Mit jelent sikeres edzőnek lenni? – Eredmény, fejlődés és a siker valódi ára

A sikeres edzőt könnyű felismerni – legalábbis addig, amíg csak az eredménylistát nézzük. Bajnoki címek, érmek, válogatott sportolók, egyéni csúcsok jelzik a munkáját. Az edzői munka minősége azonban ennél nehezebben mérhető. Nem mindegy, honnan indult a sportoló, mennyit fejlődött, mennyire maradt edzés- és versenyképes, milyen szakmai és emberi környezetben dolgozott, és mi maradt az eredményből évekkel később. Ráadásul van valaki, akit ebből az értékelésből rendszeresen kihagyunk: maga az edző. Mit jelent tehát sikeres edzőnek lenni, ha nemcsak azt kérdezzük, mit nyert a sportoló, hanem azt is, hogyan jutott el oda – és milyen árat fizettek érte?

Az eredményt látjuk, a folyamatot kevésbé

Egy edző hazafelé tart egy versenyről. A sportolója néhány órával korábban megnyerte a döntőt, az eredmény jobb, mint amire a szezon elején számítottak. A telefonon egymás után érkeznek a gratulációk, a klub közösségi oldalán már megjelent a fénykép, másnap valószínűleg mindenki sikeres hétvégéről beszél majd. Az ilyen pillanatokban nincs sok bizonytalanság: a sportoló nyert, az edző munkája eredményesnek látszik.

Az edzői siker problémája azonban éppen az, hogy a legkönnyebben mérhető kimenet nem feltétlenül mondja el a teljes történetet. Nem tudjuk belőle, milyen állapotban érkezett a sportoló ehhez az edzőhöz, mennyit fejlődött, milyen adottságokkal rendelkezett, milyen korábbi szakmai munka állt mögötte, milyen erőforrások vették körül, mennyire tudott egészséges és edzésképes maradni, és azt sem, hogy az adott teljesítmény egy hosszú fejlődési folyamat állomása vagy egy rövid időszakra maximalizált eredmény volt.

Az edzői hatékonyság egyik meghatározó elméleti modellje ezért sem egyszerűen győzelmekben határozza meg a sikeres edzői munkát. Côté és Gilbert megközelítésében az edző szakmai, interperszonális és intraperszonális tudása, a sportoló fejlődési eredményei és maga az edzői környezet együtt határozza meg az edzői hatékonyságot. A modell a sportolói fejlődést négy egymással összefüggő területen ragadja meg: kompetencia, önbizalom, kapcsolódás, valamint karakter és másokról való gondoskodás (DOI).

Ez azért fontos, mert ugyanaz az eredmény egészen különböző edzői munkát takarhat. Egy kivételes adottságú, már korábban magas szintre fejlesztett sportoló új edzőjével bajnokságot nyerhet úgy, hogy az új edző tényleges hozzáadott értékét nehéz elkülöníteni a sportoló már meglévő képességeitől és korábbi felkészítésétől. Egy másik sportoló éveken keresztül jelentősen fejlődhet, technikailag jobbá, fizikailag terhelhetőbbé és önállóbbá válhat anélkül, hogy valaha országos bajnok lenne. Ha kizárólag az érmet számoljuk, az első történetet könnyű sikeresebbnek látni. Ha az edzői munka minőségét próbáljuk értékelni, a helyzet már sokkal kevésbé egyértelmű.

Nem ugyanazt jelenti a siker minden sportolónál

Az edzői siker definíciója nem választható el attól, hogy kivel, milyen életkorban és milyen céllal dolgozik az edző. Egy tízéves gyermek edzőjénél aligha lehet ugyanaz az elsődleges mérce, mint egy olimpiai döntőre készülő felnőtt versenyzőnél. Utánpótláskorban a motoros és sportági készségek fejlődése, a fokozatos terhelhetőség, az önbizalom, a közösségi élmény és a sportban maradás önmagukban is fontos kimenetek. Az élsportban ezzel szemben joggal kap sokkal nagyobb súlyt a mérhető teljesítmény és a versenyeredmény.

