Hirtelen szívhalál a sportolók körében – kockázat, szűrés, felismerés és életmentés

A sportoló összeesik a pályán, pedig néhány másodperccel korábban még teljes intenzitással futott. Ebben a pillanatban a háttérben álló diagnózis másodlagos: a túlélést az dönti el, felismerik-e azonnal a szívmegállást, megkezdődik-e a mellkasi kompresszió, és néhány percen belül eljut-e hozzá az AED. A sportorvosi történet azonban jóval korábban kezdődik. A hirtelen szívhalál mögött nem egyetlen „sportolói szívbetegség” áll, hanem különböző strukturális, elektromos, gyulladásos és koszorúér-eredetű állapotok találkozása az intenzív terheléssel. A valódi megelőzés ezért nem egyetlen EKG-t vagy szívultrahangot jelent, hanem kockázatfelismerést, helyes sportkardiológiai értelmezést és egy olyan sportkörnyezetet, amely arra az eseményre is felkészült, amelyet előre nem sikerült megjósolni.

Amikor a pálya szélén már nem az okot kell keresni

Egy 19 éves labdarúgó az edzés végén sprintel. Nincs ütközés, nem fogja a combját vagy a bokáját, egyszerűen összeesik. Először néhány társa azt hiszi, megbotlott. Aztán láthatóvá válik, hogy nem reagál. Rövid, szabálytalan, hörgésszerű légzőmozgásokat végez, később rángásszerű mozdulatok is megjelennek.

Ez a jelenet azért veszélyes, mert a szívmegállás nem mindig úgy néz ki, ahogyan laikusként elképzeljük. Az agonális légzés nem normális légzés, és a rövid tónusos vagy görcsszerű mozgás sem zárja ki a keringésmegállást. A 2025-ös European Resuscitation Council ajánlásai továbbra is azt hangsúlyozzák, hogy a reakcióképtelen, nem normálisan légző embert szívmegállásként kell kezelni, azonnal aktiválni kell a sürgősségi rendszert, megkezdeni a CPR-t és mielőbb AED-t alkalmazni. (ERC)

A klinikai terminológia itt fontos. Hirtelen szívmegállásról – sudden cardiac arrest, SCA – beszélünk, amikor a szív hatékony pumpaműködése váratlanul megszűnik, összeomlik a keringés és a beteg elveszíti az eszméletét. A hirtelen szívhalál – sudden cardiac death, SCD – ennek halálos végkimenetele. A kettő közötti különbség a sportban különösen lényeges, mert ezek az események gyakran szemtanúk előtt történnek, vagyis elméletileg kedvező körülmény kínálkozik a korai újraélesztéshez. Fiatal versenysportolók 132 szívmegállását vizsgáló amerikai sorozatban az összesített túlélés 48% volt, de amikor helyszíni AED-t használtak, 89% élte túl az eseményt; egy európai, fiatal felnőtteket vizsgáló populációs tanulmányban az azonnali laikus CPR és korai AED együttes alkalmazása mellett a túlélés 90% fölé emelkedett. Ezek megfigyeléses adatok, nem garantált túlélési arányok, de jól mutatják, hogy az SCA kimenetele jelentős részben rendszerkérdés. (PubMed)

A sportorvoslás ezért a hirtelen szívhalált két oldalról próbálja megelőzni. Az egyik oldalon megpróbáljuk felismerni azt a sportolót, akinek a szíve a nagy intenzitású terhelés mellett veszélyeztetett lehet. A másikon abból indulunk ki, hogy a szűrés soha nem fog mindenkit megtalálni, ezért a következő szívmegállás helyszínét is életmentésre alkalmassá kell tenni.

Nem az egészséges szív ellenfele a sport

Amikor egy fiatal sportoló hirtelen meghal, könnyű intuitív kapcsolatot teremteni a tragédia és a nagy intenzitású sport között. Biológiailag azonban nem az történik, hogy az erős fizikai terhelés egyszerűen „túlterheli” az egyébként normális szívet.

