Tizenhét év után: mivé válhatott volna a magyar sportegészségügy?

A magyar sportegészségügy központjában ma is számos kiváló szakember dolgozik, működik néhány értékes részleg, és az elmúlt években jelentős műszaki fejlesztések történtek. Tizenhét év azonban rendkívül hosszú idő egy országos intézet életében: ennyi idő alatt nemcsak működtetni, hanem alakítani is lehet egy szakmát. A kérdés ezért nem az, hogy működik-e magyar sportegészségügy központja, hanem az, hogy Magyarország egyetlen országos sportegészségügyi intézménye miért nem vált közben a modern sport- és mozgásorvoslás klinikai, tudományos és módszertani központjává.

Az intézetet 2009 óta vezetői kontinuitás jellemzi, ezért a tizenhét év nem önkényesen választott időhatár: kellően hosszú ahhoz, hogy ne egy-egy döntést, fejlesztést vagy nehezebb időszakot, hanem egy szakmai korszak egészét lehessen mérlegre tenni. Ennyi idő alatt orvosgenerációk lépnek be egy szakmába, technológiák cserélődnek le, új tudományterületek erősödnek meg, és alapvetően változhat az is, mit várunk egy országos intézettől.

Ilyen időtávban ezért már nem elég azt vizsgálni, hány beteget látott el, milyen műtéteket végzett, hány vizsgálatot szervezett, milyen berendezéseket szerzett be vagy hogyan gondoskodott a válogatott sportolókról. Ezek fontos teljesítmények, de egy országos intézet mércéje ennél magasabb. Azt is meg kell kérdezni, milyen irányba vitte a magyar sportegészségügyet, milyen országos szakmai rendszereket épített fel, milyen új tudást hozott létre, hogyan gondoskodott saját utánpótlásáról, és végső soron mit jelent ma Magyarországon a sportorvoslás.

Ez a kérdés azért különösen fontos, mert miközben az intézményi vezetésben hosszú folytonosság érvényesült, maga a sportorvoslás nemzetközi értelemben jelentősen megváltozott.

A világ közben továbblépett

A modern sportorvoslás már nem egyszerűen a sportolók betegségeinek és sérüléseinek ellátását jelenti. A nemzetközi szakma egyre inkább Sport and Exercise Medicine-ről beszél. A brit Faculty of Sport and Exercise Medicine három központi területként a mozgásszervi medicinát, az exercise medicine-t és a multidiszciplináris team care-t határozza meg. Az exercise medicine lényege pedig a fizikai aktivitás és a célzott testmozgás alkalmazása betegségek megelőzésében és kezelésében.

Ez nem terminológiai változás, hanem másfajta orvosi gondolkodás.

A sportorvos sajátos kompetenciája valójában nem attól különleges, hogy sportolókat kezel, hanem attól, hogy érti az emberi szervezet és a fizikai terhelés kapcsolatát: a terhelhetőséget, az adaptációt, a regenerációt, a funkcionális kapacitást és a teljesítményt. Ugyanez a tudás szükséges az olimpikon biztonságos felkészítéséhez, a sérült labdarúgó pályára való visszavezetéséhez, a cardiovascularis vagy metabolikus beteg megfelelő terhelésének meghatározásához és az idős ember funkcionális tartalékának megőrzéséhez.

A modern Sport and Exercise Medicine ezért nem kizárólag azokkal foglalkozik, akik már sportolnak. A fizikai aktivitást a betegségek megelőzésének és kezelésének klinikai eszközeként is használja. Ez különösen fontos akkor, amikor a WHO szerint a felnőtt népesség közel harmada nem éri el az ajánlott fizikai aktivitási szintet, miközben a rendszeres mozgásnak bizonyított szerepe van többek között a cardiovascularis betegségek, a 2-es típusú diabetes és számos más krónikus állapot megelőzésében és kezelésében.

A világ sportorvoslása tehát az elmúlt két évtizedben nem egyszerűen fejlődött: kibővítette saját küldetését.

