A pecséttől az egészségkövetésig. Milyen lehetne a magyar sportorvosi vizsgálat a jövőben?

Egy fiatal sportoló elmegy a sportorvoshoz. Kitölti a kérdőívet, megtörténik a vizsgálat, elkészülnek az előírt vizsgálatok, majd megszületik az alkalmassági döntés. Ha mindent rendben találnak, megkapja a versenyzéshez szükséges engedélyt, és legközelebb akkor találkozik a rendszerrel, amikor az engedély megújítása ismét esedékessé válik.

Ez a modell jól érthető, adminisztratív szempontból világos, és van egy nehezen túlbecsülhető előnye: Magyarország rendszeresen elér olyan sportolókat is, akik egészségesnek érzik magukat, ezért egyébként talán évekig nem kerülnének orvos elé. A korábbi Sportorvos.hu-elemzésben éppen ezért jutottunk arra, hogy a magyar rendszer legnagyobb értéke talán nem is maga a kötelező engedély, hanem ez a rendszeres találkozás.

A kérdés az, mire használjuk ezt a találkozást. Megelégedünk azzal, hogy az adott napon eldöntjük, versenyezhet-e a sportoló, vagy ebből az ismétlődő kapcsolatból hosszú távú egészségkövetést építünk? Az utóbbi nem jelentené a jelenlegi rendszer egyszerű lebontását. Inkább azt, hogy az alkalmassági vizsgálat egy nagyobb klinikai folyamat egyik állomásává válna.

Az alkalmassági vizsgálattól a sportolói egészségértékelésig

Ez a gondolat nem idegen a nemzetközi sportorvoslástól. Az International Olympic Committee Periodic Health Evaluation konszenzusa már 2009-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy a sportolói egészségértékelést nem egyszeri, a későbbi sportolást engedélyező aktusként, hanem lehetőség szerint dinamikus, folyamatos folyamatként érdemes értelmezni. Az IOC szerint az értékelést az életkorhoz, nemhez, sportághoz és az adott sportoló sajátosságaihoz is igazítani kell. (IOC consensus statement)

Ez azért fontos, mert egy heti néhány órát sportoló nyolcéves gyermek, egy nagy edzésterhelésű serdülő, egy harmincéves válogatott versenyző és egy negyvenöt éves amatőr sportoló egészségi kockázata és követési igénye nyilvánvalóan nem azonos. Mégis könnyű olyan rendszert kialakítani, amelyben az adminisztratív ciklus határozza meg az orvosi találkozások ritmusát, nem pedig az, hogy az adott sportolónak mikor és milyen értékelésre van szüksége.

A nemzetközi gyakorlat sem kínál egyetlen követendő modellt. Olaszország erősen szabályozott periodikus sportorvosi certifikációt működtet, az Egyesült Államok PPE-rendszere decentralizáltabb, több európai rendszerben nagyobb szerepet kap a kockázathoz igazított vizsgálat, az elit sportban pedig egyre hangsúlyosabb a sportoló egészségi állapotának longitudinális értékelése. A korábbi, tizenkét országot összehasonlító Sportorvos.hu-elemzés egyik fontos tanulsága éppen az volt, hogy nem egy külföldi rendszert kellene lemásolni, hanem azt kellene eldönteni, mit akarunk elérni a magyar rendszer különleges adottságaival.

Ehhez némi szakmai szerénység is szükséges. Egy 2025-ben megjelent szisztematikus áttekintés 35 sportolói pre-participation irányelvet és konszenzusdokumentumot vizsgált meg, amelyekből 305 ajánlást azonosított. Ezeknek mindössze 12,8 százaléka kapcsolódott közvetlenül primer vizsgálatokból származó evidenciához. Vagyis számos olyan sportorvosi gyakorlat létezik, amely szakmai konszenzuson és ésszerű klinikai megfontolásokon alapul, miközben kevés erős adatunk van arról, pontosan mely szűrési stratégia javítja leginkább a hosszú távú egészségi kimeneteleket. (Sports Medicine – Open)

Nem mindenkinél mindent

Egy korszerűbb magyar rendszerben ezért az egységes vizsgálati ciklus helyett nagyobb szerepet kaphatna a kockázat. Az első részletesebb állapotfelmérést követően a további értékelések gyakoriságát és mélységét az életkor, a fejlődési szakasz, az edzésterhelés, a sportág, a versenyszint, az ismert betegségek, a korábbi eltérések, a családi anamnézis és az időközben megjelenő tünetek együtt alakíthatnák.