Az intenzív mozgás során nő a szimpatikus aktivitás, a szívfrekvencia, a vérnyomás, a myocardium oxigénigénye és a szív elektromos ingerlékenysége. Ezek normális élettani változások. Egy elektromosan vagy strukturálisan hajlamos szívben azonban ugyanez a környezet olyan trigger lehet, amely kamrai tachycardiát vagy kamrafibrillációt indít. Máskor ischaemia, myocardialis heg vagy gyulladásos szubsztrát teremti meg az arrhythmia hátterét. A sport tehát gyakran nem maga a betegség, hanem a már meglévő fogékonyság provokátora. Az ESC sportkardiológiai irányelve éppen ezért az egyéni cardiovascularis rizikó meghatározását helyezi a középpontba, miközben hangsúlyozza a rendszeres fizikai aktivitás jelentős általános egészségügyi előnyeit. (Escardio)

Sportkardiológiai szempontból hasznos három elem kapcsolatában gondolkodni. Kellhet egy szubsztrát, például cardiomyopathia, myocardialis fibrosis, koszorúér-betegség vagy öröklött ioncsatorna-zavar. Ehhez társulhat egy trigger, például maximális fizikai terhelés, adrenerg stimuláció, akut ischaemia vagy bizonyos betegségekben testhőmérséklet-emelkedés. A harmadik elem az aktuális moduláló környezet: elektrolitzavar, gyógyszer vagy stimuláns szer, infekció, dehidráció vagy más fiziológiai állapot módosíthatja az elektromos stabilitást. Nem minden hirtelen szívmegállás írható le ilyen egyszerűen, de ez a gondolkodás jobban tükrözi a valóságot, mint az a kérdés, hogy „melyik betegség okozza a sportolói szívhalált?”. Mert ilyen egyetlen betegség nincs.

Ugyanaz a végpont, egészen különböző szívek

A hirtelen szívhalál okainak listája önmagában kevés, ha nem vesszük figyelembe a sportoló életkorát és klinikai környezetét. Egy 17 éves kosárlabdázó és egy 52 éves amatőr maratonfutó ugyanazon a sporteseményen szenvedhet szívmegállást, miközben a mögöttes patofiziológia teljesen eltérő lehet.

Fiatalabb sportolókban a cardiomyopathiák fontos csoportot jelentenek. Hypertrophiás cardiomyopathiában a myocardium kóros hypertrophiája, microvascularis eltérések és fibrosis teremthet arrhythmogén közeget. Arrhythmogen cardiomyopathiában különösen fontos az intenzív terhelés és a betegség progressziójának kapcsolata. Dilatatív vagy más cardiomyopathiákban a kamrai funkció, a fibrosis és a kamrai ritmuszavarok együtt befolyásolják a kockázatot. A modern sportkardiológia ezért már nem pusztán falvastagságot vagy ejekciós frakciót néz, hanem a teljes fenotípust, a családi hátteret, az arrhythmiaterhelést, az MRI-n látható myocardialis heget és a terhelésre adott választ. (Escardio)

Más esetekben a szív anatómiailag szinte normálisnak tűnik. Az öröklött primer elektromos betegségekben, például hosszú QT-szindrómában vagy catecholaminerg polymorph kamrai tachycardiában az ioncsatornák és a calcium-homeostasis zavara teremti meg a malignus ritmuszavar lehetőségét. Brugada-szindrómában más mechanizmus dominál, és maga a terhelés sem feltétlenül az elsődleges arrhythmiás trigger, ugyanakkor láz és a hőháztartás változásai fontosak lehetnek. A 2024-es HRS sportolói arrhythmia-konszenzus ennek megfelelően nem egyetlen tiltó algoritmust alkalmaz, hanem a diagnózis, a fenotípus, az arrhythmiás előzmények, a kezelés és a választott sport együttes értékelését hangsúlyozza. (Heart Rhythm Journal)

Fiatal korban külön figyelmet érdemelnek a koszorúerek veleszületett anomáliái. Bizonyos anatómiai lefutások terhelés alatt ischaemiát teremthetnek, miközben nyugalomban a sportoló teljesen panaszmentes lehet. Máskor myocarditis vagy korábbi myocardialis gyulladás után maradó heg válik arrhythmogén szubsztráttá. A 2025-ös ESC myocarditis/pericarditis irányelv ezért már kifejezetten személyre szabott visszatérési döntést javasol, amelyben a klinikai remisszió mellett a ventricularis funkció, az arrhythmiák és a képalkotó eltérések is számítanak; aktív myocardialis gyulladás mellett a nagy intenzitású sport nem tekinthető egyszerűen „edzés közbeni megfigyelés” kérdésének. (Escardio)

Van olyan eset is, ahol a részletes boncolás során sem található strukturális magyarázat. Ezek között szerepelhet a sudden arrhythmic death syndrome – SADS, ahol öröklött elektromos betegség állhat a háttérben. Egy 2025-ben ismertetett fiatal SADS-kohorszban syncope, rohamszerű epizód és korábbi EKG-eltérések is megjelentek az esetek egy részében, ami különösen fontossá teszi az ilyen előzmények komolyan vételét. (Escardio)

Külön mechanizmus a commotio cordis: megfelelő időzítésű tompa mellkasi ütés egy egyébként strukturálisan ép szívben is kamrafibrillációt válthat ki. Ez főként olyan sportokban releváns, ahol nagy sebességű labda, korong vagy más tárgy érheti a mellkast. Itt nem rejtett cardiomyopathiát keresünk a sérülés pillanatának magyarázatára; a mechanikai energia és a szívciklus elektromosan érzékeny fázisának rendkívül szerencsétlen találkozásáról van szó.

A kép 35–40 éves kor fölött ismét megváltozik. A rekreációs sportolók hirtelen szívmegállásának hátterében egyre nagyobb szerepet kap az atheroscleroticus koszorúér-betegség. Fiatal felnőtt, sporttal összefüggő szívmegállást vizsgáló európai vizsgálatban is a koszorúér-betegség volt a leggyakoribb azonosított ok, ami jól mutatja, hogy már a „fiatal” kategóriában sem kizárólag öröklött cardiomyopathiákban kell gondolkodni. (OUP Academic)

A sportoló életkora tehát nem adminisztratív adat. Része a differenciáldiagnózisnak.

A sportszív szürke zónája: amikor az edzettség úgy nézhet ki, mint a betegség

A hirtelen szívhalál megelőzésének egyik legnehezebb része nem a súlyosan beteg szív felismerése, hanem az a határterület, ahol a nagy edzésterhelés által létrehozott fiziológiás alkalmazkodás hasonlítani kezd a cardiomyopathiára.

Évekig tartó állóképességi vagy nagy volumenű edzés hatására növekedhet a szívüregek mérete, változhat a falvastagság, csökkenhet a nyugalmi pulzus, és számos EKG-eltérés válhat az edzettség normális jelévé. Egyes állóképességi sportolók bal kamrája jelentősen dilatált lehet, és a nyugalmi systolés funkció is az alsó normáltartományba kerülhet. Ez önmagában még nem dilatatív cardiomyopathia. Ugyanakkor a cardiomyopathia korai fenotípusa pontosan ugyanezekkel a finom eltérésekkel kezdődhet. Ebben a „szürke zónában” az izolált számoknál fontosabbá válik a sportág, a testméret, az edzésmúlt, a családi anamnézis, a terheléses válasz, az arrhythmiák jelenléte és a multimodális képalkotás. (heart.bmj.com)

Ugyanez igaz az EKG-ra. Sinus bradycardia, bizonyos AV-vezetési jelenségek, korai repolarizáció és egyes feszültségkritériumok gyakori fiziológiás sportadaptációk lehetnek. Más eltérések – például bizonyos T-hullám-inverziók, kóros Q-hullámok, jelentős vezetési zavarok, preexcitáció vagy ventricularis ectopia meghatározott mintázatai – további vizsgálatot indokolhatnak. A sportolói EKG értelmezése ezért nem egyszerűen „normális versus kóros” olvasás: a fiziológiás adaptáció és a korai betegség közötti mintázatfelismerés. A sportkardiológiai kockázatbecslés külön szakértelmet igényel, mert maga az edzés is módosítja azt, amit diagnosztikai jelként látunk. (Escardio)

A gyakorlati veszély kétirányú. Ha minden eltérést betegségnek nevezünk, egészséges sportolókat vizsgálunk túl és korlátozunk feleslegesen. Ha minden eltérést „sportszívnek” tulajdonítunk, elszalaszthatjuk egy cardiomyopathia korai fenotípusát. A jó sportkardiológiai vizsgálat éppen ezt a határt próbálja megtalálni.

A tünet, amely fontosabb lehet, mint egy korábbi negatív vizsgálat

A hirtelen szívhalál azért különösen nehéz prevenciós probléma, mert sok sportoló valóban tünetmentes az esemény előtt. Emiatt nem korrekt azt állítani, hogy minden esetnek lett volna előjele, ha valaki „jobban figyel”. Más sportolóknál viszont olyan tünetek jelennek meg, amelyeket utólag jelentéktelennek gondoltak.

Az egyik legfontosabb a terhelés közben fellépő megmagyarázatlan syncope. Más megítélés alá esik az a futó, aki a célba érkezés után, hirtelen megállva esik össze vasovagalis mechanizmussal, és az, aki teljes futás közben minden előzmény nélkül elveszíti az eszméletét. A mechanizmus, az időzítés és a kísérő tünetek döntően fontosak. Terheléssel összefüggő mellkasi nyomás vagy fájdalom, hirtelen palpitáció, szokatlan dyspnoe, korábban nem tapasztalt terhelésintolerancia, megmagyarázhatatlan teljesítményromlás és dokumentált ventricularis arrhythmia ugyancsak módosíthatja a klinikai kockázatot. A 2024-es HRS-konszenzus az arrhythmiás tünetek és a terhelés kapcsolatát a sportolók kivizsgálásának egyik központi elemévé teszi. (Heart Rhythm Journal)

A családi anamnézis nem egyszerű kérdőíves formalitás. Fiatal korban bekövetkezett megmagyarázatlan hirtelen halál, ismert cardiomyopathia, channelopathia vagy több családtag érintettsége olyan nyom lehet, amely egy enyhe EKG- vagy echokardiográfiás eltérés jelentőségét teljesen átértékeli.