Ehhez képest érdemes megvizsgálni, mi történt ugyanezen idő alatt Magyarország országos sportegészségügyi rendszerével.

Félmillió versenyengedély – és egy ennél sokkal többre képes szakma

Ennek leglátványosabb példája az Országos Sportegészségügyi Hálózat. Az OSEI saját adatai szerint 2025-ben több mint száz telephelyen, közel 140 sportorvos közreműködésével több mint 507 ezer versenyzési engedélyt adtak ki. Ez önmagában jelentős szervezési és orvosi teljesítmény. A sportorvosi alkalmassági vizsgálatnak pedig egyértelmű létjogosultsága van: betegséget ismerhet fel, kockázatot jelezhet, bizonyos esetekben súlyos eseményt előzhet meg.

A probléma nem az alkalmassági vizsgálat. A probléma az, hogy egy egész szakterület országos rendszerének továbbra is csak ez az egyik meghatározó tömegfeladata.

Különösen azért érdekes ez, mert az OSH hivatalos feladatköre ennél lényegesen szélesebb. Az alkalmassági vizsgálatok mellett életmód- és edzésvezetési tanácsadást, cardiovascularis kockázatbecslést, szabadidősporttal kapcsolatos feladatokat, egyes krónikus betegségek esetében mozgásprogram kijelölését és ambuláns rehabilitációban való részvételt is felsorol.

Vagyis a rendszer hivatalos feladatleírásában már jelen van a mozgásorvoslás gondolata. Országos klinikai rendszerként azonban ennek alig látható a megfelelője.

Egy valódi Exercise Medicine-modell ugyanis nem egyszerűen azt jelentené, hogy az orvos azt tanácsolja a betegnek: mozogjon többet. Kockázatbecslésre, szükség esetén terhelhetőségi és funkcionális vizsgálatra, az állapothoz és célhoz illesztett mozgáspreskripcióra, a terhelés dózisának meghatározására, progresszióra és utánkövetésre lenne szükség. A FITT-VP elvei – gyakoriság, intenzitás, időtartam, mozgásforma, volumen és progresszió – ugyanúgy a kezelés részévé válhatnak, mint más terápiák megfelelő adagolása.

Ennek betegutakban is meg kellene jelennie. A háziorvos, diabetológus, kardiológus, onkológus vagy geriáter megfelelő betegét olyan rendszerbe irányíthatná, ahol meghatározzák, milyen mozgás, milyen intenzitással, milyen mennyiségben és milyen progresszióval biztonságos és terápiás számára, majd mérik annak klinikai és funkcionális eredményét.

Diabetes, obesitas, cardiovascularis betegségek, daganatos betegségek, sarcopenia, frailty: ezekben ma már nem az a tudományos kérdés, hogy hasznos-e általában a fizikai aktivitás. A következő kérdés az, hogyan lehet azt az egészségügyi ellátás részévé tenni.

Ennek országos sport- és mozgásorvosi rendszere Magyarországon nem épült fel.

Így a magyar sportorvoslás különleges tudásának jelentős részét továbbra is annak eldöntésére használjuk, hogy valaki sportolhat-e, miközben jóval kevésbé használjuk annak meghatározására, hogy valakinek hogyan kellene mozognia ahhoz, hogy egészségesebb legyen.

Volt egy történelmi lehetőség az újrakezdésre

A régi Alkotás utcai telephely elvesztése a magyar sportegészségügy történetének fájdalmas fejezete. A terület más célú felhasználása azonban kormányzati döntés volt, ezért ezt nem lenne korrekt kizárólag az intézmény vezetésének felelősségeként bemutatni. A fontosabb kérdés az, mi történt utána. A Karolina úti végleges elhelyezéssel és a jelentős állami fejlesztési lehetőséggel – a 2017-es kormányhatározat a beruházásra legfeljebb 10 milliárd forintot irányzott elő – ritka intézménytörténeti alkalom nyílt arra, hogy ne egyszerűen új helyen folytatódjon a munka, hanem újragondolják Magyarország országos sportegészségügyi központjának feladatát.

