Két varázsszó az utánpótlássportban

Sportorvos.hu 2021.11.15.

„Már megint mit csináltál?” – kiabált egy dühös apa.

„Mondtam, hogy lőj!” – kiabálta az edző a sokkos állapotban lévő fiatal fiúnak, aki ahelyett, hogy teljesítette volna az edző kívánságát, csak passzolt a csapattársának.

„Nem tudja, mit csinál” – mondta egy harmadik szülő, miközben a fejét rázta, miközben a támadás elakadt, és a labdát i smegszerezte az ellenfél.

Három különböző felnőtt, három ismerős mondat, amit szinte minden hétvégén hallunk a hoki-, foci- vagy kosárlabda-mérkőzésünk oldalvonaláról. Túl sok edző és szülő a pálya szélén mikromenedzseli a teljesítményt, és mindegyikben van egy nagyon kritikus dolog, ami közös:

MINDEGYIKÜK TELJESEN MÁS SZEMSZÖGBŐL LÁTTA A JÁTÉKOT, MINT A SPORTOLÓ!

Ez így van. Nem az ütő szemével látták a pályát, vagy a passzt a focista szemével. Teljesen más szögből, jelentős távolságból, távolabbról látták, és nem volt ellenfél, aki nyomást gyakorolt rájuk, vagy üldözte őket abban a pillanatban. Mindannyian MEGMONDTÁK a sportolónak a helyes döntést, annak ellenére, hogy a sportoló, a tanuló sokkal jobb helyzetben volt ahhoz, hogy meghozza a döntést. Megrémítették a sportolót, konfrontatívak voltak, és talán még zavarba is hozták őt, megakadályozzák a sportolói döntéshozatalt. És a legtöbb esetben esetben mind tévednek.

Sokunknak van lehetősége arra, hogy néhány hónap kihagyás után újra lássuk a gyerekeinket játszani. Ezzel együtt lehetőségünk lesz beszélgetni a sportágakról, amelyeket űznek, gyakran arról, hogy hogyan teljesítettek, vagy mi történt a játékukban. Túl gyakran – ezt személyes tapasztalatból tudom – arra használjuk ezt az időt, hogy kioktassuk és megmondjuk a gyerekeinknek, mit kellett volna tenniük. Idén ősszel az egyik edző kollégám arra hívott ki engem, mint edzőt és szülőt, hogy viselkedjek egy kicsit másképp.

Ahelyett, hogy azt mondanám, hogy „miért játszottad meg azt a passzt?” vagy „miért nem lőttél?”. Arra kért a kollégám, hogy két varázsszóval kezdjük a kérdéseinket:

„KÍVÁNCSI VAGYOK…”.

„Kíváncsi vagyok, mit láttál a támadáskor, nekem úgy tűnt, hogy kinyílt a védőfal és simán rálőhetted volna”.

„Kíváncsi vagyok, hogy miért támadtad le azt a játékost, úgy tűnt, hogy 1-1 helyzet volt?”

„Kíváncsi vagyok, hogy amikor lőttél, láttál-e más lehetőséget?”

Azzal, hogy a mondatainkat „kíváncsi vagyok” kezdetűvel kezdjük, a következők történnek.

Felkérjük a játékosainkat, hogy magyarázzák el, mit láttak, és vállalják a döntéseik felelősségét.
Azt mutatjuk, hogy érdeklődünk irántuk.
Kioktatás helyett beszélgetést kezdeményezünk.
Megnyitjuk az ajtót, hogy megértsük, mit látnak a játékosaink egy egészen más perspektívából, mint mi, gyakran más szemszögből, és bizonyára nyomás alatt.

Meglepődtem, amikor elkezdtem ezt csinálni, hogy a játékosok valójában azt látták, amit én gondoltam, de képesek voltak elmagyarázni, hogy egy védő a passz útjában állt, vagy hogy szerintük egy csapattársuk futott, amit én nem láttam. Ez lehetővé teszi számomra, hogy edzősködjek, de azt is, hogy saját maguk hozzák meg a döntéseiket, és figyelembe vegyenek másokat. Lehetővé teszi számomra, hogy lássam, mit tanultak, és mit látnak. Rávilágított arra, hogy sok játékosom (és a saját két gyerekem) látja a nagy képet, de ugyanúgy más megoldást is találhatnak a játék alatti adott szituációra.

Tehát idén ősszel, ha úgy döntesz, hogy megnézed a gyerekeidet játszani, és utána megbeszéled velük a játékot, miért ne hívnád ki magad edzőként és szülőként arra, hogy a mondataidat azzal kezdd, hogy „kíváncsi vagyok”, és nézd meg, mi történik. Ahogy az edző kollégám írja: