Mivé kellene válnia a hazai sportegészségügynek? A sportorvoslástól a mozgásorvoslásig – az élsporttól az egészséges öregedésig

Ha sportorvoslásról beszélünk, könnyen kialakul előttünk egy meglehetősen szűk kép: sportalkalmassági vizsgálat, sérült térd, váll vagy boka, rehabilitáció, versenyengedély, élsportolók egészségügyi ellátása. Mindez valóban sportorvoslás. Csakhogy a nemzetközi Sport and Exercise Medicine ennél jóval tágabb kérdést tesz fel. Nem egyszerűen azt, hogyan gyógyítsuk meg azt, aki sportolás közben megsérült, hanem azt, hogyan hat egymásra egészség, betegség, fizikai aktivitás, terhelés, adaptáció és teljesítőképesség az ember egész életén keresztül. Ebben a szemléletben az olimpikon, a magas vérnyomással élő ötvenéves és az önállóságát megőrizni akaró nyolcvanéves ember sokkal közelebb kerül egymáshoz, mint első pillantásra gondolnánk.

A sportoló helyett az emberből kiindulni

A sportorvoslást, a sportegészségügyi rendszert itthon még mindig hajlamosak vagyunk az élsportolók ellátására, a sportalkalmasságra és a sportsérülések kezelésére szűkíteni. Ezzel azonban a szakma jelentős részét egyszerűen elveszítjük. A kérdés ezért nem az, hogy szükség van-e a sportorvoslás hagyományos feladataira. Természetesen szükség van. A kérdés az, hogy elegendő-e ezek összességét sportegészségügynek neveznünk.

A sportorvoslás, a sportegészségügyi rendszer tárgya nem pusztán a sportoló, hanem az ember és a mozgás kapcsolata. Egyik irányból azt kérdezi, hogyan lehet egészségesen, biztonságosan és fenntarthatóan sportolni, a másikból pedig azt, hogyan használható maga a mozgás az egészség megőrzésére, a betegségek megelőzésére és kezelésére, valamint a fizikai önállóság minél hosszabb megőrzésére.

Nem sajátosan tág értelmezésről van szó. A brit Faculty of Sport and Exercise Medicine három központi területre építi a szakmát: musculoskeletal medicine, exercise medicine és team care. Az exercise medicine definíciója pedig kifejezetten a fizikai aktivitás alkalmazása betegségek megelőzésére és kezelésére. Az ausztrál–új-zélandi ACSEP még világosabban egymás mellé helyezi a két világot: a biztonságos és eredményes sportteljesítményt, illetve a mozgás alkalmazását olyan gyakori betegségek megelőzésében és kezelésében, mint az arthritis, cardiovascularis betegségek, diabetes vagy számos daganatos betegség. A brit szakirodalomban már másfél évtizeddel ezelőtt is úgy fogalmaztak, hogy a Sport and Exercise Medicine egyszerre jelenti a sporttal kapcsolatos egészség preventív és reaktív ellátását, valamint az exercise prescription alkalmazását egészségben és betegségben. (FSEM)

Ez lényeges különbség. A sportorvoslás így nem azért különálló tudásterület, mert különleges páciensei vannak, akiket sportolóknak nevezünk. Sokkal inkább azért, mert különleges kompetenciája van a fizikai terhelés és az arra adott emberi válasz megértésében. Mit jelent egy adott terhelés egy egészséges embernek, egy sérült sportolónak, egy diabeteses betegnek vagy egy hetvenöt éves embernek? Mekkora terhelés szükséges ahhoz, hogy adaptáció jöjjön létre? Mekkora az, amelyet az adott ember még tolerál? Mikor túl kevés az inger ahhoz, hogy érdemi változást okozzon, és mikor válik túl sokká? Hogyan változtatja meg mindezt a betegség, az életkor, az edzettség, a táplálkozás, az alvás, a regeneráció vagy egy korábbi sérülés? Ezek nem kizárólag sportszakmai kérdések. Klinikai kérdések is.

Innen nézve a sportorvoslás három nagy feladata – sportolni egészségesen, teljesíteni egészségesen és mozgással egészségesnek maradni – nem három különálló terület. Ugyanannak a biológiai problémának három különböző nézőpontja.

Sportolni egészségesen – amikor a sérülés csak egy része a történetnek

A sportsérülés látványos. Van pillanata, diagnózisa, képalkotó lelete, kezelése, rehabilitációja. Sokkal kevésbé látványos az a folyamat, amely hónapokon keresztül lassan rontja egy sportoló egészségét vagy teljesítőképességét. Éppen ezért jelentős szemléletváltás történt az elmúlt évtizedek sportorvoslásában: a figyelem a sérült struktúráról egyre inkább a sportoló egészére terelődött.

