert, aki látszólag tudja a választ. A sport különösen termékeny terep ennek a folyamatnak. Egy olimpiai döntő, egy világbajnokság vagy egy bajnoki finálé olyan helyzet, ahol a bizonytalanság szinte tapintható. A sportoló hónapok vagy évek munkáját viszi a pályára, miközben tudja, hogy egyetlen hiba, egy rossz mozdulat vagy egy sérülés mindent megváltoztathat. Ilyen helyzetekben a vezető szerepe felértékelődik. Az edző már nem egyszerűen szakember. Ő lesz az, aki rendet visz a káoszba. Aki kijelöli az irányt. Akihez akkor is lehet fordulni, amikor a válaszok bizonytalanná válnak.

• A sportoló számára ez természetes szükséglet.
• A szurkoló számára is.

Valójában a személyi kultuszok jelentős része nem felülről épül. Alulról keletkezik. A közösségek hozzák létre őket.

A sport mint modern vallás

Ha egy vasárnap délután több tízezer ember ugyanazt a sálat viseli, ugyanazokat a dalokat énekli, ugyanazoknak a szimbólumoknak tulajdonít különleges jelentőséget, és ugyanazzal a szenvedéllyel éli át egy közösség sikereit vagy kudarcait, akkor első pillantásra akár vallási eseményre is gondolhatnánk. A helyszín azonban nem templom vagy szentély, hanem stadion. A közösség nem hívők gyülekezete, hanem szurkolóké. A történet mégis meglepően sok ponton hasonlít.

A sportszociológusok évtizedek óta figyelnek fel arra, hogy a sport számos olyan funkciót tölt be a modern társadalmakban, amelyeket korábban elsősorban a vallások láttak el. Természetesen a hasonlat nem szó szerinti. A sport nem vallás, és a sportolók nem vallási vezetők. Mégis nehéz nem észrevenni azokat a kulturális mintázatokat, amelyek újra és újra megjelennek a sport világában. A stadionok a modern kor legfontosabb közösségi terei közé tartoznak. Az emberek meghatározott időpontokban gyűlnek össze, közös szimbólumokat használnak, közös történeteket idéznek fel, és együtt élnek át olyan érzelmeket, amelyek messze túlmutatnak a hétköznapi tapasztalatokon. Egy bajnoki döntő vagy egy világbajnoki mérkőzés alatt idegen emberek ölelkeznek össze, sírnak vagy ünnepelnek együtt, mintha egy sokkal nagyobb közösség részesei lennének.

A sportnak ugyanúgy megvannak a maga szent helyei is. Az Old Trafford, a Maracanã, a Wembley vagy a Camp Nou nem egyszerű sportlétesítmények. Ezek olyan helyszínek, amelyekhez történetek, legendák és kollektív emlékek kapcsolódnak. A szurkolók számára ezek nem pusztán stadionok, hanem identitásuk részei. Egyes helyszínek köré olyan kulturális jelentőség épül, amely már régen túlmutat az eredeti funkción. Hasonló szerepet töltenek be a sport ereklyéi is. Egy olimpiai aranyérem, egy legendás mez vagy egy történelmi győzelem emléktárgya sokkal többet jelent saját anyagi értékénél. Ezek a tárgyak történeteket hordoznak. Kapcsolatot teremtenek a múlt és a jelen között. Nem véletlen, hogy a sportmúzeumok látogatói gyakran ugyanazzal a tisztelettel állnak meg egy-egy relikvia előtt, ahogyan más kulturális közegben történelmi emléktárgyak előtt tennék.

És természetesen megvannak a sport saját „szentjei” is.

Azok a játékosok, edzők és vezetők, akik körül legendák születnek. Akiknek mondatait évtizedekkel később is idézik. Akiknek pályafutása fokozatosan eltávolodik a hétköznapi valóságtól, és a kollektív emlékezet részévé válik. A sporttörténet nagy alakjai idővel nemcsak eredményeik miatt maradnak fontosak, hanem azért is, mert történeteik segítségével a közösségek saját magukat értelmezik.

Éppen ezért a sport különösen kedvez a személyi kultuszok kialakulásának. Nem feltétlenül azért, mert bárki tudatosan építeni akarja saját mítoszát. Sokkal inkább azért, mert az emberi közösségek természetes módon keresnek arcokat saját sikereikhez. Egy olimpiai aranyérem mögött edzők, orvosok, családtagok, sportvezetők és háttérszakemberek hosszú éveken át tartó munkája áll. A közösség mégis hajlamos egyetlen ember történeteként elmesélni a sikert. Ez a folyamat önmagában nem káros. Sőt, bizonyos értelemben elkerülhetetlen. A problémák ott kezdődnek, amikor a legenda fokozatosan fontosabbá válik, mint a valóság. Amikor a hős köré épített történet már nemcsak magyarázza a sikert, hanem helyettesíteni kezdi annak valódi okait. Amikor a közösség már nem a rendszert látja, hanem kizárólag annak leglátványosabb szereplőjét.

A sport egyik legérdekesebb paradoxona éppen ebben rejlik. Miközben a győzelmek szinte mindig közösségi teljesítmények eredményei, az emlékezetünk újra és újra egyetlen ember alakjába sűríti őket. A csapatból hős lesz. A vezetőből legenda. A legendából pedig idővel könnyen kultusz válhat. És talán itt kezdődik az a történet, amely a következő fejezetek központi kérdésévé válik. Mi történik akkor, amikor a közösség már nemcsak tiszteli saját hőseit, hanem fokozatosan saját identitását is hozzájuk kezdi kötni?

A Mester születése

A magyar sport történetében kevés szó hordoz akkora kulturális jelentőséget, mint a „mester”. Érdekes módon a kifejezést sokszor akkor is használjuk, amikor formálisan edzőről, szakvezetőről vagy szövetségi kapitányról beszélünk. Ennek oka nem pusztán nyelvi hagyomány. A mester szó a magyar sportkultúrában valami olyasmit fejez ki, ami túlmutat a szakmai tudáson. A mester ugyanis nem egyszerűen tanít. Nevel. Közösséget formál. Értékrendet közvetít. A hozzá kötődő sportolók gyakran nemcsak technikákat vagy edzésmódszereket tanulnak tőle, hanem egyfajta gondolkodásmódot is. Ez a sajátos kapcsolat a magyar sport számos sikerágazatában megfigyelhető volt, az úszástól kezdve a víváson át a kajak-kenuig vagy a birkózásig. Ennek történelmi okai vannak. Magyarország sportnagyhatalommá válása soha nem a méretéből vagy a korlátlan erőforrásaiból fakadt. A sikerek jelentős része olyan szakemberek munkájából született, akik képesek voltak tudást felhalmozni és azt generációkon keresztül továbbadni. Egy-egy kiemelkedő műhely sokszor nem modern intézményi rendszerekre, hanem meghatározó személyiségekre épült. Olyan emberekre, akiknek neve idővel összeforrt saját sportágukkal.

A közvélemény természetesen szereti az ilyen történeteket. Sokkal könnyebb egyetlen ember alakján keresztül megérteni egy sportág sikereit, mint feltárni a háttérben működő összetett szakmai hálózatot. A mester ezért fokozatosan nemcsak az eredmények egyik szereplőjévé válik, hanem magának a sikernek a megtestesítőjévé is. Az olimpiai bajnokok az ő tanítványai lesznek. A módszerek az ő módszerei. A győzelmek az ő filozófiáját igazolják. Ezen a ponton azonban egy érdekes átalakulás kezdődik. A sportoló kezdetben a technikáról kérdezi a mesterét. Később pályafutási döntésekről. Idővel akár az életének más területeiről is. A vezetők először szakmai kérdésekben kérik ki a véleményét, később intézményi ügyekben is. A média pedig már nem egyszerűen eredményei miatt figyel rá, hanem rajta keresztül próbálja értelmezni az egész sportágat.

A folyamat rendszerint lassan és szinte észrevétlenül zajlik. Nincs benne tudatos hatalomépítés vagy látványos fordulat. Éppen ezért olyan nehéz észrevenni, mikor lépi át a szakmai tekintély azt a határt, ahol már nem csupán tiszteletet vált ki, hanem személyes függőséget is létrehoz. Pedig a két dolog nem ugyanaz. A tekintély a tudásból fakad. A kultusz abból, hogy a közösség fokozatosan egyetlen emberhez kezdi kötni saját identitását. A sport történetében számos olyan mesterrel találkozunk, aki képes volt megőrizni ezt az egyensúlyt, és számos olyannal is, akinek alakja idővel túlnőtt eredeti szerepén. A magyar sport különleges hagyománya, hogy a mestereket nem csupán szakemberként tiszteli, hanem kulturális példaképként is. Ez a hagyomány rengeteg olimpiai érmet, világbajnoki címet és sportági sikert hozott az országnak. Ugyanakkor magában hordozza annak veszélyét is, hogy a tudás, a tekintély és a döntéshozatal túlzottan egyetlen ember köré szerveződjön.

A személyi kultuszok története sokszor éppen itt kezdődik. Nem a hatalomvágy pillanatában. Nem valamilyen látványos fordulattal. Hanem akkor, amikor a közösség egyre kevésbé a rendszert látja maga előtt, haem egyre inkább azt az embert, aki a rendszer arcává vált.

A sztárjátékos kultusza

A huszadik század személyi kultuszai többnyire edzők és vezetők körül épültek fel. A huszonegyedik század azonban új szereplőt emelt a középpontba. Magát a sportolót. Lionel Messi, Cristiano Ronaldo, Michael Jordan vagy LeBron James már régen túlnőttek saját sportágukon. Nem pusztán sportolók. Kulturális jelenségek. Globális márkák. Olyan figurák, akiknek hatása messze túlterjed a pályák világán. A közösségi média ezt a folyamatot soha nem látott mértékben gyorsította fel.

• A szurkoló korábban hetente egyszer látta kedvenc játékosát.
• Ma naponta.
• Sőt, óránként.
• A sportoló már nem csupán teljesítményt nyújt.
• Történetet gyárt.
• Önmagáról.
• A közönség pedig követi ezt a történetet.
• Sokszor jobban, mint magát a csapatot.

Amikor a siker elnémítja a kritikát

A személyi kultuszokról szóló viták egyik legfontosabb tanulsága, hogy a legsúlyosabb problémák ritkán a sikertelen rendszerekben jelennek meg. Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a visszaélések, a túlkapások vagy a hibás működés elsősorban a gyenge szervezetek sajátjai. A sport története azonban újra és újra ennek az ellenkezőjét mutatja. A legnagyobb botrányok gyakran olyan rendszerekből nőnek ki, amelyek korábban rendkívül sikeresnek számítottak. Ennek oka egyszerű. A siker nemcsak eredményt termel. Felhatalmazást is ad.

Egy győztes rendszerben sokkal könnyebb elfogadni olyan működési formákat, amelyeket más körülmények között problémásnak tartanánk. A kemény edzői stílus következetességnek tűnik. A túlzott terhelés áldozatvállalásnak. A központosított döntéshozatal hatékonyságnak. A konfliktusok pedig könnyen átértelmeződnek a sikerhez vezető út szükséges velejáróiként.

A sport egyik különös paradoxona, hogy minél több eredményt ér el egy vezető, annál nehezebbé válik megkérdőjelezni őt. Nem feltétlenül azért, mert a környezete fél tőle. Sokkal inkább azért, mert mindenki látja a sikereket. A győzelmek kézzelfoghatóak. A problémák ezzel szemben gyakran láthatatlanok maradnak.

1996 nyarán az amerikai női tornacsapat történelmi sikert aratott Atlantában. A középpontban egy magyar származású edző állt, akit sokan a modern torna egyik legnagyobb alakjaként ünnepeltek. Évtizedekkel később azonban egyre több korábbi sportoló kezdett beszélni azokról a mechanizmusokról, amelyek a sikerek mögött működtek. A történet nem azért vált jelentőssé, mert megkérdőjelezte a korábbi eredményeket. Hanem azért, mert rámutatott arra, hogy a siker önmagában nem garancia az egészséges működésre. Ugyanez a tanulság újra és újra megjelenik a sport történetében. A legveszélyesebb pillanat gyakran nem a válság, hanem a diadal időszaka. Amikor minden működni látszik. Amikor senki sem akarja megzavarni a sikert kényelmetlen kérdésekkel.

A személyi kultusz igazi ereje ugyanis nem abban rejlik, hogy mindenki beszél a vezetőről. Hanem abban, hogy egyre kevesebben beszélnek bármi másról.

A hallgatás kultúrája

A sportvilágban gyakran hajlamosak vagyunk úgy gondolni a tekintélyre, mint valami látványos jelenségre. Erős vezetőkre, határozott utasításokra, szigorú fegyelemre vagy éppen nyílt konfliktusokra asszociálunk. A valóság azonban sokszor ennél jóval finomabban működik. A személyi kultuszok történetében a legérdekesebb folyamatok rendszerint nem akkor zajlanak, amikor valaki hangosan beszél, hanem akkor, amikor mások fokozatosan elhallgatnak.

A modern szervezetpszichológia egyik legfontosabb fogalma a pszichológiai biztonság. A kifejezés mögött valójában egyszerű kérdés húzódik meg: vajon egy közösség tagjai mernek-e őszintén beszélni a problémákról? Feltehetik-e a kényelmetlen kérdéseket? Jelezhetik-e, ha hibát látnak? Kifejezhetik-e az eltérő véleményüket anélkül, hogy attól kellene tartaniuk, hogy emiatt hátrány éri őket? A kutatások szerint a hosszú távon legeredményesebb szervezetek nem azok, ahol mindenki egyetért. Éppen ellenkezőleg. Azok bizonyulnak a legerősebbnek, ahol a különböző nézőpontok képesek megjelenni, és ahol a vita nem veszélyforrásnak, hanem a fejlődés természetes részének számít.

A sportban ez különösen fontos kérdés. Az élsport világát ugyanis eleve erős hierarchiák jellemzik. A fiatal sportoló függ az edzőjétől. Az edző a vezetőktől. A válogatott kerettag a kapitány döntéseitől. A klub az anyagi támogatásoktól. Ebben a környezetben a konfliktusoknak gyakran valódi tétje van. Nem meglepő tehát, hogy sokan inkább alkalmazkodnak, mintsem nyíltan vitatkozzanak. A hallgatás kultúrája azonban ritkán egyik napról a másikra alakul ki. Nem feltétlenül kapcsolódik fenyegetésekhez vagy látványos megtorlásokhoz. Sokkal inkább apró alkalmazkodások sorozataként épül fel. Valaki egyszer nem tesz fel egy kérdést. Máskor valaki úgy dönt, nem mond ellent. Egy harmadik helyzetben pedig már mindenki tudja, hogy bizonyos témákról jobb nem beszélni. Idővel ezek a látszólag jelentéktelen döntések közösségi normává válnak.

A rendszer szereplői megtanulják, hol húzódnak a láthatatlan határok. Mely kérdések számítanak lojálisnak és melyek nem. Mely vélemények hangozhatnak el nyilvánosan, és melyeket célszerű magánbeszélgetésekre tartogatni. Mire a folyamat igazán láthatóvá válik, a hallgatás már nem külső kényszer eredménye. A szervezeti kultúra részévé válik. A sport történetének számos később botrányba torkolló ügye mutatta meg ezt a mechanizmust. Visszaemlékezésekben újra és újra ugyanaz a mondat jelenik meg: „mindenki tudta”. A kérdés ilyenkor nem az, hogy valóban tudták-e. Sokkal inkább az, hogy miért nem beszélt róla senki. A válasz pedig gyakran nem a rosszindulatban vagy a gyávaságban keresendő, hanem abban a kulturális közegben, amelyben a lojalitás fontosabbá vált a kérdéseknél.

A személyi kultuszok egyik legnagyobb veszélye éppen ezért nem az, hogy túl nagy hatalmat adnak egyetlen ember kezébe. Sokkal inkább az, hogy fokozatosan leszűkítik azok körét, akik képesek vagy hajlandók visszajelzést adni számára. A vezető ilyenkor egyre kevesebb valós információhoz jut, miközben a környezete egyre inkább azt mondja, amit hallani szeretne. Paradox módon ez nemcsak a közösségnek, hanem magának a vezetőnek is árt. A legsikeresebb sportvezetők és edzők pályafutását vizsgálva ugyanis újra és újra ugyanarra a következtetésre jutunk: a valódi nagyság nem abban rejlik, hogy valaki körül csend legyen. Hanem abban, hogy képes legyen meghallani azokat a hangokat is, amelyek nem értenek vele egyet.

A sport fejlődését végső soron soha nem a hallgatás vitte előre. Hanem azok a közösségek, amelyekben a tisztelet és a kritikus gondolkodás egyszerre tudott jelen lenni.

Ki mondhat nemet?

A személyi kultuszok elemzése során előbb-utóbb eljutunk egy olyan kérdéshez, amely első pillantásra egyszerűnek tűnik, valójában azonban a modern sport egyik legfontosabb dilemmája. Ki mondhat nemet?

A kérdés azért különösen érdekes, mert az élsport történetének jelentős részében a válasz meglehetősen egyértelmű volt. Az edző döntött, a sportoló végrehajtotta az utasításokat. A rendszer alapvetően hierarchikus logika szerint működött, és a sikeres edzők tekintélyét ritkán kérdőjelezte meg bárki. A huszadik század számos legendás sportműhelye erre a modellre épült, és az eredmények sokáig igazolni látszották annak működőképességét.

Az elmúlt évtizedekben azonban gyökeresen megváltozott az élsport világa. Ma már egy olimpiai bajnok mögött nem egyetlen ember tudása áll, hanem egy egész szakmai hálózat együttműködése. Sportorvosok, fizioterapeuták, pszichológusok, dietetikusok, teljesítménydiagnosztikai szakemberek és rehabilitációs csapatok dolgoznak ugyanazon a célon. A csúcsteljesítmény egyre kevésbé egyéni zsenialitás, és egyre inkább különböző szakterületek összehangolt munkájának eredménye.

Ez a változás alapvetően alakította át a döntéshozatal logikáját is. A modern sportban ugyanis rendszeresen előfordulnak olyan helyzetek, amikor különböző szakmai szempontok ütköznek egymással. Az edző versenyeztetni szeretné a sportolót, mert egy fontos bajnokság vagy válogatott esemény közeleg. Az orvos ugyanakkor sérülésveszélyt lát. A pszichológus túlterheltségre figyelmeztet. A sportoló pedig egyszerre szeretne megfelelni a környezet elvárásainak és megőrizni saját egészségét. Ilyenkor válik láthatóvá, mennyire egészséges egy rendszer működése.

Az eredményes sportközösségek nem azért működnek jól, mert mindig mindenki ugyanazt gondolja. Éppen ellenkezőleg. Azért sikeresek, mert képesek kezelni az eltérő véleményeket. Az orvos nem pusztán végrehajtó szereplő, hanem valódi szakmai partner. A pszichológus nem dekoráció, hanem a döntéshozatal része. A sportoló pedig nem passzív elszenvedője saját pályafutásának, hanem annak egyik legfontosabb alakítója. A személyi kultusz logikája ezzel szemben fokozatosan szűkíti a döntési centrumot. Minél nagyobb egy vezető tekintélye, annál könnyebben alakul ki az a helyzet, amelyben minden szereplő ugyanarra az emberre figyel. Az edző véleménye végső igazsággá válik, a környezet pedig lassan elveszíti saját önálló súlyát. Az orvos tanácsot ad, de nem vitatkozik. A szakemberek alkalmazkodnak. A sportoló pedig sokszor maga is elfogadja, hogy mások jobban tudják, mi a helyes számára.

A sporttörténet ugyanakkor újra és újra bebizonyította, hogy a legerősebb vezetők nem azok, akik minden kérdésben egyedül döntenek. Sokkal inkább azok, akik képesek olyan légkört teremteni, ahol mások is megszólalhatnak. A valódi tekintély nem fél a kritikától, mert nincs szüksége arra, hogy minden helyzetben tévedhetetlennek tűnjön. Talán ezért vált a modern sport egyik kulcsfogalmává a pszichológiai biztonság. Azok a szervezetek bizonyulnak hosszú távon a legeredményesebbnek, ahol az emberek mernek kérdezni, mernek hibát jelezni, és szükség esetén mernek nemet mondani. Nem azért, mert gyengébb a vezetés. Hanem azért, mert elég erős ahhoz, hogy elviselje az ellenvéleményeket.

A személyi kultuszok története végső soron gyakran ugyanarról szól. Arról a pillanatról, amikor egy közösség fokozatosan elveszíti ezt a képességét. Amikor a vezető tekintélye fontosabbá válik a kérdéseknél. Amikor a lojalitás megelőzi a szakmai vitát. És amikor egyre kevesebben érzik úgy, hogy joguk van kimondani azt az egyszerű, de nélkülözhetetlen szót: nem.

A magyar sport mesterei

Ha létezik ország Európában, ahol a személyi tekintély és a sport kapcsolata különösen érdekes, akkor Magyarország minden bizonnyal ezek közé tartozik. A magyar sporttörténet ugyanis nemcsak bajnokok története. Hanem mesterek története is. Miközben a nyugat-európai sport fejlődése az elmúlt évtizedekben egyre inkább intézményközpontúvá vált, Magyarországon sok sportág identitása ma is erősen kötődik meghatározó személyiségekhez. Ennek történelmi okai vannak. Egy kis ország számára a nemzetközi sikerek gyakran nem a rendszer méretéből, hanem kivételes emberek tudásából születtek. A magyar sport számos korszakában valóban akadtak olyan edzők és szakemberek, akik egy-egy sportág fejlődésére szinte felmérhetetlen hatást gyakoroltak.

Ez a hagyomány rengeteg eredményt hozott. Ugyanakkor megteremtette azt a kulturális közeget is, amelyben a szakmai tekintély könnyebben válhat személyes tekintéllyé, a tisztelet pedig időnként kritikátlansággá. A magyar sport egyik legérdekesebb sajátossága éppen az, hogy a „mester” fogalma egyszerre jelent szakmai kiválóságot és kulturális mintát. A sportolók nem egyszerűen egy technikát vagy egy edzésmódszert örökölnek tovább. Egy gondolkodásmódot is. Ez a hagyomány sokszor rendkívüli erőforrás. És időnként rendkívüli kockázat.

