Női testépítők – a határok átlépése

Bár a súlyemelés és a testépítő sport már korábban is divat volt, de a női testépítés csak az 1970-es évek végén jelent meg (Fair, 1999). Kezdetben csak kevés nő emelgette a súlyokat, és azok, akik igen, olyan versenyeken indultak, amelyek inkább hasonlítottak szépségversenyekre, mint testépítő versenyekre (Klein, 1993). Ebben a folyamatban a testépítést irányító férfi ideológusok nem bátorították a nőket arra, hogy testépítők legyenek. Az 1980-as és 1990-es években azonban egyre inkább az erősen izmos és határozott női testek nyertek elismerést a testépítésen belül és bizonyos mértékig a közbeszédben is. Hozzáférést és fokozatosan még elfogadást is kaptak a tekintélyesebb körökben és edzőtermekben, és olyan versenyzőket lehetett látni hatalmas és rendkívül izmos testükkel pózolni, mint Debbie Muggli, Lenda Murray, Iris Kyle és Bev Francis. A Pumping Iron II (1985) című film – amelyben négy női testépítőt követhetünk nyomon a Caesar’s PalaceWorld Cup bajnokságra való felkészülés közben – szintén ennek az áttörésnek a részeként értelmezhető.

A nők így egymás után léptek be a férfi testépítés szubkultúrájába, jelezve ezzel a testkultúra egész eszméjének átalakulásának kezdetét, és következésképpen a testépítés mint nemek szerinti gyakorlat kiszélesedését (Andreasson & Johansson, 2014b). Érdekes módon ez a fejlődés párhuzamosan zajlott a kutatók növekvő érdeklődésével a test- és nemi tanulmányok iránt általában, és különösen a feminista perspektívák és elméletek fejlődésével. Többek között olyan tudósok, mint Judith Butler (1990, 1993) és Donna Haraway (1990), munkásságukkal táplálták a nemek és az eltérő testek intellektuális vitáját és problematizálását. Az emberek elkezdtek beszélni az emberi test határainak különböző módon való feszegetéséről/túllépéséről és a „nemiség csinálásáról”. Az 1990-es években a tudósok figyelme a női testépítők felé is fordult, mivel úgy gondolták, hogy valami egyedit képviselnek, valami felforgatót, transzgresszívat, és a hegemón maszkulinitással szembeni létfontosságú kihívást jelentenek (Connell, 1995; Connell & Messerschmidt, 2005). A női testépítés képi megjelenítése azonban nem volt egyértelmű.

A fokozott támogatottság ellenére a női testépítők tapasztalatainak kiemelkedő témája az ellentmondás, ami gyakran a nőiesség és az izmosság népszerű elképzeléseinek „kiegyensúlyozására” tett kísérletekhez vezetett. A kritikus feministák, posztmodernisták és sportszociológusok leírják, hogy a női testépítők hogyan egyensúlyoznak az izmosodás ellentmondásos követelményei és a normatív nőiesség elvárásai között. Ezek közé tartozik az izmok méretének szabályozása, hogy elkerüljék a „túl nagynak”, „férfiasnak” vagy leszbikusnak való bélyegzést (…) olyan testtechnológiák alkalmazása, mint a mellnagyobbítások, plasztikai műtétek, valamint a feminizáló frizurák, ruhák és kiegészítők, hogy ellensúlyozzák a szteroidhasználat vagy a mellszövet elvesztésének „maszkulinizáló” hatásait. (McGrath & Chananie-Hill, 2009)

Az edzőtermi és fitneszkultúra kultúrtörténetében visszhangzanak a társadalomban a normatív nemi konfigurációkat vélhetően megsértő nők büntető szankciói és a velük kapcsolatos explicit ideológia, amelyet a nők viselkedése körüli határok megállapítására használtak. A közbeszédben a női testépítést gyakran a „természetes” nemi rendet fenyegető veszélynek tekintették, és a női testépítőkről és általában a női sportolókról szóló viták általában a férfi/nő, természetes/nem természetes közötti határokat, valamint a nemek potenciális átlépését a fitnesz-doppingszerek használatával vagy anélkül állították a középpontba. E célból a női testépítők történelmileg olyan ellentmondásos diskurzusok csapdájában találták magukat, amelyek a szexuális különbséget az egyetemes, transzcendens és differenciálatlan testkultúra etikájával szemben állítják (Lindsay, 1996; Richardsson, 2008; Roussel, Monaghan, Javerlhiac, & Yondre, 2010). Wesely (2001) is amellett érvelt, hogy a fitnesz-doppingszerek használatát és más testtechnológiákat úgy kell tekinteni, mint amelyek a „természetes” és „természetellenes” testek közötti kontinuumot képviselik, hangsúlyozva, hogy a férfiak és nők közötti nemi határvonal tárgyalható, és idővel és kontextusonként változik. Hasonló módon az itt vizsgált időszakban a hatalmas, izmos test státusza is változott, és bár a fitnesz-doppingszerek használat nemek szerinti értelmezése bizonyos mértékig érvényesült, a női testépítés mint jelenség felemelkedése jelezte az edzőterem és a fitness mint tömeges szabadidős tevékenység felé való elmozdulást. Ugyanakkor a fitnesz-doppingszerek használatról szóló gyakori beszámolók és a testépítők megszállott vonásai ellensúlyként szolgáltak ezzel a fejlődéssel szemben (Bunsell, 2013).

Összefoglalva, a második történelmi szakasz során, amely az 1970-es évektől az 1990-es évek elejéig tartott, az edzőtermi- és fitneszkultúra többek között a nemek tekintetében is kiszélesedett. A testépítés aranykorában, amely Schwarzenegger nyomán következett be, a nők fokozatosan (és bizonyos mértékig) integrálódtak a korábban szinte kötelező férfikultúrába és ideológiába. A fitnesz-doppingszerek segítségével elért, nagy izomzatú női és férfi testek nemcsak a testépítő körökben, hanem a közbeszédben és az akadémiai körökben is téma lett. A legtöbb országban a szteroidhasználatot többé-kevésbé a testépítés versenykultúrájának részének tekintették – ez a szemlélet ebben az időben nagyban különbözött a szervezett sportban a doppingolással kapcsolatos szemléletektől. Az 1990-es évekbe lépve azonban új szelek kezdtek el fújni.

Forrás: Jesper Andreasson és Thomas Johansson írásának szerkesztett részlete.