Ausztrál, 10–35 éves korosztályt vizsgáló exercise-related SCD kohorszban az elhunytak 39%-ánál dokumentáltak korábbi tünetet; ezek között mellkasi fájdalom és presyncope/syncope is szerepelt. Ez nem jelenti azt, hogy a későbbi esemény biztosan megelőzhető lett volna, de jól mutatja, hogy a tünetek célzott értelmezése nem mellékes része a megelőzésnek. (PubMed)

A klinikai kérdés ezért nem az, hogy „volt-e valaha szédülése?”. Hanem az, hogy mikor, milyen terhelés mellett, milyen érzéssel, mennyi ideig, milyen pulzus- vagy ritmusérzettel, és mi történt utána.

Mit tud a szűrés – és mit nem?

A sportolók cardiovascularis előszűréséről évtizedek óta komoly szakmai vita zajlik. A cél könnyen érthető: még a szívmegállás előtt felismerni azokat a betegségeket, amelyek módosítható kockázatot jelentenek. A módszer korlátai azonban ugyanilyen fontosak.

Az anamnézis és fizikális vizsgálat önmagában számos rejtett cardiomyopathiát és channelopathiát nem képes felismerni. A 12 elvezetéses EKG növeli bizonyos elektromos és strukturális betegségek felismerésének lehetőségét, ezért az európai sportkardiológiai gyakorlat fontos része. Ugyanakkor normális EKG mellett is létezhet veszélyes betegség, míg egy kórosnak tűnő EKG-ból nem következik automatikusan nagy SCD-kockázat. Az echokardiográfia további strukturális információt ad, de ez sem „minden szívbetegséget kizáró” vizsgálat. A preparticipation screening ezért valójában első szintű rizikószelekció, nem végleges biztonsági minősítés. (Escardio)

A pozitív vagy bizonytalan eredmény után kezdődik a sportkardiológia érdemi része. Echokardiográfia mellett szükség lehet terheléses EKG-ra vagy cardiopulmonalis terheléses vizsgálatra, ambuláns ECG-monitorozásra, CMR-re, coronaria CT-re és meghatározott klinikai helyzetben genetikai vizsgálatra. Nem az a cél, hogy minden sportolón minden vizsgálatot elvégezzünk, hanem hogy az első adatok alapján célzott diagnosztikai kérdést fogalmazzunk meg. A multimodális képalkotás különösen akkor válik fontossá, amikor a sportszív és korai cardiomyopathia közötti határt kell értelmezni. (Escardio)

Az incidenciaadatok maguk is mutatják, miért nem lehet minden sportolót azonos kockázatúnak tekinteni. Egy négyéves amerikai NCAA-vizsgálatban a kockázat jelentősen különbözött sportág, nem, versenyszint és demográfiai csoport szerint; a legmagasabb incidenciát az afroamerikai férfi Division I kosárlabdázóknál találták. Egy másik, hosszabb NCAA-adatsor ugyancsak kiemelt kockázatot mutatott férfi Division I kosárlabdázóknál. Ezek amerikai adatok, ezért nem ültethetők át közvetlenül magyar sportolókra, de egy fontos alapelvet jól illusztrálnak: a hirtelen szívhalál kockázata nem egyetlen populációs átlag. (PubMed)

A szűrésnek tehát nem az a célja, hogy a vizsgálat végén valaki „SCD-negatív” pecsétet kapjon. Ilyen állapot nem létezik.

Amikor találunk valamit: diagnózis után még mindig kockázatot kell becsülni

A sportkardiológia talán itt változott a legtöbbet. Korábban több olyan diagnózis létezett, amely után a versenysport automatikus eltiltást jelentett. Ennek érthető oka volt: a biztonság érdekében minimálisra kívánták csökkenteni a bizonytalanságot. Az újabb irányelvek és konszenzusok ugyanakkor egyre inkább felismerik, hogy az azonos diagnózisú betegek kockázata jelentősen különbözhet, miközben a sport elhagyása önmagában is fizikai, pszichológiai és életminőségi következménnyel jár.

