Hajnali fél hat. A szálloda folyosóján még csend van, de néhány szoba mögött már órák óta nem alszik senki. Az egyik judós vastag melegítőben járkál fel-alá, hátha sikerül még néhány dekagrammot elveszítenie. Egy birkózó a mérlegen áll újra és újra, remélve, hogy a szám végre a kívánt érték alá csúszik. Egy fiatal ökölvívó szája teljesen kiszáradt, de nem mer inni, mert attól tart, hogy nem fér majd bele a súlycsoportjába. Mire a legtöbb ember felébred, ezek a sportolók már túl lesznek a nap egyik legfontosabb kihívásán. Nem az ellenfél legyőzésén, nem egy taktikai feladaton és nem egy fizikailag megterhelő edzésen, hanem azon, hogy átjussanak a mérlegelésen.

A súlycsoportos sportágak világában a testsúly nem egyszerű adat. Sokszor stratégiai fegyver, pszichológiai tényező és teljesítménybefolyásoló eszköz egyszerre. Éppen ezért alakult ki az a sajátos kultúra, amelyet a sportolók egyszerűen csak befogyasztásnak neveznek. A cél látszólag egyszerű: a mérlegeléskor a lehető legalacsonyabb súlyt mutatni, majd a versenyig visszaszerezni az elvesztett kilogrammok egy részét. A folyamat azonban jóval összetettebb annál, mint amit a mérleg számai sugallnak. A gyors súlyvesztés mögött ugyanis nem csupán táplálkozási kérdések állnak, hanem komoly élettani, pszichológiai és sportegészségügyi problémák is.

Hogyan vált a fogyasztás a sport részeként elfogadott gyakorlattá?

A súlycsoportok létrehozása eredetileg a versenyzők védelmét szolgálta. Teljesen ésszerű volt, hogy egy 60 kilogrammos ökölvívó ne kerüljön szembe egy 90 kilogrammos ellenféllel, és ugyanez igaz a birkózásra, a judóra vagy bármely más küzdősportágra. A rendszer alapvetően működött is, csakhogy a sportolók és az edzők hamar felismerték, hogy a szabályok között maradva is lehet előnyt szerezni. Ha valaki természetes állapotában például 74 kilogrammos, de néhány napra képes 70 kilogramm alá kerülni, akkor egy alacsonyabb kategóriában indulhat. Ha a mérlegelést követően sikerül visszatöltenie a leadott súly egy részét, fizikailag nagyobb lehet azoknál, akik egész évben ugyanabban a súlycsoportban készültek. A logika első hallásra meggyőzőnek tűnik, ezért a módszer gyorsan elterjedt. Az évek során a fogyasztás fokozatosan a sportági kultúra részévé vált. Sok helyen már nem is kérdésként jelenik meg, hanem a versenyfelkészülés természetes elemeként. A fiatal sportoló azt látja, hogy az idősebbek szaunáznak, futnak a nejlonruhában, egész este nem isznak, ezért ő is ezt teszi. A szokás generációról generációra öröklődik, még akkor is, ha a tudományos bizonyítékok egyre több kérdőjelet tesznek mellé.

A mérleg nem árulja el, miből veszített a sportoló

A legtöbb ember számára a fogyás egyet jelent a zsírtömeg csökkenésével. A súlycsoportos sportágakban azonban a verseny előtti néhány nap alatt bekövetkező testsúlycsökkenés döntő része nem zsírvesztésből származik. Ha egy sportoló három-négy nap alatt négy vagy öt kilogrammot veszít, annak túlnyomó része víz. A szervezet folyadékháztartása sokkal gyorsabban változik, mint a testzsírtartalom. A glikogénraktárak kiürülése, a csökkent folyadékbevitel, az intenzív izzadás és az emésztőrendszer tartalmának csökkentése együttesen jelentős súlycsökkenést eredményezhet anélkül, hogy a sportoló valójában lefogyna. Ez azért fontos, mert a vízvesztés és a zsírvesztés élettani következményei teljesen különbözőek. A testzsír fokozatos csökkentése megfelelő tervezéssel javíthatja a teljesítményt és a testösszetételt. A gyors dehidratáció ezzel szemben olyan rendszereket terhel meg, amelyek közvetlenül befolyásolják a sportolói teljesítményt. A mérleg tehát valóban kevesebbet mutat, de nem mondja meg, hogy a hiányzó kilogrammok milyen árat követeltek a szervezettől.

