Lágyékfájdalom és adductorsérülések sportolóknál

Egy hirtelen irányváltás, nagy erejű lövés vagy oldalirányú kitámasztás közben éles fájdalom jelenik meg a comb belső oldalán, máskor a panasz hetek alatt, szinte észrevétlenül erősödik fel. A sportolók által gyakran „lovaglóizom-húzódásnak” nevezett probléma mögött többféle sérülés állhat, és maga a lágyékfájdalom sem mindig az adductorokból ered. A sikeres kezeléshez ezért először azt kell tisztázni, mi fáj és miért, majd vissza kell építeni azt az erőt, gyorsaságot és irányváltási képességet, amelyre az izmoknak a pályán ismét szükségük lesz.

Egy rossz kitámasztás, és hirtelen fájni kezd a lágyék

A labdarúgó nagy sebességgel érkezik a labdához, jobb lábával oldalra kitámaszt, majd bal lábbal megpróbálja keresztbe továbbítani. A támaszkodó láb kicsúszik, a két comb hirtelen távolodik egymástól, és éles fájdalom jelenik meg a comb felső-belső részén. Az edzést nem tudja folytatni. Egy másik játékosnál nincs ilyen egyértelmű pillanat. Először csak lövés után érzi a lágyékát, később irányváltáskor is, néhány hét múlva pedig már a bemelegítés elején jelentkezik a panasz.

Mindkét sportoló azt mondhatja, hogy meghúzódott a „lovaglóizma”, de a két történet nem feltétlenül ugyanarról a sérülésről szól. Az egyik esetben akut adductorizom-sérülés történhetett, a másikban fokozatosan kialakuló, terheléssel összefüggő adductor-eredetű lágyékfájdalom állhat a háttérben. Ráadásul a lágyéktáji fájdalom forrása nem mindig maga az adductor: származhat az iliopsoasból, a lágyékcsatorna környékéről, a szeméremcsonti régióból vagy a csípőízületből, és ritkábban más betegségek is utánozhatják a sportsérülést.

Ez az oka annak, hogy a korszerű sportorvoslásban egyre kevésbé használjuk önmagában a bizonytalan jelentésű „lágyékhúzódás” vagy „lovaglóizom-sérülés” megnevezést. A kezelés első lépése annak meghatározása, melyik struktúra felelős a sportoló panaszaiért.

Mit nevezünk egyáltalán lovaglóizomnak?

A „lovaglóizom” nem anatómiai elnevezés. A hétköznapi szóhasználat többnyire a comb belső oldalán elhelyezkedő adductor-, vagyis közelítő izmokat jelenti. Ide tartozik az adductor longus, adductor brevis és adductor magnus, valamint funkcionálisan ehhez a csoporthoz kapcsolódik a gracilis és a pectineus is. Feladatuk jóval összetettebb annál, mint hogy egyszerűen egymás felé húzzák a két combot. Futás, sprint, oldalirányú mozgás és irányváltás közben részt vesznek a medence és az alsó végtag kontrolljában, fékezik és gyorsítják a comb mozgását, miközben jelentős erőket közvetítenek a törzs és az alsó végtag között. Labdarúgásban a rúgómozgás különösen nagy igénybevételt jelent számukra.

Az adductorok közül sportolóknál gyakran az adductor longus kerül a figyelem középpontjába. Hosszú, viszonylag keskeny izom, amely a szeméremcsonthoz közel ered, majd a combcsonton tapad. Proximális, vagyis medencéhez közeli része különösen gyakran érintett akut sérülésekben és tartós adductor-eredetű lágyékfájdalomban. A terület anatómiailag azonban zsúfolt. Az adductorok eredése közel van a hasfalhoz, a lágyékcsatornához, a szeméremcsonti symphysishez és a csípőízülethez. Ez magyarázza, miért lehet a lágyékfájdalom diagnosztikája jóval összetettebb, mint például egy jól lokalizálható bokarándulásé.

Nem minden lágyékfájdalom adductorsérülés

A sportolói lágyékfájdalom évtizedeken keresztül különösen zavaros diagnosztikai terület volt. Ugyanarra a panaszra olyan kifejezéseket használtak, mint sportsérv, athletic pubalgia, Gilmore-groin, osteitis pubis, adductor tendinopathia vagy egyszerűen groin strain, miközben ezek nem feltétlenül ugyanazt jelentették.