Lehetett volna egyszerre magas színvonalú sportsebészeti centrum, korszerű sportrehabilitációs és return-to-performance központ, sportkardiológiai és mozgásorvosi centrum, teljesítményélettani és sérülésprevenciós tudásközpont, valamint erős klinikai kutatóhely. Az infrastruktúra és a technológia korszerűsítéséből sok minden megvalósult. A Sportsebészeti és Ortopédiai Osztály ma is az intézet egyik értékes szakmai területe, és számos más ellátási forma is fejlődött. A lényegi kérdés azonban nem az, történt-e fejlesztés, hanem az, hogy a fejlesztések megváltoztatták-e az intézmény szakmai küldetését.

Erre sokkal nehezebb igennel válaszolni. Egy intézetet lehet új műtőkkel, diagnosztikai berendezésekkel és informatikával korszerűsíteni úgy is, hogy közben az alapvető modellje alig változik. A technológiai modernizáció nem azonos a szakmai paradigmaváltással.

Egy országos intézetnek tudást is kell termelnie

A magyar sportegészségügy központi intézetében történetének egyik értékes öröksége a tudományos munka volt. Nem pusztán arról volt szó, hogy tudományos fokozattal rendelkező orvosok dolgoztak az intézetben. Felismerhető intézeti kutatóműhelyek működtek, klinikai és biomechanikai kérdésekből kutatási programok, publikációk és tudományos életpályák születtek régebben (lásd pl. Felhasznált irodalom: 7–13). Ez lényeges különbség az elmúlt tizenhét évhez képest.

Egy országos intézet tudományos erejét nem az mutatja meg, hány munkatársa neve mögött szerepel a PhD rövidítés. A kérdés az, hogy maga az intézet képes-e új tudást és új kutatókat létrehozni.

Ennek mércéje sem egyszerűen a publikációk darabszáma. Egy országos sportegészségügyi kutatóhelynek prospektív adatbázisokat kellene építenie, saját diagnosztikai és rehabilitációs módszereit validálnia, multicentrikus vizsgálatokat kezdeményeznie és vezetnie, fiatal orvosokat és más szakembereket kutatási programokba bevonnia, PhD-munkákat kitermelnie, eredményeit nemzetközi folyóiratokban publikálnia, majd a megszerzett tudást hazai szakmai ajánlásokba visszaforgatnia.

Ma is születnek OSEI-affiliációjú tudományos közlemények, és ma is dolgoznak az intézetben tudományosan aktív szakemberek. Ezt nem szabad elhallgatni. A nyilvánosan hozzáférhető eredményekből azonban nem rajzolódik ki olyan önálló, folyamatosan utánpótlást termelő intézeti kutatói iskola, amely egy országos intézet tudományos súlyát meghatározná.

Pedig kevés magyar egészségügyi intézmény rendelkezhetne hasonló kutatási lehetőséggel. Évente több százezer sportorvosi vizsgálat, válogatott sportolók követése, sérülések, műtétek, rehabilitáció, teljesítménydiagnosztika és terhelésélettani adatok olyan klinikai adatvagyont jelenthetnének, amelyből nemzetközileg is értékes kutatások születhetnek.

Egy országos intézetnek nemcsak alkalmaznia kellene a tudományt. Termelnie is kellene.

Az innováció nem attól tudományos, hogy új

Ugyanez a tudományos felelősség jelenik meg az új diagnosztikai, regenerációs és rehabilitációs technológiák kiválasztásakor. Az elmúlt években jelentős technológiai fejlesztések történtek. Egy több mint egymilliárd forintos, uniós finanszírozású program például kifejezetten „csúcstechnológia” alkalmazását célozta a mozgásszervi diagnosztikában, sebészetben és rehabilitációban.