Az úszómedencék partján

Kevés magyar sportág mutatja meg ezt olyan tisztán, mint az úszás. Az úszóedző és a versenyző kapcsolata különleges viszony. Az élszintre jutó sportolók gyakran tíz-tizenöt éven keresztül ugyanazzal az edzővel dolgoznak. A napi többórás edzések, a közösen megélt sikerek és kudarcok, valamint a sportág rendkívüli fizikai terhelése olyan kapcsolatot alakít ki, amely sokszor túlmutat a hagyományos munkakapcsolatokon. A kívülállók számára ilyenkor könnyű úgy értelmezni a történetet, hogy a bajnok lényegében a mester alkotása. A valóság természetesen ennél összetettebb. Egy olimpiai bajnok mögött ott áll a család, a klub, az egészségügyi háttér, a sporttudomány, a pszichológiai támogatás és számos más tényező. A nyilvánosság azonban ritkán szereti a bonyolult magyarázatokat. Sokkal könnyebb egyetlen ember zsenialitásában hinni.

A magyar úszás történetében ezért időről időre megjelentek olyan figurák, akiknek szakmai tekintélye szinte megkérdőjelezhetetlenné vált. Ez önmagában nem feltétlenül probléma. A nehézség akkor kezdődik, amikor a tekintély már nemcsak szakmai kérdésekre terjed ki, hanem az egész rendszer működésére. Az elmúlt évek úszósportban zajló konfliktusai részben éppen arról szóltak, hogy a modern sportolói autonómia és a hagyományos mesterkultúra nem mindig illeszthető össze könnyedén. A korábbi generációk számára természetes volt a szigorú hierarchia. A mai sportolók egyre inkább partnerséget, átláthatóságot és beleszólást várnak saját pályafutásuk alakításába.

Ez a feszültség valójában nem az úszás problémája. Hanem a modern sport egyik alapvető kérdése.

A kajak-kenu műhelyei

A kajak-kenu más történetet mesél. A sportág természetesen szintén kitermelte saját legendás edzőit és meghatározó személyiségeit. A magyar kajak-kenu ereje azonban talán kevésbé egyéni kultuszokban, mint inkább műhelyekben rejlett. A különbség első pillantásra apróságnak tűnhet, valójában azonban alapvető.

A kultusz egy ember köré épül. A műhely tudás köré.

A magyar kajak-kenu legsikeresebb korszakai gyakran olyan szakmai közösségekre épültek, amelyek képesek voltak túlélni saját alapítóikat is. Az edzők tanítványokat neveltek, akik később maguk is edzőkké váltak. A tudás nem zárult be egyetlen személybe, hanem tovább öröklődött. Ez a folyamat a sportági kultúra egyik legnagyobb erőssége lett. A kajak-kenu példája ezért különösen tanulságos. Megmutatja, hogy a karizmatikus vezetők és az erős intézmények nem feltétlenül egymás ellenfelei. A legjobb esetben éppen a nagy egyéniségek teremtik meg azokat a műhelyeket, amelyek később már nélkülük is működnek.

A birkózóterem logikája

A birkózás világa egészen más kulturális közeg. A sportág történetileg mindig is erősen épített a hagyományokra, a tekintélyre és a hierarchiára. A fiatal versenyző nem egyszerűen technikai fogásokat tanul. Belép egy közösségbe, amelynek saját szabályai, értékei és rítusai vannak. Ebben a környezetben a mester szerepe különösen hangsúlyos. A birkózóedző sokszor nemcsak szakemberként jelenik meg, hanem erkölcsi tekintélyként is. A sportoló számára gyakran példaképet, apaképet vagy iránytűt jelent. Az ilyen rendszerek rendkívül erős közösségeket képesek létrehozni. Ugyanakkor ugyanazt a dilemmát hordozzák magukban, mint minden tekintélyelvű struktúra. Hogyan lehet megőrizni a tiszteletet anélkül, hogy az kritikátlansággá válna?

A modern sport egyik legfontosabb felismerése ugyanis az, hogy a legerősebb közösségek nem azok, ahol nincs vita. Hanem azok, ahol a vita nem rombolja le a közösséget.

A futball örök megmentői

Talán egyetlen magyar sportág sem mutatja meg olyan világosan a személyi kultuszok működését, mint a labdarúgás. A magyar futball több mint fél évszázada keresi a visszautat a nemzetközi élvonalba. Ez a folyamat újra és újra kitermelte saját megmentőit. Új kapitányokat. Új sportvezetőket. Új reformereket. Olyan embereket, akiknek érkezésétől sokan a fordulatot várták. A jelenség önmagában is figyelemre méltó.

A futball problémái szinte mindig rendszerszintűek. Utánpótlásról, képzési filozófiáról, infrastruktúráról, gazdasági háttérről és szakmai kultúráról szólnak. A nyilvánosság mégis gyakran egyetlen emberben keresi a megoldást.

• A megmentő megérkezik.
• A várakozások az egekbe emelkednek.
• A rendszer változatlan marad.
• A csalódás pedig elkerülhetetlenné válik.
• A ciklus ezután kezdődik elölről.

A magyar futball története ezért nemcsak sportszakmai, hanem társadalomlélektani szempontból is rendkívül tanulságos. Megmutatja, mennyire erős bennünk a vágy arra, hogy bonyolult problémákra egyszerű személyes válaszokat találjunk.

A kézilabda és a Mester alakja

A magyar kézilabda története külön fejezetet érdemel ebben az elemzésben. Kevés sportágban figyelhető meg olyan jól, hogyan válhat egy sikeres szakember fokozatosan intézményformáló szereplővé. A kézilabdában több olyan vezető személyiség is megjelent az elmúlt évtizedekben, akiknek befolyása messze túlterjedt saját csapatuk eredményein. Hatásuk kiterjedt az utánpótlásra, a képzési rendszerre, a sportág stratégiai gondolkodására és idővel a sportpolitikai döntéshozatalra is. Ez a folyamat egyszerre lenyűgöző és tanulságos. A támogatók ilyenkor rendszerint vízióról, következetességről és rendkívüli munkabírásról beszélnek. A kritikusok a túlzott centralizáció veszélyére figyelmeztetnek. A valóság rendszerint mindkét értelmezésből tartalmaz valamit.

A sportszociológus számára azonban a legérdekesebb kérdés nem az, hogy kinek van igaza. Hanem az, hogy miként válik egy sikeres szakemberből intézmény. Mert ezen a ponton már nem csupán sportról beszélünk. Hanem hatalomról, örökségről és arról a kérdésről, hogy mi marad egy vezető után, amikor a reflektorfény végül kialszik.

Amikor a vezér fontosabb lesz az intézménynél

A sportban a személyi kultuszokról szóló viták többnyire edzők és játékosok körül zajlanak. A legérdekesebb kérdések azonban sokszor nem a pályán, hanem az intézmények világában jelennek meg. Ott, ahol a sport már nem csupán versenyzésről szól, hanem egyetemekről, akadémiákról, szövetségekről, kórházakról, sportközpontokról és milliárdos fejlesztésekről. Ezen a szinten a hatalom természete is megváltozik. Egy sikeres edző néhány tucat sportoló életére van közvetlen hatással. Egy meghatározó sportvezető vagy intézményépítő viszont egész szervezetek fejlődését képes alakítani. Az ő döntései már nem egy mérkőzés eredményét, hanem évtizedekre szóló folyamatokat befolyásolhatnak.

A modern sport története tele van olyan alakokkal, akik idővel túlnőttek saját eredeti szerepükön. Sikeres edzőként kezdték pályafutásukat, később azonban egyetemeket, akadémiákat, sportági rendszereket vagy egész intézményi hálózatokat formáltak saját elképzeléseik szerint. Az ilyen személyiségek körül gyakran különös kettősség alakul ki. A támogatók bennük látják a fejlődés motorját. Azt az embert, aki képes áttörni a bürokrácia falait, forrásokat szerezni, beruházásokat elindítani és olyan célokat megfogalmazni, amelyek korábban elképzelhetetlennek tűntek. A kritikusok ezzel szemben arra figyelmeztetnek, hogy az intézmények túlságosan függővé válhatnak egyetlen embertől. Attól tartanak, hogy a döntések fokozatosan centralizálódnak, a szakmai viták beszűkülnek, és a szervezet saját identitása háttérbe szorul a vezető személyes tekintélye mögött.

A két nézőpont első pillantásra egymással szemben áll. Valójában azonban gyakran ugyanannak a jelenségnek a két oldalát mutatják. Mert az igazán nagy intézményépítők rendszerint valóban rendkívüli képességekkel rendelkeznek. Éppen ezért képesek olyan mértékű befolyást szerezni, amely már önmagában új kérdéseket vet fel.

Az intézmény és az ember

A sport történetének egyik legérdekesebb sajátossága, hogy a legnagyobb intézmények körül szinte mindig megjelennek olyan személyiségek, akik idővel maguk is az intézmény részévé válnak. A folyamat eleinte természetesnek tűnik. Egy sikeres vezető eredményeket ér el, fejlesztéseket indít el, új célokat fogalmaz meg, és fokozatosan egyre nagyobb befolyásra tesz szert. A közösség hálás neki, a média figyel rá, a munkatársak pedig egyre inkább rajta keresztül értelmezik a szervezet működését. Évek múltán azonban gyakran nehéz megmondani, hol ér véget az ember és hol kezdődik maga az intézmény.

A sportvilágban számos ilyen példát találunk. Vannak klubok, amelyek egy-egy legendás edző nevéről jutnak eszünkbe, és vannak olyan sportági központok, akadémiák vagy egyetemek, amelyek fejlődését szinte kizárólag egy meghatározó vezető történeteként meséli el a közvélemény. Ez érthető jelenség. Az emberek történetekben gondolkodnak, a történeteknek pedig főszereplőkre van szükségük. Sokkal könnyebb egyetlen karizmatikus vezető alakján keresztül értelmezni egy szervezet fejlődését, mint feltárni azt a bonyolult hálózatot, amelyben szakemberek, háttérmunkatársak, kutatók, orvosok, sportolók és adminisztratív dolgozók százai vesznek részt.

Éppen ezért a sikeres intézmények életében különösen fontos kérdéssé válik, hogy a fejlődés valójában minek köszönhető. A vezető személyének, vagy annak a szervezeti kultúrának, amelyet maga körül kialakított? A két tényező természetesen nem választható el egymástól. A nagy intézményépítők gyakran valóban rendkívüli képességekkel rendelkeznek. Képesek forrásokat mozgósítani, embereket maguk mellé állítani, hosszú távú célokat kijelölni és olyan projekteket megvalósítani, amelyek mások számára elérhetetlennek tűnnek. A kérdés azonban nem az, hogy szükség van-e ilyen vezetőkre. Sokkal inkább az, hogy a szervezet képes-e idővel túlnőni rajtuk. A történelem ugyanis azt mutatja, hogy az intézmények és a vezetők életciklusa eltér egymástól. Egy vezető pályafutása szükségszerűen véges. Előbb-utóbb visszavonul, pozíciót vált vagy egyszerűen elveszíti korábbi befolyását. Az intézmények ezzel szemben évtizedekben gondolkodnak. Tudást őriznek, hagyományokat adnak tovább és generációkat kapcsolnak össze. Ezért válik kulcskérdéssé, hogy a fejlődés mennyire épült egyetlen ember jelenlétére.

A valódi intézményépítés talán éppen itt különbözik a személyi kultuszoktól. A kultikus vezető körül minden szál fokozatosan ugyanahhoz a központhoz fut be. A döntések, a kapcsolatok és a tekintély egyetlen személyben összpontosulnak. A nagy intézményépítő ezzel szemben olyan rendszert hoz létre, amely képes önálló életre. Tudást ad át, utódokat nevel, és olyan szakmai kultúrát alakít ki, amely a távozása után sem omlik össze.

A sport világában ezért a vezetők valódi nagysága ritkán saját korszakuk csúcsán válik láthatóvá. Sokkal inkább évekkel később, amikor már nincsenek jelen. Ha az intézmény tovább fejlődik, új vezetőket nevel ki, és képes alkalmazkodni a változó környezethez, akkor valószínűleg valódi örökség született. Ha viszont a rendszer a vezető távozásával elveszíti lendületét és identitását, akkor könnyen lehet, hogy az intézmény valójában soha nem is volt erősebb, mint az a személy, aki irányította.

És talán éppen itt válik el egymástól a vezér és az intézmény története. Az egyik az emberről szól. A másik arról, ami utána is megmarad.

Kultusz vagy kultúra?

Amikor Sir Alex Ferguson 2013 tavaszán utoljára lépett ki a manchesteri Old Trafford gyepére vezető játékoskijáróból, a stadion közönsége pontosan tudta, hogy egy korszak ér véget. A búcsú pillanatában azonban senki sem láthatta előre, hogy a következő évek egyik legfontosabb kérdése nem az lesz, ki ül majd a Manchester United kispadján, hanem az, hogy egyáltalán lehetséges-e pótolni azt a szerepet, amelyet Ferguson évtizedeken át betöltött. A klub tovább működött, a stadion ugyanott maradt, a szurkolók ugyanazokat a dalokat énekelték, a játékosok ugyanabban a mezben futottak ki a pályára. Mégis mindenki érezte, hogy valami alapvetően megváltozott.

Talán nincs is jobb példa arra, milyen nehéz elválasztani egymástól a vezetőt és az általa létrehozott rendszert. A sport története tele van olyan emberekkel, akik saját korukban szinte eggyé váltak az általuk irányított közösséggel. Edzőkkel, akik egy egész sportág arcaivá váltak. Játékosokkal, akiknek népszerűsége meghaladta saját klubjuk jelentőségét. Sportvezetőkkel, akik körül intézmények, akadémiák és teljes szervezeti rendszerek épültek fel. Ezek a történetek első pillantásra különbözőnek tűnnek, valójában azonban ugyanarról a dilemmáról szólnak: vajon a siker forrása maga a vezető, vagy az a kultúra, amelyet maga körül létrehozott?

A sportközösségek természetes módon keresik a hősöket. A bonyolult folyamatokat szeretjük egyszerű emberi történetekké alakítani. Könnyebb egyetlen zseniális edzőről beszélni, mint egy több száz szakemberből álló rendszerről. Könnyebb egy legendás sportoló személyiségében megtalálni a győzelem magyarázatát, mint végiggondolni azt a tudományos, egészségügyi és szervezeti hátteret, amely nélkül a siker nem jöhetett volna létre. A sport mítoszai ezért mindig személyes történetek formájában születnek meg.

Ezekre a történetekre szükségünk is van. A sport nem pusztán eredmények gyűjteménye, hanem inspiráció, identitás és közös emlékezet. A nagy alakok nélkül a sport világa szegényebb lenne. A probléma soha nem ott kezdődik, hogy egy közösség tiszteli vezetőit vagy ünnepli hőseit. A probléma akkor jelenik meg, amikor a tisztelet fokozatosan helyettesíteni kezdi a józan mérlegelést, és amikor a siker olyan erkölcsi felmentéssé válik, amely mellett minden más szempont másodlagosnak tűnik.

A modern sport fejlődése valójában sok szempontból a személyi függőség fokozatos csökkenésének története. Az olimpiai bajnokok mögött ma már sportorvosok, pszichológusok, dietetikusok, biomechanikai szakemberek, rehabilitációs csapatok és adatkutatók dolgoznak. A csúcsteljesítmény egyre kevésbé egyetlen ember tudásából, és egyre inkább különböző szakmák együttműködéséből születik. Ez nem csökkenti a vezetők jelentőségét. Éppen ellenkezőleg. A vezetés szerepe ma talán fontosabb, mint valaha. Csakhogy a vezetés fogalma megváltozott. A modern sportban a legjobb vezető nem feltétlenül az, aki minden kérdésre maga adja a választ, hanem az, aki képes összehangolni a különböző tudásokat, és olyan környezetet teremteni, ahol a szakmai vita nem veszélyforrás, hanem erőforrás.

A magyar sport számára különösen fontos tanulság ez. Sportkultúránk jelentős részben mesterekre épült. Olyan emberekre, akik generációkon átívelően formálták sportágukat, és akiknek tudása nélkül ma egészen másképp nézne ki a magyar olimpiai mozgalom története. Nem lenne értelmes vagy igazságos ezt a hagyományt megtagadni. Ugyanakkor a huszonegyedik század egyik legfontosabb kihívása éppen az, hogy miként lehet megőrizni a mesterek tudását anélkül, hogy a rendszerek túlságosan függővé válnának tőlük. Hogyan lehet erős vezetőket nevelni úgy, hogy közben erős intézmények is létrejöjjenek. Hogyan lehet tisztelni a tekintélyt anélkül, hogy az megkérdőjelezhetetlenné válna.

Végső soron talán ez választja el egymástól a kultuszt és a kultúrát. A kultusz középpontjában mindig egy ember áll. A kultúra középpontjában egy közösség. A kultusz addig él, amíg jelen van a vezető. A kultúra akkor mutatja meg valódi erejét, amikor a vezető már nincs ott. A kultusz emlékeket hagy maga után. A kultúra örökséget.

És amikor egyszer kialszanak a reflektorok, amikor véget érnek a mérkőzések, és amikor a sporttörténet végül mérleget von egy-egy korszak fölött, talán nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy hány érmet, hány bajnoki címet vagy hány győzelmet hozott egy vezető. Sokkal inkább az, hogy mi maradt utána. Egy személyhez kötött legenda, vagy egy olyan közösség, amely nélküle is képes tovább fejlődni.

A sport történetének legnagyobb alakjai végül nem azért maradnak emlékezetesek, mert mindenki rájuk figyelt. Hanem azért, mert képesek voltak önmaguknál is nagyobb dolgot létrehozni. Nem kultuszt. Kultúrát.

Fő tanulságok

• A személyi kultusz nem kizárólag politikai jelenség; a sport világában is természetes módon kialakulhat.
• A sportközösségek hajlamosak egyetlen ember történeteként értelmezni olyan sikereket, amelyek valójában összetett rendszerek eredményei.
• A magyar sport különösen erős mesterhagyományokkal rendelkezik, ami egyszerre jelent erőforrást és kockázatot.
• A modern sportorvoslás és sporttudomány a több szakma együttműködésére épül, nem egyetlen ember megkérdőjelezhetetlen döntéseire.
• A valódi vezetés végső mércéje nem a személyes tekintély, hanem az a közösség és intézményi kultúra, amely a vezető távozása után is fennmarad.

hirdetés

Javasolt irodalom

1. Max Weber: Economy and Society
2. Robert Michels: Political Parties
3. Gustave Le Bon: The Crowd
4. Simon Kuper – Stefan Szymanski: Soccernomics
5. David Goldblatt: The Ball is Round
6. Johan Huizinga: Homo Ludens
7. Pierre Bourdieu: Sport and Social Class
8. Daniel Kahneman: Thinking, Fast and Slow
9. Amy Edmondson: The Fearless Organization
10. Matthew Syed: Bounce
11. John Amaechi: The Promises of Giants
12. Richard Sennett: Authority
13. Jonathan Grix – Barrie Houlihan: sportpolitikai tanulmányok
14. Allen Guttmann: From Ritual to Record
15. Eric Hobsbawm: The Invention of Tradition

Magyar vonatkozású ajánlott irodalom

1. András Krisztina – Kozma Miklós (szerk.): Sport és társadalom: A magyar sport társadalmi és szervezeti összefüggéseinek alapműve.
2. Földesiné Szabó Gyöngyi: Sport és társadalom : A hazai sportszociológia klasszikus munkája, különösen értékes a sport és társadalmi struktúrák kapcsolatának elemzésében.
3. Gál Andrea – Sterbenz Tamás (szerk.): Sportmenedzsment : A sportvezetés, intézményrendszer és szervezeti működés magyar sajátosságainak áttekintése.
4. Sterbenz Tamás: Sportirányítás és sportpolitika Magyarországon : Hasznos háttéranyag a magyar sportirányítás és a központi döntéshozatal megértéséhez.
5. Mihályi Péter: A magyar sport finanszírozása és közgazdasági kérdései : A sportberuházások és állami szerepvállalás gazdasági hátterének elemzése.
6. Hadas Miklós: Férfiasság, sport és társadalom : A tekintély, hierarchia és sportkultúra szociológiai megközelítéséhez különösen érdekes olvasmány.
7. Géczi Gábor – Gál Andrea (szerk.): Sport és innováció: A modern sporttudomány, intézményfejlődés és vezetési modellek hazai összefüggései.
8. Molnár László (szerk.): A magyar olimpiai mozgalom története : A magyar sport fejlődésének történeti kontextusához és a „mesteriskolák” kialakulásának megértéséhez.

The post A csapat vagy a vezér? A személyi kultusz születése, ereje és veszélyei a sportban appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

A stadion árnyékában

A modern ember hajlamos azt gondolni, hogy a sport a politika fölött álló, semleges terület. Ez részben annak köszönhető, hogy a modern olimpiai mozgalom alapítója, Pierre de Coubertin báró valóban ilyen ideált fogalmazott meg a 19. század végén. Elképzelése szerint a sport a nemzetek békés versengésének terepe lehetett volna, ahol a teljesítmény fontosabb a politikánál, az emberi kiválóság pedig felülírja a geopolitikai konfliktusokat. A valóság azonban egészen másként alakult. A 20. század története lényegében annak története is, hogyan vált a sport a modern politika egyik leghatékonyabb kommunikációs eszközévé. Az olimpiai bojkottoktól kezdve a hidegháborús éremversenyen át a futball-világbajnokságokig a sport folyamatosan túlmutatott önmagán. A pályákon zajló küzdelmek sokszor nemcsak sportolók, hanem rendszerek, ideológiák és nemzetek versengéseivé váltak. A jelenség azonban jóval régebbi a modern olimpiánál. Valójában szinte egyidős a szervezett államok történetével.

Kenyeret és cirkuszt

A sport és a hatalom kapcsolatának egyik legkorábbi és legismertebb példája az ókori Róma. A birodalom vezetői pontosan tudták, hogy egy több tízmilliós, rendkívül sokszínű államot nem lehet pusztán katonai erővel összetartani. Az embereknek szükségük volt valamire, ami közös élményt, közös identitást és közös érzelmeket teremt. A híres latin kifejezés, a „panem et circenses”, vagyis a „kenyeret és cirkuszt” pontosan ezt a felismerést tükrözte. A római vezetők számára a látványosságok nem egyszerű szórakoztatást jelentettek. Politikai eszközök voltak. A gladiátorjátékok, a kocsiversenyek és a monumentális nyilvános rendezvények a császár nagyságát, a birodalom erejét és a rendszer stabilitását hirdették. A Colosseum különösen érdekes ebből a szempontból. Ma elsősorban építészeti csodaként tekintünk rá, valójában azonban politikai üzenet volt kőbe faragva. A világ egyik legnagyobb amfiteátruma egyszerre demonstrálta a birodalom gazdagságát, szervezőképességét és hatalmát. Több tízezer ember gyűlhetett össze benne, hogy ugyanazt az élményt élje át, ugyanazokat az érzelmeket tapasztalja meg és ugyanannak a politikai közösségnek érezze magát.