A nemzetközi Doha-konszenzus éppen ezért egy klinikai alapú rendszert vezetett be. A sportolók lágyékfájdalmán belül négy jól meghatározható klinikai entitást különít el: adductor-related, iliopsoas-related, inguinal-related és pubic-related groin pain, vagyis adductor-, iliopsoas-, inguinalis és szeméremcsonti eredetű lágyékfájdalmat. Emellett külön kategória a csípőízületből származó fájdalom és az egyéb okok csoportja. (British Journal of Sports Medicine)

Adductor-eredetű lágyékfájdalom mellett szól, ha az adductorok tapintásra érzékenyek, és az ellenállással szemben végzett combközelítés reprodukálja a sportoló jellegzetes fájdalmát. Iliopsoas-eredetnél inkább a csípőhajlító régió érzékenysége, ellenállással szembeni csípőhajlítás vagy a csípőhajlítók nyújtása provokálhat panaszt. Inguinalis eredet esetén a fájdalom a lágyékcsatorna környékén jelentkezik, és hasprés, köhögés vagy tüsszentés is ronthatja, miközben klasszikus lágyéksérv nem feltétlenül tapintható. Pubic-related fájdalomnál elsősorban a szeméremcsonti symphysis és közvetlen környezete érzékeny. (British Journal of Sports Medicine) A kategóriák ráadásul nem mindig jelennek meg tisztán elkülönülve. Egy sportolónál egyszerre több klinikai entitás is jelen lehet. Ezért a „fáj a lágyékom” még csak a vizsgálat kezdete, nem a diagnózis.

Akut adductorsérülés vagy lassan kialakuló túlterhelés?

Az adductorproblémák két jellegzetes történetet követhetnek. Az akut sérülés egy jól meghatározható eseményhez kapcsolódik. Hirtelen irányváltás, oldalirányú kitámasztás, megcsúszás, nagy amplitúdójú mozgás vagy erőteljes rúgás közben az izom–ín egységre jutó terhelés meghaladja annak aktuális kapacitását. A sportoló általában azonnal érzi a fájdalmat, és sokszor pontosan meg tudja mutatni annak helyét.

A sérülés súlyossága széles skálán mozoghat. Kisebb rostkárosodásnál a sportoló akár járni és könnyedén mozogni is tud, de oldalirányú mozgásnál vagy erőteljes közelítésnél fájdalmat érez. Nagyobb részleges szakadásnál jelentős erővesztés, duzzanat és véraláfutás alakulhat ki. Ritkán az adductor ina a szeméremcsonthoz közeli eredésénél súlyosan megsérülhet vagy teljesen leválhat.

A másik történet sokkal kevésbé látványos. A sportoló nem emlékszik egyetlen rossz mozdulatra sem. Edzés után kezd kellemetlen lenni a lágyéka, majd a panasz fokozatosan egyre korábban jelenik meg. Először csak maximális lövéskor, később irányváltáskor, sprintnél, végül már könnyebb futás vagy akár hétköznapi mozgás során is. Ilyenkor nem feltétlenül egy egyszeri „szakadás” áll a háttérben. Gyakran a sportterhelés és az adductorok aktuális kapacitása közötti tartós egyensúlytalanság alakul ki. A fájdalom emiatt hullámozhat: néhány nap pihenés után javul, majd az intenzív sportterhelés visszatérésével ismét megjelenik.

Miért éppen labdarúgóknál olyan gyakori?

A lágyékpanaszok különösen gyakoriak azokban a sportágakban, amelyek sok gyorsítást, fékezést, irányváltást és oldalirányú mozgást követelnek. A labdarúgás szinte valamennyi ilyen elemet egyesíti, ráadásul a rúgás további nagy terhelést helyez a csípő körüli izomzatra. Hasonló problémákat látunk jégkorongban, rögbiben és más többirányú csapatsportokban is. (British Journal of Sports Medicine)

A sérülési kockázat azonban nem magyarázható egyetlen tényezővel. Korábbi lágyéksérülés után magasabb lehet az újabb panasz esélye, és az adductorok csökkent ereje is összefüggést mutat a későbbi lágyékproblémák kialakulásával. Egy 2025-ös szisztematikus áttekintés és meta-analízis szerint az alacsonyabb adductor-erő potenciális kockázati tényező lehet, miközben az abductor-erő vagy az adductor–abductor erőarány kapcsolata kevésbé egyértelmű. (British Journal of Sports Medicine) Ehhez társul az edzésterhelés. Ha a sportoló rövid idő alatt lényegesen több sprintet, irányváltást, lövést vagy intenzív edzést végez, mint amire előzőleg felkészült, megnőhet a szövetekre jutó relatív terhelés. Ugyanez történhet szezonkezdéskor, edzőtáborban vagy sérülés utáni túl gyors visszatérésnél.

A kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy „erős-e a lovaglóizom”, hanem az, hogy az adductorok aktuális kapacitása megfelel-e annak a terhelésnek, amelyet a sport rendszeresen megkövetel.

Mit érez a sportoló?

Akut adductorsérülésnél a fájdalom többnyire a comb felső-belső részén vagy a szeméremcsonthoz közeli területen jelenik meg. A lábak összeszorítása, az oldalirányú kitámasztás, futás, irányváltás és rúgás provokálhatja. Nagyobb sérülésnél járáskor is jelentkezhet panasz, később duzzanat vagy véraláfutás jelenhet meg. Hosszabb ideje fennálló adductor-eredetű lágyékfájdalomnál a tünetek általában terhelésfüggők. Tipikus, hogy a sportoló a hétköznapi életben szinte panaszmentes, de az edzés bizonyos pontján ismét megjelenik a fájdalom. Másoknál a bemelegítés során még kellemetlen a terület, majd átmenetileg javul, hogy az edzés végére vagy másnap ismét rosszabb legyen.

Az ilyen hullámzó tünet könnyen félrevezető. A sportoló azt tapasztalja, hogy néhány nap kihagyás után „elmúlt”, majd minden komolyabb visszatérési próbálkozásnál újrakezdődik ugyanaz a történet. A fájdalom ilyenkor nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden alkalommal újra elszakad az izom. Sokkal inkább azt mutathatja, hogy az adott terhelés még meghaladja a rendszer aktuális toleranciáját.

Hogyan állapítható meg, honnan ered a fájdalom?

A diagnosztika egyik legfontosabb része a sérülés története. Hirtelen vagy fokozatosan kezdődött? Sprint, rúgás vagy oldalirányú mozgás váltotta ki? Pontosan hol érezhető? Köhögés, tüsszentés vagy hasprés fokozza? Van kattogás, elakadásérzés vagy mély csípőtáji fájdalom? Mennyi edzést képes elvégezni, és mikor jelennek meg a tünetek?

Ezután következik a fizikális vizsgálat. Az adductorok tapintása mellett ellenállással szembeni közelítést végzünk különböző csípőhelyzetekben, megvizsgáljuk a csípő mozgását és erejét, valamint a hasfal, az inguinalis régió, a szeméremcsont és szükség szerint más struktúrák állapotát. Az adductor-related groin pain klinikai meghatározásában az adductor érzékenysége és az ellenállással szembeni adductio során jelentkező ismerős fájdalom központi jelentőségű. (British Journal of Sports Medicine)

A vizsgálat nem pusztán azt keresi, melyik teszt fáj. A cél annak megértése, hogyan viselkedik a sportoló csípője és medencéje, mennyi adductor-erőt képes létrehozni, hogyan reagál az oldalirányú terhelésre, majd később a futásra és sportágspecifikus mozgásokra. A diagnózis tehát klinikai gondolkodási folyamat, nem egyetlen pozitív teszt eredménye.

Mikor van szükség ultrahangra vagy MRI-re?

Nem minden adductor-eredetű lágyékfájdalomnál szükséges képalkotó vizsgálat. Jellegzetes tünetek és klinikai lelet mellett a diagnózis sok esetben elsősorban fizikális vizsgálaton alapul. (British Journal of Sports Medicine) Akut, jelentősebb sérülésnél az ultrahang vagy az MRI segíthet meghatározni a károsodás helyét és kiterjedését, illetve az ínas komponens érintettségét. MRI különösen hasznos lehet súlyos proximális sérülés, teljes szakadás gyanúja, elhúzódó vagy atípusos tünetek, illetve bizonytalan diagnózis esetén.