Ez nem jelenti azt, hogy az utánpótlássportban ne számítana a győzelem, vagy hogy az élsportban minden más másodlagos volna. A különböző célok súlya változik. A jó edzői munka egyik jele éppen az lehet, hogy az edző felismeri, az adott sportoló fejlődésének melyik szakaszában mit érdemes előtérbe helyezni, és mit nem szabad egy rövid távú eredmény kedvéért feláldozni. Ebből következik az edzői siker értékelésének egyik legfontosabb kérdése: nemcsak azt kell néznünk, hová jutott a sportoló, hanem azt is, honnan indult. A végső teljesítmény részben az edzés eredménye, de szerepet játszik benne a szelekció, az egyéni adottság, a korábbi fejlesztés, a sportolói motiváció, a rendelkezésre álló idő, infrastruktúra és szakmai háttér is. A sikeres klubok és edzők ráadásul gyakran éppen korábbi eredményeik miatt vonzzák a jobb sportolókat, így idővel egyre nehezebb szétválasztani a rendszer fejlesztő hatását a szelekció következményeitől.

Ezért az edzői hozzáadott érték sok esetben informatívabb kérdés, mint önmagában az abszolút eredmény. Mennyit változott a sportoló ahhoz képest, ahonnan indult? Javult-e a technikája, taktikai döntéshozatala, fizikai kapacitása és versenyteljesítménye? Megtanult-e edzeni, egyre pontosabban érzékelni saját terhelhetőségét, kommunikálni az állapotáról és felelősséget vállalni saját fejlődéséért?

Az edzői munka egyik érdekes paradoxona, hogy a jó edző hosszú távon bizonyos értelemben kevésbé teszi magát nélkülözhetetlenné. Nem azért, mert megszűnik a szerepe, hanem mert közben kompetensebb, önállóbb sportoló fejlődik mellette.

A sportoló sem passzív résztvevője a fejlődésnek

Az edzői hozzáadott érték értelmezésénél ugyanakkor könnyű átesni a másik oldalra, és úgy tekinteni a sportoló fejlődésére, mintha azt szinte teljes egészében az edző hozná létre. A sportoló maga is aktív résztvevője a tanulási folyamatnak. A szakirodalomban egyre nagyobb figyelmet kap a coachability fogalma, amelyet magyarul leginkább az edzői visszajelzésre és fejlesztésre való fogékonyságként írhatunk körül. Egy 2025-ös szisztematikus áttekintés szerint ez nem egyszerűen engedelmességet jelent, hanem többek között az információra való figyelmet, a tanulási hajlandóságot, a kudarcok utáni kitartást, valamint a visszajelzés keresésének, befogadásának és gyakorlati alkalmazásának képességét (PMC).

A fogalommal ugyanakkor óvatosan kell bánni. A szakirodalom definíciói és mérési módszerei még nem teljesen egységesek, ezért az, hogy egy sportoló vitatkozik az edzővel, kérdéseket tesz fel, nem fogad el minden instrukciót, vagy akár edzőt vált, önmagában nem bizonyítja, hogy „nehezen edzhető”. Az autonóm, magas szintű sportoló éppen attól lehet aktív résztvevője saját fejlődésének, hogy mérlegeli a kapott információt; az edzői kapcsolat valódi minőségét inkább az mutatja meg, hogy az edző és a sportoló képes-e a különbségeket olyan munkakapcsolattá alakítani, amelyben a visszajelzés, a szakmai vita és a fejlődés egyaránt helyet kap. A coachability ezért nem használható arra, hogy a sikert vagy kudarcot egyszerűen a sportoló személyiségére hárítsuk. A 2025-ös áttekintés maga is hangsúlyozza, hogy további kutatás szükséges a konstruktum és mérőeszközei validálásához (Sports Medicine).

A magas szintű sportoló nem egyetlen ember munkájának eredménye

Az edző szerepének értékelését tovább árnyalja, hogy a modern teljesítménysport egyre kevésbé két ember – edző és sportoló – zárt rendszere. Sportágtól és szinttől függően erőnléti edző, sportorvos, fizioterapeuta, sportpszichológus, sportdietetikus, sporttudományi szakember és más szakemberek vesznek részt a felkészítésben. A sportoló eredménye ezért különösen magas szinten ritkán tekinthető egyetlen ember produktumának.

Ez nem csökkenti az edző jelentőségét, inkább más megvilágításba helyezi. Az edzői szakértelem része lehet annak felismerése is, hol húzódnak saját kompetenciájának határai, mikor van szükség más szakemberre, hogyan lehet a különböző információkat összehangolni, és miként lehet úgy együttműködni egy szakmai stábbal, hogy a sportoló ne egymásnak ellentmondó utasításokat, hanem koherens felkészítési folyamatot kapjon.