A kérdés ezért ma nem egyszerűen az, hogy egy hypertrophiás cardiomyopathiával, hosszú QT-szindrómával vagy kezelt arrhythmiával élő ember „sportolhat-e”. Meg kell határozni a fenotípus súlyosságát, a korábbi tüneteket és arrhythmiákat, a ventricularis funkciót, az esetleges fibrosis jelenlétét, a genetikai hátteret, a kezelés hatását, majd mindezt össze kell vetni a választott sport dinamikus, statikus és környezeti terhelésével. Az ESC sportkardiológiai és a HRS 2024-es arrhythmia-konszenzusa egyaránt a tájékozott, személyre szabott, megosztott döntéshozatal felé mozdult el. (Escardio)

A shared decision-making azonban nem azt jelenti, hogy „mindenki eldöntheti, vállalja-e a veszélyt”. Először a rendelkezésre álló adatok alapján szakmailag értelmezhető kockázatot kell becsülni, meg kell beszélni a bizonytalanságot, a sportkörnyezetet és a potenciális következményeket. Vannak olyan állapotok és klinikai helyzetek, amelyekben a nagy intenzitású sport továbbra is elfogadhatatlanul magas rizikót hordozhat.

A modern megközelítés lényege nem a liberalizáció önmagáért, hanem a diagnózis helyett fenotípus- és kockázatalapú gondolkodás.

Myocarditis: amikor a „már jól vagyok” nem sportkardiológiai kritérium

A myocarditis különösen jó példa arra, miért nem szabad a sportba való visszatérést kizárólag tünetek alapján megítélni. Egy sportoló vírusfertőzés után néhány napig lázas, majd egy hét múlva már jól érzi magát. Ha myocardialis érintettség nem történt, a fokozatos visszatérés más kérdés. Ha azonban myocarditis alakult ki, a myocardium gyulladása, oedemája és esetleges hegesedése olyan arrhythmogén környezetet teremthet, amelyben a nagy intenzitású terhelés veszélyes lehet még akkor is, amikor a sportoló már nem érzi betegnek magát.

A 2025-ös ESC myocarditis/pericarditis guideline ezért személyre szabott visszatérési modellt használ: nem egyetlen merev időintervallumot tekint döntőnek, hanem a klinikai remissziót, a ventricularis funkciót, a biomarkereket, a ritmuszavarokat, a terheléses vizsgálat eredményét és szükség esetén a CMR-t együttesen értékeli. (Escardio)

Ez a sportorvosi gondolkodás sok más cardiovascularis állapotra is igaz. A „jól érzem magam” fontos információ, de nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy a myocardium ismét készen áll a maximális adrenerg terhelésre.

A megelőzés kritikus pontja, amelyet semmilyen EKG nem helyettesít

Még a legjobb preparticipation screening, genetikai diagnosztika és modern CMR mellett is történni fognak olyan sportolói szívmegállások, amelyeket előzetesen nem sikerült megjósolni. Ezért a hirtelen szívhalál prevenciója szakmailag hibás, ha csak szűrővizsgálatokról beszél.

A második védelmi vonal a vészhelyzeti cselekvési terv. Ennek nem az a lényege, hogy a sportcsarnok falán legyen egy AED-felirat. Előre tudni kell, hogyan ismerjük fel az SCA-t, ki hívja a 112-t, ki kezdi a CPR-t, ki hozza az AED-t, pontosan hol van az eszköz, nyitva van-e az ajtó, működik-e az akkumulátor, hogyan jut be a mentő a létesítménybe, ki találkozik vele, és hogyan oszlanak meg a szerepek. Egy valódi tervet gyakorolni is kell.

A sportspecifikus ajánlások célként azt javasolták, hogy az összeeséstől az első sokkig lehetőség szerint három percen belüli idő teljen el. Ez gyakorlati következményekkel jár: egy nagy sportkomplexumban nem biztos, hogy egyetlen AED elegendő, ha a legtávolabbi pályától tíz perc alatt lehet csak odaérni. (PubMed)

A helyszíni AED-használat eredményessége nem elméleti. Amerikai középiskolák prospektív vizsgálatában 59 campuson történt SCA közül 42 beteg túlélte a kórházi elbocsátást; a fizikai aktivitás közben összeeső diák-sportolók 89%-a életben maradt olyan rendszerben, ahol AED-program működött. Fiatal versenysportolók külön országos sorozatában az on-site AED használata mellett szintén 89%-os túlélést figyeltek meg. (PubMed)

Ezekből nem következik, hogy az AED mindig megment mindenkit. Azt viszont nagyon erősen mutatják, hogy egy látható, hozzáférhető és azonnal használt AED egészen más sportbiztonsági környezetet teremt, mint egy olyan létesítmény, ahol a defibrillátort a mentő hozza magával.