Ez nem azt jelenti, hogy minden sportoló komplex cardiologiai, pulmonológiai, mozgásszervi, laboratóriumi, dietetikai és pszichológiai vizsgálatsorozaton menne keresztül. Éppen ellenkezőleg: a sportorvos feladata az lenne, hogy felismerje, kinél elegendő az alapértékelés, és kinél szükséges mélyebbre menni. A cardiovascularis kockázat továbbra is alapvető terület maradna, de mellette helyet kaphatnának a sérülési előzmények, a concussion, a gyógyszerhasználat, a RED-S kockázata, a menstruációs egészség, az alvás vagy indokolt esetben a mentális egészség kérdései is.

Az Australian Institute of Sport 2026-ban megújított National Institute Network Medical Evaluation rendszere érdekes példa erre. Rövid és teljes értékelést különít el; a rövid változat alkalmas lehet olyan helyzetekre, amikor nincs szükség újabb teljes vizsgálatra, míg felismert probléma esetén részletesebb értékelés következhet. Az ausztrál rendszer kifejezetten számol a rövid és hosszú értékelések váltott alkalmazásával, és a problémamentes rövid értékelés után nem feltétlenül szükséges személyes orvosi vizit. Ez elit sportolói rendszer, tehát nem másolható át egy az egyben a teljes magyar versenysport-populációra, de jól mutatja, hogyan választható külön a rendszeres egészségkövetés és minden alkalommal ugyanúgy megismételt teljes vizsgálat. (Australian Institute of Sport)

Milyen gyakran kellene személyesen találkozni a sportorvossal?

A kockázatalapú rendszer nem jelentheti a személyes sportorvosi vizsgálat eltűnését. A személyes találkozásnak önálló klinikai értéke van: az orvos megvizsgálhatja a sportolót, visszakérdezhet egy bizonytalan válaszra, összevetheti az aktuális állapotot a korábbiakkal, és olyan problémát is észlelhet, amelyet a sportoló nem tartott fontosnak vagy nem akart egy kérdőívben jelezni. Ugyanakkor szakmailag nehéz indokolni, hogy minden életkorban, minden sportágban és minden kockázati helyzetben pontosan ugyanolyan gyakoriságú személyes vizsgálatra legyen szükség.

Kiindulási, megvitatásra szánt magyar modellként ezért elképzelhető lenne, hogy a panaszmentes, alacsony vagy közepes terhelésű 6–9 éves gyermekek 2–3 évente, lehetőség szerint a gyermekorvosi preventív ellátással összehangolva; a rendszeresen sportoló 10–12 évesek kétévente; a 13–18 éves versenysportolók évente; a panaszmentes, alacsony kockázatú felnőtt sportolók kétévente kerülnének tervezett személyes sportorvosi értékelésre. Magas edzésterhelés vagy magas versenyszint mellett indokolt lehetne az éves vizsgálat, ismert betegség, korábbi eltérés vagy emelkedett egyéni kockázat esetén pedig a sportorvos határozná meg az ennél akár lényegesen rövidebb kontrollidőt. (megjegyzés: A személyes vizsgálatok gyakoriságát és a köztes egészségügyi állapotfrissítések rendszerét külön szakmai protokollban kellene meghatározni életkor, fejlődési szakasz, sportterhelés, sportág, versenyszint és egyéni kockázat alapján.)

A serdülőkor szándékosan kapna sűrűbb követést. Ebben az időszakban gyorsan változik a test, az edzésterhelés, az energiaigény és a regeneráció, miközben megjelenhetnek túlterheléses sérülések, menstruációs zavarok, RED-S, concussion utáni problémák, alvási vagy pszichés nehézségek. A személyes találkozás értéke ezért ebben az életkorban különösen nehezen szűkíthető egy alkalmassági döntésre. A javasolt intervallumokat ugyanakkor nem szabad bizonyított optimális gyakoriságként értelmezni. A 2025-ös szisztematikus áttekintés szerint egyes szakmai ajánlásokban megjelenik a két-három évenkénti teljes PPE, közte éves anamnézisfrissítéssel, de az optimális szűrési intervallumok mögötti kimeneteli evidencia korlátozott. (Sports Medicine – Open)