A 2024-ben frissített amerikai Team Physician Consensus Statement már abból indul ki, hogy a csapatorvos képzettsége és tapasztalata a sportoló átfogó orvosi ellátására teszi alkalmassá. Az ACSM konszenzusdokumentumainak köre önmagában mutatja a szakma tágulását: a mozgásszervi sérülések mellett serdülő sportolók, return-to-sport, tömegsportesemények egészségügyi ellátása és számos más, a sportoló teljes egészségét érintő terület jelenik meg. (PubMed)

A RED-S talán az egyik legjobb példája annak, miért elégtelen a sportolót testrészekben látni. A tartósan vagy súlyosan elégtelen energiaellátás következménye nem egyszerűen az, hogy a sportoló lefogy vagy fáradtabb lesz. Az IOC 2023-as konszenzusa olyan multifaktoriális szindrómáról beszél, amelyben metabolikus, reproduktív, musculoskeletalis, immunológiai, cardiovascularis és hematológiai működészavarok jelenhetnek meg, miközben nőhet a sérüléskockázat és romolhat a sportteljesítmény. A pszichés problémák ráadásul nem egyszerűen következményei lehetnek a folyamatnak, hanem meg is előzhetik és fenntarthatják azt. (British Journal of Sports Medicine)

Ez már nem „sérülésorvoslás”. Ez annak megértése, hogyan reagál egy emberi szervezet arra a környezetre, amelybe a sport helyezi.

És éppen itt válik fontossá a fenntarthatóság szó. A sport egészséges – de ebből nem következik, hogy minden sportolás minden dózisban és minden körülmények között egészséges. A terhelés biológiai inger. Megfelelő dózisban adaptációt hoz létre, túl kevésből nincs elegendő alkalmazkodás, túl sokból vagy elégtelen regeneráció mellett pedig maladaptáció, teljesítményromlás, sérülés vagy betegség következhet. A sportegészségügy ezért nem egyszerűen azt kérdezi, hogy a sportoló ma edzhet-e. Azt is, hogy az a mód, ahogyan ma edz, milyen sportolót és milyen embert hagy maga után öt, tíz vagy húsz év múlva.

Ez gyermek- és serdülőkorban különösen fontos. Az IOC fiatal élsportolókról szóló konszenzusa már kifejezetten egészséges, biztonságos és fenntartható fejlődési paradigmáról beszél, amelyben a teljesítmény mellett a fizikai és mentális egészség, a fejlődés és a safeguarding is helyet kap. A sportoló egészségvédelme tehát nem a sérülés pillanatában kezdődik. Sokkal korábban: annál, ahogyan a sportot megszervezzük körülötte. (British Journal of Sports Medicine)

Ebben az értelemben a sportorvoslásnak van egy látszólag paradox feladata is: időnként meg kell védenie a sportolót saját sportjának túlzásaitól. Nem a sport ellenében, hanem azért, hogy a sport hosszú távon is az élet része maradhasson.

Teljesíteni egészségesen – nem ugyanaz, mint egészségesnek lenni

A következő lépés ennél nehezebb, mert az élsportban az egészség önmagában nem végcél. A sportoló teljesíteni akar. A sportorvoslás pedig nem tehet úgy, mintha ez mellékes lenne. Egy egészséges, de a sportág követelményeire fizikailag felkészületlen játékos nem áll készen a versenyzésre. Egy ACL-rekonstrukció után fájdalommentesen járó labdarúgó lehet klinikailag jól, miközben még messze van attól az excentrikus erőtől, reaktív kapacitástól, sprint-, fékezési és irányváltási képességtől, amelyet egy mérkőzés követel. A szöveti gyógyulás, a tünetmentesség, a funkcionális helyreállás, a sportba való visszatérés és a korábbi teljesítményszint elérése nem ugyanannak az állapotnak különböző nevei.

A modern return-to-sport gondolkodás ezért nem dátumot keres, hanem kockázatot értékel. A Team Physician Consensus Statement 2023-as frissítése is döntési folyamatként kezeli a visszatérést. Nem pusztán azt kell tudnunk, mi gyógyult meg, hanem azt is, milyen funkcionális kapacitás áll rendelkezésre, milyen sportterhelés következik, milyen bizonytalanság maradt, és milyen kockázatot vállal maga a sportoló. (ACSM)

Ez azért fontos, mert az egészség és a teljesítmény kapcsolata nem lineáris. Sokáig ugyanabba az irányba mutatnak: jobb alvás, megfelelő energiaellátás, nagyobb aerob kapacitás, jól periodizált edzés, megfelelő regeneráció és pszichés egyensúly általában egyszerre javítja az egészséget és a teljesítményt. Az élsport határán azonban eljöhet az a pont, ahol a további teljesítménynyereség ára már növekvő egészségügyi kockázat. A probléma nem az, hogy ez a kockázat létezik – a sport természetéből következik –, hanem az, hogy ki ismeri fel, ki teszi láthatóvá, és ki képviseli akkor, amikor a környezet érdekei nem feltétlenül azonosak a sportoló hosszú távú érdekeivel.