Sportorvosi szempontból ennek különös jelentősége van. A sportoló egészségével kapcsolatos döntések nem válhatnak hatalmi kérdéssé az edző és az egészségügyi stáb között. A jó teljesítményrendszerben az edző fontos információforrás és döntési partner, de képes tiszteletben tartani azokat a szakmai határokat, ahol a diagnosztika, a kezelés vagy az egészségügyi kockázat megítélése már más kompetenciához tartozik.

A jó eredmény mögött edzés- és versenyképes sportolónak is kell maradnia

A sportorvoslás felől nézve a siker definíciójához ezért az edzés- és versenyképesség, vagyis a sportoló rendelkezésre állása is hozzátartozik. Egy sportoló akkor tud hosszú távon fejlődni, ha megfelelő mennyiségű és minőségű edzésmunkát képes elvégezni, majd a fontos időszakokban versenyezni is tud.

A sérülés azonban multifaktoriális esemény, ezért a sérülésszám önmagában nem alkalmas egy edző munkájának minősítésére. Genetikai, anatómiai, korábbi sérülési, pszichológiai, sportági, környezeti és számos más tényező alakíthatja a kockázatot. Az edző ugyanakkor jelentős hatással van arra, milyen terhelésnek van kitéve a sportoló, hogyan épül fel az edzés, mennyire működik a kommunikáció a fáradtságról és a panaszokról, valamint hogyan reagál a szakmai rendszer a kialakuló problémákra. A modern sérülésmegelőzés ezért sem egyszerűen a terhelés csökkentéséről vagy a veszélyek elkerüléséről szól. A cél az, hogy a sportoló fokozatosan olyan kapacitást építsen fel, amely megfelel a sportága követelményeinek. Erről részletesebben a Sportsérülések megelőzése – nem a veszélyek elkerülése, hanem a sportoló felkészítése című cikkünkben írtunk.

Az edzői siker értékeléséhez tehát az is hozzátartozik, hogy a teljesítmény milyen fejlődési pályán és milyen egészségi környezetben jött létre. Ez azonban nem pusztán sérüléskérdés.

A sportoló nemcsak végrehajtja az edzést, hanem megéli az edzői környezetet

Két edző ugyanazt az edzésprogramot is egészen más motivációs és kapcsolati környezetté alakíthatja. Az egyikben a sportoló kérdezhet, visszajelezhet, érti a feladatok célját és fokozatosan egyre nagyobb felelősséget kap. A másikban ugyanaz a munka erősen kontrolláló közegben zajlik, ahol a hibázás következménye megszégyenítés lehet, a bizonytalanságra adott válasz még nagyobb nyomás, a sportoló pedig idővel megtanulja, hogy jobb hallgatni.

A kutatások alapján ennek valódi jelentősége van. Az autonómiát támogató edzői működéssel kapcsolatos vizsgálatok kedvezőbb motivációs folyamatokat jeleznek, és az ilyen edzői viselkedés célzott képzéssel is fejleszthető. Az edző–sportoló kapcsolat kutatásában pedig a kapcsolat minőségét többek között a közelség, az elköteleződés, az egymást kiegészítő működés és a kapcsolat közös értelmezése mentén vizsgálják. Ezek nem a teljesítmény mellett létező „puha” tényezők, hanem annak a környezetnek a részei, amelyben a tanulás, a motiváció és a teljesítmény létrejön.

A kapcsolat természetesen nem attól jó, hogy nincsenek konfliktusok, az edző mindig kedves, vagy a sportoló minden döntésével egyetért. A magas szintű sport követelményeket, nehéz döntéseket és időnként komoly feszültséget jelent. A különbség inkább abban van, hogyan működik ilyen helyzetekben a kommunikáció, a bizalom, a szerepek tisztasága és a sportoló autonómiája.

Van, ami nem mérlegelhető az eredménnyel szemben

Az edzői siker többdimenziós értelmezése könnyen azt a benyomást keltheti, hogy minden szempont egy nagy mérleg része: valamivel több eredmény talán kompenzálhat valamivel rosszabb kapcsolatot vagy nagyobb terhelést. Van azonban egy határ, ahol ez a logika nem működik.