A lejáró pecsét helyett követési terv

Ha nem minden sportoló jelenik meg automatikusan minden évben ugyanazon a vizsgálaton, rögtön felmerül a gyakorlati kérdés: honnan tudja, mikor kell legközelebb sportorvoshoz mennie? Ehhez érdemes lenne részben különválasztani két olyan fogalmat, amely ma szorosan összekapcsolódik: az aktuális sportolási vagy versenyzési státuszt és a következő személyes sportorvosi egészségértékelés időpontját. A vizsgálat végén ezért nem pusztán egy lejárati dátum születne. A rendszer rögzítené az aktuális részvételi státuszt, a következő egészségügyi állapotfrissítés időpontját és a következő tervezett személyes sportorvosi vizsgálatot. Egy panaszmentes, alacsony kockázatú felnőtt sportoló például folytathatná a versenyzést, egy év múlva rövid strukturált egészségügyi állapotfrissítést kapna, személyes vizsgálata pedig két év múlva lenne esedékes. Egy nagy terhelésű serdülőnél vagy korábbi eltéréssel követett sportolónál más követési terv készülne.

A sportolónak nem kellene ezeket a dátumokat fejben tartania. A rendszer időben jelezné a következő teendőt, kiskorú esetében a törvényes képviselőnek is. A köztes állapotfrissítés nem online sportorvosi vizsgálat lenne, hanem rövid ellenőrzés arra, történt-e olyan változás, amely miatt a korábbi terv már nem megfelelő. Ez azért fontos, mert a következő tervezett vizsgálat időpontja nem jelenthet egészségügyi garanciát az addig hátralévő időre. Egy sportolónak hónapokkal az alkalmassági vizsgálat után lehet terheléses syncopéja, új mellkasi panasza vagy szokatlan nehézlégzése, történhet concussion, komoly sérülés vagy műtét, kialakulhat myocarditis vagy más olyan betegség, amely megváltoztatja a sportolás kockázatát. Ilyenkor nem a következő periodikus vizsgálatot kellene megvárni, hanem soron kívüli újraértékelésre lenne szükség.

A különbség látszólag kicsi, de a rendszer logikáját alapvetően változtatná meg. A sportorvosi döntés többé nem azt jelentené, hogy „megvizsgáltuk, ezért eddig a dátumig egészségügyi szempontból rendben van”, hanem azt, hogy a jelenlegi állapot alapján sportolhat, meghatároztuk a következő értékelést, és ha közben a kockázatot érdemben módosító esemény történik, a követési tervet újra kell értékelni. Ez lényegében az IOC által is leírt dinamikus egészségértékelési szemlélet gyakorlati alkalmazása lenne. (IOC consensus statement)

A sportoló elhallgathatja a panaszát

A modell egyik nyilvánvaló gyenge pontja az önbevallás. Egy sportoló számára a tünet közlése nem feltétlenül semleges döntés. Közeledhet egy fontos verseny, féltheti a csapatban elfoglalt helyét, vagy egyszerűen attól tarthat, hogy egy „igen” válasz automatikusan az engedély elvesztését jelenti. Ezt semmilyen kérdőívvel nem lehet teljesen megszüntetni.

Éppen ezért fontos, hogy az eltérés felismerése ne minden esetben automatikus sporttilalmat jelentsen. Bizonyos állapotok természetesen szükségessé teszik a sportolás átmeneti vagy tartós korlátozását, de sok helyzetben a feladat az egyéni kockázat meghatározása, a szükséges kivizsgálás és kezelés, majd annak eldöntése, milyen feltételekkel folytatható a sport. A 2025-ös AHA/ACC sportkardiológiai állásfoglalás ebbe az irányba mozdult: cardiovascularis eltérések esetén a kockázatbecslést, a klinikai bizonytalanság figyelembevételét, megfelelő helyzetekben a közös döntéshozatalt és a longitudinális újraértékelést hangsúlyozza a merev diagnózisalapú kizárás helyett. (American Heart Association / American College of Cardiology)

A bizalom azonban önmagában nem elegendő. A sportorvos döntésének nem kellene kizárólag arra épülnie, amit a sportoló az adott napon elmond.