A képalkotás értelmezése ugyanakkor a lágyéktájon különösen óvatosságot igényel. Sportolóknál tünetmentesen is előfordulhatnak olyan anatómiai vagy radiológiai eltérések, amelyek látványosak a leleten, mégsem azok okozzák a fájdalmat. Ezt a Doha-konszenzus is a lágyékfájdalom diagnosztikájának egyik nehézségeként emeli ki. (British Journal of Sports Medicine)

Az MRI tehát nem helyettesíti a klinikai vizsgálatot. A kérdés nem az, hogy találunk-e valamilyen eltérést, hanem az, hogy az adott eltérés magyarázza-e a sportoló tüneteit és funkcióvesztését.

Mikor kell más problémára gondolni?

A legtöbb sporteredetű lágyékfájdalom mozgásszervi eredetű, de nem minden eset az. A tartós, atípusos vagy terheléstől független fájdalmat nem szabad automatikusan adductorsérülésként kezelni.

• A csípőízület betegségei gyakran okoznak lágyékba vetülő fájdalmat. Különösen fontos erre gondolni, ha a sportoló mélyen az ízületben érzi a panaszt, a csípő mozgása beszűkült, vagy kattogás, elakadás és bizonyos helyzetekben jelentkező mechanikai fájdalom társul hozzá. A Doha-konszenzus ezért külön hangsúlyozza, hogy csípőeredet lehetőségét minden sportolói lágyékfájdalomnál mérlegelni kell. (British Journal of Sports Medicine)
• Serdülő sportolóknál növekedési zónákat érintő sérülések és csontos avulsiók is előfordulhatnak. Fokozódó, terhelésre és később nyugalomban is jelentkező fájdalomnál stresszsérülés lehetőségére is gondolni kell.
• Láz, éjszakai vagy nyugalmi fájdalom, hasi vagy urológiai panaszok, herefájdalom, jelentős rosszullét vagy más szokatlan tünet esetén pedig nem egyszerű sportsérülésből kell kiindulni, hanem orvosi kivizsgálás szükséges.

Mit tegyünk akut adductorsérülés után?

Ha egy sportoló hirtelen lágyéktáji fájdalmat érez, és a futás, irányváltás vagy rúgás fájdalmassá válik, az intenzív sporttevékenységet érdemes megszakítani. Nagyobb sérülés gyanújánál az első napokban a tüneteket fokozó terhelés kerülése, szükség esetén kompresszió és rövid ideig alkalmazott hűtés segíthet a panaszok kezelésében. A teljes pihenés azonban itt sem hosszú távú kezelési stratégia. Amint a sérülés jellege és súlyossága megengedi, megkezdhető a kontrollált izomaktiváció és a fokozatos terhelés. A korszerű akut adductor-rehabilitáció kritériumok alapján halad: az alapgyakorlatok progressziója mellett külön épül vissza a futás, az irányváltás és végül a kontrollált sportedzés. Az Aspetar akut adductorsérülésekre kidolgozott protokollja ugyanezt a kritériumalapú, aktív megközelítést követi. (Aspetar)

A cél nem az, hogy a sportoló minél tovább kímélje az adductorát, hanem hogy megfelelő sorrendben visszaépítse annak terhelhetőségét.

Mi a helye a konzervatív terápiának?

Az adductor-eredetű lágyékfájdalom kezelésének alapja a legtöbb esetben az aktív rehabilitáció és a terhelés megfelelő szabályozása. Ez különösen fontos a hosszabb ideje fennálló panaszoknál, ahol a passzív kezelések önmagukban ritkán oldják meg azt a problémát, hogy a sportoló izomzata nem tolerálja a sport által megkövetelt terhelést.

Ennek egyik klasszikus bizonyítéka Hölmich és munkatársainak randomizált vizsgálata, amelyben a medence körüli izmok – különösen az adductorok – erejét és koordinációját fejlesztő aktív program lényegesen jobb sportba való visszatérést eredményezett, mint az aktív edzést nem tartalmazó fizioterápiás kezelés. (PubMed)

A rehabilitáció kezdetén alacsonyabb intenzitású, jól kontrollálható adductor-terhelések alkalmazhatók. Ahogy javul a tolerancia, fokozatosan növeljük az erőkifejtést, a mozgástartományt és a gyakorlatok összetettségét. A későbbi szakaszban már nem elegendő az, hogy a sportoló fájdalom nélkül össze tudja szorítani a lábait. Az adductoroknak nagy erőt kell létrehozniuk különböző izomhosszakon, gyorsan kell reagálniuk, és kontrollálniuk kell az alsó végtagot oldalirányú mozgások, fékezések és irányváltások során.

