Agresszív viselkedés a sportpályán

Ami tuti: egy agresszív viselkedést nem lehet azzal magyarázni, hogy az elkövető „agresszív személyiség”. Az agresszív viselkedést számtalan dolog kiválthatja. Freud szerint az agresszió szerinte az örömelv szolgálója. Magyarán ha valakit idegesít valami, tehát masszív stresszt él meg, akkor a destruktív energia elterelése révén csökkenti a feszültség szintjét és katarzist él át. Egy másik elmélet (Lorenz) szerint az agresszió funkciója a fajfenntartás. Ők azok, akik szerint az agresszió az emberrel vele született dolog, ellene tenni lehetetlen.

Vannak természetesen olyanok is (Dollard és Miller), akik szerint inkább a környezet/frusztráció váltja ki az ilyen típusú viselkedést.  Ha engem akadályoznak a célomba (kapura rúgjam a labdát/győzelemre vigyem a csapatomat) akkor én frusztrációt fogok megélni. A frusztrációt meg legtöbbször agresszív viselkedésben vezetik le (agresszió irányulhat önmagamra vagy éppen másra). Téthelyzetben nő a feszültség, ami ha frusztrációval párosul, akkor igen nagy az esély arra, hogy sportolónk nem a labdát fejeli le. Erre egy kevésbé vidám példa Zidane esete a 2006-os berlini VB döntőn.

Az agresszív viselkedéshez nemcsak az emberi ösztönök és a nagyobb fokú frusztráció vezethet, hanem kellenek még egyéb környezeti tényezők. A frusztráció és a stressz legtöbbször csak dühöt vált ki, ami nem egyenesen vezet tetlegességhez (néha elég a verbális levezetés). A zaj, a tömeg, valamint a meleg mind olyan tényező, ami segíti az agresszív viselkedés kialakulását. A sportolók többszörösen hátrányos helyzetben vannak, hiszen a fizikai aktivitás növeli az agresszív viselkedés kialakulását, főként ha előtte/közben provokálják az illetőt. Ha a provokációhoz minimális fájdalom is hozzájárul, pl. az ellenfél úgy csúszik be „véletlenül”, hogy a játékos bokáját érintgeti, akkor még nagyobb az esély, hogy sportolónkból dúvad lesz.

Már tudjuk, hogy a közönség, a bírók és az edző, és a média is kiválthat stresszt (hiszen ezekre a tényezőkre a sportolóknak nincsen közvetlen ráhatásuk, azaz nincs kontrolljuk ezekre a forrásokra) és a stressz mint olyan könnyen vezethet agresszióhoz. Természetesen ez nem menti fel a sportolót, de felhívja a figyelmet a környezet szerepére.

Sokszor mondják, hogy a sportolónak agresszíven kell játszania, hogy helyzetbe kerüljön. Ez alatt viszont sokszor az asszertív viselkedést értik, de az agresszív viselkedések között is van különbég. Az alábbi táblázatban megtalálhatjátok, hogy miben különbözik az egyik a másiktól.

Tehát az agresszív viselkedés két típusát különböztetjük meg (Silva, 1980):

• Ellenséges agresszió: Az elsődleges célja, hogy egy másik játékosnak sérülést okozzon. Legtöbbször ez egy válasz egy másik játékos provokációjára, ami által a játékosban felszalad a pumpa (tudományosan = emócionális arousalja igencsak magas rátát ér el), és legtöbbször spontán módon következik be a tett (nem gondolkozik előre a következményeken)
• Instrumentális agresszió: Itt is megvan az a cél, hogy ártsak a másiknak, de mindezt egy magasabb cél érdekében teszem (bemenjen az az átok labda, nyerjen a csapat).
• Asszertív viselkedés: legalább olyan látványos, mint az egresszív viselkedés, de a fentiekkel szemben nem hágja át a szabályokat, nem akar a másik játékosnak sérülést okozni, csak intenzíven dominánsan viselkedik

Összefoglalva: Ne ítélkezzünk először. Oké, randa dolog másnak ártani, de azért meg lehet érteni a szabálytalankodót is. Egy tétmeccs során, ha a játék nem úgy megy, ahogy tervezték és még ehhez hozzájárul az is, hogy az ellenfél játékosa szivatgat, könnyen sodorhatja a játékost egy olyan cselekedetbe, amire nem túl büszke… Fontos megkülönböztetni az agresszív viselkedést aszerint, hogy mi volt (volt-e egyáltalán) a célja a sportolónak a viselkedéssel. Egyáltalán nem menti fel a tette alól, de ők se héroszok, hatnak rájuk a környezet ingerei és a nagyobb mennyiségű adrenalin is megteszi a jótékony hatását.

szerző: Kovács Kriszta sportpszichológus