A sportorvosnak nem kellene minden alkalommal elölről kezdenie

Tegyük fel, hogy a sportoló a következő vizsgálaton azt mondja, az előző találkozás óta semmilyen jelentős egészségügyi problémája nem volt. Közben nyolc hónappal korábban rosszullét miatt sürgősségi ellátásban részesült és kardiológiai kivizsgálás történt, vagy agyrázkódás miatt kezelték, megműtötték, új betegséget diagnosztizáltak nála, esetleg tartós gyógyszeres kezelést kezdett. Ezekről az egészségügyi rendszernek már lehet dokumentált információja.

A sportorvosi egészségkövetést ezért nem lenne célszerű az egészségügy többi részétől elkülönülő adatbázisként felépíteni. A sportorvosi találkozás releváns eredményeinek, a kockázati profilnak, a részvételi státusznak és a követési tervnek a sportoló longitudinális egészségtörténetéhez kellene kapcsolódnia. Ha később más egészségügyi ellátás történik, annak sportolás szempontjából releváns eredménye a következő sportorvosi értékelésnél rendelkezésre állhatna.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a sportorvos elé minden alkalommal több száz egészségügyi dokumentumot kell tenni. Sokkal használhatóbb lenne egy strukturált Sportolói Egészségprofil, amely időrendben jelenítené meg a korábbi sportorvosi értékeléseket, követendő eltéréseket, releváns diagnózisokat, jelentős sérüléseket és műtéteket, fontos szakorvosi kivizsgálásokat, aktuális gyógyszerelést, korábbi sportkorlátozásokat és azok feloldását.

Az informatikai rendszer feladata ebben nem a sportalkalmasság eldöntése lenne, hanem a változások felismerése. Ha például az előző sportorvosi értékelés óta potenciálisan releváns egészségügyi esemény jelent meg, ezt jelezhetné az orvosnak, aki szükség esetén megnyithatná a forrásdokumentumot és eldöntené annak klinikai jelentőségét. Az algoritmus tehát nem vonná vissza az engedélyt, és nem mondaná ki, hogy valaki alkalmas vagy alkalmatlan; azt jelezné, hogy valami történt, amit orvosnak kell értékelnie.

Ebben a rendszerben később a klinikai célra validált mesterséges intelligencia is szerepet kaphatna. Nem az alkalmassági döntés átvételével, hanem azzal, hogy a nagy mennyiségű longitudinális egészségügyi adatból felismeri az előző sportorvosi értékelés óta bekövetkezett releváns változásokat, előkészíti az orvos számára a követendő problémákat, és jelzi, ha soron kívüli áttekintés lehet indokolt. Az AI ebben a modellben nem döntéshozó, hanem klinikai döntéstámogató eszköz lenne: a jelzést az orvos ellenőrzi, a jelentőségét ő értékeli, és a sportolásról továbbra is emberi klinikai döntés születik.

A gyakorlatban három információforrás találkozna: amit a sportoló elmond, amit a sportorvos a vizsgálat során megállapít, és amit az egészségügyi rendszer az előző találkozás óta dokumentált. Egyik sem helyettesíti a másikat. Az elektronikus egészségtörténet például nem tud arról a mellkasi fájdalomról, amellyel a sportoló még nem fordult orvoshoz, és könnyen lehet, hogy menstruációs zavarról, alvásproblémáról vagy concussion után fennmaradó fejfájásról sincs benne adat. A személyes anamnézis ezért ugyanúgy nélkülözhetetlen maradna.

Az adatnak oda-vissza kellene haladnia

A folyamat másik iránya legalább ilyen fontos. Ha a sportorvos terheléses syncope miatt cardiologiai kivizsgálást kezdeményez, a továbbküldés oka bekerülne az egészségügyi dokumentációba. A kardiológus látná, milyen sportorvosi probléma miatt érkezett a beteg, vizsgálatának eredménye pedig visszakerülne ugyanabba az egészségtörténetbe. A következő sportorvosi értékelésen így már nem a sportolónak kellene emlékezetből elmondania, mit mondott a kardiológus egy évvel korábban.

Az adat útja tehát követhető lenne: sportorvosi értékelés → követési terv → köztes egészségügyi események és állapotfrissítés → releváns változás felismerése → szükség esetén sportorvosi újraértékelés → szakorvosi kivizsgálás, ha szükséges → eredmény vissza a longitudinális egészségprofilba → módosított követési terv. Ezzel a következő vizsgálat már nem újabb önálló pillanatfelvétel lenne, hanem az előző értékelés folytatása.