Mi történik a szervezetben, amikor a sportoló kiszárad?

A dehidratáció hatásait sokan hajlamosak leegyszerűsíteni a szomjúság érzésére. Valójában a folyamat ennél jóval összetettebb. Már viszonylag mérsékelt folyadékvesztés is olyan változásokat indíthat el, amelyek közvetlenül érintik a teljesítményt. A vérplazma térfogata csökkenni kezd, emiatt a szívnek nagyobb munkát kell végeznie ugyanannak a keringésnek a fenntartásához. Emelkedik a pulzusszám, nő a kardiovaszkuláris terhelés, miközben romlik a hőleadás hatékonysága. A szervezet nehezebben képes fenntartani az optimális testhőmérsékletet, ami különösen meleg környezetben vagy intenzív terhelés során jelent problémát.

A folyadékvesztés az agy működésére is hatással van. A koncentráció romolhat, lassulhat a reakcióidő, csökkenhet a figyelem fenntarthatósága. Ezek a változások a mindennapi életben talán alig észrevehetők, egy bokszmérkőzés vagy egy judo-küzdelem során azonban döntő jelentőségűek lehetnek. Egy késve észlelt támadás vagy egy rossz döntés sokszor többet számít, mint néhány kilogrammnyi testsúlykülönbség. Az izmok működése sem marad érintetlen. A csökkent folyadéktartalom és az elektrolitvesztés kedvezőtlenül befolyásolja az izom-ideg kapcsolat működését, növelheti a kifáradás mértékét, és ronthatja az ismételt nagy intenzitású teljesítmények kivitelezését. Éppen azok a tulajdonságok sérülhetnek, amelyekre a küzdősportolónak a legnagyobb szüksége lenne.

A szauna, a nejlonruha és az öltözők népi hagyományai

A súlycsoportos sportágak öltözőiben sajátos tudás öröklődik generációról generációra. Ennek egy része értékes tapasztalat, másik része azonban olyan hagyomány, amelynek eredetét már senki sem ismeri pontosan, mégis makacsul fennmarad. A fogyasztás körüli szokások jelentős része ebbe a kategóriába tartozik. Szinte minden küzdősportoló hallott már olyan tanácsokat, hogy a mérlegelés előtti este érdemes vastag takarók alatt aludni, nejlonruhában futni, órákig szaunázni, folyamatosan köpködni egy pohárba, vagy akár egyetlen korty vizet sem inni. Ezek a módszerek első pillantásra különbözőnek tűnnek, valójában azonban ugyanarra az élettani mechanizmusra épülnek: a szervezet folyadékvesztésének fokozására.

A szauna talán a legismertebb eszköz. Sok sportoló számára a verseny előtti nap elképzelhetetlen nélküle. A mérleg szempontjából valóban hatékony lehet, hiszen rövid idő alatt jelentős mennyiségű folyadék távozhat izzadás formájában. Az azonban már ritkábban kerül szóba, hogy a folyadékvesztés nem válogat. Nemcsak a bőr alatti víztartalom csökken, hanem a keringési rendszer működését támogató folyadékmennyiség is. A sportoló ilyenkor gyakran azt érzi, hogy „könnyebb lett”, miközben valójában egyre távolabb kerül az optimális fiziológiai állapottól.

Hasonló a helyzet a vastag ruházatban végzett futással vagy kerékpározással. Az intenzív izzadás látványos és pszichológiailag is meggyőző. A sportoló úgy érzi, hogy dolgozik a célért, hiszen a mérleg valóban egyre kevesebbet mutat. A zsírvesztéshez azonban ennek alig van köze. Az elveszített kilogrammok döntő része továbbra is víz.

A sportorvosi gyakorlat egyik érdekes tapasztalata, hogy ezek a módszerek sokszor akkor is fennmaradnak, amikor a sportolók már tudják, hogy nem optimálisak. A háttérben gyakran pszichológiai tényezők állnak. Ha valaki éveken át ugyanazzal a rutinnal készült a versenyekre, könnyen kialakulhat az érzés, hogy a rituálé maga is a siker része. A fogyasztás ilyenkor nem csupán testsúlycsökkentés, hanem mentális felkészülés is.

