A csendes fulladás – Mit kell tudni a Shallow Water Blackoutról? Miért veszélyes a hiperventiláció utáni víz alatti úszás?

A nyári uszodában semmi sem utal arra, hogy néhány másodperc múlva életveszélyes helyzet alakul ki. A medencében edzés zajlik, néhány fiatal a bemelegítés végén játékosan versenyezni kezd: ki tud tovább a víz alatt maradni, ki jut el egyetlen levegővétellel a medence túlsó végéig. Az egyikük a rajt előtt néhányszor gyorsan és mélyen beszívja a levegőt, majd lebukik. Mozdulatai kezdetben teljesen természetesek, aztán lassan lelassulnak, végül egyszerűen mozdulatlanná válik. Nem csapkod, nem próbál a felszínre törni, nem kér segítséget. A parton állók közül sokan azt hiszik, még mindig tudatosan úszik.

Ez a Shallow Water Blackout, vagyis a hiperventilációt követő víz alatti eszméletvesztés legfélelmetesebb sajátossága. Az áldozat gyakran minden külső figyelmeztetés nélkül veszti el az eszméletét, miközben a környezet sem érzékeli, hogy baj történt. A klasszikus fulladásról alkotott kép – a kétségbeesett kapálózás, a segélykiáltás, a látványos küzdelem – ilyenkor nem érvényes. A tragédia csendben zajlik. A jelenséget sokan kizárólag a szabadtüdős búvárkodással hozzák összefüggésbe, pedig a legtöbb eset nem a nyílt tengeren történik. Sokkal inkább uszodákban, edzéseken vagy nyári strandokon fordul elő, gyakran olyan fiatalokkal, akik jól úsznak, magabiztosak a vízben, és éppen ezért nem érzik veszélyesnek a hosszabb víz alatti úszást. Paradox módon tehát nem a kezdők, hanem sokszor a gyakorlott úszók tartoznak a legnagyobb kockázatú csoportba.

A Shallow Water Blackout különlegessége nem csupán abban rejlik, hogy ritka, hanem abban is, hogy teljesen más élettani mechanizmus áll a hátterében, mint amit ösztönösen feltételeznénk. A legtöbben úgy gondolják, hogy addig maradunk a víz alatt, amíg elfogy az oxigénünk, és amikor ez bekövetkezik, a szervezet erős légszomjjal figyelmeztet. Valójában azonban nem ez történik. Éppen ez a félreértés teszi a víz alatti légzésvisszatartást olyan veszélyessé.

Mi is az a Shallow Water Blackout?

A Shallow Water Blackout – rövidítve SWB – olyan hirtelen eszméletvesztés, amely a légzés visszatartása közben, többnyire a víz alatt következik be. A jelenség hátterében az agy oxigénellátásának kritikus csökkenése áll, amely még azelőtt alakul ki, hogy a sportoló vagy fürdőző ellenállhatatlan késztetést érezne a levegővételre.

Magyarul gyakran „sekély vízi ájulásként” emlegetik, ez az elnevezés azonban félrevezető. A veszélyt nem a sekély víz okozza, és nem is a medence mélysége. A jelenség ugyanúgy kialakulhat egy kétméteres uszodában, mint egy mély búvármedencében vagy nyílt vízben. A név történeti eredetű: arra utal, hogy a legtöbb ismert eset sekély uszodai környezetben történt, ahol a sportolók hosszabb víz alatti úszással vagy ismételt légzésvisszatartással próbálták növelni teljesítményüket.

Az SWB nem összetévesztendő a mélymerülés során kialakuló, úgynevezett „deep water blackout” jelenséggel sem. Ott a nyomásváltozás is szerepet játszik az oxigén parciális nyomásának alakulásában. A sekély vízi eszméletvesztés ezzel szemben rendszerint néhány méteres mélységben, sőt sokszor közvetlenül a felszín alatt következik be. Ezért különösen megtévesztő: sem a sportoló, sem a környezete nem számít arra, hogy néhány másodperccel később bekövetkezhet az eszméletvesztés.

A jelenség sportorvosi jelentősége az utóbbi két évtizedben került igazán előtérbe. Számos nemzetközi sportszövetség, vízimentő szervezet és úszóedzői társaság módosította biztonsági ajánlásait, miután világossá vált, hogy a legtöbb eset megelőzhető lenne. A tragédiák hátterében ugyanis ritkán áll ismeretlen betegség vagy váratlan egészségügyi esemény. Sokkal gyakrabban olyan élettani folyamat játszódik le, amely megfelelő ismeretek birtokában felismerhető és elkerülhető.