Az egészségügyi adat útjának ugyanakkor a sportszervezetnél határozott határt kellene kapnia. Az edzőnek, klubvezetőnek vagy szövetségnek nincs szüksége a sportoló teljes diagnózisára, gyógyszerelésére, laboreredményére, pszichés problémájára vagy más érzékeny egészségügyi információjára. A sportrendszer számára a részvételhez szükséges státusz elegendő: versenyezhet, meghatározott feltételekkel versenyezhet, orvosi felülvizsgálat szükséges, átmenetileg nem versenyezhet, vagy nem versenyezhet. A klinikai információ az egészségügyi rendszerben maradna.

Ez nemcsak adatvédelmi szempontból fontos. Az őszinte anamnézis feltétele is. Ha egy fiatal sportoló attól tart, hogy egy pszichés probléma, menstruációs zavar vagy más érzékeny információ automatikusan eljut az edzőjéhez, kevésbé valószínű, hogy őszintén beszél róla.

Nem az EKG-val kellene kezdeni a reformot

Egy sportorvosi szűrésről szóló vitában könnyű gyorsan eljutni oda, hogy kell-e évente EKG. Pedig ez csak egy részkérdés. Legalább ennyire fontos, ki értékeli az EKG-t, milyen sportolói kritériumok alapján, mi történik bizonytalan vagy kóros lelet esetén, mennyi idő alatt jut el a sportoló megfelelő szakellátásba, és követjük-e később a problémát. A 2025-ös AHA/ACC állásfoglalás bizonyos jelentős EKG-eltérések esetében akkor is longitudinális klinikai követést tart indokoltnak, ha az első kivizsgálás nem igazol strukturális szívbetegséget. Ez jól példázza, hogy egy vizsgálat értéke nem pusztán abból áll, hogy egyszer elvégeztük, hanem abból is, hogyan értelmeztük, és mi történt később a sportolóval. (AHA/ACC Scientific Statement)

Ezért a személyes sportorvosi vizsgálat gyakoriságát sem kellene automatikusan összekötni az EKG, a laboratóriumi vizsgálat vagy bármely más teszt ismétlésének gyakoriságával. Ezeknek saját indikációjuk és szakmai protokolljuk lehetne.

A rendszer eredményét sem az engedélyek számával kellene mérni

Egy országos sportorvosi hálózat működését egyszerű adminisztratív mutatókkal leírni: hány vizsgálat történt, hány EKG készült, hány sportoló kapott engedélyt. Ezek fontos működési adatok, de nem mondják meg, mennyi egészségügyi értéket teremtett a rendszer.

A minőségértékeléshez azt is tudnunk kellene, hány klinikailag jelentős új eltérést ismertek fel, hány sportoló került további kivizsgálásra, mennyi idő alatt jutott el a szükséges szakellátásba, mi lett a továbbküldés eredménye, megtörtént-e az utánkövetés, milyen gyakoriak voltak a fals pozitív eredmények vagy az utóbb indokolatlannak bizonyuló sportkorlátozások, és ahol mérhető, milyen egészségügyi következménye volt a beavatkozásnak. A korábbi Sportorvos.hu-elemzés már ugyanerre jutott: a vizsgálatszám önmagában nem alkalmas a rendszer szakmai minőségének mérésére.

A javasolt országos felmérés ezért nemcsak azt kérdezi meg a sportolóktól és szülőktől, hogy milyen vizsgálati elemek történtek meg, hanem azt is, volt-e lehetőségük a panaszok megbeszélésére, elmagyarázták-e az észlelt eltérést, történt-e továbbküldés, kontroll, terhelésmódosítás vagy kezelés. A kétféle adat – a rendszer működési adatai és a sportolók tapasztalatai – együtt már sokkal többet mondhatna arról, hogy mi történik valójában a sportorvosi rendelőkben.