A program több előremutató eleme között olyan technológia is megjelent, mint például a Human Regenerator. A kérdés azonban nem egyetlen készülékről szól, hanem arról, milyen evidenciaszintet követel meg egy országos tudományos és módszertani intézet az általa alkalmazott technológiáktól. A lényeg minden esetben az evidenciaszint. Az orvostudományban természetesen szükség van innovációra. Új eljárások mögött kezdetben gyakran kevesebb klinikai adat áll, és ettől még lehetnek később értékesek. Egy országos tudományos és módszertani intézet feladata azonban éppen az lenne, hogy különösen szigorúan válassza el egymástól a csillogó-villogó technológiát és a bizonyított terápiát.

Ha új módszert vezet be, annak indikációját, validitását és klinikai eredményességét vizsgálnia kell. Ha pedig úttörő szerepet vállal, abból kutatásnak és publikált eredményeknek kell születniük. A készülék ára, technológiai bonyolultsága vagy újdonsága nem bizonyítja klinikai értékét.

A „csúcstechnológia” kommunikációs fogalom. Az evidencia tudományos kategória. Egy országos intézetnek a kettő közötti különbség őrének kellene lennie.

A rehabilitációban sem elég a jó betegellátás

Az intézet rehabilitációjában sok tapasztalt szakember dolgozik, és az intézetnek fontos feladata a sportsérülések és műtétek utáni rehabilitáció. Egy országos intézet hozzáadott értéke azonban nem érhet véget az általa kezelt betegek megfelelő ellátásánál. A modern sportrehabilitáció végpontja nem pusztán a fájdalommentesség vagy a szövet gyógyulása, hanem a sportág követelményeinek megfelelő funkció és végül a return to performance. Ehhez objektív, kritériumalapú döntések, terhelhetőségi és teljesítménymérések, valamint sportágspecifikus követelmények szükségesek.

Az országos intézeti feladat itt az lenne, hogy módszertani centrumként meghatározza, validálja, oktassa és terjessze a magyar sportrehabilitáció és sportba való visszatérés szakmai standardjait. Nem egyszerűen rehabilitálnia kellene. Iskolát kellene teremtenie.

Az utánpótláshiány egy szakma állapotáról is beszél

A sportorvosi utánpótlás problémája nem új. Már 2014-ben az Országos Sportegészségügyi Hálózat akkori vezető főorvosa a rendszer „elsődleges és legnagyobb gondjaként” beszélt a sportorvosok magas életkoráról, több hetven év feletti kollégát említett, és problémának nevezte azt is, hogy kevés fiatal választja ezt a munkát, kevés a főállású sportorvos, a finanszírozás pedig nem teszi különösebben vonzóvá a pályát.

Ennek már több mint tizenkét éve.

Az életkor természetesen önmagában semmit nem mond egy orvos szakmai minőségéről. A több évtizedes klinikai tapasztalat komoly érték, és az idősebb kollégák tudásának átadása éppen egy jól működő szakma egyik erőforrása.

A kérdés a generációváltás.

Ha egy országos rendszer több mint egy évtizede pontosan ismeri saját elöregedését, de továbbra is komoly utánpótlási problémával küzd, azt már nem lehet pusztán demográfiai adottságként kezelni. Ez a szakmapolitikai teljesítmény mérlegéhez is hozzátartozik.

Egy országos intézetnek nemcsak a jelenlegi hálózatot kell működtetnie, hanem a következő sportorvos-generációt is fel kell építenie.

És itt kapcsolódik össze a tudomány, az utánpótlás és a szakmai identitás. Egészen más jövőképet kínál egy fiatal orvosnak egy olyan szakterület, amelynek központi társadalmi képe az alkalmassági vizsgálat és a versenyengedély, mint egy olyan modern Sport and Exercise Medicine, ahol a sportkardiológia, a terhelésélettan, a mozgásszervi medicina, a sportrehabilitáció, a teljesítménydiagnosztika, a krónikus betegségek mozgásterápiája és a klinikai kutatás egyetlen szakmai életpályán találkozhat.

Az utánpótláshiány ezért nem pusztán létszámkérdés. Szakmai identitáskérdés is.

Mit kellett volna felépíteni?

