Kié a sportoló teste? Amikor a teljesítmény és az egészség érdeke ütközik

A sérült sportoló játszani akar. Az edzőnek szüksége lenne rá, a csapat számára fontos a mérkőzés, az orvos azonban úgy látja, hogy a folytatás súlyosbíthatja a sérülést. Ki dönthet ilyenkor? A sportoló saját teste fölötti autonómiája alapvető, de a versenysportban a döntések ritkán születnek teljesen szabad térben. Szerződés, válogatottság, eredménykényszer, fájdalom, orvosi kockázat és egy egyszer talán soha vissza nem térő lehetőség kerül ugyanabba a mérlegbe. Hol végződik a sportoló kockázatvállalási joga, és mikor kell az orvosnak akkor is nemet mondania, amikor maga a sportoló szeretne mindenáron folytatni?

A versenyző rosszul érkezik egy ugrás után. Feláll, tesz néhány lépést, de sántít. Az orvosi vizsgálat alapján a sérülés nem tűnik életveszélyesnek, a sportoló azonban egyértelműen fájdalmasan terheli a végtagját. Még egy versenyszám van hátra, és ha visszalép, elveszítheti azt az eredményt, amelyért éveken keresztül dolgozott. Az orvos azt javasolja, ne folytassa: a további terheléssel a sérülés súlyosabbá válhat. A sportoló meghallgatja, majd azt mondja, hogy érti a kockázatot, és folytatni akarja.
Ez az a helyzet, amelyben a „sportoló saját teste, tehát ő dönt” elve már nem ad elegendő választ. Az orvos nem csupán információt szolgáltat, a sportoló pedig nem egyszerűen fogyasztóként választ a lehetőségek közül. Egészségügyi döntés születik egy időben erősen korlátozott, érzelmileg terhelt helyzetben, miközben a versenyző számára a kockázatvállalásnak nagyon konkrét sportértéke van.

A versenysportban az egészség és a teljesítmény érdeke többnyire ugyanabba az irányba mutat. Az egészséges sportoló többet tud edzeni, jobban teljesít és hosszabb pályafutásra számíthat. A nehéz döntések akkor kezdődnek, amikor ez a két érdek átmenetileg szétválik: a teljesítményhez azonnali részvételre lenne szükség, az egészség szempontjából viszont célszerűbb lenne várni. Ilyenkor nemcsak azt kell eldönteni, hogy mi történhet a sérült szövettel. Azt is, ki jogosult vállalni a kockázatot, milyen információ alapján és milyen határig.

A sportorvosi döntés nem egyszerűen „játszhat vagy nem játszhat”

A sérülés utáni visszatérést sokáig hajlamosak voltunk egyetlen végpontként kezelni: a sportoló megsérült, rehabilitált, majd egy adott napon orvosi engedélyt kapott a játékra. A korszerű return-to-sport szemlélet ezzel szemben folyamatként írja le a visszatérést, amely már a rehabilitáció során elkezdődik, és nem ér véget az első mérkőzéssel. A Berni konszenzus ezért különbözteti meg a sportba való részleges visszatérést, a tényleges visszatérést és a korábbi teljesítményszint elérését. (British Journal of Sports Medicine)

Ennek gyakorlati jelentősége nagy. Egy sportoló lehet fájdalommentes, miközben még erődeficitje van. Futhat panasz nélkül, de nem biztos, hogy ugyanazt a sprint-, fékező- vagy irányváltási terhelést tolerálja, amelyet mérkőzés közben ismételten teljesítenie kell. Lehet, hogy már részt vesz csapatedzésen, de még nem alkalmas teljes versenyterhelésre. Az orvosi döntés ezért nem egyetlen vizsgálati eredményre épül, hanem a szövet állapotának, a klinikai tüneteknek, a funkciónak, a terhelhetőségnek, a sportág követelményeinek és a lehetséges következményeknek az együttes értékelésére. A return-to-sport döntés lényegében kockázatkezelés. (British Journal of Sports Medicine)

A cél sem az, hogy nullára csökkentsük az újrasérülés valószínűségét. Ez a sportban többnyire lehetetlen. A feladat annak megítélése, hogy az adott pillanatban fennálló kockázat elfogadható-e.

Először a kockázatot kell felmérni – és csak utána eldönteni, hogy vállalható-e

Ez a két lépés könnyen összecsúszik, pedig nem ugyanarról szól.