Nem minden sportág fogyaszt ugyanúgy

Kívülről nézve a súlycsoportos sportágak gyakorlatai hasonlónak tűnhetnek, valójában azonban jelentős különbségek vannak közöttük. Ezeket leginkább az határozza meg, hogy mennyi idő telik el a mérlegelés és a verseny kezdete között.

A modern MMA talán a legismertebb példa. A profi szervezetek jelentős részében a mérlegelés és a mérkőzés között gyakran több mint huszonnégy óra áll rendelkezésre. Ez elegendő időt biztosít arra, hogy a versenyző jelentős mennyiségű folyadékot és szénhidrátot töltsön vissza. Nem ritka, hogy egy harcos a mérlegelést követően öt, hat vagy akár nyolc kilogrammot is visszanyer. Éppen emiatt az MMA-ban alakult ki az egyik legagresszívebb fogyasztási kultúra. A sportolók és edzőik gyakran úgy tekintenek a gyors súlyvesztésre, mint a taktikai előnyszerzés egyik eszközére. A probléma az, hogy a szervezet nem mindig képes teljesen helyreállni a mérkőzés kezdetéig, különösen akkor, ha a fogyasztás mértéke extrém volt.

A birkózás és a judo hagyományosan szintén erősen érintett sportágak. Az elmúlt évtizedekben azonban több szabálymódosítás is született, amelyek célja a szélsőséges fogyasztás visszaszorítása volt. A mérlegelés időpontjának módosítása, a hidratációs ellenőrzések és a szigorúbb súlykontroll mind azt szolgálják, hogy a sportolók kevésbé legyenek érdekeltek a drasztikus testsúlymanipulációban.

A könnyűsúlyú evezés külön kategóriát képvisel. Itt nem egyetlen mérkőzésről van szó, hanem több futamból álló versenyrendszerről, amely során a sportolóknak ismételten meg kell felelniük a súlyhatároknak. Emiatt a testsúlykezelés sokszor nem néhány napos projekt, hanem egész szezonon át tartó folyamat. A krónikus energiahiány és a túlzott testsúlykontroll ezért különösen fontos kérdés ebben a sportágban.

Amikor a szervezet már nem tud alkalmazkodni

Az emberi szervezet rendkívül alkalmazkodóképes. Rövid ideig meglepően jól képes tolerálni a folyadékvesztést, az energiahiányt vagy a fokozott hőterhelést. Ez az egyik oka annak, hogy a sportolók gyakran úgy érzik: velük nem történhet baj. A probléma az, hogy az alkalmazkodásnak vannak határai. Amikor a folyadékvesztés jelentős mértéket ölt, a szervezet fokozatosan elkezdi feladni azokat a mechanizmusokat, amelyek normális körülmények között fenntartják az egyensúlyt. A testhőmérséklet emelkedik, a keringés egyre nagyobb terhelés alá kerül, a vesék vérellátása csökken, az idegrendszer működése romlik. Az a sportoló, aki néhány órával korábban még csak szomjasnak érezte magát, könnyen kerülhet olyan állapotba, amely már orvosi beavatkozást igényel. A sportorvosi szakirodalomban nem véletlenül szerepelnek újra és újra ugyanazok a szövődmények: ájulás, súlyos elektrolitzavar, akut vesekárosodás, hőguta vagy szívritmuszavar. Ezek nem elméleti lehetőségek, hanem dokumentált következmények.

Különösen figyelemre méltó, hogy a súlyos problémák gyakran nem a kezdő sportolóknál jelentkeznek, hanem azoknál, akik hosszú ideje alkalmaznak agresszív fogyasztási stratégiákat. A rutin ugyanis könnyen hamis biztonságérzetet adhat. Attól, hogy valaki tízszer sikeresen végigcsinált egy kockázatos folyamatot, a tizenegyedik alkalom még nem válik veszélytelenné.