Az AED nem a defibrillátor használatának problémáját oldja meg, hanem az időét

Laikusként sokan azért félnek az AED-től, mert úgy érzik, nekik kell eldönteniük, mikor kell „áramot adni” valakinek. A készülék éppen ezt a döntést veszi ki a segélynyújtó kezéből. Elemzi a szívritmust, és csak sokkolandó ritmus esetén javasol defibrillációt.

Az AED valódi jelentősége ezért az időnyereség. Kamrafibrillációban az elektromosan kaotikus myocardiumot nem lehet egyszerűen mellkasi kompresszióval „visszaállítani”. A CPR ideiglenesen fenntart valamennyi coronaria- és cerebralis perfúziót, de a definitív elektromos beavatkozás a defibrilláció. Ezért szerepel a 2025-ös ERC-algoritmusban továbbra is együtt az azonnali felismerés, a korai jó minőségű CPR és a korai AED. (Resuscitation)

A sportpálya ebből a szempontból különleges hely. A szívmegállás gyakran szemtanúk előtt történik, a sportolók általában fiatalabbak és kevesebb társbetegségük van, valamint az esemény időpontja pontosabban ismert. Ezek olyan előnyök, amelyeket csak akkor tudunk kihasználni, ha az első perceket nem veszítjük el bizonytalansággal.

Az újraélesztett sportoló esetében a valódi diagnosztika csak ezután kezdődik

A sikeres resuscitatio után a „szívmegállás” nem diagnózis, hanem esemény. A következő feladat annak meghatározása, miért történt.

Itt az esemény körülményeinek rekonstruálása ugyanolyan fontos lehet, mint később a CMR. Pontosan milyen terhelés közben történt? Volt előtte mellkasi fájdalom, palpitáció vagy syncope? Kapott-e mellkasi ütést? Volt-e friss infekció? Használt-e stimulánst, gyógyszert vagy teljesítményfokozó szert? Milyen volt az első dokumentált ritmus? Mit mutatott az AED? Előfordult-e hasonló esemény a családban?

Az etiológiai kivizsgálás ezután EKG-t, echokardiográfiát, coronaria-vizsgálatot, CMR-t, terheléses tesztet és ritmusmonitorozást foglalhat magában, meghatározott esetekben pedig elektrofiziológiai vagy genetikai vizsgálat szükséges. A kivizsgálás célja nem pusztán egy diagnosztikai címke megtalálása: meg kell határozni a recidív arrhythmia kockázatát, a kezelés szükségességét és azt is, milyen sportterhelés jöhet szóba később. A HRS 2024-es konszenzusa ezt a post-event és return-to-play döntést is individualizált arrhythmia- és sportkockázat alapján kezeli. (Heart Rhythm Journal)

Amikor öröklött betegség valószínű, a vizsgálat a sportolón túlmutathat. Elsőfokú rokonok cardiovascularis és adott esetben genetikai szűrése olyan tünetmentes családtagot is azonosíthat, aki ugyanazt a kockázatot hordozza. A hirtelen szívhalál kivizsgálásának ezért családorvosi jelentősége is lehet.

Egy klinikai történet, ahol a kérdőívnél fontosabb a részlet

Egy 20 éves kézilabdázó az edzés végén rövid időre elveszíti az eszméletét. Mire az orvos megvizsgálja, jól érzi magát. Vérnyomása normális, nyugalmi EKG-ján egyértelmű kóros eltérés nincs. Két évvel korábbi sportorvosi vizsgálata szintén negatív volt. Ha a történetet egyetlen mondatra egyszerűsítjük – „fiatal sportoló egyszer elájult” –, könnyű lehet jóindulatú vasovagalis syncopéra gondolni. A részletek azonban más irányba visznek. Nem az edzés után állva lett rosszul, hanem nagy intenzitású futás közben. Nem volt előzetes hányingere vagy látászavara. Közvetlenül előtte néhány másodperces heves szívdobogásérzést tapasztalt. Egy nagybátyja 32 éves korában váratlanul meghalt. Itt a korábbi negatív szűrés klinikailag elveszíti megnyugtató erejét.