• Az első a risk assessment, vagyis a kockázat szakmai becslése. Mi sérült meg? Mennyire súlyos az eltérés? Hol tart a gyógyulás? Maradt-e funkcionális hiány? Milyen terhelés várható? Mekkora az újrasérülés valószínűsége, és ha bekövetkezik, milyen következményekkel járhat?
• A második a risk tolerance: mekkora kockázatot tartunk elfogadhatónak azért az előnyért, amelyet a sportban való részvétel jelent. A StARRT modell éppen ezért különíti el a klinikai és sportági kockázati tényezőket azoktól a döntési módosító tényezőktől, amelyek az adott helyzet jelentőségét és a kockázattűrést befolyásolják. (British Journal of Sports Medicine)

Egy olimpiai döntő nem gyorsítja fel a szövet gyógyulását, és egy bajnoki cím sem stabilizálja a sérült ízületet. A verseny jelentősége azonban legitim módon befolyásolhatja azt, mekkora nem súlyos és megfelelően ismertetett kockázatot hajlandó vállalni egy döntésképes felnőtt sportoló. Ugyanez a sportoló egy felkészülési mérkőzésért esetleg nem vállalná ugyanezt.

Ez nem szakmai következetlenség. A két helyzetben az orvosi kockázat hasonló lehet, a sportoló számára elérhető előny viszont nem az. Van azonban olyan pont, ahol ez a mérlegelés már nem alkalmazható korlátlanul.

„Értem a kockázatot, mégis folytatom”

Térjünk vissza a verseny közben megsérült sportolóhoz. Az orvos úgy ítéli meg, hogy a folytatás érdemben növelheti a sérülés súlyosbodásának kockázatát. Elmondja ezt. A sportoló döntésképes, érti a helyzetet, mégis ragaszkodik a folytatáshoz.

• Az első kérdés az, hogy milyen kockázatról beszélünk. Más megítélés alá eshet egy olyan állapot, amelynek romlása néhány nappal vagy héttel meghosszabbíthatja a rehabilitációt, mint egy olyan sérülés, ahol a további részvétel súlyos, tartós vagy visszafordíthatatlan egészségkárosodást okozhat. A valószínűséget tehát nem lehet a következmény súlyosságától külön kezelni.
• A második kérdés az, hogy az orvos mit ért azon, hogy „nem javasolja” a folytatást. Ez jelentheti azt, hogy a kockázat a szokásosnál magasabb, de megfelelő tájékoztatás után még elfogadható tartományban van. Más esetben azt, hogy az orvos szakmai megítélése szerint a részvétel már orvosilag nem elfogadható.

A kettő nem ugyanaz. Ha a kockázat az elfogadható tartományon belül van, a sportoló saját kockázattűrése komoly súlyt kaphat a döntésben. Ha azonban az orvos szerint a további versenyzés aránytalan vagy súlyos egészségügyi veszélyt jelent, nem köteles ezt pusztán azért elfogadni, mert a sportoló hajlandó vállalni.

A beteg autonómiája jogot ad kezelés visszautasítására és saját céljai mérlegelésére, de nem kötelezi az orvost arra, hogy szakmailag elfogadhatatlan részvételt támogasson.

Bizonyos sportorvosi helyzetekben ez egészen egyértelmű. Diagnosztizált agyrázkódás esetén például a nemzetközi konszenzus alapján a sportoló nem térhet vissza ugyanazon a napon a versenyzéshez, még akkor sem, ha jól érzi magát és folytatni szeretné; a versenybe való visszatéréshez egészségügyi szakember által felügyelt, fokozatos folyamat szükséges. (British Journal of Sports Medicine)

Itt az orvos feladata nem az, hogy meggyőzze a sportolót arról, hogy jobb lenne abbahagynia. Orvosi döntést hoz arról, hogy nem alkalmas a további részvételre.

A sportoló akarata fontos – de nem minden „igen” egyformán szabad

A versenysportban gyakori, hogy a sérült sportoló maga sürgeti leginkább a visszatérést. Ennek számos racionális oka lehet. Közeledik a világverseny, rövid a pályafutás, bizonytalan a szerződés, vagy egyszerűen nagyon fontos számára, hogy segítsen a csapatának.