A legfontosabb félreértés: nem az oxigénhiány miatt veszünk levegőt

Ha megkérdeznénk egy uszodában ülő embereket, miért vesznek levegőt, a legtöbben valószínűleg ugyanazt válaszolnák: mert elfogy a szervezetükből az oxigén. Ez logikusnak tűnik, valójában azonban csak részben igaz. Az egészséges ember légzését elsősorban nem az oxigén mennyisége szabályozza, hanem a szén-dioxidé. Minden kilégzéssel szén-dioxid távozik a szervezetből, minden sejtünk pedig folyamatosan újabbat termel. Ahogy ennek a koncentrációja emelkedik a vérben, az agytörzs légzőközpontja egyre erősebb késztetést küld: ideje levegőt venni. A légszomj kellemetlen érzése tehát valójában nem azt jelzi, hogy elfogyott az oxigénünk, hanem azt, hogy túl sok szén-dioxid halmozódott fel.

Normális körülmények között ez rendkívül biztonságos rendszer. Mire a szervezet sürgető légvételre késztet bennünket, az oxigéntartalék még elegendő ahhoz, hogy néhány másodperc alatt újra helyreálljon az egyensúly. A két folyamat – a szén-dioxid emelkedése és az oxigén csökkenése – szorosan együtt halad, ezért a légzési inger megbízható figyelmeztető jelként működik. A probléma akkor kezdődik, amikor ezt a természetes kapcsolatot mesterségesen megváltoztatjuk. Sokan úgy gondolják, hogy néhány gyors és mély légvétellel „feltöltik” a tüdejüket oxigénnel, így tovább maradhatnak a víz alatt. Valójában azonban egészen más történik. A hiperventiláció nem számottevően növeli a vér oxigéntartalmát – az egészséges ember vére nyugalomban is közel teljesen telített oxigénnel. Ami viszont drámaian megváltozik, az a szén-dioxid szintje: néhány mély légvétel elegendő ahhoz, hogy jelentősen lecsökkenjen. És ezzel a szervezet elveszíti a legfontosabb biztonsági jelzését.

Hogyan lesz néhány mély levegőből életveszély?

A Shallow Water Blackout megértéséhez elegendő egyetlen egyszerű tényt elfogadni: a hiperventiláció nem növeli érdemben az oxigéntartalékot, viszont jelentősen csökkenti a vér szén-dioxid-szintjét. Ez az aprónak tűnő változás teljesen felborítja a szervezet egyik legfontosabb védelmi mechanizmusát.

Normális légzés mellett a szén-dioxid folyamatosan termelődik az izmokban és a többi szövetben. Ahogy koncentrációja emelkedik, egyre erősebb légzési inger alakul ki. A legtöbben ezt a jól ismert érzést tapasztalják, amikor néhány másodpercig visszatartják a levegőt: először enyhe kellemetlenség jelentkezik, majd egyre nehezebb ellenállni a késztetésnek, hogy újra belélegezzenek. Ez valójában egy rendkívül kifinomult biztonsági rendszer, amely még jóval azelőtt felszínre küldi a szervezetet, hogy az oxigénszint veszélyesen alacsonyra csökkenne.

A hiperventiláció azonban kijátssza ezt a rendszert. Néhány gyors, mély légvétel hatására a szervezet a szükségesnél sokkal több szén-dioxidot lélegez ki. Az oxigénszint alig változik, a légzési inger viszont később jelentkezik. A sportoló úgy érzi, hogy tovább bírja levegő nélkül, valójában azonban csak elveszítette azt a korai figyelmeztetést, amely normális körülmények között biztonságosan a felszínre küldené.

A víz alatt töltött idő alatt eközben az izmok és az agy ugyanúgy fogyasztják az oxigént, mint bármely más fizikai aktivitás során. A vér oxigéntartalma fokozatosan csökken, de a sportoló ebből semmit sem érez. Mivel a szén-dioxid-szint még mindig alacsony, a légszomj késik. A két folyamat, amely normális esetben együtt halad, ilyenkor szétválik: az oxigén már veszélyesen fogy, miközben a légzési inger még mindig nem elég erős.

Ha a víz alatti úszás tovább folytatódik, elérkezik egy kritikus pont. Az agy oxigénellátása olyan mértékben csökken, hogy már nem képes fenntartani a normális működését. Az eszméletvesztés ilyenkor nem fokozatos. Nincs hosszú figyelmeztető időszak, nincs olyan pillanat, amikor az ember még biztosan felismeri, hogy azonnal fel kell emelkednie. A tudat egyszerűen kikapcsol.