A következő kérdés már nem az, hogy „engedjük-e edzeni, mert most jól van”, hanem az, hogy van-e exercise-triggered arrhythmiája vagy öröklött arrhythmiaszindrómája. Terheléses vizsgálat, ambuláns monitorozás, echokardiográfia és a klinikai eredmények alapján további képalkotó vagy genetikai vizsgálat válhat indokolttá. A sport korlátozásának mértéke pedig nem a syncope szóhoz, hanem az így feltárt kockázathoz igazodik. Ez a megközelítés felel meg annak a sportkardiológiai iránynak, amelyet a 2024-es HRS-konszenzus is képvisel. (Heart Rhythm Journal)

Ez a történet jól mutatja, hogy a prevenció nem elsősorban vizsgálatok halmozása. Hanem a megfelelő klinikai kérdés felismerése.

Öt pont, ahol a rendszer leggyakrabban hibázik

Az egyik hiba, amikor a terhelés közbeni syncope mögött kivizsgálás nélkül kiszáradást vagy kimerültséget feltételezünk. A második, amikor egy korábbi negatív sportorvosi vizsgálatot hosszú távú biztonsági garanciának tekintünk, holott egy fenotípus idővel manifesztálódhat, új betegség jelentkezhet, vagy egy korábbi teszt egyszerűen nem volt alkalmas az adott kórkép felismerésére. A harmadik a sportolói adaptáció rossz értelmezése: a fiziológiás sportszívet betegségnek minősítjük, vagy éppen valódi betegséget magyarázunk edzettséggel. A negyedik az AED „birtoklásának” összekeverése a defibrillációs készenléttel; a használhatatlanul messze lévő készülék nem megfelelő vészhelyzeti rendszer. Az ötödik pedig az, amikor a szívbiztonságot kizárólag kardiológiai problémának tekintjük, miközben a túlélést egy edző, játékvezető, gyógytornász vagy csapattárs első reakciója is meghatározhatja.

Ezek látszólag különböző hibák, de ugyanabból a gondolkodási problémából erednek: egy összetett rendszert egyetlen tesztre, egyetlen diagnózisra vagy egyetlen eszközre próbálunk leegyszerűsíteni.

A hirtelen szívhalál megelőzése valójában két különböző időskálán történik

Az első időskála hónapokban és években mérhető. Itt történik a sportorvosi vizsgálat, a tünetek felismerése, az EKG értelmezése, a cardiomyopathia vagy channelopathia diagnosztikája, a myocarditis utáni visszatérés megtervezése és az ismert betegség kockázatának követése.

A második időskála néhány perc. Amikor a sportoló összeesik, az addigi prevenciós rendszer vagy sikeresen felismerte a betegséget, vagy nem. Ettől kezdve már nem a szűrés minősége határozza meg az azonnali kimenetelt, hanem az, hogy a környezet képes-e felismerni a keringésmegállást, elindítani a CPR-t és defibrillálni.

Ezért sportorvosi értelemben az AED ugyanúgy a hirtelen szívhalál megelőzésének eszköze, mint az EKG – csak egy másik ponton avatkozik be. A szűrés azt próbálja megakadályozni, hogy a szívmegállás bekövetkezzen. A defibrilláció azt próbálja megakadályozni, hogy a szívmegállásból halál legyen. A kettő közül egyik sem helyettesíti a másikat.

Mit jelent végül egy valóban szívbiztonságos sportkörnyezet?

Nem azt, hogy minden sportolón évente teljes kardiológiai képalkotó csomagot végzünk. Nem azt, hogy minden kisebb EKG-eltéréstől eltiltjuk a sportolót. És azt sem, hogy a falra felszerelünk egy AED-t, majd kipipáljuk a sürgősségi felkészülést.

A jó rendszer először megérti, hogy nem minden sportoló kockázata azonos. Más betegségeket keres egy serdülő versenysportolóban és egy ötvenes éveiben sporthoz visszatérő emberben. Komolyan veszi a terheléssel összefüggő syncope-t, palpitációt és mellkasi panaszt. A sportolói EKG-t és szívadaptációt sportspecifikusan értelmezi. Gyanú esetén célzottan lép tovább echokardiográfia, terheléses vizsgálat, ritmusmonitorozás, CMR vagy genetika irányába. Ismert betegségben pedig nem egy diagnózisból, hanem az egyéni fenotípusból és sportterhelésből próbál kockázatot becsülni. (Escardio) És közben elfogadja azt is, hogy marad reziduális kockázat.

Ezért a pálya mellett van hozzáférhető AED. Van vészhelyzeti cselekvési terv. Az emberek tudják, hogyan kell felismerni a szívmegállást. Gyakorolták, ki mit csinál. A defibrillátor nem egy lezárt orvosi szobában található, hanem ott, ahonnan valóban perceken belül használható.