Az autonómiát ezért komolyan kell venni. A sportoló nem passzív beteg, akit az orvosnak saját értékrendje szerint kell megóvnia minden kockázattól. A shared decision-making lényege éppen az, hogy a klinikai információ mellett a sportoló céljai és értékei is részei a döntésnek. A modern RTS-konszenzus kifejezetten az athlete-centred, több szereplő részvételével zajló döntéshozatalt támogatja. (British Journal of Sports Medicine)

De a „játszani akarok” mondat mögött a körülményeket is látni kell. Más a helyzet, ha a sportoló nyugodtan mérlegelhet, és más, ha tíz perce van dönteni egy döntő közben. Más, ha biztos a helye a csapatban, és más, ha tudja, hogy a sérülése alatt valaki kiválóan helyettesíti. Más, ha az edző kifejezetten jelzi, hogy egészsége az első, és más, ha a sportoló évek óta azt látja, hogy a fájdalom ellenére játszó társakat nevezik „igazi harcosnak”. A beleegyezés attól lesz valóban értékes, hogy nemcsak informált, hanem önkéntes is.

Sportban ezért gyakran nem azt kell megkérdezni, hogy mondhatott-e igent, hanem azt is, hogy reálisan mondhatott-e nemet.

Fájdalommal játszani és sérülten játszani nem ugyanaz

A sportkultúrában a fájdalomnak különleges jelentése van. A terhelés kellemetlenségének elviselése, a fáradtságtűrés és a versenyhelyzetben jelentkező diszkomfort kezelése valóban része a sportolói teljesítménynek. Ezt azonban könnyű összekeverni a sérülésből eredő fájdalom figyelmen kívül hagyásával. A fájdalom önmagában nem pontos mérőeszköze a szöveti károsodásnak. Vannak állapotok, amelyekben kontrollált terhelés fájdalom mellett is megengedhető, sőt szükséges lehet. Más esetekben a fájdalom csökkentése nem változtat a sérült struktúra aktuális terhelhetőségén.

A sportorvosi kérdés ezért nem az, hogy fáj-e, hanem az, hogy mit jelent az adott fájdalom az adott sérülésnél és az adott terhelés mellett.

Ugyanezért kell óvatosan értelmezni a fájdalomcsillapítást. Ha egy gyógyszeres vagy helyi kezelés csökkenti a tünetet, abból nem következik, hogy a struktúra gyógyult vagy nagyobb mechanikai terhelést képes elviselni. Egy kezelés legitim célja lehet a fájdalom kontrollja és a rehabilitáció támogatása. Más helyzetben azonban ugyanaz a beavatkozás arra szolgálhat, hogy a sportoló ideiglenesen kevésbé érzékelje azt a tünetet, amely egy még nem megfelelően terhelhető szövetet jelez. A döntést ezért nem a módszer neve, hanem a diagnózis, a kockázat, a terhelés és a cél együtt határozza meg.

Miért különleges a csapatorvos helyzete?

A csapatorvos egyszerre dolgozik egy sportolóval és egy sportszervezetben. Ez önmagában érdekütközés lehetőségét teremti. A sportoló egészségügyi ellátást kap tőle, miközben a klub fizetheti a munkáját, az edző naponta kérhet információt a játékos rendelkezésre állásáról, egy fontos mérkőzés pedig közvetlen nyomást helyezhet az egészségügyi stábra. A sportetikában ezt kettős lojalitási helyzetként lehet leírni.

A konfliktus ritkán olyan egyszerű, hogy az edző azt mondja az orvosnak: „engedje játszani”. Sokkal gyakoribb a finomabb forma. „Biztosan nem próbálhatjuk meg?” „Ha holnap újra megvizsgáljuk?” „Egy félidőt sem bírna?” Ezek önmagukban legitim kérdések. Problémává akkor válnak, ha a klinikai döntés határát a mérkőzés fontossága kezdi meghatározni. Az orvosnak természetesen értenie kell a sport kontextusát. Az olimpiai döntő jelentősége valódi információ a döntésben. De a sport jelentősége módosíthatja a kockázattűrést; a sérülés természetét nem módosítja.

Ezért nélkülözhetetlen az orvosi szakmai függetlenség. Bizonyos állapotoknál a nemzetközi ajánlások kifejezetten hangsúlyozzák, hogy a visszatérésről szóló orvosi döntést nem egészségügyi szereplőknek nem szabad felülírniuk. (British Journal of Sports Medicine)

Mit tudhat az edző a sérülésről?