Ha őszinték akarunk lenni, a logika ma sem teljesen más. A stadionok mérete, az események látványossága, a közös szurkolás élménye és a nemzeti szimbólumok használata ma is ugyanazokra az emberi mechanizmusokra épít, mint kétezer évvel ezelőtt.

A modern tömegsport megszületése

A 19. század végén a sport új korszakba lépett. Az ipari forradalom, a városiasodás és a modern tömegkommunikáció megjelenése gyökeresen átalakította a társadalmak működését. A sport egyre inkább kilépett az elit szalonjaiból és klubjaiból, és tömeges jelenséggé vált. A futball különösen gyorsan terjedt. A sportág egyszerű volt, olcsó és könnyen érthető. Rövid idő alatt milliók közös nyelvévé vált. A városoknak csapataik lettek, a régióknak rivalizálásaik alakultak ki, a nemzetek pedig egyre inkább saját identitásuk részeként tekintettek válogatottjaikra. A politikusok hamar felismerték, hogy valami új született. Korábban kevés olyan intézmény létezett, amely képes volt egyszerre tíz-, húsz- vagy akár százezreket ugyanazon érzelmi élmény köré szervezni. A sport pontosan erre volt képes. A stadion lassan a modern kor egyik legfontosabb közösségi terévé vált.

Mussolini és a futball politikai felfedezése

A modern sportpropaganda egyik első igazi mestere Benito Mussolini volt. A fasiszta vezető felismerte, hogy a sport olyan lehetőséget kínál a rendszer számára, amelyet korábban egyetlen tömegkommunikációs eszköz sem tudott biztosítani. Az 1934-es labdarúgó-világbajnokságot Olaszország rendezte. A torna nem egyszerű sporteseményként zajlott. A rezsim számára a világbajnokság a rendszer erejének demonstrációja volt. Az infrastruktúra, a szervezés, a propaganda és maga a válogatott teljesítménye egyetlen történetté állt össze: a fasiszta Olaszország felemelkedésének történetévé. Amikor az olasz válogatott megnyerte a tornát, az nem pusztán sportsikernek számított. A győzelem a rendszer sikerévé vált. Négy évvel később Olaszország újra világbajnok lett, és a sport még szorosabban kapcsolódott össze a politikai legitimációval. Mussolini egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy a sportban elért siker sokkal hatékonyabban képes érzelmeket mozgósítani, mint a politikai beszédek. Egy győztes válogatottat sokkal könnyebb szeretni, mint egy politikai programot.

Berlin 1936: amikor a sport globális propaganda lett

Ha Mussolini felismerte a sport politikai jelentőségét, Adolf Hitler és a náci Németország új szintre emelte azt. Az 1936-os berlini olimpia mérföldkőnek számít a sport és a politika történetében. Korábban is léteztek politikai célokat szolgáló sportesemények, de Berlinben valami egészen új történt. A náci rendszer nem egyszerűen olimpiát rendezett. Tudatosan használta fel a világ legnagyobb sporteseményét saját nemzetközi imázsának formálására. A monumentális stadionok, a tökéletesen megszervezett ceremóniák, a modern technológia alkalmazása és Leni Riefenstahl korszakalkotó filmje mind ugyanazt a célt szolgálták. Németországot modern, erős és fegyelmezett országként kívánták bemutatni a világnak. A berlini olimpia különös paradoxona, hogy miközben a náci propaganda jelentős sikert ért el, az esemény legismertebb alakja végül nem német sportoló lett, hanem az afroamerikai Jesse Owens. Négy olimpiai aranyérme látványosan megkérdőjelezte a náci fajelmélet egyik alapvető állítását. Mégis, a politikai tanulság megmaradt. A világ vezetői látták, milyen hatalmas erő rejlik a sporteseményekben. Látták, hogy egy stadion vagy olimpia képes megváltoztatni egy ország nemzetközi megítélését. Látták, hogy a sport a modern propaganda egyik leghatékonyabb formája lehet.

A sport mint modern vallás

A kérdés azonban továbbra is fennáll. Miért működik a sport politikailag ennyire jól? A válasz részben az emberi természetben keresendő. A vallástörténészek és kultúrakutatók régóta rámutatnak arra, hogy a sport meglepően sok hasonlóságot mutat a vallási rendszerekkel. Vannak szent helyei. Vannak rituáléi. Vannak hősei és mártírjai. Vannak közösen énekelt himnuszai és szimbólumai. Vannak történetei, amelyeket generációról generációra adnak tovább.

A stadion bizonyos értelemben a modern társadalom egyik katedrálisa.

Az emberek meghatározott időpontokban gyűlnek össze, közös jelképeket viselnek, közös énekeket énekelnek és közös érzelmi élményeket élnek át. Kevés más társadalmi intézmény képes ilyen intenzív közösségi tapasztalatot nyújtani. Ez a felismerés segít megérteni, miért vonzódnak a politikai vezetők a sporthoz. Nem pusztán azért, mert népszerű. Hanem azért, mert olyan identitásképző erővel rendelkezik, amelyhez hasonlóval a modern társadalmakban csak kevés intézmény bír.

Miért rajonganak a tekintélyelvű, autokrata vezetők a sportért?

Érdekes módon a modern autokratikus rendszerek vezetői gyakran nem csupán támogatják a sportot, hanem személyesen is erősen kötődnek hozzá. Ez nem véletlen egybeesés.

A sport olyan értékeket testesít meg, amelyek jól illeszkednek a tekintélyelvű politikai gondolkodáshoz. A fegyelem, a hierarchia, az erő, a győzelem, a versengés és a nemzeti büszkeség mind olyan fogalmak, amelyek a sport és a politika világában egyaránt fontos szerepet játszanak.

Amikor egy vezető sportolóként vagy sportkedvelőként jelenik meg, nem csupán emberközelibbnek próbál látszani. Egy egész értékrendet kommunikál. A sportos vezető egyszerre sugall erőt, kitartást, önfegyelmet és cselekvőképességet. Ez a jelenség a 21. században különösen látványossá vált. Vlagyimir Putyin judoimázsa, Hszi Csin-ping futballambíciói, Recep Tayyip Erdoğan futballista múltja, Alekszandr Lukasenka jégkorong iránti rajongása vagy Orbán Viktor fociimádata mind ugyanannak a mintázatnak a részei. A sport ebben az értelemben nem pusztán politikai eszköz. A vezető személyes identitásának részévé válik. És amikor ez megtörténik, a sportpolitika már nem egyszerűen állami program lesz, hanem a rendszer önképének egyik legfontosabb eleme.

A Szovjetunió: amikor az éremtábla geopolitikai fegyverré vált

Ha a modern sport és politika kapcsolatának történetében létezik fordulópont, akkor azt valószínűleg a második világháború utáni időszakban kell keresnünk. Mussolini és Hitler már felismerte a sport propagandában rejlő lehetőségeket, a Szovjetunió azonban egy teljesen új szintre emelte a sport politikai jelentőségét. A sport többé nem pusztán a rendszer kirakata lett, hanem a hidegháború egyik hadszíntere. A második világháború után kialakuló bipoláris világrendben a két szuperhatalom közötti verseny gyakorlatilag minden területre kiterjedt. Az atomfegyverkezés, az űrkutatás, a gazdasági teljesítmény és a technológiai fejlesztések mellett a sport is a rendszerösszehasonlítás egyik eszközévé vált. A szovjet vezetés pontosan értette, hogy az olimpiai játékok sajátos globális színpadot jelentenek. Egy olimpiai döntőben a győztes nem egyszerűen egy sportoló volt, hanem egy politikai rendszer képviselője. A Szovjetunió ezért olyan sportmodellt épített ki, amelynek elsődleges célja nem a részvétel vagy a szabadidősport fejlesztése volt, hanem a nemzetközi dominancia. A tehetségek kiválasztása már gyermekkorban megkezdődött, a sportolók képzése központilag szervezett keretek között zajlott, az állam pedig gyakorlatilag korlátlan erőforrásokat volt hajlandó biztosítani azoknak a sportágaknak, amelyek olimpiai érmeket ígértek.

A rendszer rendkívül eredményesnek bizonyult. Az 1952-es helsinki olimpiától kezdve a Szovjetunió rendszeresen az éremtábla élmezőnyében végzett, gyakran közvetlenül az Egyesült Államok mögött vagy előtt. A sportolók sikerei így nemcsak sporteredmények voltak, hanem politikai üzenetek is. Minden aranyérem azt sugallta, hogy a szocialista rendszer képes felvenni a versenyt a kapitalista világgal. A sport ugyanakkor a szovjet rendszer önképének is fontos elemévé vált. Az olimpiai bajnokokat nemzeti hősökként ünnepelték, a sport pedig a szocialista emberideál egyik megtestesítőjének számított. Az erős, fegyelmezett és sikeres sportoló egyszerre reprezentálta az államot és annak ideológiáját. A hidegháború végével a Szovjetunió eltűnt, de a sport politikai szerepéről alkotott elképzelése nem. Számos ország későbbi sportstratégiája részben ebből a modellből táplálkozott.

Az NDK: a történelem leghatékonyabb sportgépezete

Ha a Szovjetunió a sport nagyhatalmi alkalmazásának példája volt, akkor a Német Demokratikus Köztársaság talán a sport politikai instrumentalizálásának legtisztább laboratóriuma. A keletnémet állam lakossága alig haladta meg a 17 millió főt. Gazdasági ereje eltörpült a nyugati világ vezető országai mellett. Nem rendelkezett jelentős geopolitikai súllyal, és létezésének legitimációja is folyamatos kihívásokkal szembesült. Mindezek ellenére az NDK a hetvenes és nyolcvanas évekre a világ egyik legeredményesebb sportnemzetévé vált. Ez önmagában is figyelemre méltó teljesítmény lett volna, ám a történet valódi jelentősége abban rejlik, hogy a sport sikerei mennyire tudatos állami stratégia eredményei voltak. Az NDK vezetése felismerte, hogy a nemzetközi sport szinte egyetlen olyan terület, ahol az ország méretéhez képest aránytalanul nagy figyelmet és elismerést szerezhet.

A sport ezért gyakorlatilag államérdekké vált. A tehetségkutatás, a sportiskolák rendszere, a tudományos háttér és a központi finanszírozás példátlan hatékonysággal működött együtt. Az eredmények lenyűgözőek voltak. Az 1976-os montreali olimpián az NDK az éremtáblázat második helyén végzett, megelőzve számos sokkal nagyobb és gazdagabb országot. A történetnek azonban volt egy sötét oldala is. A német újraegyesítés után nyilvánosságra került dokumentumok feltárták az államilag szervezett doppingprogramok rendszerét. Az NDK sportmodellje így egyszerre vált a teljesítményoptimalizálás és a politikai túlkapások szimbólumává.

A keletnémet példa ma is fontos figyelmeztetés. Megmutatja, milyen könnyen válhat a sport önálló értékből politikai projektté, és hogyan vezethet a siker mindenáron való hajszolása olyan döntésekhez, amelyek végül magát a sportot kérdőjelezik meg.

Putyin Oroszországa: a nagyhatalom visszatérése a stadionokon keresztül

A Szovjetunió felbomlása után Oroszország hosszú ideig kereste új identitását. A kilencvenes évek gazdasági válságai, a politikai bizonytalanság és a nemzetközi befolyás csökkenése sokak számára a hanyatlás időszakát jelentette. Amikor Vlagyimir Putyin hatalomra került, egyik legfontosabb politikai célja éppen ennek a folyamatnak a megfordítása volt. Ebben a stratégiában a sport különösen fontos szerepet kapott. Putyin számára a sport nem egyszerűen népszerű társadalmi tevékenység volt, hanem a nemzeti erő demonstrációjának egyik leghatékonyabb formája. Ennek leglátványosabb példája a 2014-es szocsi téli olimpia lett. A játékok minden idők legdrágább olimpiái közé tartoztak. A rendezés költségei messze meghaladták a korábbi téli olimpiákét, és egész városrészek épültek át a projekt kedvéért. Sok megfigyelő számára egyértelmű volt, hogy a cél túlmutat a sporton. Oroszország azt kívánta demonstrálni, hogy ismét képes grandiózus projektek megvalósítására, és ismét helyet követel magának a világ vezető hatalmai között. Hasonló szerepet játszott a 2018-as labdarúgó-világbajnokság is. A torna szervezése során Oroszország modern, nyitott és vendégszerető országként kívánt megjelenni. Rövid időre valóban úgy tűnt, hogy a sport képes új képet kialakítani az országról. A történet későbbi alakulása azonban jól mutatja a sportpolitika korlátait. A doppingbotrányok, majd az ukrajnai háború következményeként Oroszország sportdiplomáciai pozíciói jelentősen gyengültek. A stadionok és olimpiák nem tudták ellensúlyozni a geopolitikai konfliktusok hatását.

Kína és a nemzeti újjászületés sportnyelve

A mai Kína sportpolitikáját nehéz megérteni a kínai történelmi emlékezet figyelembevétele nélkül. A kínai politikai gondolkodás egyik központi eleme az a meggyőződés, hogy az ország a 19. században elveszítette korábbi vezető szerepét, és csak az elmúlt évtizedekben kezdte visszaszerezni azt. Ebben a történetben a sport a nemzeti újjászületés egyik szimbóluma lett. A 2008-as pekingi olimpia nem egyszerűen sportesemény volt, hanem a modern Kína bemutatkozása. Az ország a világ elé tárta gazdasági erejét, technológiai képességeit és szervezőkészségét. A kínai modell különlegessége abban rejlik, hogy a sport szorosan kapcsolódik a hosszú távú nemzeti stratégiához. Az olimpiai sikerek nem önmagukért fontosak, hanem azért, mert egy nagyobb történetet támasztanak alá. Azt a történetet, amely szerint Kína visszatér a világ vezető hatalmai közé. Hszi Csin-ping futball iránti érdeklődése is ebben az összefüggésben értelmezhető. A futball ugyanis nemcsak sportág, hanem kulturális jelentőségű globális jelenség. Egy sikeres kínai futballprogram szimbolikusan azt üzenné, hogy az ország a világ legnépszerűbb sportjában is képes vezető szerepet betölteni.

A sportswashing korszaka

Az elmúlt másfél évtizedben a sport és politika kapcsolatáról szóló viták egyik központi fogalmává vált a sportswashing. A kifejezés arra a jelenségre utal, amikor egy ország vagy szervezet sportesemények, klubvásárlások vagy nagyszabású beruházások segítségével igyekszik javítani nemzetközi megítélésén. A fogalom népszerűsége részben annak köszönhető, hogy a globális média korában a sportesemények hatása messze túlmutat a pályákon. Egy olimpia vagy világbajnokság során emberek százmilliói találkoznak egy ország nevével, városaival és szimbólumaival. Ez olyan kommunikációs lehetőség, amelyet kevés más eszköz képes biztosítani. A sportswashing kritikusai szerint a sport ilyenkor a figyelem elterelésének eszközévé válik. A támogatók viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a sportdiplomácia minden ország külkapcsolati eszköztárának része. A vita valójában arról szól, hol húzódik a határ az országimázs építése és a politikai reputáció tudatos átformálása között.

A Perzsa-öböl sportforradalma

A sportswashing fogalmának leggyakoribb szereplői ma a Perzsa-öböl államai. Katar, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek az elmúlt húsz évben olyan mértékben alakították át a globális sportgazdaságot, amelyre korábban kevés példa akadt. A 2022-es katari labdarúgó-világbajnokság mérföldkő volt ebben a folyamatban. Egy kis állam hónapokon keresztül a világ figyelmének középpontjába került. A stadionok, a közlekedési beruházások és a nemzetközi médiafigyelem révén Katar olyan láthatóságot szerzett, amelyet hagyományos diplomáciai eszközökkel aligha érhetett volna el. Szaúd-Arábia még ambiciózusabb utat választott. A futball, a boksz, a Formula–1, a golf és számos más sportág területén végrehajtott befektetések mögött ugyanaz a stratégiai gondolkodás áll. A sport nem egyszerűen szórakoztatóipari termék, hanem geopolitikai eszköz. A Perzsa-öböl államai ugyanakkor egy új korszakot is jeleznek. Míg a hidegháborúban a sport elsősorban ideológiai verseny volt, addig ma egyre inkább a figyelemért folyó globális küzdelem részévé válik. A cél nem feltétlenül az éremtábla megnyerése, hanem az, hogy a világ beszéljen rólad.

Mi különbözteti meg a demokráciákat?

A történet ezen a ponton könnyen félreérthető lenne, ha arra a következtetésre jutnánk, hogy a sport politikai felhasználása kizárólag az autokratikus rendszerek sajátossága. Ez egyszerűen nem igaz. A modern demokráciák is használják a sportot nemzeti identitás építésére, nemzetközi láthatóság növelésére és diplomáciai célokra. Az olimpiai pályázatok, a nagy sportesemények megrendezése vagy a válogatottak sikereinek politikai kommunikációja minden politikai rendszerben jelen van.

A különbség nem a sport használatában rejlik, hanem annak mértékében és központi szerepében. Az autokratikus rendszerekben a sport gyakran a legitimáció egyik alapvető eszközévé válik. A demokráciákban általában csak egy a sok politikai erőforrás közül.

Éppen ezért a kérdés nem az, hogy a sport politikai-e. A történelem alapján erre a válasz egyértelmű igen. A valódi kérdés az, hogy egy adott rendszer mennyire építi identitását, legitimációját és nemzetközi stratégiáját a sport köré.

Magyarország 2010–2026: egy közép-európai sportállam felemelkedése?

Ha a modern sportpolitika történetét vizsgáljuk, könnyen kísértésbe eshetünk, hogy éles vonalat húzzunk a liberális demokráciák és a tekintélyelvű rendszerek közé. A valóság azonban rendszerint bonyolultabb. A sport ugyanis olyan terület, amely szinte minden politikai rendszer számára vonzó eszköz. A különbség általában nem abban rejlik, hogy használják-e, hanem abban, milyen hangsúllyal, milyen célokra és milyen erőforrásokkal.

Magyarország ebből a szempontból különösen érdekes esettanulmány. A 2010 utáni időszakban a sport olyan mértékben került a kormányzati gondolkodás középpontjába, amely európai összehasonlításban is figyelemre méltó. Kevés olyan uniós tagállamot találunk, ahol a sport infrastruktúrája, finanszírozása, nemzetközi eseménypolitikája és szimbolikus jelentősége hasonló intenzitással fejlődött volna.

A sport kiemelt állami szerepe ugyanakkor nem csupán a stadionokban és a világversenyekben volt tetten érhető. A sportintézmény-rendszer más területein, így a sportegészségügyben is megjelent az a centralizált fejlesztési logika, amely a korszak számos nagyprojektjét jellemezte. Egy több évtizedes múltra visszatekintő sportegészségügyi központ például egy nagyszabású sportegyetemi terjeszkedés következtében elveszítette eredeti telephelyét, majd jelentős állami források felhasználásával egy másik egészségügyi campuson szervezték újjá működését. A történet önmagában nem meghatározó a magyar sportpolitika egészének szempontjából, ugyanakkor jól érzékelteti, hogy a sport stratégiai prioritása nemcsak az egymással is vetekedő látványos – és sokszor öncélú – beruházásokban, hanem az intézményrendszer politika miatti szakmai kiüresedésében, értelmetlen átalakításában is megjelent.

A kérdés természetesen nem az, hogy Magyarország autokratikus sportállam lett-e. A kérdés sokkal inkább az, hogy a magyar sportpolitika milyen pontokon mutat hasonlóságot azokkal a nemzetépítő sportstratégiákkal, amelyeket korábban más országokban láttunk.

A futball mint kulturális és politikai nyelv

A modern sportpolitikák elemzése során feltűnő, hogy a vezetők gyakran személyes kapcsolatot ápolnak egy-egy sportággal. Ez nem pusztán életrajzi érdekesség. Sok esetben segít megérteni azt is, hogyan gondolkodnak a sportról és annak társadalmi szerepéről.

Orbán Viktor esetében a futball iránti kötődés közismert. Ez a kapcsolat azonban nem egyszerű szurkolói érdeklődésként jelenik meg a politikai narratívában. A futball hosszú időn keresztül a magyar nemzeti identitás egyik fontos szimbóluma volt. Az Aranycsapat története, az 1953-as londoni 6:3 vagy az 1954-es világbajnoki szereplés olyan kollektív emlékek, amelyek jóval túlmutatnak a sporton. A futball ebben az értelemben nem egyszerű játék. Kulturális örökség. Olyan közös történet, amely generációkon keresztül része maradt a magyar önképnek. Nem meglepő tehát, hogy a 2010 utáni sportpolitika egyik központi eleme éppen a futball lett.

Nemzetközi összehasonlításban érdekes párhuzam figyelhető meg. Putyin számára a judo, Erdoğan számára a futball, Lukasenka számára a jégkorong, Hszi Csin-ping számára pedig a futballfejlesztés vált szimbolikus jelentőségűvé. Ezekben az esetekben a sport nem pusztán szakpolitikai terület, hanem a vezető által fontosnak tartott nemzeti értékek kifejeződése is.

A stadion mint nemzeti szimbólum

Kevés dolog váltott ki akkora vitát a 2010 utáni Magyarországon, mint a stadionépítések. A közbeszédben a stadion gyakran egyszerű költségvetési kérdésként jelent meg: mennyibe kerül, szükség van-e rá, megtérül-e a beruházás. Politikai és kultúrtörténeti szempontból azonban a stadion ennél jóval többet jelent. A stadion a modern állam egyik leglátványosabb építészeti szimbóluma. Nem véletlen, hogy Mussolini Olaszországa, Hitler Németországa, a Szovjetunió, Kína vagy a Perzsa-öböl országai egyaránt kiemelt figyelmet fordítottak sportlétesítményeikre. A stadion egyszerre jeleníti meg a közösséget, a modernitást, a szervezettséget és a nemzeti büszkeséget.

A magyar stadionépítési hullám ezért nem csupán infrastrukturális programként értelmezhető. A beruházások mögött egy olyan elképzelés is meghúzódott, amely szerint a sportlétesítmények a nemzeti megújulás szimbólumaivá válhatnak. A Puskás Aréna ebből a szempontból különösen fontos példa. Nem egyszerű futballstadionként épült meg, hanem olyan nemzeti reprezentációs térként, amelynek jelentősége messze túlmutat a sporton. A kritikusok természetesen másként látták a helyzetet. Sokan úgy vélték, hogy a stadionépítések aránytalanul nagy forrásokat kötöttek le, miközben más területek – különösen az egészségügy vagy az oktatás – szintén jelentős beruházásokat igényeltek volna. A vita valójában nem a stadionokról szólt, hanem arról, hogy egy ország milyen prioritásokat választ magának.