Tragédiák, amelyek megváltoztatták a szemléletet

A modern sportorvoslás fogyasztással kapcsolatos álláspontját nem csupán laboratóriumi kutatások formálták. Jelentős szerepet játszottak azok a tragédiák is, amelyek rávilágítottak a gyors súlyvesztés valódi veszélyeire. A legismertebb esetek az Egyesült Államok egyetemi birkózósportjából származnak. Az 1990-es évek végén több fiatal sportoló vesztette életét olyan fogyasztási próbálkozások során, amelyek extrém dehidratációval és túlmelegedéssel jártak. Az esetek megrázták a sportvilágot, és olyan szabályváltozásokat indítottak el, amelyek hatása ma is érezhető. A tragédiák egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a gyors súlyvesztés nem pusztán egyéni döntés kérdése. A sportági kultúra, az edzői elvárások, a versenyrendszer és a szabályozás egyaránt befolyásolja, milyen mértékű kockázatot vállalnak a sportolók.

A mérlegelésen túl: amikor a probléma már nem a testsúlyról szól

A gyors fogyasztásról szóló beszélgetések többsége a verseny előtti néhány napra koncentrál. A sportoló lead néhány kilogrammot, átesik a mérlegelésen, majd megpróbálja visszatölteni az elvesztett folyadékot. A történet azonban sok esetben nem itt kezdődik, és nem is itt ér véget.

A sportorvosi gyakorlatba egyre gyakrabban találkozunk olyan versenyzőkkel, akik látszólag sikeresen teljesítik a súlycsoport követelményeit, mégis tartós fáradtságról, visszatérő sérülésekről, teljesítménycsökkenésről vagy megmagyarázhatatlan regenerációs problémákról számolnak be. Amikor ilyenkor részletesebben megvizsgáljuk az edzésmunkát és a táplálkozást, gyakran ugyanahhoz a problémához jutunk el: a szervezet hónapok vagy akár évek óta energiahiányos állapotban működik.

A súlycsoportos sportágakban ugyanis nem ritka, hogy a versenyző egész évben a természetes testsúlya alatt próbál maradni. Nem néhány napról van szó, hanem folyamatos korlátozásról. A sportoló reggelente mérlegre áll, állandóan figyeli a testsúlyát, rendszeresen kihagy étkezéseket, és sokszor úgy alakítja az étrendjét, hogy az ne az optimális regenerációt, hanem a testsúly fenntartását szolgálja.

Kívülről ez gyakran fegyelmezettségnek látszik. A szervezet számára azonban egészen más üzenetet jelent.

RED-S: a modern sportorvoslás egyik legfontosabb felismerése

Az elmúlt évtized sportorvosi kutatásainak egyik legjelentősebb eredménye a Relative Energy Deficiency in Sport, vagyis a RED-S fogalmának megjelenése volt. A jelenség lényege egyszerűnek tűnik: a sportoló kevesebb energiát visz be, mint amennyire a szervezetének szüksége lenne. A következmények azonban meglepően szerteágazóak. Amikor az energiaellátás tartósan elégtelen, a szervezet kénytelen priorizálni. A túléléshez szükséges funkciók előnyt élveznek, míg más rendszerek fokozatosan háttérbe szorulnak. Ez első pillantásra talán nem látványos folyamat, de hosszú távon jelentős hatásai lehetnek. Romolhat az immunrendszer működése, gyakoribbá válhatnak a fertőzések, lassulhat a regeneráció, növekedhet a sérülések kockázata. A sportoló gyakran úgy érzi, hogy egyre többet edz, mégsem fejlődik úgy, ahogy korábban. Sok esetben nem az edzésprogrammal van a probléma, hanem azzal, hogy a szervezet már nem rendelkezik elegendő erőforrással az alkalmazkodáshoz.

A RED-S különösen alattomos jelenség, mert a sportolók jelentős része nem betegnek érzi magát. Egyszerűen elfáradtabb, ingerlékenyebb vagy kevésbé robbanékony, mint korábban. Ezeket a jeleket pedig könnyű a kemény edzés természetes következményének tekinteni.