A teljesítménystábnak információra van szüksége, de nem feltétlenül minden egészségügyi információra. Az edző számára lényeges lehet, hogy a sportoló teljes vagy módosított edzésen vehet-e részt, milyen mozgásokat kell kerülni, milyen terhelés engedélyezett, és mikor történik következő orvosi értékelés. Ebből azonban nem következik automatikusan, hogy az egészségügyi dokumentáció minden részlete a teljesítménystáb számára hozzáférhető.

Ez nem csupán adatvédelmi kérdés. A klinikai információ minőségét is befolyásolja. Ha a sportoló tudja, hogy minden tünete automatikusan továbbjut az edzőhöz, könnyen elkezdheti szűrni, mit mond el. A rendszer rövid távon nagyobb információs kontrollt nyer, hosszú távon viszont elveszítheti a legfontosabb információforrást: a sportoló őszinte beszámolóját.

A titoktartás ezért nem az edző és az orvos közötti együttműködés akadálya, hanem annak egyik feltétele.

Az edző dönt a játékosról, az orvos az egészségügyi alkalmasságról

A két döntést érdemes következetesen különválasztani. Az orvos megállapíthatja, hogy a sportoló egészségügyi szempontból részt vehet a mérkőzésen. Ettől az edzőnek nem kell szerepeltetnie. Lehet, hogy a sportoló még nem elég gyors, nem bírja a teljes mérkőzésterhelést, vagy egyszerűen van nála jobb formában lévő játékos.

Az ellenkező irány azonban nem működik ugyanígy. Ha a sportoló az adott állapotban orvosilag nem alkalmas a versenyzésre, az edző taktikai igénye önmagában nem teheti alkalmassá. Az orvos feladata ezért nem a csapat összeállítása, az edzőé pedig nem az egészségügyi kockázat végső megítélése. A szerepek világos elkülönítése nem csökkenti az együttműködést. Éppen ellenkezőleg: megakadályozza, hogy a teljesítmény- és egészségügyi döntések észrevétlenül összecsússzanak.

A műtéti döntésben ugyanez a konfliktus jelenik meg – csak hosszabb időtávon

A teljesítmény és az egészség érdeke nemcsak a pályára való visszatéréskor ütközhet. Egy sérülés műtéti kezeléséről szóló döntésnél is különbözhetnek az időhorizontok. A sportoló minél gyorsabban szeretne visszatérni. A klub a következő szezonban gondolkodik. Az orvosnak és a sebésznek azonban azt is figyelembe kell vennie, milyen hosszú távú következményei lehetnek az egyes kezelési stratégiáknak.

A műtét és a konzervatív kezelés közötti választás ezért ritkán egyszerűen technikai kérdés. A sérülés jellege, a bizonyítékok, a sportág követelményei, a sportoló életkora, pozíciója, pályafutási szakasza és céljai mind relevánsak. A shared decision-making ebben a helyzetben azt jelenti, hogy az orvos szakmailag vállalható alternatívákat kínál, azok előnyeit és kockázatait érthetően bemutatja, a sportoló pedig saját céljait is beviheti a mérlegelésbe. A sportoló preferenciája fontos. De a leggyorsabb visszatérést ígérő megoldás nem válik automatikusan a legjobb kezeléssé attól, hogy közeleg a következő szezon.

A rehabilitáció vége nem az a nap, amikor már nem fáj

A return-to-sport döntés minőségét jelentősen rontja, ha a visszatérést tünetekhez vagy naptári időhöz kötjük. A szöveti gyógyulás csak egy része a folyamatnak. Utána helyre kell állítani az erőt, az ismételt terhelés toleranciáját, a gyors erőkifejtést, a futást, ugrást, fékezést, irányváltást és azokat a sportágspecifikus mozgásokat, amelyek mérkőzés közben valóban szükségesek. A sportoló pszichológiai készenléte és saját testébe vetett bizalma ugyancsak befolyásolhatja a visszatérést. A Berni konszenzus ezért hangsúlyozza, hogy a return to participation, return to sport és return to performance különböző szakaszok. (British Journal of Sports Medicine)

Ez az etikai kérdéshez is visszavezet. Ha egy sportoló megkapja az „engedélyt”, az edző és maga a sportoló könnyen úgy értelmezheti, hogy már teljesen egészséges. A valóságban az orvosi alkalmasság gyakran csak azt jelenti, hogy a következő terhelési lépcsőhöz szükséges kockázat elfogadható. A jó kommunikációnak ezt is világossá kell tennie.