Ennek része lehet a progresszív ellenállással végzett csípőadductio, különböző izometriás és dinamikus gyakorlatok, valamint megfelelő szakaszban a Copenhagen adduction különböző változatai. A gyakorlat megválasztása azonban kevésbé fontos, mint a mögötte álló elv: a terhelést úgy kell növelni, hogy az fokozatosan közelítsen a sport valódi követelményeihez. A törzs, a csípő más izomcsoportjai és az egész alsó végtag erőfejlesztése szintén része lehet a programnak. A sportoló ugyanis nem izolált adductorral változtat irányt vagy rúgja el a labdát; a medence és az alsó végtag teljes mozgáslánca együtt dolgozik.

Mi a helye a fizioterápiás eljárásoknak?

Manuális kezelés, lágyrésztechnikák és egyéb fizioterápiás módszerek bizonyos esetekben csökkenthetik a tüneteket vagy javíthatják a mozgás komfortját. Ezek azonban kiegészítő eszközök. A hosszú távú eredmény szempontjából nem helyettesítik az erő és a sportterhelés progresszív visszaépítését. Ez azért lényeges, mert a lágyékfájdalom gyakran jól reagál rövid távon a pihenésre vagy különböző passzív kezelésekre. A sportoló jobban érzi magát, majd visszatér ugyanahhoz a terheléshez, amelyet korábban sem tudott tolerálni, és néhány edzés után a panasz ismét megjelenik. A tünet csökkentése tehát hasznos lehet, de nem azonos a kapacitás helyreállításával.

Gyógyszeres kezelés

Fájdalomcsillapításra egyes esetekben szükség lehet, de a gyógyszer nem építi vissza az adductorok erejét és nem készíti fel a sportolót az irányváltásra. A fájdalom mesterséges elnyomása ráadásul megnehezítheti annak megítélését, hogyan reagál a szövet a terhelésre.

Injekciók és regeneratív kezelések

PRP és más injekciós eljárások adductor-eredetű lágyékfájdalomban is előkerülnek, de ezek nem tekinthetők az aktív rehabilitáció bizonyított helyettesítőinek. Krónikus panasz esetén különösen fontos előbb tisztázni, hogy valóban melyik klinikai entitás okozza a fájdalmat; egy pontatlan diagnózisra adott precíz injekció továbbra is rossz kezelés.

A rehabilitáció központi kérdése változatlanul az, hogy a sportoló visszanyeri-e az adott sporthoz szükséges erőt és terhelhetőséget.

Mikor jöhet szóba a műtéti kezelés?

Az adductorsérülések és az adductor-eredetű lágyékfájdalom túlnyomó többségénél nem a műtét az első választás. Akut, teljes vagy nagy kiterjedésű proximális ínleszakadás esetén ugyanakkor sportsebészeti vélemény indokolt lehet, különösen jelentős retrakció, nagy funkcióvesztés és magas sportági igény esetén. Hosszabb ideje fennálló lágyékfájdalomnál a műtéti döntés még összetettebb. Ilyenkor különösen fontos a diagnózis pontosítása és annak ellenőrzése, hogy valóban megfelelő időtartamú és intenzitású, progresszív aktív rehabilitáció történt-e. A „hónapok óta fáj” önmagában nem műtéti indikáció.

Ha műtétre kerül sor, az sem zárja le a kezelést. Az operált terület gyógyulása után ugyanúgy vissza kell építeni az adductor-erőt, a futást, az irányváltást, a rúgást és végül a teljes sportterhelést. A műtét itt sem helyettesíti a rehabilitációt.

A futás önmagában még kevés

A rehabilitáció egyik fontos mérföldköve, amikor a sportoló ismét futni kezd. Ez azonban lágyéksérülésnél különösen könnyen félreérthető. Az egyenes vonalú, mérsékelt sebességű futás sokkal kisebb oldalirányú terhelést jelent az adductorokra, mint egy gyors irányváltás vagy széles kitámasztás. Ezért előfordulhat, hogy valaki hosszabb ideig fájdalom nélkül fut, de az első intenzív labdarúgó-edzésen ismét jelentkezik a lágyékfájdalma.