Női sportolók: a szervezet korán figyelmeztet

A női sportolók esetében az energiahiány gyakran olyan jelzéseket küld, amelyeket a szervezet szinte vészjelzésként használ. Az egyik legismertebb ilyen figyelmeztetés a menstruációs ciklus zavara. Sokáig elterjedt nézet volt, hogy a menstruáció kimaradása a komoly sportolói munka természetes velejárója. Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz. A ciklus rendszertelenné válása vagy megszűnése általában azt jelzi, hogy a szervezet energiahiányos állapotban van, és a reproduktív funkciókat nem tekinti elsődleges prioritásnak. A probléma messze túlmutat a hormonrendszeren. A csontsűrűség csökkenése, a stressztörések kockázatának növekedése, a regeneráció romlása és a teljesítmény visszaesése mind kapcsolatba hozható ezzel az állapottal. A női sportolók esetében ezért a testsúlykezelés soha nem választható el az általános egészségi állapot monitorozásától. Egy sikeres mérlegelés önmagában nem tekinthető sikernek, ha közben a szervezet alapvető élettani folyamatai sérülnek.

A serdülők különösen sérülékenyek

Kevés terület aggasztja jobban a sportorvosokat, mint az utánpótláskorú versenyzők fogyasztási gyakorlata. A serdülőkor nem egyszerűen a sportolói fejlődés időszaka. Ez az a periódus, amikor a csonttömeg jelentős része felépül, amikor a hormonális rendszer érik, és amikor a szervezet olyan biológiai tartalékokat halmoz fel, amelyek egy egész életre meghatározóak lehetnek. Ha ebben az időszakban rendszeresen energiahiányos vagy dehidratált állapotba kényszerítjük a szervezetet, annak következményei messze túlmutathatnak az aktuális versenyszezonon. Különösen nehéz helyzetet teremt, hogy a fiatal sportolók gyakran a felnőttektől látott mintákat követik. Egy tizenöt éves judós vagy birkózó könnyen azt hiheti, hogy a fogyasztás ugyanúgy a sport része, mint a bemelegítés vagy az erőnléti edzés. Éppen ezért az edzők, szülők és sportegészségügyi szakemberek felelőssége ezen a területen kiemelkedő.

Miért nem olyan egyszerű a visszatöltés, mint amilyennek hangzik?

A gyors fogyasztás mellett érvelők egyik leggyakoribb állítása, hogy a mérlegelés után úgyis minden visszatölthető. A gyakorlatban azonban a helyzet ennél jóval összetettebb. A folyadékvesztés helyreállítása nem egyszerűen abból áll, hogy a sportoló sok vizet iszik. A dehidratáció során nemcsak víz, hanem elektrolitok és jelentős mennyiségű glikogén is elveszik. Ezek pótlása időigényes folyamat. A túl gyors folyadékbevitel ráadásul nem feltétlenül hatékony. A szervezet csak bizonyos sebességgel képes hasznosítani a bevitt folyadékot, és ha az elektrolitpótlás nem megfelelő, a helyreállítás még lassabb lehet. A glikogénraktárak feltöltése szintén órákat vagy akár napokat igényelhet. Ez azt jelenti, hogy egy agresszív fogyasztást követően a sportoló sokszor még akkor sem áll teljesen helyre a verseny kezdetére, ha a testsúlya látszólag visszatért a korábbi értékre. A mérleg ugyanis ismét félrevezető lehet. A visszanyert kilogrammok nem feltétlenül jelentik azt, hogy a szervezet fiziológiai szempontból is regenerálódott.

Mit jelent ma a korszerű testsúlymenedzsment?

Az elmúlt húsz év egyik legfontosabb változása a szemlélet átalakulása volt. Korábban a kérdés gyakran úgy hangzott: hogyan tud a sportoló minél többet fogyni minél rövidebb idő alatt? Ma egyre inkább az a kérdés, hogyan lehet úgy optimalizálni a testösszetételt, hogy közben a teljesítmény és az egészség se sérüljön. A korszerű megközelítés hónapokkal a verseny előtt kezdődik. A cél nem a drasztikus fogyasztás, hanem annak meghatározása, hogy a sportoló melyik súlycsoportban képes a legjobb teljesítményt nyújtani. Ez nem feltétlenül a legalacsonyabb kategória. A jól felépített program fokozatos testösszetétel-változásra épül. A hangsúly a zsírtömeg csökkentésén, az izomtömeg megőrzésén, a megfelelő energiaellátáson és a regeneráció támogatásán van. Ebben a folyamatban a sportorvos, a sportdietetikus, az edző és maga a sportoló egyaránt fontos szereplő. A legjobb súlycsoport sokszor nem az, amelybe a sportoló a legnagyobb szenvedéssel befér, hanem az, amelyben a legerősebb, leggyorsabb és legjobban terhelhető marad.