Éppen ezért félrevezető az a gyakori elképzelés, hogy „majd érzem, ha elfogy a levegőm”. A Shallow Water Blackout lényege éppen az, hogy a szervezet legfontosabb figyelmeztető rendszere már nem működik megfelelően.

Mi történik az agyban az utolsó másodpercekben?

Az emberi agy a testtömegnek csupán kis részét teszi ki, mégis a szervezet teljes oxigénfelhasználásának közel egyötödét igényli. Idegsejtjei rendkívül érzékenyek az oxigénellátás változásaira, ezért a szervezet minden körülmények között igyekszik fenntartani számukra a megfelelő vérellátást. Ha azonban a vér oxigéntartalma egy kritikus szint alá csökken, az agy már nem képes kompenzálni ezt a hiányt.

A Shallow Water Blackout során pontosan ez történik. Az oxigén fokozatos fogyása egy ideig semmilyen észrevehető tünetet nem okoz. A sportoló úgy érezheti, hogy minden rendben van, hiszen nem fullad, nem kapkod levegő után, és mozgását is kontroll alatt tartja. A következő pillanatban azonban az agy működése hirtelen zavart szenved, majd bekövetkezik az eszméletvesztés.

Ez a folyamat kívülről szinte észrevehetetlen. A test nem kezd hevesen vergődni, nem következik be látványos pánikreakció. Gyakran csak annyi látszik, hogy a sportoló mozdulatai lelassulnak, majd teljesen megszűnnek. A víz alatt lebegve vagy lassan lesüllyedve elveszíti az izomtónusát, miközben a környezet sokáig azt hiheti, hogy tudatosan tartja vissza a levegőjét.

Ez különbözteti meg a Shallow Water Blackoutot a klasszikus fulladási helyzetek jelentős részétől. Amikor valaki váratlanul vízbe esik, vagy úszás közben pánikba kerül, rendszerint intenzíven próbál levegőhöz jutni, kapálózik, segítséget kér. A hipoxiás eszméletvesztés során azonban ezek a jelzések gyakran hiányoznak. A tragédia éppen ezért olyan csendes, és ezért olyan könnyű későn felismerni.

Miért éppen a jó úszók vannak nagyobb veszélyben?

Első hallásra ellentmondásnak tűnik, mégis számos baleset ezt igazolja: a Shallow Water Blackout áldozatai között sok a jó úszó. Nem azért, mert a jó úszástudás önmagában veszélyes lenne, hanem mert éppen ez adhat hamis biztonságérzetet. A magabiztos úszók hosszabb ideig képesek gazdaságosan mozogni a víz alatt. Nem pazarolják fölöslegesen az energiájukat, jobban uralják a testhelyzetüket, és kevésbé érzik megterhelőnek a légzésvisszatartást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az agyuk tovább bírná oxigén nélkül. Az emberi idegrendszer élettani korlátai mindenkinél hasonlóak.

A sportolóknál ehhez gyakran társul a teljesítmény iránti igény is. Egy úszó szeretné egy levegővel végigúszni a medencét, egy vízilabdázó tovább maradna a víz alatt a labdáért, egy freediver néhány másodperccel szeretné megjavítani korábbi idejét. Ezek a helyzetek önmagukban nem jelentenek biztos veszélyt, de könnyen oda vezethetnek, hogy a sportoló figyelmen kívül hagyja szervezete természetes határait.

Különösen serdülőkorban és fiatal felnőttkorban játszik szerepet a kortársak hatása. A „ki bírja tovább?” típusú kihívások vagy a közösségi médiában terjedő videók sokakat arra ösztönöznek, hogy saját biztonságukat háttérbe szorítva próbálják túlszárnyalni egymást. A legtöbben nincsenek tisztában azzal, hogy a hiperventilációval elért néhány másodperces előny valójában a szervezet egyik legfontosabb védelmi mechanizmusának kiiktatásával jár.

A Shallow Water Blackout tehát nem a gyenge úszók problémája. Éppen ellenkezőleg: azok kerülhetnek veszélybe, akik kellően magabiztosnak érzik magukat ahhoz, hogy feszegessék saját élettani határaikat.