A futás visszaépítését ezért követnie kell a gyorsítás és fékezés, majd az oldalirányú mozgás és az irányváltás progressziójának. Először tervezett, jól kontrollálható mozdulatokkal, később egyre nagyobb sebességgel és élesebb irányváltási szögekkel, végül reaktív helyzetekben, amikor a sportolónak már nem előre ismert mozgást kell végrehajtania. Az Aspetar akut adductorsérülések rehabilitációs modelljében is külön progresszióként jelenik meg az alapgyakorlatok, a futás és az irányváltási feladatok fejlesztése, majd ezek után következik a kontrollált sportedzés. (Aspetar)

Labdarúgónál a rúgást is vissza kell építeni

Adductorsérülés után különösen fontos a sportágspecifikus terhelés. Egy labdarúgónál ez azt jelenti, hogy a rúgás nem maradhat ki a rehabilitációból. A rövid, kis erejű passzok jelentik az egyik első lépcsőt. Ezt követhetik a hosszabb átadások, keresztlabdák, majd egyre nagyobb sebességű lövések. Később a rúgást már futásból, irányváltás után, fáradtabb állapotban és játékhelyzetben is tolerálnia kell a sportolónak. Az első maximális lövésnek nem a visszatérés utáni első mérkőzésen kell megtörténnie. Ugyanez az elv más sportágakban más mozgásokra vonatkozik. Jégkorongozónál a korcsolyázás oldalirányú erőkifejtését, teniszezőnél a széles kitámasztásokat, küzdősportolónál a rúgásokat kell fokozatosan visszavezetni.

A rehabilitáció végső szakaszának mindig arra a sportra kell hasonlítania, amelybe a sportoló vissza szeretne térni.

Az 5 leggyakoribb hiba adductorsérülés után

1. Minden lágyékfájdalmat lovaglóizom-húzódásnak tekinteni. A lágyéktáj számos struktúrából kaphat fájdalomjelzést. Adductor-, iliopsoas-, inguinalis, pubicus és csípőízületi eredet egyaránt lehetséges, és több probléma egyszerre is jelen lehet. A kezelés csak akkor lehet célzott, ha a diagnózis megfelelő.
2. Addig pihenni, amíg elmúlik. A terhelés csökkentése gyakran mérsékli a panaszt, de önmagában nem növeli az adductorok kapacitását. Ha a sportoló ugyanarra a terhelésre tér vissza, amelyet korábban sem tolerált, a tünet könnyen kiújul.
3. Csak nyújtani a belső combot. A lágyékfájdalom nem feltétlenül azért alakult ki, mert az adductor „rövid”. Az agresszív nyújtás ráadásul bizonyos állapotokban provokálhatja a tüneteket. A rehabilitáció központi eleme sokkal inkább a progresszív erő- és funkcionális terhelés.
4. Az erősítést egyetlen gyakorlatra szűkíteni. A Copenhagen adduction kiváló eszköz lehet, de nem rehabilitációs program önmagában. A sportoló számára szükséges kapacitás az adductor-erőn túl futást, fékezést, irányváltást és sportágspecifikus mozgásokat is jelent.
5. A fájdalommentes futást összetéveszteni a játékra kész állapottal. Egyenes vonalban kocogni és nagy sebességgel oldalra kitámasztani két különböző feladat. A visszatérés előtt annak a terhelésnek is meg kell jelennie, amely a sportágban valóban vár a sportolóra.

Mikor térhet vissza a sportoló?

Az adductorsérülésből való visszatérésnél nincs olyan univerzális hétszám, amely minden sportolóra alkalmazható lenne. Enyhébb akut sérülés és hosszú hónapok óta fennálló adductor-eredetű lágyékfájdalom egészen más rehabilitációs utat jelent. A döntésnek ezért elsősorban kritériumokon kell alapulnia.

A sportoló mindennapi aktivitása legyen lényegében panaszmentes, az adductorok tapintási érzékenysége és ellenállással szembeni terhelése javuljon megfelelő szintre, az adductor-erő pedig közelítsen a sporthoz szükséges értékhez. Ezután azonban funkcionális bizonyítékokra is szükség van: fájdalom nélkül tolerálnia kell a futást, nagyobb sebességet, gyorsítást és fékezést, majd az oldalirányú mozgást és irányváltást.