Utánpótláskorban nem ugyanazt a kockázatot fogadjuk el

Gyermek- és serdülőkorban a döntési helyzet megváltozik. A fiatal sportolót továbbra is be kell vonni a saját egészségéről szóló döntésekbe, de autonómiája fejlődő autonómia. A szülőnek és az egészségügyi szakembernek nagyobb védelmi felelőssége van.

Ezért nem lehet egy tizennégy éves sportoló „én vállalom” mondatát ugyanúgy kezelni, mint egy harmincéves profiét. Különösen problematikus az a kultúra, amelyben a sérülés jelzését gyengeségként értelmezik. Egy fiatal gyorsan megtanulja, hogy milyen sportolót jutalmaz a környezete. Ha a „kemény” játékos mindig az, aki nem szól a fájdalomról, a gyermek könnyen arra következtet, hogy az egészségügyi információ elhallgatása a sportolói identitás része.

Pedig a saját test jelzéseinek felismerése, megfelelő értelmezése és kommunikációja ugyanúgy tanulható sportolói készség, mint a terhelés elviselése.

A sportoló teste nem közös tulajdon – a döntés mégis közös folyamat

A modern sportegészségügy egyik látszólagos ellentmondása, hogy egyszerre beszél sportolói autonómiáról és shared decision-makingről. A kettő nem zárja ki egymást.

A sportolóé a teste, de az egészségügyi döntéshez többféle szakértelem szükséges. Az orvos becsüli az egészségügyi kockázatot. A gyógytornász és az erőnléti szakember a funkcióról és a terhelhetőségről ad információt. Az edző ismeri a versenyhelyzet tényleges követelményeit. A sportoló pedig ismeri saját tüneteit, céljait, félelmeit és azt, milyen kockázatot hajlandó vállalni. A shared decision-making ezért nem szavazás.

Nem négy ember ül egy asztalnál, és többségi döntéssel eldönti, játszhat-e a sportoló. Minden szereplőnek más a kompetenciája és más a felelőssége. A cél az, hogy ezek az információk találkozzanak, miközben az egészségügyi döntés szakmai határai és a sportoló autonómiája egyaránt megmaradnak. A korszerű RTS-konszenzus ezt az athlete-centred, kollaboratív megközelítést tekinti kívánatosnak. (British Journal of Sports Medicine)

Ki viseli végül a döntés következményeit?

Ez talán a legfontosabb gyakorlati szempont. A klub nyerhet egy mérkőzést. Az edző elérhet egy eredményt. A szövetség szerezhet érmet. A sportoló is megélheti élete egyik legfontosabb sikerét. Ha azonban a döntés miatt a sérülés súlyosbodik, annak következményeit elsősorban az ő teste viseli. Lehet, hogy hetekkel hosszabb rehabilitáció következik, lehet, hogy a következő szezon is veszélybe kerül, és bizonyos sérüléseknél a következmény a sportpályafutás után is vele maradhat.

Ezért nem elegendő azt kérdezni, hogy kinek van érdeke a folytatásban. Azt is érdemes végiggondolni, kinél marad a kockázat, amikor a versenynek már vége.

A sportoló testét sokan segítik felkészíteni a teljesítményre, sokan érdekeltek abban, hogy működjön, és sok ember döntése befolyásolja, milyen terhelést kap. Ettől azonban nem válik a csapat, a klub vagy a sportág tulajdonává.

Az etikus sportorvosi rendszer nem azt ígéri a sportolónak, hogy megóvja minden kockázattól. Ez a versenysportban sem reális, sem kívánatos nem lenne. Azt kell biztosítania, hogy a kockázatot szakszerűen felmérjék, világosan közöljék, az egészségügyi döntést ne torzítsa az eredménykényszer, és a sportoló véleménye minden olyan helyzetben valódi súlyt kapjon, amelyben a kockázat szakmailag vállalható tartományon belül marad.

Ha pedig ezen kívül kerül, az orvosnak akkor is tudnia kell nemet mondani, amikor a sportoló maga szeretné a leginkább folytatni. Ez talán a csapatorvosi munka egyik legnehezebb pillanata. Nem azért, mert az orvos nem érti, mit jelent a verseny a sportolónak, hanem éppen azért, mert érti – és közben azt is tudja, hogy a következő mérkőzés után még hosszú élet következik ugyanabban a testben.