A biztonságos sportkörnyezet nem pluszpont a jó edző mellett, hanem alapfeltétel. Az IOC konszenzusdokumentuma a biztonságos sportot olyan tiszteletteljes és méltányos sportkörnyezetként írja le, amely mentes a sportolóval szembeni nem véletlen erőszak formáitól; ide tartozhat többek között a pszichológiai és fizikai bántalmazás, a szexuális zaklatás és bántalmazás, valamint az elhanyagolás (PubMed). Ez azért különösen fontos az edzői siker értékelésekor, mert a sport történetében nem ritkák azok a rendszerek, amelyek eredményességükre hivatkozva normalizáltak olyan viselkedést, amelyet ma már nem indokolt a „kemény edző” vagy a „győztes kultúra” természetes velejárójának tekinteni. A magas elvárás, a következetesség és a fegyelem összeegyeztethető a sportoló méltóságának, testi integritásának és pszichológiai biztonságának tiszteletével.

Ezért egy eredményes rendszer szakmai megítélésénél nemcsak azt kell kérdezni, hány bajnokot nevelt, hanem azt is, milyen környezetben tette ezt. A biztonságos sport nem olyan változó, amelynek hiányát elegendő érem ellensúlyozhatná.

Az érem továbbra is számít

Mindezek után könnyű lenne a másik végletbe kerülni, és úgy beszélni az edzői sikerről, mintha az eredmény szinte mellékes volna. Élsportban ez nehezen lenne védhető. Ha egy edző magas szintű sportolókkal dolgozik, akkor munkájának egyik fontos célja éppen az, hogy azok a versenyen is megközelítsék vagy elérjék a bennük rejlő teljesítményt. A jó folyamat nem helyettesítheti korlátlan ideig a teljesítményt.

Az eredmény ezért fontos kimenet, csak nem tökéletes mérőeszköz. Egyetlen verseny különösen nem az. Sérülés, ellenfél, időjárás, taktikai helyzet vagy más, az edző által nem kontrollálható körülmény is befolyásolhatja. Hosszabb időtávon azonban jogos kérdés, hogy a sportolók fejlődnek-e, megközelítik-e a reálisan elérhető szintet, és képesek-e ezt akkor megmutatni, amikor annak valóban jelentősége van.

Az eredmény tehát az edzői siker fontos része, de önmagában nem bizonyítéka az edzői munka minőségének. Ennek különösen fontos következménye, hogy a sikeres sportoló létezése sem igazolja automatikusan azt a módszert, amellyel sikeressé vált. Ha egy rendszer sok sportolóból néhány kivételes versenyzőt juttat magas szintre, miközben mások sérülés, kiégés vagy lemorzsolódás miatt eltűnnek, akkor csak a megmaradt bajnokokat vizsgálva könnyen túlértékelhetjük a rendszer hatékonyságát. A túlélési torzítás a sportban azért különösen megtévesztő, mert a sikertörténetek jól láthatók; azok jóval kevésbé, akik ugyanazt az utat megpróbálták, de nem jutottak el a végéig.

Van azonban valaki, akit rendszeresen kihagyunk a képletből

Az edzői sikerről szóló beszélgetések középpontjában érthetően a sportoló áll. Az edző tervez, megfigyel, korrigál, dönt és támogat, mintha ő maga a rendszer állandó eleme lenne. Csakhogy az edzőnek is végesek a fizikai, kognitív és érzelmi erőforrásai. Regenerálódik vagy nem, elfárad, kapcsolatokat tart fenn, családja és magánélete van, időnként bizonytalan vagy kimerült. Miközben a sportoló terhelését gondosan tervezzük, az edző saját szakmai terhelése sokszor kevésbé látható.

A sportedzői munka sajátos foglalkozási stresszorokkal járhat. A teljesítménykényszer mellett szervezeti konfliktusok, bizonytalan állás, utazás, hosszú és szabálytalan munkaidő, sportolói és szülői elvárások, adminisztráció, vezetői felelősség és érzelmi bevonódás is megjelenhet. Az elit edzők mentális egészségéről készült 2024-es szisztematikus áttekintés 42 tanulmányt foglalt össze, és arra jutott, hogy az edzők mentális egészségét egyéni, interperszonális, szervezeti és társadalmi szinten működő kockázati és védő tényezők egyaránt alakíthatják. A kiégés a vizsgált problémák között kiemelt figyelmet kapott, miközben a klinikai mentális zavarokról és az edzői mentális egészség, valamint az edzői hatékonyság közötti oksági kapcsolatokról továbbra is korlátozottak a jó minőségű adatok (PMC).