A TAO-rendszer és az állami sportfinanszírozás új modellje

A magyar sportpolitika egyik legjelentősebb újítása a társaságiadó-kedvezményhez kapcsolódó támogatási rendszer volt. A TAO-rendszer alapvetően átalakította a látványsportágak finanszírozását, és olyan forrásokat irányított a sportba, amelyek korábban nem álltak rendelkezésre. A támogatók szerint a rendszer lehetővé tette az utánpótlás fejlesztését, új létesítmények építését és a sportegyesületek stabilabb működését. Számos településen valóban olyan beruházások valósultak meg, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. A kritikusok ugyanakkor azt hangsúlyozták, hogy a rendszer átláthatósága sok esetben problémás volt, és a források elosztása nem mindig követte egyértelműen a szakmai szempontokat. A vita lényegében arról szólt, hogy a sport finanszírozása mennyiben szolgál közérdeket, és mennyiben válik politikai vagy gazdasági érdekcsoportok befolyási területévé. Ez a kérdés nem kizárólag magyar sajátosság. A sport és a politika szoros kapcsolata szinte minden országban felveti az elszámoltathatóság és az átláthatóság problémáját. Magyarország esetében azonban a sport kiemelt szerepe miatt ezek a viták különösen hangsúlyossá váltak.

Sportdiplomácia és a nemzetközi láthatóság stratégiája

A 2010 utáni magyar sportpolitika egyik leglátványosabb eredménye a nemzetközi események megszerzésének képessége volt. Úszó-világbajnokságok, kézilabda-események, Európa-bajnokságok, UEFA-rendezvények és végül az atlétikai világbajnokság egyaránt azt mutatták, hogy Magyarország tudatosan törekedett sportesemény-központtá válni. Ez a stratégia sok szempontból emlékeztetett arra, amit korábban Katar vagy más országok esetében láttunk, bár természetesen egészen más léptékben. A cél itt sem pusztán a sport volt. Egy sikeres világverseny lehetőséget teremt arra, hogy az ország pozitív kontextusban jelenjen meg a nemzetközi médiában, növelje turisztikai vonzerejét és erősítse diplomáciai kapcsolatait. A sportdiplomácia a 21. században egyre fontosabb külpolitikai eszközzé vált. Magyarország ezen a területen kifejezetten aktív szereplővé vált, és ebben a tekintetben kétségtelenül sikeresnek tekinthető.

A sport mint nemzetpolitikai eszköz

A magyar modell egyik olyan eleme, amely kevés nemzetközi párhuzammal rendelkezik, a határon túli magyar közösségek sporttámogatása. A Kárpát-medence különböző régióiban megvalósuló akadémiai programok, infrastruktúra-fejlesztések és utánpótlásprojektek nem csupán sportpolitikai, hanem nemzetpolitikai jelentőséggel is bírtak. A sport ebben az összefüggésben a kulturális kapcsolatok fenntartásának és erősítésének eszközévé vált. Az elképzelés szerint a közös sportélmények, közös intézmények és közös programok hozzájárulhatnak a nemzeti identitás megőrzéséhez.Ez a megközelítés jelentősen különbözik a klasszikus autokratikus sportmodellektől, ugyanakkor jól mutatja, hogy a sport milyen sokféle politikai funkciót képes betölteni.

Korrupciós viták és a sport árnyoldalai

Ahol jelentős állami források jelennek meg, ott szinte elkerülhetetlenül felmerülnek a korrupcióval kapcsolatos kérdések is. Ez alól a sport sem kivétel. Sőt, a sport különösen érzékeny terület ebből a szempontból, hiszen egyszerre mozognak benne nagy beruházások, ingatlanfejlesztések, közbeszerzések és jelentős pénzügyi támogatások.

A 2010 utáni magyar sportpolitika kapcsán rendszeresen megfogalmazódtak olyan jogos kritikák, amelyek a beruházások költségeit, a támogatások elosztását vagy az egyes projektek átláthatóságát kérdőjelezték meg. Ezek a viták gyakran politikai színezetet kaptak, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy hasonló jelenségek a világ számos országában megfigyelhetők. Az olimpiai pályázatok, világbajnokságok vagy stadionépítések körüli korrupciós botrányok szinte minden kontinensen előfordultak. A sport sajátossága, hogy a sikerek és az érzelmek gyakran háttérbe szorítják azokat a kérdéseket, amelyeket más területeken természetesnek tekintenénk. Éppen ezért a sporttal kapcsolatos közpolitikai döntések esetében különösen fontos az átláthatóság és a nyilvános elszámoltathatóság.

Magyarország helye a nemzetközi sportpolitikai térképen

A cikk elején feltett kérdéshez visszatérve: vajon mennyiben tekinthető a magyar modell a modern tekintélyelvű sportstratégiák rokonának? A válasz nem egyszerű igen vagy nem. Magyarország nem volt Oroszország, nem volt Kína, és nem volt a Perzsa-öböl egyik monarchiája sem. Ugyanakkor a sport szerepe a politikai rendszer önképében és kommunikációjában sokkal hangsúlyosabbá vált, mint amit a legtöbb nyugat-európai demokráciában megszoktunk. A sport kiemelt finanszírozása, a stadionépítések szimbolikus jelentősége, a nemzetközi események megszerzésére irányuló törekvések, a sportdiplomácia hangsúlyos szerepe és a vezető személyes kötődése a futballhoz mind olyan elemek, amelyek a nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltók.

Éppen ezért a 2010 és 2026 közötti magyar sportpolitika talán leginkább hibrid modellként írható le. Olyan rendszerként, amely látszólag demokratikus keretek között működött, ugyanakkor a sportot a nemzetépítés, a politikai identitás és a nemzetközi láthatóság eszközeként a nyugat-európai átlagnál tudatosabban és intenzívebben használta.

A stadionok évszázada

A 21. század elején sokan úgy gondolták, hogy a globalizáció, az internet és a közösségi média korszakában a stadionok politikai jelentősége fokozatosan csökkenni fog. A valóság éppen az ellenkezőjét mutatta. A világ vezető államai és ambiciózus regionális hatalmai ma is stadionokat építenek, olimpiákért versenyeznek, világbajnokságokat rendeznek és sporthősöket ünnepelnek. Nem azért, mert a sport önmagában fontosabb lett volna, mint korábban, hanem azért, mert egyre kevesebb olyan intézmény maradt, amely képes milliókat ugyanazon történet köré szervezni. A sport ma is az egyik utolsó univerzális nyelv. Olyan nyelv, amelyet szinte mindenki ért, függetlenül politikai nézeteitől, társadalmi helyzetétől vagy kulturális hátterétől. Talán éppen ezért vonzódnak hozzá a politikai rendszerek újra és újra. A római Colosseumtól a berlini olimpiai stadionon át a pekingi Madárfészekig, a szocsi olimpiai parkig vagy a budapesti Puskás Arénáig ugyanaz a történet ismétlődik.

A sport nem a politika mellékterméke.
Sokszor maga a politika egyik leghatékonyabb formája.

Fő tanulságok

• A sport és a politika kapcsolata egyidős a szervezett államok történetével.
• Az autokratikus rendszerek különösen gyakran használják a sportot legitimációs és nemzetépítő eszközként.
• A Szovjetunió, az NDK, Oroszország, Kína és a Perzsa-öböl országai különböző formákban ugyanarra a logikára építettek.
• A sport politikai felhasználása nem kizárólag autokratikus jelenség, de ezekben a rendszerekben rendszerint hangsúlyosabb szerepet kap.
• A 2010–2026 közötti magyar sportpolitika számos olyan elemet mutatott, amely a nemzetközi autokratikus, tekintélyelvű sportállami modellekhez hasonlítható, miközben sajátos közép-európai karakterrel rendelkezett.
• A sport a 21. században továbbra is a nemzeti identitás és a politikai kommunikáció egyik legerősebb eszköze.

hirdetés

Ajánlott irodalom

1. Sport and Political Ideology. Champaign, IL: Human Kinetics, 1984.
2. John M. Hoberman: The Olympic Crisis: Sport, Politics and the Moral Order. New Rochelle, NY: Aristide D. Caratzas, 1986.
3. Allen Guttmann: The Olympics: A History of the Modern Games. Urbana: University of Illinois Press, 2002.
4. Christopher R. Hill: Olympic Politics. Manchester: Manchester University Press, 1992.
5. Power Games: A Political History of the Olympics. London: Verso, 2016.
6. Jules Boykoff: NOlympians: Inside the Fight Against Capitalist Mega-Sports in Los Angeles, Tokyo and Beyond. Halifax: Fernwood Publishing, 2020.
7. David Goldblatt: The Games: A Global History of the Olympics. London: Macmillan, 2016.
8. The Global Politics of Sport (szerk.). London: Routledge, 2005.
9. Routledge Handbook of Sport and Politics, John Kelly, Jung Woo Lee (szerk.). London: Routledge, 2017.
10. Sport, Politics and Society. London: Sage Publications, 2002.
11. East German Sport and the Cold War, Jonathan Grix. Manchester: Manchester University Press, 2012.
12. The Rodchenkov Affair. London: WH Allen, 2020.
13. Sportswashing: Rise of the Saudi State Through Sport. Több tanulmány és esszégyűjtemény alapjául szolgáló munka a közel-keleti sportpolitika témájában.
14. International Relations és sportdiplomácia témában: Stuart Murray: Sports Diplomacy: Origins, Theory and Practice. London: Routledge, 2018.
15. Sport and Nationalism. Albany: State University of New York Press, 2001.

Külön ajánlott források a magyar fejezethez

• András Bozóki és munkatársai sporttal, nemzetépítéssel és illiberális állammal kapcsolatos tanulmányai.
• Transparency International Magyarország sportfinanszírozással és TAO-rendszerrel kapcsolatos jelentései.
• Mérce, Policy Solutions, valamint Political Capital sportpolitikai háttérelemzései.
• Nemzetközi összehasonlításhoz a International Journal of Sport Policy and Politics és a Sport in Society folyóiratok magyar sportpolitikával foglalkozó tanulmányai.

The post Sport, hatalom és nemzetépítés – miért szeretik a modern autokrációk a sportot? appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

Pierre de Coubertin báró, a modern olimpiai mozgalom megteremtője már a 19. század végén felismerte ezt. Az olimpiai játékokat nem csupán sportversenynek tekintette, hanem olyan találkozási pontnak, ahol a világ különböző részeiről érkező fiatalok békés körülmények között ismerhetik meg egymást. Úgy vélte, hogy a személyes kapcsolatok és a kölcsönös tisztelet hozzájárulhatnak a nemzetek közötti megértéshez. Bár ez a gondolat idealistának tűnhet, a történelem számos alkalommal igazolta, hogy a sport valóban képes hidakat építeni. A nemzetközi versenyek különleges sajátossága, hogy olyan embereket hoznak össze, akik egyébként valószínűleg soha nem találkoznának. Egy magyar úszó beszélgethet egy japán versenyzővel, egy vívó kapcsolatot építhet egy brazil sportolóval, míg egy kajakos egy dél-afrikai csapattárssal oszthatja meg tapasztalatait. Ezek a találkozások gyakran rövidek, mégis maradandó hatást gyakorolhatnak az érintettekre. A társas kapcsolatok kutatásával foglalkozó pszichológiai vizsgálatok régóta kimutatták, hogy a személyes találkozások jelentősen csökkenthetik az előítéleteket. Sok esetben nem politikai nyilatkozatok vagy diplomáciai egyezmények formálják legerősebben egy ország megítélését, hanem a közvetlen emberi tapasztalatok. Ha egy sportoló nyitott, segítőkész és tiszteletteljes, akkor valójában országáról is pozitív képet közvetít. Éppen ezért a sportoló viselkedése jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint azt sokan gondolják. A nemzetközi sportban a kommunikáció jelentős része nem szavakkal történik. A megjelenés, a testbeszéd, az öltözködés, a pontosság vagy éppen az ellenfelekhez való viszonyulás mind üzenetet hordoznak. A kommunikációkutatás szerint az első benyomás kialakulásához gyakran elegendő néhány másodperc. Egy sportoló ezért már azelőtt kommunikál, hogy egyetlen szót is szólna.

Nem véletlen, hogy az olimpiai és világbajnoki delegációk formaruhái világszerte kiemelt figyelmet kapnak. Ezek a ruhák nem pusztán esztétikai funkciót töltenek be. A nemzeti identitás, a kulturális örökség és az országimázs fontos hordozói is. A sportoló megjelenése ilyenkor egyszerre egyéni és közösségi üzenet.

A sportdiplomácia jelentősége talán a történelmi példákon keresztül érthető meg a legjobban. Az 1936-os berlini olimpián a német Luz Long és az amerikai Jesse Owens története máig a sportszerűség egyik legismertebb jelképe. A náci ideológia árnyékában megrendezett játékokon Long segített Owensnek a selejtező során, annak ellenére, hogy közvetlen riválisok voltak. Owens végül olimpiai bajnok lett, a két sportoló között pedig életre szóló barátság alakult ki. Az emberek többsége ma már nem Long eredményeire emlékszik, hanem arra a gesztusra, amely az emberi tisztesség erejét mutatta meg. Hasonló jelentősége volt az úgynevezett pingpongdiplomáciának is az 1970-es évek elején. Egy sportolók közötti véletlen találkozás olyan folyamatot indított el, amely hozzájárult az Egyesült Államok és Kína kapcsolatainak javulásához. A történelemben ritkán fordul elő, hogy sportolók közvetve geopolitikai folyamatokat befolyásoljanak, mégis jól mutatja, milyen különleges ereje lehet a sportnak. Napjainkban a sportdiplomácia új dimenziót kapott a közösségi média megjelenésével. Korábban a sportolók nyilvános megszólalásai többnyire interjúkra és sajtótájékoztatókra korlátozódtak. Ma azonban egyetlen Instagram-poszt, TikTok-videó vagy X-bejegyzés emberek millióihoz juthat el néhány óra alatt. A modern sportoló ezért nemcsak a versenypályán, hanem a digitális térben is országa képviselőjévé válik.

Ez új lehetőségeket és új felelősséget is jelent. Egy jól megfogalmazott üzenet inspirálhat, kapcsolatokat építhet és pozitív képet alakíthat ki egy nemzetről. Egy meggondolatlan bejegyzés ugyanakkor akár komoly reputációs károkat is okozhat. A sportolók jelentős része ma már nagyobb közönséget ér el, mint számos hagyományos médiafelület. Ezért a digitális jelenlét tudatos kezelése a sportdiplomácia egyik legfontosabb modern eleme lett. A sportolói szerep különösen érdekes a vereségek pillanatában. Győztesként könnyű mosolyogni és sportszerűnek maradni. A vereség azonban gyakran többet árul el egy ember karakteréről, mint a győzelem. Egy elveszített döntő utáni kézfogás, egy tiszteletteljes nyilatkozat vagy egy ellenfélnek szóló gratuláció olyan üzeneteket hordozhat, amelyek túlmutatnak az eredményjelzőn. A sportpszichológia szerint az érzelmi önszabályozás az élsport egyik kulcsfontosságú készsége, és ez a sportdiplomácia szempontjából is kiemelt jelentőségű.

Az edzők szerepe ebben a folyamatban szintén meghatározó. A modern sportban már nem elegendő csupán technikai, taktikai vagy fizikai felkészítést nyújtani. A sportolók társadalmi szerepe egyre összetettebbé válik, ezért a kommunikációs készségek, a kulturális érzékenység és az etikus viselkedés fejlesztése is a sportnevelés részévé kell hogy váljon. Az igazán sikeres edzők nemcsak bajnokokat nevelnek, hanem olyan embereket is, akik képesek méltó módon képviselni közösségüket. A sportoló mint sportdiplomata gondolata elsőre talán túlzónak tűnhet. Valójában azonban minden nemzetközi verseny újra és újra bizonyítja ennek igazságát. A sportolók olyan kapcsolatokat építenek, amelyek sokszor túlélnek politikai konfliktusokat, kulturális különbségeket vagy földrajzi távolságokat. A sport nyelve ugyanis szinte mindenhol érthető.

A legnagyobb sportolók ezért nem csupán eredményeik miatt válnak emlékezetessé. Azért is, mert emberségükkel, viselkedésükkel és gesztusaikkal képesek hatást gyakorolni másokra. Az érmek idővel bekerülnek a statisztikákba, a rekordokat pedig előbb-utóbb megdöntik. Az emberi kapcsolatok és a példamutatás hatása azonban gyakran sokkal tovább fennmarad. Talán éppen ez a sportdiplomácia lényege. Nem az, hogy a sportoló politikussá válik, hanem az, hogy felismeri: minden megjelenésével, minden megszólalásával és minden cselekedetével hozzájárul ahhoz a képhez, amelyet a világ róla, sportágáról és országáról alkot. Természetesen. A főszöveg után az alábbi két rész jól illeszkedik a cikkhez. Egyrészt gyakorlati értéket ad az olvasónak, másrészt erősíti a cikk szakmai hitelességét.

Sportdiplomáciai útmutató sportolóknak

A legtöbb sportoló nem készül arra, hogy egy nemzetközi versenyen országának egyik informális képviselőjévé válik. Mégis ez történik minden alkalommal, amikor külföldi sportolókkal, edzőkkel, sportvezetőkkel vagy újságírókkal találkozik. Az alábbi szempontok segíthetnek abban, hogy a sportolók tudatosabban és sikeresebben töltsék be ezt a szerepet.

1. Tudd, hogy kit képviselsz!

Egy nemzetközi eseményen nem csupán önmagadat képviseled. A viselkedésed alapján mások gyakran az egész országodról, sportágadról vagy akár kultúrádról alkotnak véleményt.

2. Légy kíváncsi más kultúrákra!

A nemzetközi sport egyik legnagyobb értéke a kulturális találkozás lehetősége. Egy beszélgetés, közös fotó vagy egyszerű érdeklődés más országok hagyományai iránt gyakran többet ér, mint gondolnánk.

3. Tiszteld az ellenfelet!

A sportszerűség a sportdiplomácia alapja. Az ellenfél tisztelete nem gyengeség, hanem a sport egyik legfontosabb értéke.

4. A vereségben is maradj méltóságteljes!

A sportolói karakter gyakran vereség után mutatkozik meg igazán. A kulturált viselkedés ilyenkor sokszor nagyobb hatást gyakorol másokra, mint egy győzelem.

5. Figyelj a digitális lábnyomodról!

A közösségi médiában közzétett tartalmak hosszú ideig elérhetők maradhatnak. Mielőtt posztolsz, gondold végig, hogy ugyanazt a mondatot vagy képet szívesen megmutatnád-e egy sajtótájékoztatón vagy egy olimpiai megnyitón.

6. Légy hiteles!

Az emberek gyorsan felismerik a mesterkéltséget. A legjobb sportdiplomaták nem szerepet játszanak, hanem természetes módon képviselik azokat az értékeket, amelyekben hisznek.

7. Építs kapcsolatokat!

A nemzetközi sport egyik legnagyobb ajándéka a kapcsolati háló. Az évek során kialakult sportolói kapcsolatok gyakran később szakmai együttműködésekhez, közös projektekhez vagy akár életre szóló barátságokhoz vezetnek.

8. Emlékezz arra, hogy figyelnek!

A fiatalabb sportolók gyakran ugyanúgy tanulnak a viselkedésedből, mint a sportteljesítményedből. A példamutatás nem külön feladat, hanem a sportolói szerep természetes része.

9. Készülj fel a nyilatkozatokra!

Egy nemzetközi versenyen adott rövid interjú is formálhatja mások véleményét rólad és országodról. Az udvarias, kiegyensúlyozott kommunikáció a sportolói professzionalizmus része.

10. Soha ne feledd a sport valódi küldetését!

A sport lényege nem csupán a győzelem. A sport képes kapcsolatokat építeni, tiszteletet teremteni és közös élményeket létrehozni olyan emberek között, akik egyébként talán soha nem találkoznának.

hirdetés

Irodalomjegyzék

• Allison, L. (1986). The Politics of Sport. Manchester University Press.
• Cha, V. D. (2009). Beyond the Final Score: The Politics of Sport in Asia. Columbia University Press.
• Grix, J., & Lee, D. (2013). Soft Power, Sports Mega-Events and Emerging States: The Lure of the Politics of Attraction. Global Society, 27(4), 521–536.
• Houlihan, B. (1994). Sport and International Politics. Harvester Wheatsheaf.
• International Olympic Committee. (2023). Olympic Charter. Lausanne: IOC.
• Murray, S. (2018). Sports Diplomacy: Origins, Theory and Practice. Routledge.
• Nye, J. S. (2004). Soft Power: The Means to Success in World Politics. Public Affairs.
• Pigman, G. A. (2014). Contemporary Diplomacy. Polity Press.
• Toohey, K., & Veal, A. J. (2007). The Olympic Games: A Social Science Perspective. CABI Publishing.
• United Nations Office on Sport for Development and Peace. (2015). Sport for Development and Peace: Towards Achieving the Millennium Development Goals.
• Magyar Olimpiai Bizottság. (különböző kiadványok és háttéranyagok az olimpiai eszméről és a magyar olimpiai mozgalom értékeiről).

The post A sportoló mint sportdiplomata appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

A hazai helyzetet a következő tanulmány elemzi:
„Korrupciós kockázatok a magyar sportfinanszírozásban”.

1.  Versenymanipuláció

A sportversenyek manipulációja „olyan szándékos megállapodás, cselekmény vagy mulasztás, amelynek célja a sportverseny eredményének vagy lefolyásának nem legális megváltoztatása annak érdekében, hogy a sportverseny előre nem látható jellegét részben vagy egészben megszüntessék, és ezzel maguknak vagy másoknak indokolatlan előnyt szerezzenek”^[1].

A fogadási környezet változásai (amelyeket részletesebben a versenymanipuláció és az illegális fogadásokról szóló szakaszokban ismertetünk) hatással voltak a versenymanipuláció kockázatára, részben az illegális fogadások révén elérhető illegális nyereség miatt. Az ilyen tevékenységek potenciális nyeresége hatalmas, és más tevékenységekhez, például a kábítószer-kereskedelemhez vagy a hamisításhoz képest a belépési költségek alacsonyak, a lebukás esélye pedig csekély.