Félmillió találkozásból tudás is születhetne

Egy országos sportorvosi rendszer nemcsak ellátási, hanem kutatási infrastruktúra is lehetne. A Tizenhét év után című korábbi véleménycikkben már felmerült, hogy a nagy számban keletkező sportorvosi, sérülési, rehabilitációs és terhelésélettani adatokból megfelelő adatvédelmi és kutatásetikai keretek között prospektív adatbázisok, multicentrikus vizsgálatok és hazai szakmai standardok születhetnének. A longitudinális követés ezt különösen értékessé tenné, mert nemcsak azt látnánk, mit talált az orvos egy adott vizsgálaton, hanem azt is, mi történt később. Kiderülhetne, mely anamnesztikus kérdések és vizsgálati elemek rendelkeznek valódi diagnosztikus hozammal, mely életkorokban és sportágakban milyen problémák jelennek meg, mi lesz a továbbküldött sportolókkal, hol keletkezik sok fals pozitív eredmény, és mely csoportok igényelnek valóban sűrűbb követést.

Ez azért is fontos, mert a nemzetközi szakirodalom jelenlegi bizonytalansága nem pusztán akadály, hanem kutatási lehetőség. A 2025-ös szisztematikus áttekintés éppen azt mutatta meg, milyen kevés jó minőségű kimeneteli bizonyíték áll számos PPE-ajánlás mögött. (Sports Medicine – Open) Egy megfelelően felépített országos rendszer ezért idővel saját adatai alapján is finomíthatná a protokollját.

Nem kevesebb vizsgálat a cél, hanem jobban elosztott orvosi figyelem

A kockázatalapú modell könnyen félreérthető úgy, mintha elsődleges célja a sportorvosi vizsgálatok számának csökkentése lenne. Pedig a valódi kérdés az, mire fordítjuk a rendelkezésre álló orvosi kapacitást.

A változás nagyságrendje nem becsülhető meg pontosan a magyar sportolói populáció életkor, sportág, versenyszint, terhelés és egészségügyi kockázat szerinti megoszlása nélkül. Rendszertervezési becslésként azonban elképzelhető, hogy a jelenlegi, évente mintegy félmillió személyes vizsgálat 30–40 százaléka idővel strukturált köztes egészségügyi állapotfrissítéssé válhatna. Ez évi 150–200 ezerrel kevesebb rutinszerű személyes vizsgálatot jelenthetne (modellbecslés, nem mért eredmény!!!), miközben az évente követett sportolók száma nem feltétlenül csökkenne. A valós arányt a hazai adatok alapján kellene modellezni, majd pilotprogramban ellenőrizni.

Ennek jelentősége nem elsősorban a vizsgálatszám csökkentése lenne. Ha csak 175 ezer, átlagosan 15 perces rutinvizsgálattal számolunk, az több mint 43 ezer orvosi munkaórát jelent. Ennek egy részét természetesen igénybe venné a köztes állapotfrissítések értékelése, a soron kívüli vizsgálatok és a komplexebb esetek ellátása. Éppen ez lenne a cél: a felszabaduló kapacitásból több idő juthatna arra a sportolóra, akinél valóban probléma merült fel, további kivizsgálás szükséges, vagy az utánkövetésnek klinikai jelentősége van.

Az így felszabaduló időből több juthatna a nagy terhelésnek kitett serdülőre, a visszatérő sérülésekkel küzdő sportolóra, a terheléses rosszullét miatt kivizsgálandó versenyzőre, a RED-S kockázatát mutató fiatalra vagy arra, akinek bizonytalan lelete miatt valódi sportorvosi döntésre van szüksége. A reform sikerét ezért nem az mutatná meg, hogy kevesebb vizsgálat történik, hanem az, hogy jobb helyre kerül-e az orvosi figyelem.

A reform sikerét ezért nem az mutatná meg, hogy kevesebb vagy több vizsgálat történik. Az lenne az érdekes, hogy jobb helyre kerül-e az orvosi figyelem, több releváns problémát ismerünk-e fel, megfelelően követjük-e a sportolókat, és gyorsabban jutnak-e el a szükséges ellátáshoz.

A pecséttől az egészségkövetésig

A magyar sportorvosi rendszer egyik legnagyobb értéke már ma rendelkezésünkre áll: rendszeresen találkozunk a versenysportolóinkkal. A fejlesztés ezért nem feltétlenül új rendszer létrehozását jelentené, hanem annak átgondolását, mit kezdünk ezzel a találkozással. A sportorvosi vizsgálat továbbra is végződhetne részvételi döntéssel, de ez nem lenne a folyamat egyetlen eredménye. Létrejönne egy követési terv, meghatároznánk a következő állapotfrissítést és személyes vizsgálatot, a közben bekövetkező releváns egészségügyi események pedig szükség esetén soron kívüli újraértékelést indíthatnának. A következő sportorvosi találkozás így nem újabb elszigetelt vizsgálat lenne, hanem az előző folytatása.