Végül következnek a sportágspecifikus feladatok. Labdarúgónál a különböző erejű rúgások, sprintek és irányváltások; jégkorongozónál az intenzív korcsolyázás; más sportágaknál azok a mozdulatok, amelyek korábban provokálták a panaszt. A terhelés utáni reakció legalább ilyen fontos. Nem elég, hogy a sportoló egyszer végre tud hajtani egy intenzív edzést. Azt is látni kell, hogyan érzi magát néhány órával később és másnap, majd hogyan tolerálja az ismételt edzésterhelést. A visszatérés tehát nem egyetlen sikeres teszt, hanem egyre nehezebb feladatok sorozata.

Miért tér vissza olyan könnyen a lágyékfájdalom?

A tartós lágyékpanaszok egyik jellegzetessége, hogy gyakran nem teljesen szűnnek meg, hanem hullámzóvá válnak. A sportoló pihen, jobban lesz, újrakezdi az edzést, majd ismét fájdalmat érez. Újra pihen, esetleg kezelést kap, majd megpróbál visszatérni. Ezzel hónapok telhetnek el úgy, hogy valójában soha nem épül fel folyamatosan az adductorok sporthoz szükséges kapacitása. A korábbi lágyéksérülés ráadásul önmagában is fontos kockázati tényező. Egy nagy labdarúgó-vizsgálatban a korábbi lágyéksérülés közel megkétszerezte egy új probléma kockázatát. (PubMed) Az újabb összefoglaló adatok szerint az alacsonyabb adductor-erő szintén összefügghet a későbbi lágyékfájdalommal. (British Journal of Sports Medicine)

Ez nem jelenti azt, hogy minden újrasérülés megelőzhető. Azt viszont igen, hogy a rehabilitációt nem érdemes a tünetek megszűnésénél befejezni.

Megelőzhető az adductorsérülés?

Teljes biztonsággal nem, de a kockázat csökkenthető. Ennek egyik fontos eleme az adductorok megfelelő erőkapacitásának fenntartása. A Copenhagen adduction gyakorlat és annak könnyített-nehezített változatai azért váltak népszerűvé, mert viszonylag egyszerűen adagolható, nagy adductorterhelést tesznek lehetővé. A prevenció azonban itt sem egyetlen gyakorlatról szól. Az erőfejlesztést össze kell kapcsolni a sport valódi mechanikai követelményeivel: futással, gyorsítással, fékezéssel, oldalirányú mozgással és az adott sportág technikai elemeivel.

Fontos az edzésterhelés fokozatossága is. A szezon előtti időszak, hosszabb kihagyás vagy sérülés utáni visszatérés különösen érzékeny lehet, ha rövid idő alatt ugrásszerűen nő az intenzív mozgások mennyisége. A cél nem az, hogy az adductorokat megóvjuk a nagy terheléstől. A sportban erre nincs lehetőség. Inkább arra kell felkészíteni őket, hogy a nagy terhelést rendszeresen elviseljék.

Egy tipikus történet: „futni már tudok, csak focizni nem”
Egy 22 éves labdarúgónál fokozatosan kezdődik a lágyékfájdalom. Eleinte csak a mérkőzések után érzi, majd néhány hét múlva már a nagy erejű lövéseknél is. Nincs egyetlen sérülési pillanat, ezért nem foglalkozik vele különösebben. Edzés előtt alaposabban nyújt, időnként jegeli, és ha rosszabb, kihagy néhány napot.
A panasz mindig javul. Aztán mindig visszatér.
Végül két hét teljes pihenőt tart. Ezután a hétköznapi életben teljesen panaszmentes. Először húsz percet kocog, majd fél órát, később intervall futást is végez. Minden rendben van. Úgy érzi, készen áll a csapatedzésre. A könnyű passzolás nem okoz problémát. Az első nagyobb oldalirányú kitámasztásnál azonban ismét érzi a lágyékát, majd egy hosszú keresztlabda után ugyanaz a fájdalom jelenik meg, mint korábban.
A két hét pihenés nem volt feltétlenül hiba. A probléma az volt, hogy a pihenés után a rehabilitáció lényegében a futásból állt.
A sportoló visszaépítette azt a képességét, hogy egyenes vonalban fusson. Nem építette vissza az adductorok erejét nagyobb terhelésnél, nem gyakorolta fokozatosan az oldalirányú kitámasztást és az irányváltást, és nem vezette vissza lépcsőzetesen a rúgást.
A futásra készen állt. A futballra még nem.