A verseny manipulációjában a sport világán belülről és kívülről érkező szereplők vesznek részt. Így bár az illegális tevékenységekben szervezett csoportok is részt vesznek, sok esetben a játékosok, a játékvezetők, a klubelnökök és a sportszervezetek tisztviselői is jelentős szerepet játszanak, sőt, ők kezdeményezik az ilyen tevékenységeket. Például, ha a szezon vége közeledik, és egy klubnak már nincs sportbeli érdekeltsége a versenyen, az elnök megkérheti a játékosokat, hogy manipulálják a mérkőzés egészét vagy egy részét, majd közvetlenül fogadhat a mérkőzésre. Például 2004-ben az FK Pobeda, egy akkoriban a volt Jugoszláv Köztársaság Macedónia területén működő klub egyetlen mérkőzésének manipulálása állítólag 300.000 euró bevételt hozott a bűnszervezetnek. ^[2] A bírósági eljárás lezárultával a Sport Választottbíróság helybenhagyta az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) fellebbviteli testületének döntését, amelynek értelmében a klubot nyolc évre eltiltották az UEFA versenyeitől, a klub volt elnökét pedig életre szólóan eltiltották minden labdarúgással kapcsolatos tevékenységtől. ^[3] Ebből az ügyből is kitűnik, hogy egy klub eladhat információkat egy megbundázott mérkőzésről egy bűnszervezeteknek, és fogadhat a megegyezés szerinti eredményre. Egy klub egy nagy verseny elődöntőjében is megbundázhat egy mérkőzést, és ezzel éves költségvetésének jelentős részét megkeresheti.

A legújabb tudományos kutatások rávilágítottak a versenymanipuláció sokféleségére.^[4] A sportolók és játékosok által olyan versenyekre történő fogadás, amelyekben részt vesznek vagy amelyekről belső információkkal rendelkeznek, egy másik példa a versenymanipulációhoz vezető kockázatra. A sportolók hajlamosak lehetnek ilyen típusú, a sportszabályokkal ellentétes tevékenységre, ha fogadásfüggővé válnak vagy anyagi nehézségekkel küzdenek. A belső információk^[5] harmadik feleknek történő továbbadása egy másik aggodalomra okot adó tényező. A csapat taktikájára vagy egy játékos egészségi állapotára vonatkozó tippek felhasználhatók a fogadási piac manipulálására. Például a zimbabwei nemzeti krikettcsapat egykori kapitányát a Nemzetközi Kriketttanács nyolc évre eltiltotta minden sporttevékenységtől, miután belső információkat adott át fogadási célokra.^[6]

Ha a sportversenyek manipulálása aláássa a pályán nyújtott teljesítmények integritását, akkor az intézményi korrupció aláássa a sporttevékenységeket és -eseményeket szabályozó szervezetek integritását.

2  Korrupció a sportszervezeteken belül

A nagy sportesemények rendezési jogának odaítélése jó példa erre. Egyes szövetségekben ezt a döntést a tagok közgyűlése hozza meg, amelynek tagjai lehetnek egy nemzetközi szövetséghez tartozó nemzeti szövetségek képviselői, vagy egy nemzetközi sportszervezet egyes tagjai. Más szervezetekben a szavazati joggal egy korlátozott számú tisztviselőből álló végrehajtó testület rendelkezik. Noha egy adott döntéshozó testület mérete és nagysága befolyásolja annak korrupcióval szembeni sebezhetőségét, az esemény rendezési jogáért versengő országokat vagy városokat képviselő tisztviselők korrupcióval, például pénz, ajándékok és egyéb kedvezmények felajánlásával megkísérelhetik befolyásolni a döntéshozatali folyamatot. Más intézményi döntéshozatali folyamatok gyakran érdekkülönbségeknek vannak kitéve, és manipulálhatók. A szponzorálási vagy sugárzási jogok odaítélése, a kulcsfontosságú pozíciókba történő kinevezések, a fegyelmi határozatok és az új versenyek létrehozása olyan döntések példái, amelyek célpontjává válhatnak a korrupcióban részt vevő személyek.

A sportszervezetekben a korlátozott vagy nem megfelelő átláthatóság és elszámoltathatóság is növeli a korrupció kockázatát. A sportban a sportteljesítmény mellett különösen nagy hangsúlyt fektetnek a csapat vagy a szervezet iránti lojalitásra. Ehhez hozzáadódik a visszaélés kockázata. A sportban a tisztviselők által elkövetett visszaélések számos okra vezethetők vissza, többek között a megtorlás lehetőségétől való félelem, az önelégültség és a bizalmi pozícióban lévő tisztviselők hatalmával való visszaélés. Ezek a szempontok felülkerekedhetnek az etikai érvelésen, az értékeken és az egyéni ellenvéleményekben, ami omertà helyzetekhez (a hallgatás törvénye) vezethet. ^[7] A korrupció kockázata olyan környezetben, ahol a szabályszegéseket tolerálják vagy nem jelentik, sokkal nagyobb, mint olyan környezetben, ahol erős átláthatósági és elszámoltathatósági struktúrák működnek.

Az 1999-es salt lake city-i olimpiai botrány óta egyre több tudományos publikáció foglalkozik a globális sportban előforduló intézményi korrupció jelenségének magyarázatával, bár a nemzetközi megvesztegetéssel kapcsolatos fegyelmi és bírósági eljárások hiánya korlátozza a kutatáshoz rendelkezésre álló információkat. A FIFA,^[8] a NOB^[9] és az IAAF,^[10] valamint a International Partnership against Corruption in Sport (4). munkacsoportja^[11] elemzéseket tett közzé, amelyek elmagyarázzák, hogyan tartották fenn a korrupt hálózatokat, és hogyan alkalmazták a megvesztegetésre vonatkozó törvényeket a sportban. A sportirányításhoz kapcsolódó irodalom egy másik irányzata az intézményi korrupcióellenes (vagy „jó kormányzás”) keretek fejlődésének és korlátainak elemzésére összpontosít. ^[12]

3  A bűnözői beszivárgással kapcsolatos korrupciós kockázatok

Egy másik jelentős korrupciós kockázat a bűnözői érdekek sportba való beszivárgásával kapcsolatos (további részletekért lásd a szervezett bűnözés és a sportról szóló részt).

Nincs olyan sportág, amely immunis lenne a bűnözői érdekek beszivárgására, de a szervezett bűnözői csoportok különösen a labdarúgást célozzák meg, mint kényelmes eszközt a pénzmosáshoz és a haszonszerzéshez. Jelentős és gyakran rosszul ellenőrzött pénzmozgások kötik össze a legkülönbözőbb szereplőket (pl. klubtisztviselőket, tulajdonosokat, részvényeseket, játékosokat, alkalmazottakat, szponzorokat, ügynököket és ügyvédeket), és a sport pénzügyi növekedése egyre inkább kiszolgáltatottá teszi ezt a keretrendszert a kizsákmányolásnak. ^[13]

Erre a sebezhetőségre példa az a módszer, ahogyan harmadik felek átvehetik az irányítást egy futballklub felett. Sok klub súlyosan eladósodott, és befektetőket keres, hogy csökkentse vagy törlessze adósságait, és jobb játékosokat vásároljon. Ráadásul a COVID-19-hez kapcsolódó gazdasági nehézségek tovább növelték a klubokra nehezedő pénzügyi nyomást. Ezért a klubok megvásárlására vagy befektetésre irányuló ajánlatokat gyakran nagyon szívesen fogadják, még akkor is, ha azok kétes háttérrel rendelkező befektetőktől származnak, és sok nemzeti szövetség csak korlátozottan vagy egyáltalán nem ellenőrzi a befektetési tőke eredetét és a harmadik fél befektetők hátterét a klubok felvásárlása vagy szponzorálása esetén.

Amint egy rossz szándékú befektető átveszi a klub irányítását, számtalan lehetőség nyílik meg előtte a korrupcióra. A játékosokhoz és a személyzethez való közvetlen hozzáférés számos lehetőséget kínál a manipulációra és a pénzmosásra. Az utóbbi tekintetében a klubok pénzügyi rendszerei könnyen kihasználhatók: például az illegális tevékenységekből származó pénzt a jegybevételeken keresztül lehet mosni, azaz mesterségesen megnövelni a nézők számát, vagy a létesítmények építési költségeit, például az edzőközpontok és a stadionbővítések költségeit. ^[14]

A klubokba való beépülés okai nem feltétlenül pénzügyi jellegűek. A klubtulajdonosok befolyásos emberek. Lehetnek közszereplők és rendkívül népszerűek, és közvetlen hozzáféréssel rendelkezhetnek a helyi és országos vezetőkhöz. A közszereplői státusz, a népszerűség és a politikai befolyás kombinációját felhasználhatják illegális tevékenységek elősegítésére.^[15]

Forrás: United Nations Office on Drugs and Crime (UNODC): Global Report on Corruption in Sport

hirdetés

Irodalomjegyzék

• [1] Az Európa Tanács sportversenyek manipulációjáról szóló egyezményének 3. cikke.
• [2] Sport Választottbíróság (CAS), CAS 2009/A/1920 FK Pobeda, Aleksandar Zabrcanec, Nikolce Zdraveski kontra UEFA, 2009.
• [3] Uo.
• [4] Jae-Hyeon Park és társai, „How should sports match fixing be classified?” (Hogyan kell osztályozni a sportmérkőzések manipulálását?), Cogent Social Sciences, 5. évf., 1. sz. (2019); Stef Van Der Hoeven és társai, „Match-fixing: moral challenges for those involved” (Mérkőzések manipulálása: erkölcsi kihívások a résztvevők számára), Ethics & Behavior, 30. évf., 6. sz. (2020), 425–443. o.
• [5] „Belső információ” alatt itt olyan információt értünk, amely bármely versennyel kapcsolatos, és amelyet egy személy sporttal vagy versennyel kapcsolatos pozíciója révén birtokol, kivéve a már közzétett vagy közismert, az érdekelt nyilvánosság számára könnyen hozzáférhető, illetve a vonatkozó versenyt szabályozó szabályok és előírások szerint nyilvánosságra hozott információkat. Nemzetközi Bűnügyi Rendőrségi Szervezet (Interpol)-NOB, Kézikönyv a sport védelméről a versenyek manipulálása ellen (Lausanne, NOB, 2016).
• [6] Nemzetközi Krikett Tanács, Az ICC korrupcióellenes kódexe alapján indított eljárás az Nemzetközi Krikett Tanács és Heath Streak úr között, 2021. március 28.
• [7] Pim Verschuuren, „A bejelentések meghatározó tényezői és a bejelentési csatornák hatékonysága a nemzetközi sportágazatban”, Sport Management Review, 23. évf., 1. sz. (2020), 142–154. o.; Patricia A. Adler és Peter Adler, „Erős lojalitás a szervezetekben: esettanulmány az egyetemi atlétikáról”, Administrative Science Quarterly, 33. évf., 3. sz. (1988), 401–417. o.
• [8] Alan Tomlinson, „Globális sportirányítás és politika: tanulságok a FIFA történetéből”, in The Business and Culture of Sports, Maguire, Falcous és Liston, szerk.; Sven Junghagen és Mads Aurvandil, „A FIFA korrupcióra való strukturális hajlamossága: társadalmi hálózati elemzés”, International Journal of Sport Policy and Politics, 12. évf., 4. sz. (2020), 655–677. o.
• [9] Daniel S. Mason, Lucie Thibault és Laura Misener, „An agency theory perspective on corruption in sport: the case of the International Olympic Committee” (A sportban előforduló korrupció ügynökelméleti perspektívája: a Nemzetközi Olimpiai Bizottság esete), Journal of Sport Management, 20. évf., 1. sz. (2006), 52–73. o.
• [10] Jörg Krieger, „Nincs küzdelem, nincs fejlődés: a Nemzetközi Atlétikai Szövetség irányítási struktúrájának reformjának történelmi jelentősége”, Journal of Global Sport Management, 4. évf., 1. sz. (2019), 61–78. o.
• [11] Nemzetközi Partnerség a Sportban Előforduló Korrupció Ellen, „A 4. munkacsoport alakuló ülése, videokonferencia a Microsoft Teams segítségével”, 2021. április 23.
• [12] Jean-Loup Chappelet, „A kormányzáson túl: a nemzetközi sport szabályozásának javításának szükségessége”, Sport in Society, 21. évf., 5. sz. (2017), 1–11. o.; Roger Pielke, Jr., „Az elszámoltathatóság akadályai a nemzetközi sportirányításban”, Global Corruption Report: Sport, Gareth Sweeney, szerk. a Transparency International számára (London és New York, Routledge, 2016), 29–38. o.; Arnout Geeraert, Jens Alm és Michael Groll, „Jó kormányzás a nemzetközi sportszervezetekben: a 35 olimpiai sportágat irányító testület elemzése”, International Journal of Sport Policy and Politics, 6. évf., 3. sz. (2014), 281–306. o.
• [13] Pénzügyi Akció Munkacsoport (FATF), Pénzmosás a labdarúgás szektorában (2009).
• [14] Uo.
• [15] Uo.; Transcrime, Az illegális piacoktól a legális üzleti tevékenységekig: a szervezett bűnözés portfóliója Európában – Az OCP szervezett bűnözés portfólió projekt zárójelentése, Ernesto U. Savona és Michele Riccardi, szerk. (Trento, Università degli Studi di Trento, 2015).

The post Globális jelentés a sportban előforduló korrupcióról (2): A sportban előforduló főbb korrupciós kockázatok appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

1.1 A sport globalizációja

Az elmúlt két évtized egyik fő trendje a sporttevékenységek globalizációja volt. Ezt a tendenciát jelzi az olimpiai játékok és a FIFA világbajnoksághoz hasonló megaesemények egyre növekvő nézőszáma. Nagyobb léptékben nézve a labdarúgó-, tenisz-, rögbi-, krikett- és kosárlabda-versenyek nézőszáma is exponenciálisan nőtt ebben az időszakban.

A hazai helyzetet a következő tanulmány elemzi:
„Korrupciós kockázatok a magyar sportfinanszírozásban”.

A FIFA szerint a világ négy évnél idősebb lakosságának több mint fele nézte a 2018-as világbajnokságot.^[1] Klubszinten, a növekvő költségvetéseknek köszönhetően,^[2] a nagy európai labdarúgóklubok világszerte kisebb klubokba és edzőközpontokba fektetnek be azzal a céllal, hogy tehetséges játékosokat találjanak és neveljenek. A marketingstratégiák is a nemzeti határokon túlra irányulnak. Az ázsiai és amerikai piacokat kifejezetten célba veszik bemutató túrák és edzőtáborok révén, míg a közösségi média is segíti a klubokat globális szurkolótáboruk bővítésében: egy magánkutatás szerint a Real Madrid és a Barcelona futballklubok együttesen több mint 500 millió követővel rendelkeznek közösségi média hálózataikon.^[3] A sztárjátékosok szerződtetését globális merchandising stratégiák kísérik, mivel ők a játékosokhoz kapcsolódó teljes szurkolótábort vonzzák.

A sportipar értékének becslései a használt mutatók körétől függően változnak. 2018-ban a becslések 488,5 milliárd dollár^[4] és 756 milliárd dollár^[5] között mozogtak, ha csak a sporttal kapcsolatos termékeket vettük figyelembe, illetve ha más gazdasági ágazatokat, például a közlekedést és a szórakoztatást is beleszámítottuk. Bár ezek jelentős számok, az élsport világán kívül a szektorra a sportolók és intézmények pénzügyi nehézségei jellemzőek, ami korrupciós kockázatokkal jár.

1.2 Pénzügyi bizonytalanság a sportban

A labdarúgás és a tenisz népszerűségük és globális elterjedtségük miatt reprezentatív példák a sportban fennálló pénzügyi egyenlőtlenségekre. 2010 és 2020 között az Australian Open Grand Slam tenisztorna teljes nyereményalapja 24 millió ausztrál dollárról 71 millió ausztrál dollárra emelkedett.^[6]Ugyanakkor az ATP Challenger Tour és az ITF Futures tornák nyereményalapja a közelmúltig stagnált. Sok játékos a média figyelmétől távol, korlátozott nyereményalapért versenyez. A Nemzetközi Teniszszövetség szerint 2017-ben 14.000 úgynevezett teniszprofi volt, de kevesebb mint 600-an tudták fedezni az edzői költségeket.^[7]

Hasonló körülmények vonatkoznak a labdarúgásra is. A 2010-es dél-afrikai FIFA világbajnokság és a 2018-as oroszországi FIFA világbajnokság között a FIFA éves bevétele megháromszorozódott. ^[8] Ugyanezen időszak alatt az európai versenyeken részt vevő futballklubok összesített bevételei 65 százalékkal, 12.774 millió euróról 21.083 millió euróra emelkedtek.^[9]Ennek következtében az átigazolási árak és a játékosok fizetései minden évben rekordokat döntöttek. Ehhez képest a globális bruttó hazai termék 25 százalékkal nőtt. ^[10] Az öt nagy bajnokság (Anglia, Spanyolország, Németország, Olaszország és Franciaország) részesedése az európai összbevételből 2010 és 2018 között 69 százalékról 75 százalékra emelkedett, ami a legmagasabb szint, míg a többi 50 ország bajnokságainak részesedése 16 százalékról 12 százalékra csökkent. ^[11] Ezek a számok nagy jelentőségűek, mivel a bajnokságok és klubok többsége küzd a megélhetésért, valamint a játékosok és szponzorok vonzásáért.

A bevételek elosztásának polarizálódása a legtöbb sportágban megfigyelhető. Számos nemzetközi és nemzeti szövetség küzd a média és a szponzorok vonzásáért. A 2016-os nyári olimpián részt vevő 11.237 sportoló túlnyomó többsége nem rendelkezett stabil anyagi háttérrel. Minden sportoló pénzügyi helyzete fizikai és pszichológiai teljesítményétől függ, amely természeténél fogva kiszámíthatatlan. Különösen akkor, amikor közeledik a karrierjük vége (a sportolói karrier rövid), és kevés szakmai és pénzügyi kilátásuk van a karrier után, a sportolók kísértésbe eshetnek, hogy utolsó fellépéseikkel könnyű pénzt keressenek. Ezek a bizonytalan helyzetek egyes sportolókat és kísérőiket korrupt cselekmények elkövetésére késztethetik.

1.3 A technológia hatása: a sportfogadás új korszaka

A fogadás és a sport szorosan összekapcsolódnak a modern sport korszakában. Sok olyan országban, ahol a fogadás legális, a fogadás finanszírozza a sporttevékenységeket közlottókon keresztül, amelyek nyereségét régóta sportszervezeteknek juttatják.^[12]Például a marokkói lottó finanszírozza a nemzeti sportügynökségüket. 2019-ben ez a hozzájárulás elérte az 50 millió eurót. A fogadások szponzorálás révén is finanszírozzák a sportot: 2020-ban a fogadási szolgáltatók a kiskereskedelmi vállalatok után a második legfontosabb mezszponzorok voltak az európai labdarúgóklubok számára.^[13] A fogadási vállalatok egyre inkább a nem európai piacokat is megcélozzák, mivel olyan országok, mint Brazília, India és az Egyesült Államok megnyitják fogadási piacaikat. Ezenkívül a fogadások további vonzerőt jelenthetnek a sportnézők számára, akik gyakran kevés érdeklődést tanúsítanak a játékok iránt, de a játékokból származó magánjellegű pénzügyi haszon lehetőségét szem előtt tartják. ^[14]

Az internet megjelenése és tömeges elterjedése a 21. század fordulóján forradalmasította a fogadási ipart az online fogadások fejlődésével, amely világméretű fogadási piacot hozott létre. Ez lehetővé teszi például a fogadási szolgáltatók számára, hogy több fogadási weboldalon több fogadást téve csökkentsék a kedvezőtlen sporteseményekkel kapcsolatos kockázatokat. Így a külföldön elhelyezett hasonló fogadásokból nyert pénzzel kifizethetik a nyertes fogadásokkal rendelkező ügyfeleknek a nyereményeket. Ennél is fontosabb, hogy egyes fogadási szolgáltatók, akik csak egy joghatóságban rendelkeznek engedéllyel, az internetet használják arra, hogy világszerte a fogadókra célozzanak. Például egy szolgáltató, aki csak W országban rendelkezik működési engedéllyel, az interneten keresztül X, Y és Z joghatóságok fogyasztóira is célozhat, még akkor is, ha X, Y és Z joghatóságok ezt nem engedélyezik. Ahogyan az illegális fogadásokról szóló részben hangsúlyoztuk, a globális sportfogadási piac mintegy 80 százaléka illegálisnak tekinthető. ^[15]

A visszatérési arányok (a fogadóknak visszafizetett átlagos összeg) közel 100 százalékosak, a fogadási szolgáltatók nyeresége azonban alacsony marad az évente elhelyezett fogadások összegéhez képest. Az ügyfelek számára, akik szinte bármikor befektethetnek pénzt, szigorú korlátok nélkül, a globális fogadási piac egy szabályozatlan pénzügyi piacra hasonlít, ahol a fő fogadási szolgáltatók „szabályozási menedékekben” találnak relytekhelyet, és ahol egyes fogadási szabályozó hatóságok csak kevés korlátozást szabnak, ha egyáltalán szabnak.^[16] A termékeket és az árakat ritkán ellenőrzik, és sok joghatóságban a szolgáltatók nem kötelesek átvilágítást végezni a fogadók profiljáról és a pénz eredetéről, illetve biztosítani, hogy a pénzmosás, a manipuláció vagy a fogadási függőség kockázatait felmérjék és kezeljék. Ebben a kontextusban könnyű lehet nagy számú csaló fogadást tenni egy adott mérkőzésre, kriptovalutákat használni fizetési eszközként, és elkerülni a felderítést azáltal, hogy kedvező szolgáltatókat és joghatóságokat választanak, és a fogadások között osztják szét őket [25].

Így néhány év alatt a technológiai innováció a sportfogadást rendkívül volatilis, likvid és rosszul ellenőrzött pénzügyi piaccá alakította. Lehetővé vált, hogy viszonylag névtelenül nagy összegű fogadások kerüljenek elhelyezésre a legkülönbözőbb sportágakra, beleértve az elsődleges és másodlagos versenyeket, a profi és az amatőr sportokat.