A különbség nem pusztán informatikai vagy adminisztratív. A kérdés valójában az, hogy a rendszer elsődleges termékének továbbra is az időszakosan megújított versenyengedélyt tekintjük-e, vagy a rendszeres orvosi találkozást arra használjuk, hogy hosszabb időn keresztül lássuk, hogyan változik a sportoló egészsége és sportolással kapcsolatos kockázata.

A pecsét ebben a rendszerben megmaradhat. Csak már nem ez lenne a legfontosabb, ami a vizsgálat után velünk marad.

Fő pontok

• A magyar sportorvosi rendszer rendszeresen eléri a versenysportolókat, és ezt az adottságot érdemes lenne az egyszeri alkalmassági döntés mellett longitudinális egészségkövetésre is használni.
• A személyes vizsgálatok gyakorisága és mélysége jobban igazodhatna az életkorhoz, fejlődési szakaszhoz, sportterheléshez, sportághoz, versenyszinthez és egyéni kockázathoz; a két vizsgálat közötti időszakot pedig strukturált állapotfrissítés és az új egészségügyi események szükség szerinti újraértékelése hidalhatná át.
• A sportorvosi, sportolói és más egészségügyi forrásból származó információk egy longitudinális egészségprofilban találkozhatnának, miközben a sportszervezet csak a részvételhez szükséges státuszt kapná meg.
• A rendszer minőségét végül nem pusztán az elvégzett vizsgálatok és kiadott engedélyek számával, hanem a felismert eltérésekkel, továbbküldéssel, utánkövetéssel és egészségügyi eredményekkel kellene mérni.

Kapcsolódó cikkek

• Kell-e még sportorvosi engedély? Tizenkét ország rendszere alapján nem a pecsét a legfontosabb kérdés
• Sportorvosi vizsgálat – mire számíthatsz, és mitől lesz valóban értékes?
• Tizenhét év után: mivé válhatott volna a magyar sportegészségügy?
• Mivé kellene válnia a hazai sportegészségügynek? A sportorvoslástól a mozgásorvoslásig – az élsporttól az egészséges öregedésig

Felhasznált irodalom

1. Ljungqvist A, Jenoure P, Engebretsen L, et al. The International Olympic Committee (IOC) consensus statement on periodic health evaluation of elite athletes. Clin J Sport Med. 2009;19(5):347–365. doi:10.1097/JSM.0b013e3181b7332c. (IOC consensus statement – PMC) (PMC)
2. Weise A, Könsgen N, Joisten C, et al. Pre-Participation Evaluation of Recreational and Competitive Athletes – A Systematic Review of Guidelines and Consensus Statements. Sports Med Open. 2025;11:33. doi:10.1186/s40798-025-00837-6. (Sports Medicine – Open) (Springer Nature Link)
3. Kim JH, Baggish AL, Levine BD, et al. Clinical Considerations for Competitive Sports Participation for Athletes With Cardiovascular Abnormalities: A Scientific Statement From the American Heart Association and American College of Cardiology. J Am Coll Cardiol. 2025;85(10):1059–1108. doi:10.1016/j.jacc.2024.12.025. (Journal of the American College of Cardiology) (American College of Cardiology)
4. Australian Institute of Sport. Introduction of Updated NIN Medical Evaluation (Screening) Form. 2026. (Australian Institute of Sport) (Sport Intel Támogatás)

Szakmai hitelesítés: A cikk szakmai hátterének ellenőrzéséhez az IOC Periodic Health Evaluation konszenzusát, a 2025-ös AHA/ACC versenysport-részvételi tudományos állásfoglalását, a 2025-ben megjelent PPE-szisztematikus áttekintést és az Australian Institute of Sport 2026-os Medical Evaluation rendszerének dokumentációját használtuk. A cikkben szereplő magyar rendszerjavaslat, a Sportolói Egészségprofil és a megadott személyes vizsgálati intervallumok szakmai vitaindító koncepciót jelentenek; részletes bevezetésük előtt külön protokollalkotásra és lehetőség szerint pilotvizsgálatra lenne szükség.

A véleménycikk szerzője Haász Péter alapító főszerkesztő
– Sportorvos Portál – a közérthető szakértelem