Ez az óvatosság fontos. Nem állíthatjuk egyszerűen, hogy egy fáradt vagy stresszes edző szükségszerűen rosszabb edző, és azt sem, hogy az edző magánéleti egyensúlya közvetlenül meghatározza a sportoló eredményét. A rendelkezésre álló bizonyítékok azonban elegendőek ahhoz, hogy az edzői jóllétet és szakmai terhelést ne pusztán magánügyként kezeljük. Ha az edző a teljesítményrendszer egyik központi döntéshozója és kommunikátora, saját tartós működőképessége is része annak a rendszernek.

Amikor az önfeláldozást elhivatottságnak nevezzük

A sportban különös értéke van az áldozatvállalásnak. Korai indulás, hétvégi verseny, edzőtábor, esti telefon, hosszú utazás – ezek bizonyos mértékig valóban hozzátartozhatnak az edzői pályához. A probléma ott kezdődik, amikor az állandó túlterhelést a szakmai komolyság bizonyítékaként kezeljük.

Az edző magánéletének ezért van helye a siker definíciójában, de nem azért, mert a szakmának értékelnie kellene, hogyan él valaki otthon. Nem attól jó edző valaki, hogy sportos testalkatú, minden éjjel nyolc órát alszik, rendszeresen edz és példás családi életet él. Az ilyen mérce nemcsak irreális, hanem szakmailag is értelmetlen lenne. A kérdés az, hogy fenntartható-e az a mód, ahogyan dolgozik: vannak-e olyan személyes, társas és szervezeti erőforrásai, amelyek lehetővé teszik, hogy éveken keresztül megfelelő szakmai színvonalon maradjon jelen.

A sportolónál ma már természetesnek tartjuk, hogy a rövid távú teljesítmény nem épülhet korlátlanul a regeneráció és a hosszú távú kapacitás felélésére. Az edzői pályán ugyanezt a logikát ritkábban alkalmazzuk. Pedig egy olimpiai ciklus vagy egy fontos versenyszezon természetesen járhat átmenetileg rendkívül nagy terheléssel; a fenntarthatóság nem azt jelenti, hogy minden hét kiegyensúlyozott. Inkább azt, hogy a rendszer képes-e a nagy terhelésű időszakok után visszatérni olyan működéshez, amelyből ismét lehet építkezni.

Mit mérnénk, ha valóban az edzői sikert akarnánk mérni?

Talán éppen az a probléma, hogy egyetlen számot keresünk valamire, ami természeténél fogva többdimenziós. Az edzői siker értelmezéséhez legalább hat kérdést érdemes egyszerre feltenni.

1. Eredmény: mit ért el a sportoló?
2. Fejlődés: honnan indult, és mennyit fejlődött?
3. Edzés- és versenyképesség: képes volt-e tartósan elvégezni a fejlődéshez szükséges munkát és rendelkezésre állni a fontos versenyeken?
4. Környezet: milyen motivációs, kapcsolati és biztonsági közegben történt mindez?
5. Hosszú távú pálya: a mai eredmény támogatja vagy feléli a holnapi fejlődés lehetőségét?
6. Edzői fenntarthatóság: képes-e maga az edző hosszú távon magas szakmai színvonalon működni?

A hat kérdés nem azonos súlyú minden sportágban, életkorban és teljesítményszinten. Egy gyermekedző és egy olimpiai felkészítést vezető edző munkáját nem lehet ugyanazzal a súlyozással értékelni. A biztonságos sportkörnyezet pedig nem egyszerűen a hat mérlegelendő változó egyike, hanem olyan minimumfeltétel, amelyet az eredmény nem tehet jelentéktelenné.

Mindezt két további kérdés metszi keresztbe: honnan indult a sportoló, és milyen áron jutott el oda? Ha ezt a kettőt kihagyjuk, könnyen összetévesztjük a tehetség kiválasztását a tehetség fejlesztésével, a rövid távú teljesítményt a tartós fejlődéssel, vagy egy kivételes sportoló eredményét egy teljes edzői rendszer minőségével.

Az élsportban az érem, a helyezés és a mérhető teljesítmény természetesen az edzői munka fontos kimenete marad, de értelmezésükhöz szükség van arra is, hogy lássuk a sportoló kiindulási helyzetét és fejlődési pályáját, az egészségét és edzésképességét, a körülötte létrejött szakmai és emberi környezetet, valamint azt, hogy a rendszer hosszabb távon fenntartható-e a sportoló és az edző számára egyaránt. Talán nem az a legpontosabb kérdés, hány sikeres sportolója volt egy edzőnek, hanem az, hogy milyen fejlődést tudott elősegíteni azoknál az embereknél, akiket egy időre rábíztak.