Ez a fejlődés megkönnyítette a versenymanipulációban részt vevők tevékenységét is. Az eredmények előre történő rögzítésével (a „bundázással”) és a különböző platformokon történő nagyobb számú fogadás elhelyezésével jelentős összegeket lehet nyerni, minimális költségekkel és elhanyagolható lebukási kockázattal. Bár a sportversenyek manipulálásának hosszú története van, az online sportfogadás megjelenése olyan mértékben súlyosbította a jelenséget, hogy nemzetközi és nemzeti szinten is hálózatok jöttek létre, amelyek megvesztegetik, kényszerítik és fenyegetik a játékvezetőket, a játékosokat és a klubtisztviselőket, hogy manipulálják a versenyeket, és így biztosítsák a kívánt eredményeket vagy eseményeket a versenyek során. ^[17] Néhány esetben kiderült, hogy sportolók és tisztviselők is részt vesznek ezekben a tevékenységekben, amikor olyan versenyekre fogadnak, amelyekben maguk is részt vesznek. A manipuláció lehetőségét jelző riasztások száma a 2000-es évektől kezdve jelentősen megnőtt, és ez a tendencia egyetlen országot, sportágat és játékszintet sem kímél. ^[18]

Egy másik kapcsolódó szempont a sportirányító szervek és a fogadási ipar közötti egyre szorosabb üzleti kapcsolatok. Különösen aggodalomra ad okot néhány sportirányító szerv döntése, hogy megállapodásokat ír alá fogadási iparági vállalatokkal a sportversenyek kizárólagos adatszolgáltatási jogainak értékesítéséről. A versenyek manipulálásával kapcsolatos több vádat követően elvégzett, a tenisz integritását vizsgáló független felülvizsgálat megállapította, hogy: „Az online fogadások megjelenése és a hivatalos élő eredményadatok értékesítése jelentősen súlyosbította a problémát. Az adateladási szerződések több tízezer mérkőzést tettek elérhetővé a fogadások számára, ami nagyobb lehetőségeket teremtett a játékosok és a tisztviselők számára a fogadásokra vagy a korrupt magatartásra. Ma már online fogadások tehetők a sport olyan szintjein játszott mérkőzések széles körű eseményekre, amelyek nem nevezhetők pontosan profi szintűnek, és ahol a játékosok, tisztviselők és mások integritásának megsértése valószínűleg a legnagyobb”. ^[19]

Hasonlóképpen, a fogadási cégek klubok szponzorálása további potenciális összeférhetetlenségeket és korrupciós lehetőségeket teremt. Általánosságban elmondható, hogy a sportban a legális (vagy tolerált) fogadások intézményesülése normalizálta a fogadási magatartást és a kapcsolódó kockázatokat, és a játékosokat manipulátoroknak tette ki.^[20] A fogadások normalizálódásához számos társadalomban kapcsolódó másik szempont a sportolók, különösen a futballjátékosok körében a fogadók magas száma. ^[21] A fogadási függőség oda vezethet, hogy a játékosok kenőpénzt fogadnak el vagy saját versenyeikre fogadnak, ami növeli a manipuláció kockázatát, amint azt a labdarúgásban végzett kutatások is bizonyítják.^[22] Az amerikai National Basketball Association kosárlabda-bajnokság egyik játékvezetőjének esete jól illusztrálja, hogy a szerencsejáték-függők mennyire sebezhetőek a szervezett bűnözés megkereséseivel szemben, ahogyan az olasz labdarúgó-mérkőzések manipulálási botránya is, amelyben egy játékos több mérkőzést is manipulált, hogy kifizesse szerencsejáték-adósságait. ^[23]

1.4 A technológia hatása: az e-sportok térnyerése

A sport világát érintő másik technológiai fejlődés az e-sportok térnyerése. Az internet lehetővé tette, hogy a videojátékosok világszerte online játsszanak egymás ellen. Ez a tevékenység egyre professzionálisabbá vált, és ma már e-sport versenyeket is magában foglal, amelyek jelentős médiafigyelmet kapnak, nagy pénzdíjakat vonzanak, és egyre növekvő számú játékost és nézőt vonzanak. Globálisan az e-sport nézőinek száma a becslések szerint 2016-ban 281 millió volt, 2018-ban pedig már 380 millió. Az előrejelzések szerint 2021-ben ez a szám eléri az 557 milliót. ^[24]

Bár még nincs konszenzus arról, hogy az e-sport sportnak tekinthető-e, számos sportszövetség befektet ebbe a tevékenységbe, például saját sportáguk virtuális versenyeinek szervezésével. Különösen figyelemre méltó, hogy a NOB bejelentette az Olimpiai Virtuális Sorozat ^[25] létrehozását, és az e-sport szerepel a 2022-es Ázsiai Játékokon. Számos futballklub is létrehoz professzionális csapatokat, amelyek virtuális versenyeken vesznek részt olyan videojáték-sorozatokban, mint a FIFA és a Pro Evolution Soccer. Az e-sport integritásának szabályozása azonban attól függ, hogy az egyes játékgyártók hajlandók-e engedélyezni konkrét szabályok létrehozását, valamint a tevékenység felügyeletét és ellenőrzését. Az e-sportot nem szabályozza egy felelős globális nonprofit szervezet, mint a hagyományos sportokat. Bár az International Esports Federation és a Global Esports Federation megkísérelte a szabályozást, az e-sportot a játékkiadók ellenőrzik, amelyek többségében nem rendelkeznek ilyen szabályozó struktúrákkal. ^[26]

Ezeket a jellemzőket figyelembe véve az e-sport kétféle korrupcióra is különösen érzékeny. Először is, az e-sport versenyek versenykörnyezete és a tétjei miatt ugyanolyan típusú korrupt magatartásra hajlamosak, mint a hagyományos sportok: az e-sportban is jelentettek versenymanipulációs eseteket.^[27] 2020-ban az ausztrál rendőrség öt e-sport sportolót vádolt meg versenymanipulációs bűncselekményekkel. Az e-sport szereplőket az integritási kérdések kezelésébe bevonni kívánó Esports Integrity Commission szerint az e-sport versenyekkel kapcsolatos globális riasztások száma arra utal, hogy a versenymanipulációk száma növekedhet. ^[28]

Másodszor, a médium virtuális jellege miatt sebezhetővé válik a játék lényegét befolyásoló strukturális manipulációval szemben. A digitális csalás (más néven digitális dopping vagy e-dopping) segítségével a versenyzők manipulálhatják adataikat, amint azt 2019 óta több e-kerékpáros versenyen is észlelték,^[29] vagy manipulálhatják a játékplatformot és magát a szoftvert.

A fogadásokhoz hasonlóan az e-sport fejlődésével járó technológiai innováció lehetőséget kínál a hagyományos sportágaknak, hogy elérjék a fiatalabb generációkat. Ha jól kezelik, több résztvevőt vonzhat, és nagyobb népszerűséget és több bevételt generálhat a sportszervezetek számára. A különböző országok által a koronavírus-betegség (COVID-19) kapcsán hozott intézkedések a sportesemények számának jelentős csökkenését és az e-sportesemények kínálatának növekedését jelentették. Azonban, amint azt a digitális dopping és a versenyek manipulálásának példái is mutatják, az e-sport is sebezhető a korrupcióval szemben, és ezeket a kockázatokat alaposan értékelni, figyelemmel kísérni, megelőzni és enyhíteni kell. Az egyetlen szabályozó szerv vagy struktúra hiánya, amely a szabályozást végrehajtaná és a megfelelést ellenőrizné, megnehezíti az ilyen intézkedések meghozatalát.

1.5 A sport igazgatása és autonómiája

A sportot nagyrészt magánjellegű, nonprofit egyesületi státusszal rendelkező szervezetek alkotják, amelyek magánjogi szerződéses keret szerint működnek, bár közérdekű státuszt képviselnek ^[30], ami hibrid irányítási struktúrát eredményez.

A sportban előforduló korrupció elleni küzdelem tekintetében, bár számos reformot fogadtak el és kezdeményezéseket dolgoztak ki, a sportszövetségek egyértelműen nem rendelkeznek a bűnüldöző szervek és a büntető igazságszolgáltatási hatóságok kapacitásaival és hatásköreivel. Bár megtilthatják a részvételt az általuk szabályozott sporttevékenységekben, ami önmagában is jelentős visszatartó erő a sportolók, edzők és tisztviselők számára, ugyanez nem mondható el azokról, akik nem tartoznak a vonatkozó szabályok és előírások hatálya alá, de mégis illegális haszonszerzés céljából igyekeznek kihasználni a sportot. Ezenkívül a nagy multinacionális vállalatokkal ellentétben sok sportszervezet nem rendelkezik a átfogó megfelelési programok működtetéséhez szükséges emberi és anyagi erőforrásokkal.

A sportot irányító szerveket nonprofit szervezetként hozták létre a magán- és kezdetben elsősorban az amatőr sporttevékenységek szabályozására. A 20. század folyamán, ahogy a sportversenyek és -tevékenységek fontossága nőtt, és a joghatóságok kidolgozták a sportra vonatkozó szabályokat és instrumentalizációs stratégiákat, az olimpiai mozgalom elfogadta a sport autonómiájának elvét. [40]

Ez a fogalom először 1949-ben jelent meg az Olimpiai Chartában, majd később az olimpizmus egyik alapelveként finomították: „Elismerve, hogy a sport a társadalom keretein belül zajlik, az olimpiai mozgalom sportszervezeteinek politikai semlegességet kell alkalmazniuk. Autonóm jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek, amelyek magukban foglalják a sport szabályainak szabad megállapítását és ellenőrzését, szervezeteik struktúrájának és irányításának meghatározását, a külső befolyástól mentes választások jogának élvezetét, valamint a jó kormányzás elveinek alkalmazásának biztosításáért viselt felelősséget.” [41] Ez alapul szolgált ahhoz, hogy az olimpiai játékokból kizárják a nemzeti olimpiai bizottságokat, illetve a nemzeti bajnokságokból a nemzeti csapatokat vagy szövetségeket, amikor az államok beavatkoztak a belső ügyeikbe.

A NOB azonban most egy „felelősségteljes autonómia” elvén alapuló megközelítést javasol [42], amely szerint a sportszervezeteknek megfelelő irányítási folyamatokat és kereteket kell alkalmazniuk, hogy elkerüljék az állam beavatkozását a belső ügyeikbe. A sportszervezetek azonban elismerték, hogy a dopping, a versenyek manipulálása és más sportban előforduló korrupció és bűncselekmények elleni küzdelem nem lehet sikeres az államok segítsége nélkül.

Forrás: United Nations Office on Drugs and Crime (UNODC): Global Report on Corruption in Sport

hirdetés

Hivatkozások

• [1] Fédération Internationale de Football Association, Financial Report 2018 (2019).
• [2] Union of European Football Associations, „Benchmarking report highlights profits and polarisation”, 2020. január 16.
• [3] Deloitte Sports Business Group, Testing Times: Football Money League, 2021. január.
• [4] Businesswire, „Sport – 614 milliárd dolláros globális piaci lehetőségek és stratégiák 2022-ig – ResearchAndMarkets.com”, 2019. május 14.
• [5] Amir Somoggi, „A koronavírus gazdasági hatása a sportiparra”, Sportsvalue, 2020. március 18.
• [6] Tennis Australia, „Rekord 71 millió dolláros nyereményalap az Australian Open 2020-on”, 2019. december 24.
• [7] Martyn Herman, „Tenisz: az ITF új útja, hogy segítsen az álmodozóknak a csúcsra jutni”, Reuters, 2019. február 19.
• [8] FIFA, 2018. évi pénzügyi jelentés.
• [9] UEFA, „A benchmarking jelentés kiemeli a nyereségeket és a polarizációt”.
• [10] Nemzetközi Valutaalap, „Reál-GDP-növekedés: éves százalékos változás”.
• [11] Uo.
• [12] Jean-Loup Chappelet és Pim Verschuuren, „Nemzetközi sport és mérkőzésmanipuláció” in A sport üzleti és kulturális vonatkozásai: társadalom, politika, gazdaság, környezet, Joseph Maguire, Mark Falcous és Katie Liston, szerk. (Farmington Hills, MI, Macmillan Reference USA, 2019).
• [13] UEFA, „A benchmarking jelentés kiemeli a nyereségeket és a polarizációt”.
• [14] David Forrest és Levi Pérez, „Fogadások: a sport előnyei és kockázatai” in Sports (and) Economics, Jaume Garcia, szerk. (Madrid, Funcas, 2019).
• [15] Az Európa Tanács sportversenyek manipulációjáról szóló egyezménye szerint az illegális fogadás „bármely olyan sportfogadási tevékenység, amelynek típusa vagy üzemeltetője a fogyasztó tartózkodási helye szerinti joghatóság alkalmazandó jogszabályai szerint nem megengedett” (3. cikk); Sorbonne-ICSS. A sportversenyek integritásának védelme: az utolsó fogadás a modern sport számára, Sorbonne-ICSS kutatási program az etikáról és a sport integritásáról, 2014.
• További statisztikák és elemzésekért lásd az illegális fogadási piacról szóló fejezetet.
• [16] Christian Kalb és Pim Verschuuren, Pénzmosás: a sportfogadás legújabb fenyegetése? (Párizs, IRIS Editions, 2013). ²⁵ Uo.
• [17] David Forrest, A fogadásokkal kapcsolatos korrupció jelentette fenyegetés a labdarúgás számára. International Journal of Sport Finance, 7. évf., 2. sz. (2012. május), 99–116. o.
• [18] David Forrest, „Sports corruption and developments in betting markets” in The Economics of Sports Betting, Plácido Rodríguez, Brad R. Humphreys és Robert Simmons, szerk. (Cheltenham és Northampton, MA, Edward Elgar Publishing, 2017), 162–182. o.
• [19] Tennis Integrity Unit, Independent Review of Integrity in Tennis, „Interim Report, 2018”, 2. o.
• [20] Minhyeok Tak, „Too big to jail: match-fixing, institutional failure and the shifting of responsibility”, International Review for the Sociology of Sport, 53. évf., 7. sz. (2018), 788–806. o.
• [21] Marie Grall-Bronnec és társai, „Gambling among European professional athletes: prevalence and associated factors”, Journal of Addictive Diseases, 35. évf., 4. sz. (2016), 278–290. o.; Marcelo Moriconi és César de Cima, „Fogadási gyakorlatok a portugál bajnokságok játékosai körében: a kulturális viselkedéstől az illegális viselkedésig”, Journal of Gambling Studies, 36. évf., 1. sz. (2020), 161–181. o.
• [22] Moriconi és de Cima, „Fogadási gyakorlatok a portugál bajnokságok játékosai körében”.
• [23] James Richardson, „A legújabb olasz mérkőzésmanipulációs botrány heves reakciókat és fáradt beletörődést váltott ki”, The Guardian, 2012. május 28.
• [24] Young Hoon Kim, John Nauright és Chokechai Suveatwatanakul, „Az e-sport felemelkedése és a COVID utáni további növekedés lehetősége”, Sport in Society, 23. évf., 11. sz. (2020), 1861–1871. o.
• [25] IOC, „Az IOC mérföldkőnek számító lépést tett a virtuális sportok irányába az első olimpiai virtuális sorozat bejelentésével”, 2021. április 22.
• [26] Eric Windholz, „Az e-sportok szabályozása: közpolitika, szabályozás és jog”, Sports Law and Governance Jornal, 1. évf. (2020).
• [27] John T. Holden, Ryan M. Rodenberg és Anastasios Kaburakis, „Esports corruption: gambling, doping, and global governance” (E-sport korrupció: szerencsejáték, dopping és globális irányítás), Maryland Journal of International Law, 32. évf., 1. sz. (2017), 236–273. o.
• [28] Mario Christodoulou, „Az e-sport szabályozója szerint „nagyon jelentős emelkedés” tapasztalható a mérkőzések manipulálásában”, ABC News, 2020. november 26.
• [29] Liam Morgan, „A Zwift két versenyzőt eltiltott az e-sport kerékpáros eseményektől a versenyadatok manipulálása miatt”, Insidethegames.biz, 2020. november 23.
• [30] John Forster és Nigel K. Ll. Pope, The Political Economy of Global Sports Organisations (London és New York, Routledge, 2007).
•  [31] James Richardson, “Latest Italian match-fixing scandal met with both fury and weary resignation”, The Guardian, 28 May 2012.
• [32] Young Hoon Kim, John Nauright, and Chokechai Suveatwatanakul, “The rise of E-Sports and potential for Post-COVID continued growth”, Sport in Society, vol. 23, No. 11 (2020), pp. 1861–1871.
• [33]  IOC, “IOC makes landmark move into virtual sports by announcing first-ever Olympic Virtual Series”, 22 April 2021.
• [34]   Eric Windholz, “Governing esports: public policy, regulation and the law”, Sports Law and Governance Jornal, vol. 1 (2020).
• [35]   John T. Holden, Ryan M. Rodenberg and Anastasios Kaburakis, “Esports corruption: gambling, doping, and global governance”, Maryland Journal of International Law, vol. 32, No.1 (2017), pp. 236–273.
• [36]   Mario Christodoulou, “Esports regulator says there’s been a ‘very significant upturn’ in match-fixing”, ABC News, 26 November 2020.
• [37]  Liam Morgan, “Zwift bans two riders from cycling esports events for manipulating race data”, Insidethegames.biz, 23 November 2020.
• [38]  John Forster and Nigel K. Ll. Pope, The Political Economy of Global Sports Organisations (London and New York, Routledge, 2007).
• [40] Jean-Loup Chappelet, Autonomy of Sport in Europe (Európa Tanács, 2010).
• [41] IOC, Olimpiai Charta, hatályba lépett 2020. július 17-én (2020), 11. o.
• [42] Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, „Békés és jobb világ építése a sport és az olimpiai eszme révén”, nyilatkozat a Közgyűlés 68. ülésszakán, New York, 2013. november 6.
• [43] A sport autonómiájának fogalmának fejlődéséről lásd Jean-Loup Chappelet, „A sport autonómiája és az EU”, in Research Handbook on EU Sports Law and Policy, Jack Anderson, Richard Parrish, Borja Garcia, szerk. (Cheltenham és Northampton, MA, Edward Elgar, 2018), 157–172. o.

The post Globális jelentés a sportban előforduló korrupcióról (1): A sportágazat strukturális változásai és sebezhetősége appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

Még jóval az ókori Görögországban megrendezett első olimpiai játékok előtt is a sportot használták a tömegek figyelmének elterelésére, a külpolitika tesztelésére, a diplomáciai feszültségek enyhítésére, valamint politikai és társadalmi üzenetek közvetítésére. A modern korszakban az autoriter rezsimek kihasználták a sport népszerűségét a populáris kultúrában, hogy kifinomult soft power stratégiával manipulálják a hazai és globális közvéleményt.

Ez a négyrészes sorozat a diktátorok sportot politikai indoktrináció, nemzeti konszenzus, a tömegek figyelmének elterelése, a soft power és a presztízs globális kivetítése, valamint a nemzetközi diplomácia céljára való felhasználásának történetét vizsgálja, elemzi annak ókori gyökereit, népszerűségét a 20. századi diktátorok körében, valamint modernkori fejlődését.

Ez a cikk azt vizsgálja, hogy a 20. század néhány legsúlyosabb emberi jogok megsértője hogyan biztosította magának a kor legrangosabb nemzetközi sporteseményeinek rendezési jogát vagy szponzorálását, gyakran ellentmondásos háttéralkuk, lobbizás és a sportot irányító, minden felelősségre vonhatóság felett álló és alig átlátható sportszervezetek politikailag motivált döntései révén.

Ez a cikk Oroszország sportpropagandájának fejlődését vizsgálja I. Péter cár idejétől a Szovjetunió csúcspontjáig.

Amikor I. Péter cár – ismertebb nevén I. Péter cár – 1689-ben Angliába látogatott, megszervezte az úgynevezett „első nemzetközi bokszmérkőzést” egy nemes házának kertjében. A mérkőzésen a cár gránátos gárdája vett részt, amely legyőzte az Anglia és Skócia nem hivatalos bajnokának tartott skótot. Bár a versenyzők nevei nem kerültek be a történelemkönyvekbe, a mérkőzés fordulópontot jelentett az orosz sport számára.

A mérkőzés ösztönzésére I. Péter cár visszatért Oroszországba, és bevezette a testnevelést és a sporttevékenységeket katonái rendszeres kiképzésének részeként. Az úszást, a vívást és az evezést bevezették a moszkvai rangos Matematikai Tudományok és Navigáció Iskola tantervébe. A 18. századra a vívás az orosz nemességnek tanított készségek közé tartozott, amely később nemzetközi hírnevet szerzett.

Bár az orosz sport a 19. és a 20. század elején is folyamatosan fejlődött – Oroszország az 1894-ben alapított modern olimpiai mozgalom tucatnyi alapító tagja közé tartozott –, csak a Szovjetunió megalakulásával és az 1950-es években a nemzetközi versenyeken való megjelenésével kezdte el uralni a globális sportot. A nemzetközi sport a nemzeti büszkeség és propaganda színterévé vált, amely lehetővé tette a diktatórikus rezsim számára, hogy bemutassa hatékony kommunista ideológiáját, és tükrözze a politikai életben már meglévő polarizációt.

Az olimpiai játékok

Az 1917-es orosz forradalom és az azt követő, 1922-ig tartó polgárháború után a Szovjetunió elkezdett érdeklődni a versenysportok iránt, mint a fitnesz, az egészség és a termelékenység ösztönzésének, valamint a katonai kiképzés elősegítésének eszközét. Azonban csak a második világháború végére döntött úgy a szovjet rezsim, hogy a sport a közelgő hidegháborúban a soft power és a diplomácia fontos eszköze.

1951 májusában a Szovjetuniót felvették a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjai közé. Decemberre az ország elfogadta a versenyre szóló meghívást, így a 1952-es helsinki nyári olimpiai játékok lettek az első olimpiai játékok, amelyeken szovjet sportolók versenyeztek. A Szovjetunió összesen 71 érmet nyert az 1952-es olimpiai játékokon, köztük 22 aranyat, és ezzel az Egyesült Államok mögött a második helyen végzett.

A diszkoszvető Nina Romashkova, aki az esemény során olimpiai rekordot állított fel és az első szovjet olimpiai bajnok lett, később bűnösnek vallotta magát öt sapka bolti lopásában egy brit áruházban, ami diplomáciai válságot váltott ki az Egyesült Királyság és a Szovjetunió között. Ennek ellenére a következő évben megkapta a Vörös Zászló Munkaérdemrendet, amellyel azokat a polgárokat tüntetik ki, akik nagy tetteket és szolgálatokat tettek a szovjet államnak.

A következő 36 év során a Szovjetunió továbbra is domináns erő maradt az olimpiai versenyeken. Kilenc nyári olimpiájából haton az USSR az első helyen végzett az aranyérmek összszámában, így az USA dominanciájának legnagyobb kihívójává vált az olimpiákon, tükrözve a két szuperhatalom közötti politikai dinamikát a hidegháború csúcspontján.

A Szovjetunió a nemzetközi sportot a kommunizmus és a szovjet propaganda bemutatásának eszközeként tekintette, és szimbolikusan legyőzve ideológiai ellenfeleit, például az Egyesült Államokat, erőteljes látszatot keltett. Ez a Szovjetunió nagyratörő céljainak megvalósítása érdekében példátlan állami sportbefektetésekhez vezetett. Ahogy A. Nyikolaj Romanov, a Szovjetunió Testnevelési és Sportbizottságának háború utáni elnöke visszaemlékezett emlékirataiban: „Miután eldöntöttük, hogy részt veszünk külföldi versenyeken, kénytelenek voltunk garantálni a győzelmet, mert ellenkező esetben a „szabad” burzsoá sajtó az egész nemzetet és sportolóinkat is bemocskolta volna. Ahhoz, hogy engedélyt kapjak a nemzetközi versenyeken való részvételre, külön levelet kellett küldeni Sztálinnak, amelyben garantáltam a győzelmet.”