A hirtelen szívhalál ritkasága könnyen vezethet ahhoz, hogy egy sportközösség soha nem készül fel rá komolyan. Pedig éppen ez az esemény mutatja meg a sportorvoslás egyik legfontosabb sajátosságát: vannak olyan kockázatok, amelyeket nem lehet nullára csökkenteni, mégis nagyon sokat lehet tenni azért, hogy ritkábbak legyenek, és amikor bekövetkeznek, ne váljanak szükségszerűen végzetessé.

A hirtelen szívmegállás és a hirtelen szívhalál közötti különbséget végül nem mindig a betegség dönti el.Néha az a néhány perc, amely a kettő között marad.

Fő tanulságok

• A hirtelen szívmegállás (SCA) az akut keringésösszeomlás; a hirtelen szívhalál (SCD) annak halálos végkimenetele. Az SCA megfelelő és gyors ellátással túlélhető.
• A sport többnyire nem önmagában okozza a hirtelen szívhalált, hanem bizonyos cardiovascularis betegségek vagy arrhythmiás szubsztrátok mellett triggerként vagy kockázatmódosítóként működhet. (Escardio)
• A háttérbetegségek életkoronként különböznek: fiatal sportolókban cardiomyopathiák, öröklött elektromos betegségek, coronaria-anomáliák, myocardialis betegségek és SADS is szerepet játszhatnak; idősebb sportolókban egyre fontosabb a koszorúér-betegség. (OUP Academic)
• A terhelés közbeni megmagyarázatlan syncope, palpitációval járó rosszullét, terheléses mellkasi panasz és releváns családi anamnézis nem tekinthető rutinszerű sportolói panasznak.
• A sportolói EKG és echokardiográfia értelmezésében kulcskérdés a fiziológiás sportszív és a korai cardiomyopathia elkülönítése. (heart.bmj.com)
• A cardiovascularis előszűrés kockázatot csökkent, de nem ad zéró-kockázatú minősítést.
• Ismert cardiovascularis betegség után a modern sportkardiológiai megközelítés egyre inkább diagnózis helyett fenotípus-, arrhythmia- és sportspecifikus kockázatbecslést, valamint megfelelő esetekben közös döntéshozatalt alkalmaz. (Heart Rhythm Journal)
• Sportpályán az azonnali CPR és korai AED-használat a túlélés egyik legerősebb módosítható tényezője; megfigyeléses sportolói adatokban helyszíni AED-használat mellett igen magas túlélést írtak le. (PubMed)
• A valódi megelőzés ezért két pillérből áll: primer prevencióból – kockázatfelismerés és megfelelő sportkardiológiai ellátás – és az eseményre felkészített pályaszéli újraélesztési rendszerből.

Javasolt szakirodalom

1. Pelliccia A, Sharma S, Gati S, et al. 2020 ESC Guidelines on sports cardiology and exercise in patients with cardiovascular disease. Eur Heart J. 2021;42(1):17–96.
2. Lampert R, Chung EH, Ackerman MJ, et al. 2024 HRS expert consensus statement on arrhythmias in the athlete: evaluation, treatment, and return to play. Heart Rhythm. 2024;21:e151–e252.
3. Schulz-Menger J, Collini V, et al. 2025 ESC Guidelines for the management of myocarditis and pericarditis. Eur Heart J. 2025.
4. Peterson DF, Kucera K, Thomas LC, et al. Aetiology and incidence of sudden cardiac arrest and death in young competitive athletes in the USA: a 4-year prospective study. Br J Sports Med. 2021;55(21):1196–1203. (PubMed)
5. Petek BJ, et al. Sudden cardiac death in National Collegiate Athletic Association athletes: a 20-year study. Circulation. 2024. (AHA Journals)
6. Drezner JA, Peterson DF, Siebert DM, et al. Survival after exercise-related sudden cardiac arrest in young athletes: can we do better? Sports Health. 2019;11(1):91–98. (PubMed)
7. Drezner JA, Toresdahl BG, Rao AL, Huszti E, Harmon KG. Outcomes from sudden cardiac arrest in US high schools: a 2-year prospective study from the National Registry for AED Use in Sports. Br J Sports Med. 2013;47(18):1179–1183. (PubMed)
8. Bohm P, et al. Sports-related sudden cardiac arrest in young adults. Europace. 2023;25(2):627–635. (OUP Academic)
9. Ha FJ, Han HC, Sanders P, et al. Sudden cardiac death related to physical exercise in the young: a nationwide Australian study. Intern Med J. 2023;53:166–174. (PubMed)
10. Smyth MA, Perkins GD, et al. European Resuscitation Council Guidelines 2025: Adult basic life support. Resuscitation. 2025. (Resuscitation)