Főbb tanulságok

• A visszatérés nem „engedély”, hanem kockázatkezelési folyamat. A diagnózis mellett a funkciót, terhelhetőséget, sportági követelményeket, újrasérülési kockázatot és a lehetséges következmények súlyosságát is értékelni kell.
• A kockázat szakmai becslése és annak vállalása külön kérdés. A risk assessment elsősorban klinikai feladat; a risk tolerance már a sportoló céljait és az adott verseny jelentőségét is figyelembe veheti.
• A sportoló akarata fontos, de nem korlátlan. Szakmailag elfogadhatatlan veszély esetén az orvosnak akkor is korlátoznia kell a részvételt, ha a sportoló folytatni szeretné.
• A fájdalom csökkentése nem jelenti automatikusan a terhelhetőség helyreállását. A tünet jelentését mindig az adott sérülés és terhelés összefüggésében kell értelmezni.
• Az orvosi és az edzői döntés nem ugyanaz. Az orvos az egészségügyi alkalmasságot ítéli meg; az edző azon belül dönt a szerepeltetésről.
• A return to participation, return to sport és return to performance különböző állapotok. A pályára való visszatérés nem feltétlenül jelenti a teljes sportolói kapacitás helyreállását.
• Utánpótláskorban nagyobb a felnőttek felelőssége. A fiatalt be kell vonni a döntésekbe, de nem szabad egy felnőtt profi kockázatvállalási autonómiáját rávetíteni.
• A döntés következményeit végül a sportoló teste viseli. Ez indokolja az orvosi függetlenség, a megfelelő tájékoztatás és a hosszú távú egészség kiemelt védelmét.

Ajánlott irodalom

1. Ardern CL, Glasgow P, Schneiders A, Witvrouw E, Clarsen B, Cools A, et al. 2016 Consensus statement on return to sport from the First World Congress in Sports Physical Therapy, Bern. Br J Sports Med. 2016;50(14):853–864. doi:10.1136/bjsports-2016-096278. A konszenzus a return-to-sportot kockázatkezelési folyamatként és kontinuumként kezeli, valamint elkülöníti a return to participation, return to sport és return to performance szakaszokat.
2. Shrier I. Strategic Assessment of Risk and Risk Tolerance (StARRT) framework for return-to-play decision-making. Br J Sports Med. 2015;49(20):1311–1315. doi:10.1136/bjsports-2014-094569. A cikk egyik legfontosabb szakmai támasza a risk assessment – risk tolerance megkülönböztetéshez.
3. Patricios JS, Schneider KJ, Dvorak J, Ahmed OH, Blauwet C, Cantu RC, et al. Consensus statement on concussion in sport: the 6th International Conference on Concussion in Sport–Amsterdam, October 2022. Br J Sports Med. 2023;57(11):695–711. A konszenzus fokozatos, egészségügyi szakember által felügyelt visszatérést ír elő, és jól példázza azokat a helyzeteket, amikor a sportoló szubjektív „jól vagyok” érzése önmagában nem elegendő.
4. Hainline B, Derman W, Vernec A, Budgett R, Deie M, Dvořák J, et al. International Olympic Committee consensus statement on pain management in elite athletes. Br J Sports Med. 2017;51(17):1245–1258. doi:10.1136/bjsports-2017-097884. Kiemelten releváns a fájdalom, sérülés és fájdalomcsillapítás elkülönítéséhez, valamint a same-day return-to-play helyzetek etikai és klinikai mérlegeléséhez.
5. International Federation of Sports Medicine. FIMS Code of Ethics. A sportorvos etikai kötelezettségei között hangsúlyosan szerepel a sportoló magánszférájának és titoktartásának védelme, az érthető tájékoztatás, valamint az egészségügyi információk célhoz kötött megosztása.
6. Ardern CL, Bizzini M, Bahr R. It is time for consensus on return to play after injury: five key questions. Br J Sports Med. 2016;50(9):506–508.
7. Creighton DW, Shrier I, Shultz R, Meeuwisse WH, Matheson GO. Return-to-play in sport: a decision-based model. Clin J Sport Med. 2010;20(5):379–385.
8. Dijkstra HP, Pollock N, Chakraverty R, Ardern CL. Return to play in elite sport: a shared decision-making process. Br J Sports Med. 2017;51(5):419–420.