A ma is előforduló edzői és edzésmódszertani hibák

Az úszósport és a vízi sportágak fejlődése során számos olyan edzésfeladat alakult ki, amelynek eredeti célja teljesen érthető volt: javítani a sportolók vízbiztonságát, légzéskontrollját vagy mentális állóképességét. Sok gyakorlat hosszú időn át természetes része volt az edzésmunkának, és a legtöbb esetben valóban nem történt baleset. Az elmúlt két évtized tragédiái és élettani kutatásai azonban világossá tették, hogy bizonyos feladatok kockázata jóval nagyobb, mint korábban gondoltuk. Emiatt a nemzetközi sportszervezetek ma már több olyan módszert sem javasolnak, amely egykor teljesen megszokottnak számított.

A hiperventiláció nem bemelegítés

Talán a legfontosabb változás a hiperventiláció megítélésében történt. Korábban nem volt ritka, hogy a sportolók néhány gyors, mély légvétellel készültek fel a hosszabb víz alatti úszásra. Ennek logikája egyszerűnek tűnt: ha több levegőt veszünk, tovább maradunk a víz alatt. Ma már tudjuk, hogy ez az elképzelés élettanilag hibás.

A mély légvételek nem növelik jelentősen az oxigéntartalékot, viszont mesterségesen lecsökkentik a vér szén-dioxid-szintjét. A sportoló valóban tovább maradhat a víz alatt, de nem azért, mert több oxigén áll rendelkezésére, hanem azért, mert később jelentkezik a légzési inger. Ez a néhány másodperces „előny” valójában a szervezet legfontosabb biztonsági jelzésének elvesztésével jár.

Éppen ezért ma már egyre több úszóiskola és sportszövetség kifejezetten tiltja a hiperventiláció alkalmazását bármilyen víz alatti feladat előtt.

A „ki bírja tovább?” szemléletnek nincs helye az edzésen

Kevés feladat kapcsolódik annyira a Shallow Water Blackouthoz, mint a légzésvisszatartási versenyek. Akár játékból, akár motivációs céllal szervezik, ezek közös jellemzője, hogy a sportolók nem saját biztonságukra, hanem egymás teljesítményére figyelnek. A cél ilyenkor nem az optimális technika, hanem a másik legyőzése. A sportoló könnyen figyelmen kívül hagyja saját szervezetének jelzéseit, mert nem szeretne elsőként feljönni a felszínre. A probléma különösen gyermekeknél és serdülőknél jelentős, akik számára a kortársak elismerése gyakran erősebb motiváció, mint a veszélyérzet.

A mai szemlélet szerint a víz alatti állóképesség nem versenyeztethető biztonságosan. Az ilyen feladatoknak nincs olyan teljesítményfejlesztő előnyük, amely indokolná a kockázat vállalását.

A hosszú víz alatti úszások ismétlése

Az úszóedzéseken ma is előfordulhatnak olyan feladatok, amelyek során a sportolók egymás után többször teljesítenek hosszabb víz alatti szakaszokat. Önmagában egy rövid apnoés feladat nem feltétlenül veszélyes, de ha az ismétlések között nincs elegendő regeneráció, a szervezet oxigénháztartása fokozatosan kedvezőtlen irányba tolódhat el. Ez különösen akkor jelent problémát, ha a sportoló minden ismétlés előtt hiperventilál, vagy teljesítménykényszert érez. A két tényező együtt már jelentősen növelheti a hipoxiás eszméletvesztés kockázatát.

A korszerű edzéselmélet ezért egyre inkább a technikai célú, rövid, jól kontrollált víz alatti feladatokat részesíti előnyben, és kerüli a felesleges légzésvisszatartási terhelést.

A jó úszástudás nem jelent védelmet

Az egyik legveszélyesebb tévhit az, hogy egy tapasztalt úszó biztonságosabban végezhet légzésvisszatartásos gyakorlatokat. Valójában éppen a jól képzett sportolók képesek hosszabb ideig gazdaságosan mozogni a víz alatt, ezért könnyebben elérhetik azt a pontot, ahol az agy oxigénellátása kritikusan lecsökken. A technikai tudás tehát nem írja felül az emberi élettan törvényeit. A kiváló úszók ugyanúgy elveszíthetik az eszméletüket, mint bárki más, ha a szervezetük oxigénszintje a kritikus tartományba kerül.