Míg az olimpia a hidegháború korszakának szuperhatalmai és egymással ellentétes ideológiáik heves csatatere lett, a sportversenyeket – talán naivan – a diplomácia egyik eszközének is tekintették, különösen a modern történelem egyik legfeszültebb időszakában.

A nyugat-németországi Münchenben megrendezett 1972-es nyári olimpián a Szovjetunió legyőzte az Egyesült Államokat az olimpiai férfi kosárlabda döntőben, ami az utóbbiak első vereségét jelentette ebben a sportágban. A szovjet tisztviselők ezt kivételes teljesítménynek tekintették, mivel az Egyesült Államok a kosárlabda globális nagyhatalma volt. De a mérkőzést ma már az olimpiai történelem egyik legvitatottabb pillanatának tekintik, mivel korrupció és mérkőzésmanipuláció kérdése merült fel, miután a mérkőzés utolsó három másodpercét többször is megismételték, amíg végül a Szovjetunió nem került ki győztesen.

Az Egyesült Államoknak további nyolc évet kellett várnia a revansra. Az 1980-as téli olimpián Lake Placidban (New York) az Egyesült Államok 4-3-ra legyőzte a négyszeres címvédő Szovjetuniót a férfi jégkorongtorna éremkörében – ez a mérkőzés az „Jégcsoda” néven vált ismertté.

Bár a mérkőzés, valamint az Egyesült Államok későbbi győzelme Finnország ellen a döntőben David és Góliát küzdelmeként maradt meg az emlékezetben egy többnyire amatőr, munkásosztálybeli amerikaiakból álló csapat számára, a mérkőzés a nacionalista lelkesedés hullámáról is híres lett.

Évekig tartó politikai zűrzavar, romló gazdasági helyzet és az Egyesült Államok világszerte megcsappant presztízse után, amely Jimmy Carter elnök szavai szerint „bizalmi válsághoz” vezetett a Watergate-botrány és a vietnami háború következményeként, a Jégcsoda mélyreható hatással volt az amerikai társadalomra. Ez a szimbolikus győzelem a régóta ellenséges szovjetek felett egy általuk nagyra becsült sportágban felvillanyozta a nemzetet, és Carternek lehetőséget adott arra, hogy az amerikai értékek hirdetésével politikai pontokat szerezzen.

Olimpiai bojkottok

1980. március 21-én – kevesebb mint egy hónappal a jégcsoda után – Carter bejelentette, hogy az Egyesült Államok bojkottálni fogja a 1980-as moszkvai nyári olimpiát, tiltakozásul a szovjetek afganisztáni inváziója ellen. Ez volt az első alkalom a két szuperhatalom számos bojkottja közül, amelyeket politikai fegyvertárként használtak.

A döntést nem hozták meg elhamarkodottan. A nyugati kormányok először 1979 decemberében, a NATO képviselőinek találkozóján fontolgatták a moszkvai nyári olimpiai játékok bojkottjának ötletét, amelyen a szovjet hadsereg afganisztáni invázióját vitatták meg. Bár akkoriban kevés nyugati szövetséges volt érdekelve a bojkottban, az ötlet fokozatosan lendületet nyert, különösen miután az orosz disszidens Andrej Szaharov 1980 január elején bojkottra szólított fel. A Carter-kormány egy hónappal később határidőt szabott a Szovjetuniónak, hogy vonuljon ki Afganisztánból, vagy számoljon a következményekkel, amelyek közül nem utolsósorban az olimpia nemzetközi bojkottja volt.

„Sem én, sem az amerikai nép nem támogatná az amerikai csapat Moszkvába küldését, miközben szovjet csapatok vannak Afganisztánban” – mondta Carter a Meet the Press című műsorban.

Carter állítása ellenére a bojkottra adott hazai és nemzetközi reakciók nagyon eltérőek voltak. Az Egyesült Államok legközelebbi szövetségesei, akik végül csatlakoztak a bojkotthoz, Kanada, Nyugat-Németország és Izrael voltak. Nagy-Britannia és Ausztrália is támogatta a bojkottot, bár mindkét ország sportolókat küldött az olimpiára.

A bojkott afrikai támogatásának megerősítése érdekében Carter felkérte a bokszlegenda Mohammad Alit, hogy vegyen részt egy jószándékú turnén az afrikai kontinensen, hogy meggyőzze az afrikai kormányokat, többek között Tanzániát, Nigériát és Szenegált, hogy csatlakozzanak a bojkotthoz. Az utazás azonban meghiúsult, amikor Alit magát is rábeszélték, hogy vonja vissza a bojkott támogatását a találkozók során.

Az Egyesült Államokban a bojkott iránti közvélemény-támogatás vegyes volt. Az amerikai politikai elit egységesen támogatta a bojkottot, míg sok amerikai szimpatizált azokkal a sportolókkal, akik kénytelenek voltak feladni az olimpiai részvételről szóló álmaikat.

Ráadásul a bojkott mérete ellenére sem volt hatása a háborúra, mivel a Szovjetunió 1989-ig Afganisztánban maradt. Azóta az Egyesült Államok nem kísérelte meg bojkottálni az olimpiát. Carter végül vereséget szenvedett a 1980-as elnökválasztáson, Ronald Reagan elsöprő győzelmét követően. Eközben a Szovjetunió lassan elkezdte tervezni a bosszút Carter bojkottjáért.

1984. május 8-án a Szovjetunió bejelentette, hogy bojkottálni fogja a 1984-es nyári olimpiát Los Angelesben, hivatkozva a „biztonsági aggályokra” és az „Egyesült Államokban felkorbácsolt szovjetellenes hisztériára”. Tizenhárom másik keleti blokk szatellitállam és szövetséges csatlakozott a bojkotthoz.

Annak ellenére, hogy a szovjet tisztviselők azt állították, hogy a bojkott biztonsági aggályok és más hasonló okok miatt történt, a bojkottot az 1980-as, az Egyesült Államok által vezetett bojkott utáni megtorló intézkedésnek tekintették. Mindazonáltal 140 ország vett részt a játékokon – ami akkoriban rekordnak számított –, míg a Szovjetunió és szövetségesei megrendezték a Barátság Játékokat, az olimpia alternatíváját, amelyet azóta Vlagyimir Putyin orosz elnök újjáélesztett.

2016-ban a The New York Times egy volt szovjet atlétikai főorvostól szerzett dokumentumokból kiderült, hogy az 1984-es játékokon, még mielőtt a Szovjetunió bejelentette bojkottját, egy államilag támogatott „doppingprogramot” akartak végrehajtani.

„A század mérkőzése”

Míg a Szovjetunió számos sportágban elért sikereket, a birkózástól és a bokszon át a jégkorongig és a futballig, a sakk volt az a terület, ahol a szovjetek a legnagyobb dominanciát gyakorolták a nemzetközi porondon.

Vlagyimir Lenin, az 1917-es bolsevik forradalom vezetője és a szovjet állam első vezetője alatt a sakk széles körben beépült a szovjet társadalomba. A Szovjetunió kötelezővé tette a sakk tanulását az iskolákban, és állami támogatással képzési programokat hozott létre a tehetséges újoncok számára. Az ezekből az iskolákból kikerülő legjobb diákok állami támogatással teljes munkaidős profikká váltak.

A játékot a szovjet felsőbbrendűség szimbólumaként és a világszínpadon való fölényének kifejezésére szolgáló eszközként is népszerűsítették. A szovjet sakk stratégia kivételes eredményeket hozott. 1948-tól kezdve a szovjet és orosz nagymesterek, köztük Mihail Botvinnik, Vaszilij Szmiszlov, Borisz Szpasszkij, Anatolij Karpov, Garri Kasparov és Vlagyimir Kramnik szinte megszakítás nélkül tartották a világbajnoki címet 2007-ig. Az egyetlen kivételt egy amerikai kihívó jelentette, aki a hidegháború csúcspontján elnyerte a nemzetközi közösség szívét és elméjét.

Bobby Fischer olyan sakkzseni volt, amilyet az Egyesült Államok még soha nem látott. 14 évesen megnyerte első, rekordnak számító nyolc amerikai bajnokságát, majd 15 évesen a valaha volt legfiatalabb nagymester lett, megdöntve ezzel azt a rekordot, amelyet korábban az a férfi tartott, akit évekkel később a világbajnokságon kihívott: Borisz Szpaszkij.

Tíz évnyi sikerek és kudarcok után Fischer a korábbi szovjet bajnokok, Mark Taimanov és Tigran Petrosian ellen elért domináns teljesítményével biztosította helyét a 1972-es világbajnokságon, ahol a szovjet bajnok Spasskyval került szembe a döntőben.

A hidegháború idején zajló mérkőzés mindkét versenyző számára nagy politikai elvárásokkal járt.

A mérkőzés azonban kis híján elmaradt, mivel az excentrikus Fischer a mérkőzés feltételeivel, helyszínével és a nyereményalappal kapcsolatos kérdések miatt kilépéssel fenyegetőzött. Állítólag Henry Kissinger, az akkori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó telefonhívása változtatta meg az amerikai játékos véleményét.

Fischer legyőzte Spasskyt, és közel egy évszázad után az első amerikai sakkvilágbajnok lett. Az ideológiai csatát az Egyesült Államok nyerte, mivel a nyugati média Fischert a szovjet gépezetet legyőző magányos amerikai zseniként mutatta be. A győzelem véget vetett a szovjetek 24 éves világbajnoki uralmának, és Fischer egy éjszaka alatt híressé vált hazájában.

Kivételes teljesítménye ellenére Fischer nem volt hajlandó megvédeni címét a következő világbajnokságokon, így a szovjet nagymester és legfőbb rivális, Anatolij Karpov lett a világbajnok. A Szovjetunió 1990-es összeomlása után is továbbra is domináns erő maradt a versenyen.

hirdetés

Szerző: Mohamed Keita (in: Human Rights Foundation)

The post A sport és a diktátorok története (4. rész): Szovjet sportpropaganda appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

Még jóval az ókori Görögországban megrendezett első olimpiai játékok előtt is a sportot használták a tömegek figyelmének elterelésére, a külpolitika tesztelésére, a diplomáciai feszültségek enyhítésére, valamint politikai és társadalmi üzenetek közvetítésére. A modern korszakban az autoriter rezsimek kihasználták a sport népszerűségét a populáris kultúrában, hogy kifinomult soft power stratégiával manipulálják a hazai és globális közvéleményt.

Ez a négyrészes sorozat a diktátorok sportot politikai indoktrináció, nemzeti konszenzus, a tömegek figyelmének elterelése, a soft power és a presztízs globális kivetítése, valamint a nemzetközi diplomácia céljára való felhasználásának történetét vizsgálja, elemzi annak ókori gyökereit, népszerűségét a 20. századi diktátorok körében, valamint modernkori fejlődését.

Ez a cikk azt vizsgálja, hogy a 20. század néhány legsúlyosabb emberi jogok megsértője hogyan biztosította magának a kor legrangosabb nemzetközi sporteseményeinek rendezési jogát vagy szponzorálását, gyakran ellentmondásos háttéralkuk, lobbizás és a sportot irányító, minden felelősségre vonhatóság felett álló és alig átlátható sportszervezetek politikailag motivált döntései révén.

Franco futballja: spanyol nacionalizmus és diplomácia

A második világháború után Európában egyetlen fasiszta diktátor maradt életben: Francisco Franco tábornok, aki Hitler és Mussolini katonai támogatásával győzedelmeskedett a spanyol polgárháborúban.

A polgárháború után, 1941-ben a diktátor rendelettel létrehozta a Delegación Nacional de Deportes nevű állami intézményt, amely minden sporttevékenységet és intézményt – beleértve a spanyol nemzeti olimpiai bizottságot is – az egypárti totalitárius rezsim ellenőrzése alá vonta. A rendelet a sportot „a spanyol ember teljes körű oktatásának egyik fő eszközeként” jellemezte, és a kormányzó FET pártot nevezte meg „minden sportágösztönzésének és irányításának” fő felelőseként. A „Generalissimo” politikai céljaira kihasználta a futball növekvő népszerűségét, mint a nemzet fő szórakozási formáját, valamint a közvélemény vágyát a normális állapotok visszaállítására. A televíziós futballmérkőzés közvetítések lehetővé tették a frankista rezsim számára, hogy a polgárokat távol tartsa az utcáktól a Nemzetközi Munkásnapon, amelyet rezsimje tiltott.

Franco a kasztíliai spanyolt akarta bevezetni Spanyolország egyetlen egységes nyelveként, betiltva az egyéb regionális nyelveket. Külön rendeletet adott ki, amelyben elrendelte a futballkluboknak, hogy ezt betartsák. De olyan régiókban, mint Katalónia és a Baszkföld, a futballstadionok lettek azok a fő helyszínek, ahol az emberek beszélhették a saját nyelvüket, énekelhettek és tömegesen kifejezhették kulturális identitásukat. Az 1950-es években a Real Madrid sikerei felkeltették Franco rezsimjének figyelmét.

Mivel a madridista klub az 1950-es években egymás után nyerte az európai trófeákat, és három sztárjuk – Puskás, Di Stéfano és Gento – egyre népszerűbbé vált Spanyolországon kívül, a frankista rezsim ezt a sikert akarta kihasználni, hogy lágyítsa imázsát és kilépjen a diplomáciai elszigeteltségből, amelyben a második világháború vége óta szenvedett. Ezt aláhúzva Franco külügyminisztere, Fernando Maria Castiella 1957-ben kijelentette: „A Real Madrid a sportszerűség stílusa. Ez a legjobb nagykövetség, amink valaha volt.”

1964-ben Spanyolország rendezte a második UEFA Európa-bajnokságot, amelyet akkor még Európai Nemzetek Kupájának neveztek. A La Furia névre keresztelt spanyol csapat végigjutott a kieséses szakaszon, és végül a döntőben a rezsim politikai főellenségével, a Szovjetunióval találkozott. Négy évvel korábban Franco megtiltotta a spanyol csapatnak, hogy Moszkvába utazzon a versenyre, attól tartva, hogy a Szovjetunió La Furia gyenge teljesítményét felhasználná propagandájában a jobboldali diktatúrája ellen.

Négy évvel később Franco beleegyezett, hogy Spanyolország a döntőben szembeszálljon a Szovjetunióval, és még a helyszínen is megnézte, ahogy csapata megnyeri a tornát. A „nemzeti csapat diadala megerősítette a diktátor imázsa körüli hazai kohéziót”, és a rezsim által ellenőrzött sajtó „közvetlenül összekapcsolta a futball eredményeit a frankizmusnak tulajdonított sikerekkel”. A győzelem arra ösztönözte a rezsimet, hogy teljes mértékben felkarolja „a sport sikereit és a sportesemények szervezését, mint soft power stratégiát, hogy befolyásolja a rezsimről kialakult külföldi véleményeket”.

Spanyolország 1964-es győzelme ritka sportdicsőséget jelentett a Generalissimo számára, aki látta, hogy Spanyolország nem jutott be a 1954-es és 1958-as világbajnokságokra, és a következő két világbajnokságon is gyengén teljesített.

Brazília: Pelé és a tábornokok

Brazília számára viszont az 1950-es évek vége és az 1960-as évek aranykorszakot jelentettek, amikor Pelé és más sztárok is megjelentek, és a Seleção 12 év alatt négy FIFA világbajnokságból hármat megnyert.

Ennek közepén, 1964-ben a brazil katonaság puccsal megragadta a hatalmat, és az országot katonai diktatúrába és az ellenzék elnyomására sodorta. 1969 októberében Emílio Garrastazu Médici tábornok, aki egy futballrajongó volt, intenzív politikai ellenőrzést gyakorolt a brazil futball felett. Hivatalba lépése után kevesebb mint egy hónappal Médici behívatta Pelét az irodájába, hogy gratuláljon a csatárnak 1000. góljához. Tudatában annak, hogy milyen hatással van rá, ha Pelé népszerűségéhez köti magát, Médici az eseményt egy nagyszabású, televíziós közvetítésű látványossággá alakította.

A diktatúra ezután a 1970-es világbajnokság megnyerését tette legfőbb politikai céljává. Médici rezsimje nyomást gyakorolt Pelére, hogy vonja vissza korábbi döntését, miszerint nem vesz részt a tornán. Emellett leváltotta a brazil válogatott edzőjét, João Saldanhát, miután az utóbbi, a diktatúra nyílt kritikusaként, a világbajnokság sorsolására utazása során bátran terjesztett egy dossziét, amelyben 3.000 politikai fogoly és a rezsim által megkínzott és meggyilkolt több száz áldozat adatait részletezte.

Médici kihasználta Brazília hatalmas sikerét, és a győzelmet „a nemzeti fejlődésért folytatott küzdelmünkbe vetett hit növekedésének” tulajdonította. A rezsim a csapat világbajnoksági himnuszát, a „Forward Brazil”-t tette hivatalos dalává, és Pelé játék közbeni fotóira nyomtatta szlogenjét („senki sem fogja vissza Brazíliát”). Négy évvel később Pelé szembeszállt a rezsim nyomásával, hogy az emberi jogok megsértése ellen tiltakozásul ne játsszon a 1974-es világbajnokságon.

„A katonaság megpróbált kényszeríteni” – mondta 1999-ben. „De az a történet a kínzásról visszatartott.”

Mobutu Zaireje: futball, Pelé és a „Rumble in the Jungle”

A brazil tábornokok a világ számos diktátora között voltak, akik fotózásra vágytak Pelé-vel. Kongó diktátora, Mobutu Sese Seko is köztük volt.

1967-ben Mobutu két évvel korábban végrehajtott puccs után egypárti totalitárius rendszert épített ki. Ez volt Mobutu második puccsa, miután 1960-ban megdöntötte a függetlenségért küzdő Patrice Lumumba demokratikusan megválasztott kormányát (akit a következő évben kivégezett). Mobutu gyorsan felismerte a futball erejét, amely nemzeti konszenzust teremtett rezsimje mögött, és tompította azokat az etnikai és politikai megosztottságokat, amelyek 1960 és 1964 között polgári zavargásokhoz és lázadásokhoz vezettek ebben a Nyugat-Európával közel egy méretű, hatalmas és heterogén országban.

A diktátor futballprojektjének sarokköve egy erős nemzeti csapat felépítése volt, amelyet személyesen kedvenc állata után Les Léopards-nak (a leopárdok) nevezett el. 1967-ben Mobutu néhány legjobb nemzetközi futballcsapatot csábított el, hogy barátságos mérkőzéseket játsszanak a Les Léopards ellen a kongói fővárosban, Kinshasában, például Ghána nemzeti csapatát, a brazil Olaria Atlético Clube klubot és Pelé klubját, a Santos F.C.-t. A kezdeményezés sikeres volt, mivel a diktátor fotózási lehetőséget kapott Pelével, és a Les Léopards a következő évben Afrika bajnokává koronázták. Ez volt a kongói labdarúgás (mind a klubok, mind a válogatott) aranykora, amely 1974-ig tartott, amikor a Les Léopards megnyerte második Afrikai Nemzetek Kupáját, és az első fekete-afrikai nemzet lett, amely kvalifikálta magát az az évi FIFA világbajnokságra (addigra Mobutu átnevezte az országot Zairére).

A csapat azonban gyengén teljesített a világbajnokságon, mivel a játékosok tiltakoztak Mobutu kegyencei által elsikkasztott fizetésük miatt. A korrupció Mobutu kleptokratikus rezsimjének szimbóluma volt: a diktátor és kegyencei kifosztották az ország gazdag ásványkincseit, és a vagyont pazar életmódra és extravagáns hiúsági projektekre költötték.

1974-ben Mobutu számára még jobb idők vártak, mivel a bokszpromóter Don King 10 millió dolláros nyereményalapot akart összegyűjteni egy nehézsúlyú bokszmérkőzésre Muhammad Ali és George Foreman között. A „Only in America: The Life and Crimes of Don King” című könyvben Jack Newfield elmeséli, hogy Fred Weymar, Mobutu tanácsadója, felkereste Hank Schwartzt, King kíséretének egyik tagját. „Mobutu egy nemzetközi extravagáns eseményt akart rendezni” – írja Newfield –, „hogy Zairét a térképre helyezze, és előnyt szerezzen riválisával, Idi Aminnal szemben az afrikai kontinens vezetőjének képzeletbeli versenyében”.

Megállapodás született arról, hogy Ali-t elhozzák Zaire fővárosába, Kinshasába. Mobutu 10 millió dollárt vett ki az állami kincstárból (Zaire éves költségvetésének 3%-a), egy olyan időszakban, amikor Zaire gazdasága megroggyant a réz, az ország fő exportcikkének árának hirtelen zuhanása miatt. A megállapodás szerint a mérkőzésből származó nyereség 42%-a (több mint 50 millió dollár) közvetlenül Mobutu zsebébe került.

A „The Rumble in the Jungle” néven híressé vált eseményt sokan „a 20. század vitathatatlanul legnagyobb sporteseményének” tartják. A mérkőzés akkoriban a világ legnézettebb élő televíziós közvetítése volt, több mint 1 milliárd ember nézte, ahogy Ali a nyolcadik menetben kiütötte Foremant. Mobutu számára a mérkőzés nemcsak fotózási lehetőséget jelentett két híres bokszolóval, pénzt a személyes kasszájába és nemzetközi presztízst, hanem a romló gazdasági helyzet miatt növekvő társadalmi elégedetlenséget is csillapította.

A zaireiak viselték a leginkább Mobutu túlkapásainak következményeit, amelyek végül az ország csődjéhez vezettek. Alig egy évvel a „Rumble in the Jungle” után a filippínó kleptokratikus diktátor, Ferdinand Marcos Mobutu nyomdokaiba lépett, és szponzorálta saját presztízs bokszgáláját Ali és Joe Frazier részvételével, amelynek címe „Thrilla in Manilla” volt. Marcos az eseményt arra használta, hogy meggyőzze a nemzetközi közvéleményt arról, hogy nem veszíti el az ország feletti ellenőrzését a növekvő ellenzék és a brutális rezsim elleni lázadás ellenére.

Videla tábornok és az 1978-as világbajnokság

1966 júliusában katonai puccs történt Argentínában, a harmadik 11 év alatt. Egy héttel később a FIFA az országnak ítélte a 1978-as világbajnokság rendezési jogát.

1976-ra, egy rövid demokrácia utáni időszak után, egy újabb katonai puccs az országot a modern argentin történelem legsötétebb és legvéresebb fejezetébe sodorta: Argentína „piszkos háborújába”, amelyben több tízezer ember szenvedett kínzást, gyilkosságot és eltűnést a junta marxista gerillák és általában a disszidensek elleni könyörtelen kampányában. A kritikákkal szembesülve Jorge Rafael Videla tábornok rezsimje a világbajnokság szervezését elsődleges prioritássá tette, mint kényelmes PR-füstfüggönyt.