Mit üzen a sportorvos? – Tíz szabály, amelyet minden súlycsoportos sportolónak ismernie kellene

A gyors fogyasztás kérdése gyakran szélsőséges álláspontokat szül. Az egyik oldalon azok állnak, akik szerint a súlycsökkentés a versenysport természetes része, a másikon pedig azok, akik minden formáját károsnak tartják. A valóság – ahogy a sportorvoslásban oly gyakran – valahol a két véglet között található. A testsúly optimalizálása legitim teljesítménycél lehet. A probléma nem a súlycsoport megválasztásával kezdődik, hanem azzal, amikor a sportoló olyan módszereket alkalmaz, amelyek nagyobb kockázatot jelentenek, mint amekkora előnyt nyújtanak. A modern sportorvoslás ezért nem a súlycsökkentés ellen érvel, hanem a tudatos, tervezett és egészségközpontú testsúlymenedzsment mellett.

Tíz sportorvosi alapelv a biztonságos testsúlykezeléshez

1. A legjobb súlycsoport nem feltétlenül a legalacsonyabb.
   A sportoló célja nem az, hogy a lehető legkisebb számot lássa a mérlegen, hanem az, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa.
2. A testösszetétel fontosabb, mint a testsúly.
   Ugyanaz a testsúly teljesen eltérő teljesítőképességet takarhat attól függően, hogy milyen az izom- és zsírtömeg aránya.
3. A gyors fogyasztás mindig kompromisszum.
   Minél nagyobb a rövid idő alatt leadott testsúly, annál nagyobb valószínűséggel sérül a teljesítmény.
4. A dehidratáció nem teljesítményfokozó eszköz.
   A folyadékvesztés nem teszi erősebbé vagy gyorsabbá a sportolót.
5. Serdülőkorban különösen óvatosnak kell lenni.
   A növekedés, a csontfejlődés és a hormonális érés időszakában a rendszeres fogyasztás különösen kockázatos lehet.
6. A menstruációs zavar figyelmeztető jel.
   Női sportolóknál a ciklus változásai gyakran energiahiányra utalnak.
7. A vízhajtók és hashajtók nem tartoznak a sportolói eszköztárba.
   Egészségügyi és doppingszempontból egyaránt problémás megoldások.
8. A mérlegelés utáni visszatöltést meg kell tervezni.
   A folyadék-, elektrolit- és szénhidrátpótlás ugyanolyan fontos része a folyamatnak, mint maga a súlycsökkentés.
9. A krónikus energiahiány hosszú távon teljesítménycsökkenéshez vezet.
   A RED-S nemcsak egészségügyi probléma, hanem sportteljesítményt korlátozó tényező is.
10. A fogyasztás nem lehet az edzői siker mércéje.
    A jó felkészítés ismérve nem az, hogy a sportoló mennyit szenved a mérleg előtt, hanem az, hogy milyen állapotban lép pályára.

A jövő útja: kevesebb fogyasztás, jobb teljesítmény

A nemzetközi sportban már látható egy lassú, de egyértelmű szemléletváltás. Egyre több sportszövetség módosítja a mérlegelési rendszereket, egyre több csapat dolgozik sportdietetikussal, és egyre több edző ismeri fel, hogy a teljesítményoptimalizálás nem egyenlő a maximális súlyvesztéssel. Érdekes módon a legmagasabb szinten versenyző sportolók között is egyre gyakrabban találkozunk olyanokkal, akik tudatosan választanak magasabb súlycsoportot, mert felismerték, hogy az ott elérhető jobb regeneráció, magasabb edzésminőség és stabilabb egészségi állapot hosszabb távon nagyobb előnyt jelent, mint néhány kilogrammnyi testsúlykülönbség. A sportorvoslás jelenlegi álláspontja alapján a kérdés már nem az, hogy lehet-e fogyni a súlycsoport érdekében. A kérdés inkább az, hogy megéri-e olyan mértékű fogyasztást alkalmazni, amely közben éppen azokat a fiziológiai rendszereket gyengítjük, amelyek a siker alapját jelentik.