A kritika csak akkor ér valamit, ha világos az alternatíva.

• Egy modern országos sportegészségügyi intézetnek először is olyan sportorvosi hálózatot kellene működtetnie, amelynek az alkalmassági vizsgálat fontos, de nem kizárólagos feladata. A sportoló egészségének követése, sérülés- és betegségprevenció, cardiovascularis kockázatbecslés, terhelésmenedzsment és egészségnevelés ugyanennek a rendszernek mérhető teljesítménye lehetne.
• Másodszor valódi országos sportsebészeti és sportrehabilitációs módszertani központként kellene működnie, amely nemcsak sportolókat operál és rehabilitál, hanem a korszerű sportsebészeti eljárások, a posztoperatív rehabilitáció, valamint a kritériumalapú return-to-sport és return-to-performance szemlélet hazai szakmai standardjait is kialakítja, validálja és terjeszti. Egy országos intézet feladata ezen a területen túlmutat a magas színvonalú betegellátáson: oktatási és továbbképzési központnak, klinikai kutatóműhelynek és nemzetközileg is jegyzett szakmai referenciapontnak kellene lennie. Ennek korábban komoly hagyománya volt: korábban a Sportsebészeti Osztály az ESSKA oktatóközpontja volt (ESSKA Accredited Teaching Centre), 1996-ban pedig Budapest rendezte a 7. ESSKA Kongresszust, amelynek elnöke Berkes István volt. Ő később az ESSKA nemzetközi továbbképzési és fellowship-programjaiban is vezető szerepet vállalt.
• Harmadszor fel kellene építenie az Exercise Medicine klinikai rendszerét. Olyan betegutakat, amelyekben a mozgás nem általános életmódtanács, hanem felmért, előírt, adagolt és követett terápiás beavatkozás a krónikus betegségek és az időskori funkcióvesztés megelőzésében és kezelésében.
• Negyedszer kutatóintézetként is működnie kellene: saját adatbázisokkal, kutatási programokkal, doktori utánpótlással, nemzetközi publikációkkal és olyan módszertani tekintéllyel, amely alapján az ország más intézményei hozzá fordulnak szakmai iránymutatásért.
• És végül olyan képzési és szakmai centrumot kellene teremtenie, amely miatt fiatal orvosok, gyógytornászok, sporttudományi szakemberek és más egészségügyi szakemberek számára vonzó perspektíva ezen a területen dolgozni.

Ezek nem egymástól független feladatok. Együtt alkotnák azt, amit 2026-ban országos Sport and Exercise Medicine központnak lehetne nevezni.

Tizenhét év mérlege

Nem lenne korrekt azt állítani, hogy az elmúlt tizenhét évben nem történt fejlődés. Történt. Infrastruktúra újult meg, technológiai beruházások valósultak meg, működik a sportsebészet, a rehabilitáció, a teljesítménydiagnosztika, az országos sportorvosi hálózat és a válogatott sportolók ellátása. Az intézetben ma is számos értékes munkát végző szakember dolgozik.

A probléma nem elsősorban a szakemberek minősége. A probléma a rendszer ambíciója és az elmaradt szakmai átalakulás.

Miközben a nemzetközi sportorvoslás Sport and Exercise Medicine-né szélesedett, a magyar rendszer intézményi identitása továbbra is döntően a már sportoló ember körül maradt. Miközben a fizikai aktivitás a krónikus betegségek megelőzésének és kezelésének fontos eszközévé vált, nem épült fel ennek megfelelő országos mozgásorvosi rendszer. Miközben egy országos intézet számára kivételes kutatási adatvagyon állhatna rendelkezésre, nem rajzolódik ki hozzá mérhető erejű saját tudományos iskola. Miközben több mint egy évtizede ismert a sportorvosi kar elöregedése, az utánpótlás továbbra is problémát jelent.

Ezért ez a kudarc – ha ezt a szót használjuk – nem elsősorban működési kudarc. Stratégiai.