Fő tanulságok

• Az edzői siker nem azonos a sportoló eredménylistájával. Az eredmény mellett a kiindulási helyzetet, a fejlődést és a sportkörnyezetet is figyelembe kell venni.
• A sportoló aktív résztvevője saját fejlődésének. Az edzői visszajelzésre való fogékonyság többdimenziós képesség, és nem azonos az engedelmességgel.
• A sportoló edzés- és versenyképessége, autonómiája és az edző–sportoló kapcsolat minősége a teljesítményrendszer része, miközben a sérülések és a teljesítmény kimenetei soha nem vezethetők vissza egyetlen szereplőre.
• A biztonságos, a sportoló méltóságát és integritását tiszteletben tartó sportkörnyezet nem opcionális eleme a sikeres edzői működésnek.
• Az edző saját jólléte és szakmai fenntarthatósága szintén része a rendszernek. Az önfeláldozás nem automatikusan azonos az elhivatottsággal.

Kapcsolódó témák

• Mentális egészség sportolóknál – mikor kell szakember segítsége?
• Sportsérülések megelőzése – nem a veszélyek elkerülése, hanem a sportoló felkészítése
• Sportpszichológia edzőknek: amit tudnod kell
• Hogyan kezeljük hatékonyan az edzők, a sportszülők és az utánpótlássportolók közötti kapcsolatokat?

Ajánlott szakirodalom

1. Côté J, Gilbert W. An integrative definition of coaching effectiveness and expertise. Int J Sports Sci Coach. 2009;4(3):307–323. doi:10.1260/174795409789623892.
2. MacGabhann S, Newman P, Witchalls J, Dowse R, Waddington G, Cobley S, et al. Why do some respond and develop more from coaching than others? A systematic review of coachability and its constituent components. Sports Med. 2025;55:2147–2189. doi:10.1007/s40279-025-02267-6.
3. Jowett S. 25 years of relationship research in sport: the quality of the coach-athlete relationship as defined by closeness, commitment, complementarity and co-orientation (3+1Cs model). Psychol Sport Exerc. 2025;80:102909.
4. Raabe J, Schmidt K, Carl J, Höner O. The effectiveness of autonomy support interventions with physical education teachers and youth sport coaches: a systematic review. J Sport Exerc Psychol. 2019;41(6):345–355.
5. Kim B, Park S, et al. The relationship between coaching behavior and athlete burnout: mediating effects of communication and the coach-athlete relationship. Int J Environ Res Public Health. 2020;17(22):8618.
6. Norris LA, Didymus FF, Kaiseler M. Stressors, coping, and well-being among sports coaches: a systematic review. Psychol Sport Exerc. 2017;33:93–112. doi:10.1016/j.psychsport.2017.08.005.
7. Frost J, Walton CC, Purcell R, et al. The mental health of elite-level coaches: a systematic scoping review. Sports Med Open. 2024;10:16. doi:10.1186/s40798-023-00655-8.
8. Mountjoy M, Brackenridge C, Arrington M, et al. International Olympic Committee consensus statement: harassment and abuse (non-accidental violence) in sport. Br J Sports Med. 2016;50(17):1019–1029. doi:10.1136/bjsports-2016-096121.
9. Thelwell RC, Wagstaff CRD, Rayner A, Chapman M, Barker J. Exploring athletes’ perceptions of coach stress in elite sport environments. J Sports Sci. 2017;35(1):44–55.
10. Thelwell RC, Wagstaff CRD, Chapman MT. Examining coaches’ perceptions of how their stress influences the coach-athlete relationship. J Sports Sci. 2017;35(19):1928–1939.

Szakmai hitelesítés: A cikk szakmai ellenőrzéséhez az edzői hatékonyság Côté–Gilbert-féle modelljét, az edző–sportoló kapcsolat Jowett-féle kutatási keretét, a coachability 2025-ös Sports Medicine szisztematikus áttekintését, valamint az autonómiát támogató edzői működésről, az edzői stresszről és mentális egészségről rendelkezésre álló szisztematikus áttekintéseket és az IOC biztonságos sportra vonatkozó konszenzusdokumentumát használtuk. – Szerkesztette: Haász Péter | Sportorvos.hu szerkesztőség – Sportorvos Portál – a közérthető szakértelem