Fő tanulságok

• A verseny előtti gyors testsúlycsökkenés döntően folyadékvesztést jelent, nem valódi zsírvesztést.
• Már 2%-os dehidratáció is mérhetően ronthatja a fizikai és mentális teljesítményt.
• A szauna, a nejlonruha és a folyadékmegvonás elsősorban vízvesztést okoz.
• Az extrém fogyasztás növeli a sérülések, az elektrolitzavarok és a vesekárosodás kockázatát.
• A RED-S a súlycsoportos sportágak egyik legfontosabb, gyakran rejtve maradó problémája.
• A női és serdülő sportolók különösen sérülékeny csoportot alkotnak.
• A rehidratáció összetett folyamat, amely nem oldható meg egyszerűen nagy mennyiségű víz elfogyasztásával.
• A legjobb súlycsoport nem feltétlenül a legalacsonyabb, hanem az, amelyben a sportoló a legjobb teljesítményre képes.
• A modern sportorvoslás a testösszetétel-optimalizálást támogatja, nem a szélsőséges dehidratációt.
• A hosszú távú sportolói egészség fontosabb, mint néhány kilogrammnyi rövid távú előny.

Ajánlott irodalom

1. Artioli GG, Saunders B, Iglesias RT, Franchini E. It is Time to Ban Rapid Weight Loss from Combat Sports. Sports Medicine. 2016.
2. Franchini E, Brito CJ, Artioli GG. Weight loss in combat sports: physiological, psychological and performance effects. Journal of the International Society of Sports Nutrition. 2012.
3. Reale R, Slater G, Burke LM. Acute-Weight-Loss Strategies for Combat Sports and Applications to Olympic Success. International Journal of Sports Physiology and Performance. 2017.
4. Barley OR, Chapman DW, Abbiss CR. Weight Loss Strategies in Combat Sports and Concerning Habits in Mixed Martial Arts. International Journal of Sports Physiology and Performance. 2018.
5. Jetton AM, Lawrence MM, Meucci M, et al. Dehydration and Acute Weight Gain in Mixed Martial Arts Fighters Before Competition. Journal of Strength and Conditioning Research. 2013.
6. Mountjoy M, Sundgot-Borgen J, Burke L, et al. IOC Consensus Statement on Relative Energy Deficiency in Sport (RED-S): 2023 Update.
7. Ackerman KE, Holtzman B, Cooper KM, et al. Low Energy Availability and Relative Energy Deficiency in Sport. Sports Health. 2019.
8. Sundgot-Borgen J, Meyer NL, Lohman TG, et al. How to minimise the health risks to athletes who compete in weight-sensitive sports. British Journal of Sports Medicine. 2013.
9. Oppliger RA, Case HS, Horswill CA, et al. ACSM Position Stand: Weight Loss in Wrestlers. Medicine & Science in Sports & Exercise. 1996.
10. Thomas DT, Erdman KA, Burke LM. Nutrition and Athletic Performance. Journal of the Academy of Nutrition and Dietetics. 2016.
11. Pettersson S, Ekström MP, Berg CM. Practices of Weight Regulation Among Elite Athletes in Combat Sports. Journal of Athletic Training. 2013.
12. Reljic D, Hassler E, Jost J, Friedmann-Bette B. Rapid Weight Loss and the Body Fluid Balance and Hemoglobin Mass of Elite Amateur Boxers. Journal of Athletic Training. 2013.
13. Horswill CA. Making Weight in Combat Sports. Strength and Conditioning Journal. 2009.
14. Garthe I, Sundgot-Borgen J. Higher prevalence of eating disorders among athletes in weight-sensitive sports. Current Opinion in Endocrine and Metabolic Research. 2018.
15. Burke LM, Lundy B, Fahrenholtz IL, Melin AK. Pitfalls of conducting and interpreting estimates of energy availability in free-living athletes. International Journal of Sport Nutrition and Exercise Metabolism. 2018.