 „Még egy hossz belefér”

Az edzők jól ismerik azt a pillanatot, amikor egy sportoló saját maga szeretné túllépni korábbi teljesítményét. Ez önmagában a versenysport természetes része. A Shallow Water Blackout azonban különleges helyzetet teremt: a sportoló nem rendelkezik megbízható visszajelzéssel arról, mennyire közel jár saját élettani határához. A „még egy hossz”, „ezt még kibírom” vagy „a többieknek is sikerült” gondolkodás ilyenkor különösen veszélyes lehet. A teljesítmény iránti motiváció könnyen felülírhatja az óvatosságot, miközben a szervezet már elveszítette azt a figyelmeztető mechanizmust, amely normális esetben megszakítaná a terhelést.

Éppen ezért a víz alatti légzésvisszatartás során nem a sportoló szubjektív biztonságérzete a döntő, hanem az előre kialakított, mindenki számára egyértelmű biztonsági szabályok.

Mit mondanak ma a nemzetközi ajánlások?

Az elmúlt években több nemzetközi szervezet – köztük a World Aquatics, az American Red Cross, az USA Swimming és a Royal Life Saving Society – felülvizsgálta a víz alatti légzésvisszatartással kapcsolatos ajánlásait. Bár megfogalmazásuk eltérhet, az alapelvek szinte teljesen megegyeznek.

Elsőként egyértelműen ellenzik a szándékos hiperventilációt bármilyen víz alatti feladat előtt. Ugyancsak nem javasolják a légzésvisszatartási versenyeket és az olyan edzésfeladatokat, amelyek elsődleges célja a víz alatt töltött idő vagy távolság növelése.

A korszerű ajánlások hangsúlyozzák, hogy minden olyan gyakorlatot, amely légzésvisszatartással jár, kizárólag folyamatos, aktív felügyelet mellett szabad végezni. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy valaki tartózkodik a medenceparton. A felügyeletet ellátó személynek végig figyelnie kell az adott sportolót, és azonnal be kell tudnia avatkozni, ha a mozgása lelassul, koordinálatlanná válik vagy megszűnik.

Ezek az ajánlások jól tükrözik a sportorvoslás szemléletének változását. A cél ma már nem az, hogy a sportolók minél tovább tudják visszatartani a levegőjüket, hanem az, hogy ezt a képességet soha ne fejlesszék a biztonság rovására. Az edzés hatékonysága ugyanis nem attól lesz nagyobb, hogy nagyobb kockázatot vállalunk, hanem attól, hogy a megfelelő élettani elveket követjük.

Mit tegyünk, ha valaki a víz alatt elveszíti az eszméletét?

A Shallow Water Blackout egyik legnagyobb veszélye, hogy a környezet gyakran nem ismeri fel időben, mi történt. Mivel az érintett nem kiabál segítségért, nem kapálózik és nem mutatja a klasszikus fulladás jeleit, a mozdulatlanságot sokan tévesen úgy értelmezik, hogy még mindig tudatosan úszik vagy búvárkodik. Ezért a felismerés első lépése nem valamilyen látványos tünet észlelése, hanem annak tudatosítása, hogy a víz alatt mozdulatlanul lebegő ember mindig mentést igényel, amíg ennek az ellenkezője nem bizonyosodik be.

• Ha valaki a víz alatt elveszíti a mozgását vagy nem reagál, azonnal ki kell emelni a vízből. Nem érdemes várni arra, hogy magától feljön a felszínre vagy újra mozogni kezd. Minden elvesztegetett másodperc tovább csökkenti annak esélyét, hogy az agy maradandó károsodás nélkül vészelje át az oxigénhiányt.
• A kiemelést követően az első feladat a tudatállapot és a légzés gyors ellenőrzése. Ha a sportoló nem lélegzik normálisan vagy csak alkalomszerű, úgynevezett agonális légvételeket végez, azonnal meg kell kezdeni az újraélesztést, és valakinek haladéktalanul értesítenie kell a mentőszolgálatot. Amennyiben automata külső defibrillátor (AED) rendelkezésre áll, azt a lehető leghamarabb elő kell készíteni és használni a készülék utasításainak megfelelően.

Szerencsére a Shallow Water Blackout esetében az időben megkezdett mentés gyakran jó eredménnyel jár. Mivel az elsődleges probléma az oxigénhiány, a gyors kiemelés és a mielőbbi oxigenizáció döntően befolyásolja a kimenetelt. Éppen ezért a megelőzés mellett a második legfontosabb biztonsági tényező a folyamatos felügyelet. Ha a baj bekövetkezik, csak az mentheti meg az életet, aki azonnal észreveszi.