Tizenhét év után ugyanis egy országos intézet mércéje már nem az, hogy nyitva vannak-e a rendelők, megtörténnek-e a műtétek, elkészülnek-e a vizsgálatok és kiadják-e a versenyengedélyeket.

A mérce az, hogy milyen szakmát épített maga köré.

Az intézet működik. Vannak kiváló szakemberei, értékes részlegei és olyan feladatai, amelyeket valakinek el kell látnia. De tizenhét év alatt a magyar sportegészségügy inkább csak korszerűsödött, mint átalakult. Nagyrészt megmaradt a sportolók egészségügyi rendszerének. Pedig megfelelő vezetői koncepcióval lehetett volna több.

Lehetett volna a fizikai aktivitás, a terhelés, az adaptáció, az egészség és a teljesítőképesség országos orvosi és tudományos központja. Tizenhét év után talán ez a legfontosabb mérleg. Nem az, hogy mi működik ma a magyar sportegészségügy központi intézetében. Hanem az, hogy mivé válhatott volna a magyar sportegészségügy – és miért nem vált azzá.

Fő tanulságok

• A magyar sportegészségügy központi intézetének a működése és a magyar sportegészségügy fejlődése nem ugyanaz a kérdés. Az intézetben ma is számos kiváló szakember dolgozik, működnek értékes részlegek és történtek jelentős műszaki fejlesztések, de egy országos intézet teljesítményét azon is mérni kell, hogy képes-e egy egész szakma irányát meghatározni.
• A magyar rendszer középpontjában továbbra is a versenysport és a sportorvosi alkalmasság maradt. Miközben a nemzetközi Sport and Exercise Medicine küldetése kiterjedt a fizikai aktivitás klinikai alkalmazására, a krónikus betegségek megelőzésére és kezelésére, valamint az egészséges öregedésre, Magyarországon nem rajzolódott ki hasonló súlyú országos mozgásorvoslási rendszer.
• A technológiai fejlődés önmagában nem jelent szakmai paradigmaváltást. Új diagnosztikai eszközök, műtéti technikák vagy teljesítménydiagnosztikai módszerek akkor jelentenek valódi előrelépést, ha alkalmazásukat megfelelő evidencia, validáció, tudományos értékelés és mérhető klinikai vagy teljesítményeredmény kíséri.
• Egy országos intézetnek tudást is kell termelnie. A tudományos teljesítmény nem pusztán publikációk vagy tudományos fokozatok kérdése: saját kutatási programokat, adatbázisokat, validált módszereket, szakmai standardokat, nemzetközileg látható eredményeket és új kutatói életpályákat kellene létrehoznia.
• Tizenhét év után a legfontosabb kérdés nem az, mi működik a magyar sportegészségügy központi intézetében, hanem az, mi nem épült fel körülötte. A magyar sportegészségügy korszerűsödött, de nem vált a sport, a fizikai aktivitás, a terhelés, az adaptáció, az egészség és a teljesítőképesség egységes országos klinikai és tudományos rendszerévé.