A rehabilitáció célja nem az, hogy többé ne érezzük a lágyékot

A tartós lágyékfájdalom kezelésében könnyű elveszni a fájdalom helyének keresésében. Az adductor eredése érzékeny, az MRI-n látható valamilyen eltérés, a csípő mozgása kissé beszűkült, az egyik kezelés után javul, egy másik után kevésbé. Mindezek fontos információk lehetnek, de a sportoló számára végül egy egyszerűbb kérdés marad: képes-e ismét arra, amit a sportja megkövetel tőle? Az aktív rehabilitáció előnye éppen az, hogy ezt a kérdést helyezi a középpontba. A hosszú ideje fennálló adductor-eredetű lágyékfájdalom kezelésében már a klasszikus randomizált vizsgálat is azt mutatta, hogy az erőre és koordinációra épülő aktív program lényegesen eredményesebb lehet, mint a passzív fizioterápia önmagában. (PubMed)

A rehabilitáció ezért fokozatos átmenet a fájdalmas, csökkent kapacitású állapot és a sport teljes követelményrendszere között. Először az adductor képes ismét kontrollált erőt kifejteni. Később nagyobb ellenállást visel el. Aztán futás közben dolgozik, majd gyorsításkor és fékezéskor. Ezután következik az oldalirányú terhelés, az irányváltás és végül a rúgás vagy az adott sportág más specifikus mozgása. Az Aspetar kritériumalapú akut adductor-protokollja ugyanezt a gondolkodást tükrözi: az aktív erőfejlesztés, a futás és irányváltás progressziója, majd a kontrollált sportedzés egymásra épül. (Aspetar)

A kezelés tehát nem ott ér véget, amikor a sportoló azt mondja, hogy már nem fáj. Ott ér véget, amikor ismét el tudja viselni azt a terhelést, amely miatt sportolóként szüksége van ezekre az izmokra.

Fő tanulságok

• A „lovaglóizom” alatt általában a comb belső oldalának adductor izomcsoportját értjük, de a lágyékfájdalom nem mindig innen ered.
• A sportolói lágyékfájdalom lehet adductor-, iliopsoas-, inguinalis, pubicus vagy csípőeredetű, és ezek együttesen is előfordulhatnak. (British Journal of Sports Medicine)
• A legtöbb adductor-eredetű probléma kezelésének alapja a progresszív aktív rehabilitáció és terhelésmenedzsment, nem a tartós pihenés. (PubMed)
• A fájdalommentes futás még nem jelent sportkész állapotot: az oldalirányú terhelést, irányváltást és sportágspecifikus mozgásokat is vissza kell építeni.
• A visszatérésről elsősorban a sportoló ereje, funkciója és sportágspecifikus terhelhetősége alapján érdemes dönteni, nem pusztán az eltelt hetek száma alapján.

Javasolt irodalom

1. Weir A, Brukner P, Delahunt E, et al. Doha agreement meeting on terminology and definitions in groin pain in athletes. Br J Sports Med. 2015;49(12):768–774. (British Journal of Sports Medicine)
2. Hölmich P, Uhrskou P, Ulnits L, et al. Effectiveness of active physical training as treatment for long-standing adductor-related groin pain in athletes: randomised trial. Lancet. 1999;353(9151):439–443. (PubMed)
3. Weir A, Jansen JACG, van de Port IGL, van de Sande HBA, Tol JL, Backx FJG. Manual or exercise therapy for long-standing adductor-related groin pain: a randomised controlled clinical trial. Man Ther. 2011;16(2):148–154. (PubMed)
4. Hölmich P, Larsen K, Krogsgaard K, Gluud C. Exercise program for prevention of groin pain in football players: a cluster-randomized trial. Scand J Med Sci Sports. 2010;20(6):814–821. (PubMed)
5. Quintana-Cepedal M, Vicente-Rodríguez G, Crespo I, Olmedillas H. Is hip adductor or abductor strength in healthy athletes associated with future groin pain? A systematic review and meta-analysis. Br J Sports Med. 2025;59(7):501–511. (British Journal of Sports Medicine)