Visszatérés a sporthoz

Azok a sportolók, akik sikeresen túlélik a Shallow Water Blackoutot, rendszerint ugyanazt kérdezik: visszatérhetnek-e valaha a vízbe? Erre nincs minden helyzetre érvényes válasz, mert az attól függ, milyen hosszú ideig állt fenn az oxigénhiány, történt-e újraélesztés, illetve alakult-e ki neurológiai vagy egyéb szövődmény.

Ha az eszméletvesztés rövid ideig tartott, a mentés gyors volt, és sem neurológiai, sem kardiológiai eltérés nem igazolható, a teljes felépülés jó eséllyel várható. Ennek ellenére a sportba való visszatérés előtt minden esetben orvosi kivizsgálás szükséges. A cél nem csupán annak megállapítása, hogy maradt-e bármilyen egészségkárosodás, hanem annak kizárása is, hogy a háttérben más betegség – például szívritmuszavar vagy neurológiai eltérés – állt.

A visszatérés ugyanakkor nemcsak orvosi kérdés. Ugyanilyen fontos, hogy a sportoló, az edző és a család is megértse, mi vezetett a balesethez. Ha a kiváltó okot nem ismerik fel, ugyanazok a hibák később ismét megjelenhetnek az edzéseken. A rehabilitáció ezért ebben az esetben nem izmok vagy ízületek helyreállításáról szól, hanem a biztonságos sportolási szokások újratanulásáról.

Egy történet, amelynek nem kellett volna megtörténnie
Egy tizenhét éves versenyúszó az edzés végén néhány csapattársával játékból azt próbálta ki, ki tudja egyetlen levegővétellel végigúszni az ötvenméteres medencét. Nem ez volt az első alkalom, korábban is sikerült már teljesítenie a távot. A rajt előtt néhányszor mélyen belélegzett, majd lebukott.
Az első métereken semmi szokatlan nem történt. Mozgása egyenletes volt, tempója jó. A medence utolsó harmadában azonban lelassult, majd néhány másodperccel később mozdulatlanul süllyedni kezdett. Az egyik edző szerencsére azonnal észrevette, hogy nem emelkedik fel a felszínre, kiemelte a vízből, és a mentés még időben megkezdődött. A fiú néhány perc múlva már újra lélegzett, később pedig maradandó károsodás nélkül felépült.

A történet különlegessége nem az, hogy ritka. Hanem az, hogy szinte minden részlete tipikus. Jó úszó volt. Nem félt a víztől. Nem volt beteg. Nem történt technikai hiba. A veszélyt egy olyan élettani folyamat jelentette, amelyről sem ő, sem a társai nem tudtak eleget.

Fő tanulságok

• A Shallow Water Blackout (SWB) nem a víz mélysége, hanem a hiperventiláció és a légzésvisszatartás következtében kialakuló agyi oxigénhiány miatt alakul ki.
• A légzési inger elsődleges szabályozója nem az oxigén, hanem a vér szén-dioxid-szintje. A hiperventiláció ezt a természetes védelmi mechanizmust gyengíti.
• A víz alatti eszméletvesztés gyakran minden előzetes figyelmeztető jel nélkül következik be, ezért a környezet sokszor későn ismeri fel a veszélyhelyzetet.
• A Shallow Water Blackout nem a rossz úszók problémája. Jó úszók, versenyzők és kiváló fizikai állapotban lévő sportolók is áldozatul eshetnek.
• A hiperventiláció, a légzésvisszatartási versenyek és a felügyelet nélküli víz alatti állóképességi gyakorlatok ma már nem tekinthetők korszerű edzésmódszernek.
• A jelenség szinte minden esetben megelőzhető megfelelő oktatással, korszerű edzői szemlélettel és biztonsági szabályok betartásával.

Ajánlott irodalom

1. Lindholm P, Lundgren CEG. The physiology and pathophysiology of human breath-hold diving. Journal of Applied Physiology. 2009;106(1):284–292.
2. Fitz-Clarke JR. Mechanisms of breath-hold blackout and drowning. Undersea Hyperb Med. 2018;45(1):5–15.
3. Craig AB. Causes of loss of consciousness during underwater swimming. Journal of Applied Physiology. 1961;16:583–586.
4. American Red Cross. Scientific Advisory Council Advisory on Hyperventilation and Breath-Holding in Aquatic Activities.
5. USA Swimming. Risk Management and Safety Guidelines for Breath-Holding Activities.
6. Royal Life Saving Society UK. Breath Holding and Hyperventilation Position Statement.
7. World Aquatics. Swimming Safety Recommendations and Coaching Guidelines.