Felhasznált irodalom

1. Faculty of Sport and Exercise Medicine UK. What is Sport and Exercise Medicine? FSEM UK. A modern SEM három központi területét – musculoskeletal medicine, exercise medicine, team care – bemutató szakmai összefoglaló. (FSEM) FSEM – Our Specialty
2. Faculty of Sport and Exercise Medicine UK. What is Exercise Medicine? FSEM UK. Az exercise medicine meghatározása: a fizikai aktivitás alkalmazása betegségek megelőzésében és kezelésében. (FSEM) FSEM – What is Exercise Medicine?
3. World Health Organization. Physical activity. WHO Fact Sheet. 2024. A fizikai inaktivitás prevalenciája, valamint a fizikai aktivitás szerepe a cardiovascularis betegségek, diabetes, daganatos betegségek és más krónikus állapotok megelőzésében és kezelésében. (Egészségügyi Világszervezet (WHO)) WHO – Physical activity
4. Országos Sportegészségügyi Intézet. Az Országos Sportegészségügyi Intézet bemutatása és feladatai / Országos Sportegészségügyi Hálózat. Az OSH hivatalos feladatai és 2025. évi működési adatai: több mint 100 telephely, közel 140 sportorvos és több mint 507 ezer kiadott versenyzési engedély. A hivatalos feladatkör a szabadidősportot, cardiovascularis kockázatbecslést és egyes krónikus betegségekben mozgásprogram kijelölését is tartalmazza. (OSEI) OSEI – intézményi és OSH-feladatok
5. Magyarország Kormánya. 1164/2017. (III. 31.) Korm. határozat az Országos Sportegészségügyi Intézet végleges elhelyezéséről. A határozat a Karolina út 27. alatti végleges elhelyezéshez kapcsolódó 2017–2019-es beruházásra összesen legfeljebb 10 000 millió forint biztosításáról rendelkezett. (NJT) Nemzeti Jogszabálytár – 1164/2017. Korm. határozat
6. Országos Sportegészségügyi Intézet. Csúcstechnológia használata a sport és mozgásszervi betegségek diagnosztikájában, sebészeti kezelésében és rehabilitációjában. EFOP-5.2.6-20-2020-00001. A projekt szerződött támogatása 1 004 767 017 Ft volt, 100%-os támogatási intenzitással; a program két új egészségügyi technológia bevezetését célozta. (OSEI) OSEI – EFOP Csúcstechnológia projekt
7. Berkes I.: Az elülső keresztszalag artroszkópos pótlásának eredményei a sportképesség helyreállítása tükrében – Kandidátusi értekezés Budapest, 1992.
8. Berkes, I., Harbula, I., Kynsburg Á., Falus, A.: A génterápia lehetőségei a sportsebészetben – Orvosi Hetilap, 143. évf. 37.sz. 2131-2133., 2002.
9. Dékány, M., Harbula, I., Berkes, I., Györe, I., Falus, A., Pucsok, J.: The role of insertion allele of angiotensin converting enzyme gene in higher endurance efficiency and some aspects of pathophysiological and drug effects – Current Medicinal Chemistry, 2006, Vol.13. No.18. Pp. 2119-2126.
10. Pucsok J. : Fizikai terhelés anyagcsere hatásai Akadémiai Doktori értekezés 2001.
11. Kovács L., Zalka A., Dobó R., Pucsok J.: One-dimensional thin-layer chromatographic separation of lipids into fourteen fractions by two successive developments on the same plate – J Chromatogr, 1986 Oct 31:382:308-13. doi: 10.1016/s0378-4347(00)83535-5.
12. Martos É.: A rendszeres testedzés szerepe a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésében – Kandidátusi értekezés Budapest, 1996.
13. Az egykori Sportsebészeti Osztály munkatársainak PhD fokozat szerzései az osztályon folyó munkák alapján (2004; 2004, 2005; 2005)
14. Lesz sportorvos Kanizsán. Zalai Hírlap / ZAOL. 2014. január. Az Országos Sportorvosi Hálózat akkori vezető főorvosa már ekkor a rendszer egyik legnagyobb problémájaként nevezte meg a sportorvosi kar magas életkorát, a kevés fiatal sportorvost, a főállású sportorvosok hiányát és a finanszírozási problémákat. (ZAOL) ZAOL – Lesz sportorvos Kanizsán

Szakmai hitelesítés: A cikk szakmai állításainak ellenőrzéséhez a Faculty of Sport and Exercise Medicine UK Sport and Exercise Medicine szakmai keretrendszerét, a WHO fizikai aktivitásra vonatkozó aktuális dokumentumait, az OSEI nyilvánosan hozzáférhető szakmai és intézményi dokumentumait, a vonatkozó magyar jogszabályokat és kormányhatározatokat, valamint az ESSKA történeti dokumentumait és a releváns sportorvosi szakirodalmat használtuk fel. (FSEM) 

A véleménycikk szerzője Haász Péter alapító főszerkesztő
– Sportorvos Portál – a közérthető szakértelem