A globális bojkott kampányra és a média kritikájára reagálva a junta reklám- és PR-kampányokba fektetett be, amelyek filmeket, turisztikai promóciós plakátokat és olyan hírességekkel való promóciós turnékat tartalmaztak, mint az argentin Formula-1-es bajnok Juan Manuel Fangio. A FIFA elnöke, João Havelange, aki brazil származású és szoros kapcsolatban állt hazája katonai rezsimével, figyelmen kívül hagyta a tiltakozásokat.

1978 júniusában a Buenos Aires-i Monumental Stadionban Videla a békéről és a barátságról szóló beszéddel nyitotta meg a tornát. Előre láthatóan, nyilvánvaló viták, például belpolitikai kérdések, valamint beavatkozás és mérkőzésmanipuláció vádjai árnyékolták be a tornát, amelyen Argentína diadalmaskodott. Egy bizarr, de sokatmondó fordulatként a junta börtöneiben túlélő politikai foglyok azt állították, hogy kínzóik arra buzdították őket, hogy a mérkőzések alatt Argentínának szurkoljanak.

Argentína győzelme megadta a viszonylag új katonai juntának a szükséges mentőövet, és visszavetette a rezsimet elszigetelni kívánó erőfeszítéseket.

Hét évvel a vitatott világbajnokság után Videlát gyilkosságért elítélték és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

A sportok fasiszták, diktátorok és katonai vezetők általi kihasználása hírnevük tisztára mosása és hatalmuk legitimálása érdekében szinte végtelen példák sorát eredményezi. Ez a gyakorlat, amely a mai napig fennmaradt, azt mutatja, hogy

a modern autokraták értékes tanulságokat vonnak elődeik hibáiból, és mesteri módon alkalmazzák a sportot, mint a puha hatalom befolyásos eszközét.

A történelem tanulságai aláhúzzák, hogy a sportpálya nem csupán az atlétikai teljesítmények színtere, hanem egy csatatér is, ahol az autokraták nemzetközi befolyásért és legitimitásért versengenek.

hirdetés

Szerző: Mohamed Keita is a senior policy officer (in: Human Rights Foundation)

The post A sport és a diktátorok története (3. rész): A második világháború utáni „puha” diktátorok appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

Még jóval az ókori Görögországban megrendezett első olimpiai játékok előtt is a sportot használták a tömegek figyelmének elterelésére, a külpolitika tesztelésére, a diplomáciai feszültségek enyhítésére, valamint politikai és társadalmi üzenetek közvetítésére. A modern korszakban az autoriter rezsimek kihasználták a sport népszerűségét a populáris kultúrában, hogy kifinomult soft power stratégiával manipulálják a hazai és globális közvéleményt.

Ez a négyrészes sorozat a diktátorok sportot politikai indoktrináció, nemzeti konszenzus, a tömegek figyelmének elterelése, a soft power és a presztízs globális kivetítése, valamint a nemzetközi diplomácia céljára való felhasználásának történetét vizsgálja, elemzi annak ókori gyökereit, népszerűségét a 20. századi diktátorok körében, valamint modernkori fejlődését.

Ez a cikk azt vizsgálja, hogy a 20. század néhány legsúlyosabb emberi jogok megsértője hogyan biztosította magának a kor legrangosabb nemzetközi sporteseményeinek rendezési jogát vagy szponzorálását, gyakran ellentmondásos háttéralkuk, lobbizás és a sportot irányító, minden felelősségre vonhatóság felett álló és alig átlátható sportszervezetek politikailag motivált döntései révén.

Mussolini: a „sportdiktátor” és az 1934-es FIFA világbajnokság

Az 1920-as években a fasizmus felemelkedett Európában, kezdve Benito Mussolini feketeinges mozgalmával, amely 1922-ben ragadta magához a hatalmat Olaszországban. Mussolini úttörő szerepet játszott a sport politikai propaganda, társadalmi kontroll és nemzetközi soft power kiterjesztés céljára való felhasználásában.

Ennek jegyében a fasiszta rezsim központosított nemzeti politikákat dolgozott ki, hogy az olasz társadalmat sportnemzetté alakítsa, összekapcsolva a sportot egy új nemzeti identitás, az egészség és a katonai felkészültség kialakításával. A népszerű képalkotás Mussolinit sportolóként ábrázolja, egy fotón a félmeztelen diktátor díszíti a francia Vu magazin 1937. januári címlapját, „Mussolini: a sport diktátora” címmel. A calcio, vagyis a futball népszerűségével a fasiszta rezsim futballstadionok építésébe fektetett be, hogy elérje a közembereket, és az úgynevezett „új olasz” hipermaszkulinitásán alapuló nacionalizmust és fasiszta felsőbbrendűséget ápolja.

1932-ben, amikor a FIFA, a világ futballját irányító szervezet, megadta Olaszországnak a második labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát, Mussolini lehetőséget látott arra, hogy a világ színpadán nagyot alakítson és népszerűsítse a fasizmust. „ A világbajnokság végső célja az lesz, hogy megmutassa a világnak, mi a sport valódi fasiszta ideálja” – mondta Giorgio Vaccaro tábornok, Mussolini által kinevezett olasz szövetség elnöke. A rezsim 3,5 millió lírát fektetett a rendezvény megrendezésébe, amelyet erősen politizált és megrendezett, ami arra késztette Jules Rimet FIFA-elnököt, hogy kijelentse: „Az a benyomásom, hogy valójában nem a FIFA szervezte a világbajnokságot, hanem Mussolini.”

A világbajnokság csúcspontja a fasista Olaszország és a kommunista vezetésű Csehszlovákia közötti, geopolitikai tétű döntő mérkőzés volt a Nemzeti Fasiszta Párt stadionjában (Stadio Nazionale del PNF) Rómában, Mussolini jelenlétében. Az olasz győzelem hatalmas siker volt az olasz diktátor számára, aki megragadta az alkalmat, hogy grandiózus látványosságot rendezzen, és saját, kifejezetten erre az alkalomra készített trófeáját adta át az olasz csapatnak: a Coppa del Duce-t, egy hatalmas, fasiszta témájú trófeát, amely az hivatalos trófeát is elhomályosította.

Az évek során különböző jelentések számos vitát tettek közzé, amelyek arra utaltak, hogy a tornát valószínűleg beárnyékolta Mussolini beavatkozása a játékvezetésbe és az olasz edzőre és játékosokra gyakorolt nyomás.

Négy nappal Olaszország 1934-es diadalmaskodása után Mussolini és a német fasiszta diktátor, Adolf Hitler találkozott Velencében először. Tizenhat hónappal később Mussolini megszállta Etiópiát, 1937-ben pedig kivonta Olaszországot a Nemzetek Szövetségéből, tiltakozásul a megszállás miatt bevezetett nemzetközi szankciók ellen. 1938 márciusában Hitler megszállta Ausztriát Mussolini támogatásával. Mindez nem akadályozta meg Mussolini olasz labdarúgó-válogatottját abban, hogy aranyérmet szerezzen az 1936-os olimpián, és az 1938-as világbajnokságon elsőként megvédje bajnoki címét. Mindkét győzelem megerősítette Mussolini diktatórikus rendszerét, és segítette őt a fasizmus további terjesztésében.

Az 1936-os náci olimpia

Hitler a sportot is fegyverként használta a nacionalista propaganda eszközeként, különösen az 1936-os olimpiai játékok alkalmával a náci Németországban.

1931-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Berlinnek ítélte az 1936-os nyári olimpiai játékok rendezési jogát – ez a döntés jelképezte Németország visszatérését a világközösségbe az első világháborúban elszenvedett vereséget követő elszigeteltség után. De 1933-ban Hitler Németország kancellárja lett, és gyorsan a nemzet törékeny demokráciáját egypárti diktatúrává alakította, amely üldözte a kisebbségeket, például a zsidókat és a romákat, valamint az összes politikai ellenzéki és disszidens személyt. Ugyanebben az évben megnyílt az első koncentrációs tábor Dachauban.

A náci propaganda a sport képeit használta az „árja” faji felsőbbrendűség és fizikai erő mítoszának ápolására. A náci művészek idealizálták a sportolókat, hangsúlyozva jól fejlett izomzatukat, hősi erejüket és a látszólag árja arcvonásaikat. Míg a nácik lenézték az olimpiát és azt, amit az képviselt, Hitler támogatta a játékok megrendezését, mert azok összhangban álltak politikai érdekeivel, többek között a munkanélküliség csökkentésével, Berlin infrastruktúrájának javításával az olimpiai infrastruktúra kiépítésével, valamint a náci „felsőbbrendűség” bemutatásával a világ színpadán.

Nemzetközi bojkottmozgalom alakult ki, különösen az Egyesült Államokban, de a náci rezsim szövetségeseket talált az amerikai NOB-tagokban, Charles Sherrillben és Avery Brundage-ban.

Brundage a sport és a politika szétválasztásának híve volt, és arra buzdította az amerikai sportolókat, hogy maradjanak ki a „jelenlegi zsidó-náci vitából”. A valóságban Sherrill és Brundage mindketten náci szimpatizánsok voltak, akik Németországból visszatérve dicsérő szavakkal illették a náci rezsimet. Sherrill levelet írt Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek, amelyben dicsérte Hitler személyiségét. „Sokat tanulhatunk Németországtól. Az intelligens, jótékony diktatúra a leghatékonyabb kormányzati forma” – mondta Brundage 1936 októberében egy nácibarát gyűlésen a New York-i Madison Square Gardenben. Ez nem akadályozta meg Brundage-t abban, hogy 1952 és 1972 között az IOC elnöke legyen. Évtizedekkel később a Simon Wiesenthal Központ azt állította, hogy bizonyítékot talált arra, hogy Brundage-nak és egy másik IOC-vezetőnek, Henri de Baillet-Latour grófnak a náci rezsim megvesztegetést ajánlott fel azért, hogy az olimpiai charta és szellem ellenére támogassák a berlini játékokat.

Brundage és Sherill ugyan felülkerekedtek az Amerikai Olimpiai Bizottságon, de a bojkott fenyegetésével járó nyilvános nyomás arra késztette a bizottságot, hogy kompromisszumot kössön a náci rezsimmel az amerikai részvételről: Hitler beleegyezett, hogy enyhíti a náci párt szigorú tilalmát a zsidó sportolók olimpiai részvételére vonatkozóan.

Végül a náci rezsim rendezte meg az első televízióban élőben közvetített olimpiai játékokat, nyitottság és egység látszatát keltve a Führer mögött. Hitler rezsimje felfüggesztette a zsidó közösség elleni kampányát, és még a berlini újságosok tulajdonosait is arra utasította, hogy távolítsák el polcaikról az antiszemita náci rágalmazó újságot, a Der Stürmert, hogy ne riasszák el a nemzetközi vendégeket. Még akkor is, amikor a fekete amerikai Jesse Owens négy aranyérmet nyert atlétikában, a német média fenntartotta a látszatot, és rasszizmus nélkül dicsérte teljesítményét.

A nácik ellenzőinek a berlini olimpiai stadion ideiglenes menedéket és menekülést jelentett a náci terror uralma elől, ami lehetővé tette számukra, hogy csatlakozzanak az Owens-t üdvözlő skandáláshoz. „Az olimpiai stadionban biztonságban voltunk. A Gestapo nem tudott letartóztatni 100.000 nézőt, akiknek valószínűleg a fele külföldi volt, az egész világ szeme láttára” – írta Wolf von Eckardt.

A nézők és a látogatók azonban nem tudták, hogy az olimpia mindössze 35 kilométerre délre zajlott attól a helytől, ahol a náci rezsim néhány héttel az olimpia előtt megkezdte a Sachsenhausen koncentrációs tábor építését. Alig néhány héttel a berlini olimpia előtt polgárháború tört ki Spanyolországban, és Hitler rezsimje már háborút indított ott.

Ennek ellenére a náci rezsim hatalmas sikert aratott. Németország messze a legtöbb érmet szerezte az olimpián, és a mai napig az 1936-os olimpiai játékokat a sporton keresztül megvalósított soft power egyik legsikeresebb példájaként emlegetik.

A Japán Birodalom 1940-es olimpiája, ami soha nem valósult meg

A berlini játékok alatt a NOB megadta a következő olimpia rendezési jogát Tokiónak, a Japán Birodalom fővárosának, amely 1933-ban, miután kilépett a Nemzetek Szövetségéből a Mandzsúria megszállása miatt, nemzetközi kitaszítottá vált. Csakúgy, mint a fasiszta Olaszország és a náci Németország, a japán militarista rezsim is az olimpia rendezését a hatalom és a presztízs kiterjesztésének lehetőségeként tekintette a világ színpadán.

A pályázatot egy titkos alkukapcsolat révén biztosította Mussolinivel, aki beleegyezett abba, hogy Róma visszavonja a 1940-es játékok megrendezésére irányuló pályázatát, cserébe azért, hogy Tokió támogatja Róma pályázatát a 1944-es játékok megrendezésére, és megígéri, hogy leállítja a fegyverek eladását Etiópiának, amely olasz katonai invázióval és megszállással szembesült. Ezenkívül Japán felajánlotta, hogy támogatja a sportolók utazási költségeit, és 100.000 dollárt költött arra, hogy a NOB-ot és annak elnökét, Henri de Baillet-Latour grófot 20 napos, minden költségét fedező tokiói látogatásra invitálja. Japán azonban elvesztette az olimpia rendezési jogát. 1938 júliusában – kevesebb mint hat hónappal azután, hogy csapataik akár 300.000 embert mészároltak le a kínai Nanking városában a Kínában folytatott agresszív háború során. A második világháború miatt a 1940-es olimpia soha nem került megrendezésre.

hirdetés

Szerző: Mohamed Keita is a senior policy officer (in: Human Rights Foundation)

The post A sport és a diktátorok története (2. rész): A fasizmus felemelkedése appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.

Még jóval az ókori Görögországban megrendezett első olimpiai játékok előtt a sportot már használták külpolitikai célokra, diplomáciai feszültségek enyhítésére, valamint politikai és társadalmi üzenetek közvetítésére. Az elmúlt évtizedben azonban egyre inkább elterjedt az a riasztó tendencia, hogy az autoriter rezsimek a sportot eszközként használják hírnevük tisztára mosására és az emberi jogi visszaélések elterelésére. Ezt a folyamatot sportmosdatásnak nevezik.

Ez a négyrészes sorozat a sportmosdatás történetét vizsgálja, elemzi annak ősi gyökereit, a 20. századi diktátorok körében való népszerűségét és modern kori fejlődését.

Az 416-os olimpiai játékokon az athéni államférfi és hadvezér, Alkibiadész hét csapatot indított az egyik legrangosabb olimpiai versenyszámban, a négyes fogatú szekérversenyen, az úgynevezett quadrigán.

Ez a gazdagság és hatalom lenyűgöző bemutatása volt, amelyet gondosan úgy rendeztek meg, hogy Alkibiadészt megállíthatatlan erőként mutassák be. Ő győztesen került ki a versenyből, míg a többi csapata a második és a negyedik helyet szerezte meg. Ilyen eredményre még soha nem volt példa a pánhellén játékokon.

Az olümpiai győzelem státuszt és befolyást biztosított a sportolóknak, és a görög társadalom elitjébe repítette őket. Alkibiadész azonban nem hétköznapi győztes volt. Kihasználva így megalapozott politikai helyzetét, győzelmét arra használta, hogy népszerűségét növelje és Athénról mint félelmetes és találékony városról alakítsa ki a képet, ami kulcsfontosságú narratíva volt a Spártával vívott peloponnészoszi háború csúcspontján, amelyet Athén éppen elveszített.

Visszatérése után, mint bajnok, Alkibiadész a játékokon elért sikerét arra használta, hogy meggyőzze a közgyűlést, hogy nevezze ki őt az athéni szicíliai hadjárat vezetőjévé.

„Athéniak, másoknál is inkább nekem kell átvennem a vezetést. És úgy gondolom, hogy én erre méltó vagyok” – idézi Thuküdidész Alkibiadész beszédét. „Az olimpiai játékokon elért kiváló teljesítményem alapján a görögök azt feltételezték, hogy városunk nagyon hatalmas és nagyobb, mint amilyen valójában. A szokás szerint az ilyen teljesítményeket tiszteletreméltónak tartják, és azok nem maradhatnak hatalomról szóló hatás nélkül.”

Bár a hadjárat az athéni erők vereségével végződött, Alkibiadész olimpiai diadala az egyik legkorábbi példa arra, hogy egy politikus sportot használt politikai manőverezésre – ez a folyamat ma sportmosdatás néven ismert.

A sportmosdatás – egy kifejezés, amely először 2015-ben, az azerbajdzsáni Bakuban megrendezett Európa Játékok előtt vált ismertté – általánosságban a sport felhasználását jelenti, elsősorban rendezvények szervezésén vagy csapatok szponzorálásán keresztül, a kedvezőbb közvélemény kialakítása és a figyelem elterelése érdekében. A taktika népszerű az autoriter rezsimek körében, amelyek közül sokan fegyverként használják a sportot, beleértve olyan megaeseményeket is, mint a FIFA világbajnokság és az olimpiai játékok, hogy javítsák nemzetközi hírnevüket, miközben elterelik a figyelmet a rossz emberi jogi helyzetről.

A Perzsa-öböl gazdag teokratikus monarchiái új magasságokba emelték a sportmosdatás gyakorlatát azáltal, hogy példátlan beruházásokat hajtottak végre a világ legjelentősebb sportmárkáiba.

Míg a gazdag rezsimek látszólag tökéletesítették a sportmosdatás folyamatát, a jelenlegi trend mögött álló alapgondolatok egy része több ezer évre nyúlik vissza, jóval Alkibiadész legendás futása előtt a 416-os játékokon.

A legtöbb ember számára az ókori sportok története elsősorban a klasszikus ókorra koncentrálódik, főként a görög és római sportokról szóló számtalan forrás miatt. A sport azonban a mediterrán elődök, köztük az egyiptomiak körében is népszerű volt.

A birkózás különösen népszerű volt az ókori egyiptomiak körében. A sport gyakran megjelent az egyiptomi művészetben, beleértve a Ptahhotep (i. e. 2300) ókori királyság sírjában található kiterjedt jeleneteket is. A legjelentősebb jelenet azonban Ramszesz III templomában, Medinet Habuban került elő, ahol egy Ramszesz II idejéből származó birkózómérkőzés részletes ábrázolása adta nekünk a sport politikai jellegének, valamint a birodalmak felemelkedésében betöltött szerepének vitathatatlanul legkorábbi példáját.

A mérkőzés egy egyiptomi és egy núbiai között zajlott, Ramszesz nemzetközi udvara pedig a közönséget alkotta. A nézők között voltak núbiai diplomaták is, akik végignézték, ahogy etnikai társaikat legyőzik a hatalmas egyiptomiak – ez szimbolikusan mutatta be Egyiptom dominanciáját a régió szomszédai felett. A Medinet Habu frízek utolsó szakasza egy győztes egyiptomi birkózót ábrázolt, aki legyőzött núbiai ellenfelének felett állt. A győztest ünneplik, míg a legyőzött ellenfél kénytelen elismerni vereségét azzal, hogy a fáraó előtt megcsókolja a földet.

A Medinet Habu fríz rávilágított a birkózás politikai szerepére, különösen a fáraó erejének és a szomszédos Núbia feletti regionális fölényének szimbólumaként, még akkor is, amikor az utóbbi befolyása nőtt.

Ez a gyakorlat több ezer évvel később is fennmaradt az ókori Görögországban. Az olimpiai játékok például nem csupán egy sportversenyeket magában foglaló vallási ünnepség voltak. Lehetőséget nyújtottak a városállamoknak, hogy háborúskodás nélkül mutassák meg hatalmukat és erejüket. Az olimpiák győzteseit legyőzhetetlenség aurája övezte, amely tükrözte városállamukat.

A városállamok az olimpiákat nemcsak arra használták, hogy dominanciájukat érvényesítsék riválisaik felett, hanem politikai kérdések megvitatására, politikai és katonai szövetségek kialakítására, és esetenként a háborúzó államok közötti kapcsolatok felmelegítésére is, ha csak ideiglenesen is.

Miután Görögországot 146-ban beolvasztották a Római Birodalomba, az olimpiai játékok drasztikus hanyatlásnak indultak. Kr. u. 67-ben Nero római császár úgy döntött, hogy részt vesz a 211. olimpián. Indult a szekérversenyeken, és bevezette a zene, a költészet és a színészet versenyeket – mind olyan területeket, amelyek tükrözték személyes érdeklődését. Ezt követően minden versenyszámban győztesnek nyilvánították, beleértve a tízlovas szekérversenyt is, amelyből a verseny közben kiesett.

Nero halála után az olimpiai hatóságok érvénytelennek nyilvánították győzelmeit.

A rómaiak is folytatták a saját formájukat a sportmosdatásnak, egy gyakorlatot, amelyet kenyér és cirkusz néven ismerünk. A kifejezés, amely a római szerző Juvenalis egyik versében jelent meg, azt a folyamatot írja le, ahogyan a római uralkodók ingyenes étellel és erőszakos szórakozással terelték el a nép figyelmét, utóbbi a Colosseumban rendezett sportesemények formájában valósult meg. A legnépszerűbb események akkoriban a gladiátorjátékok voltak.

Juvenalis versében okosan rámutatott arra, ami ma is releváns:

“… a római polgárok, akik egykor intelligens és politikailag elkötelezett nép voltak, aktívan elcserélték hatalmukat és befolyásukat értelmetlen szórakozásra, így Róma zsarnoki uralkodói szabad kezet kaptak a politikai élet minden területének irányításában …”

A történelem során a sportmosdatás visszhangja az ókori egyiptomi hatalomfitogtatásoktól az ókori görög olimpiai játékok rangos versenyein át a római kenyér és cirkuszok grandiózus látványosságáig visszhangzik. Az ókori gyakorlatokat és azok modernkori megfelelőit az a közös szál köti össze, hogy a sportot politikai célokra használják fel.

Akár az ókori amfiteátrumokban, akár a mai arénákban, stadionokban, a sportmosdatás továbbra is hatékony eszköz a figyelem elterelésére, a pozitív imázs kialakítására és a hatalom megszilárdítására.

hirdetés

Szerző: Mohamed Keita is a senior policy officer (in: Human Rights Foundation)

The post A sport és a diktátorok története (1. rész): Ramszesz II-től a római kenyér és cirkuszokig appeared first on SPORTORVOS.hu PORTÁL.