Ezért a sportorvos nem lehet a teljesítmény maximalizálásának egészségügyi technikusa. Értenie kell a teljesítményhez, mert nélküle nem értheti a sportolót sem. De éppen azért kell értenie hozzá, hogy felismerje, mikor támogatja ugyanaz a döntés egyszerre a teljesítményt és az egészséget, és mikor kezd a kettő eltávolodni egymástól.

Ez a sportorvoslás egyik valódi szakmai sajátossága: nem egyszerűen betegséget diagnosztizál, hanem terhelést, adaptációt, teljesítményt és kockázatot próbál egyetlen klinikai döntésben összerendezni.

A másik irány: amikor nem a sportolót védjük a terheléstől, hanem a beteget a terhelés hiányától

Itt érkezünk el ahhoz a részhez, amely szerintem a sportorvoslásról alkotott hagyományos képünk legnagyobb hiánya.

A fizikai inaktivitás egészségügyi kockázat. Nagy prospektív adathalmazok dózis–válasz kapcsolatot mutatnak a fizikai aktivitás és a mortalitás között, és már a teljes inaktivitásból történő elmozdulás is jelentős nyereséggel jár. Egy több mint 30 millió résztvevő adatait összegző dózis–válasz metaanalízis a nagyobb szabadidős fizikai aktivitást alacsonyabb összmortalitással, cardiovascularis és több daganatos kimenet kockázatának csökkenésével kapcsolta össze. (British Journal of Sports Medicine)

Még beszédesebb a cardiorespiratorikus fitness. Egy 2024-es áttekintés 199 kohorszvizsgálat és több mint 20,9 millió megfigyelés meta-analíziseit összegezve arra jutott, hogy a CRF erős és következetes előrejelzője a morbiditásnak és mortalitásnak. Ez azért fontos, mert a fitness már nem egyszerűen azt írja le, hogy valaki mozog-e. Funkcionális kapacitást mér: annak integrált eredményét, hogyan képes a cardiovascularis, respiratorikus és musculoskeletalis rendszer a terhelés igényeit kiszolgálni. (British Journal of Sports Medicine)

Ha ezt komolyan vesszük, furcsa helyzetbe kerülünk. Az orvoslás rutinszerűen méri a vérnyomást, vércukrot, lipideket, testsúlyt és számos más kockázati tényezőt, miközben az ember fizikai aktivitása és terhelhetősége sok helyen továbbra is perifériás információ marad. A mozgás pedig gyakran egy mondatban elintézett életmódtanács: „többet kellene mozogni”.

Pedig a „mozogjon többet” nem mozgásrecept.

Ahogyan hipertóniában sem azt írjuk a receptre, hogy „szedjen valamennyi vérnyomáscsökkentőt”, a mozgás terápiás alkalmazásánál is számít a dózis. Milyen típusú mozgás? Milyen intenzitással? Mennyi ideig? Hetente hányszor? Hogyan emeljük a terhelést? Mi a cél: aerob kapacitás, vérnyomáscsökkentés, glykaemiás kontroll, izomerő, egyensúly, csontsűrűség, fájdalomcsökkentés vagy funkcionális kapacitás? Milyen társbetegségek, gyógyszerek vagy mozgásszervi korlátok módosítják a programot?

A FITT-VP logika – frequency, intensity, time, type, volume, progression – éppen azt fejezi ki, hogy a fizikai terhelés dózisolható beavatkozás. Egy 2026-os klinikai összefoglaló is arra jut, hogy cardiovascularis betegségben, szívelégtelenségben, diabetesben, daganatos betegségekben és frailty esetén a mozgásprogramot az egészségi állapothoz kell igazítani, fokozatos progresszióval, biztonsági és kontraindikációs szempontokkal. (Frontiers)

Ez az a pont, ahol a sportorvoslásból valóban mozgásorvoslás lesz.

A mozgás nem általában gyógyszer – csak a megfelelő dózisban az

Az „Exercise is Medicine” kifejezés ereje egyben a veszélye is. Könnyű szlogenné tenni. Ha azonban valóban gyógyszerként akarunk gondolni a mozgásra, akkor el kell fogadnunk mindazt, ami ebből következik: van indikációja, dózisa, minimális effektív ingere, progressziója, adherenciaproblémája, relatív és abszolút kontraindikációja, és különböző betegségekben nem feltétlenül ugyanazt a mozgásformát és dózist használjuk.

Pedersen és Saltin klasszikussá vált áttekintése már 2015-ben 26 különböző krónikus betegség esetében foglalta össze a mozgás terápiás alkalmazásának bizonyítékait, a depressziótól és szorongástól a diabetesen, hipertónián, coronariabetegségen és COPD-n át az osteoarthritisig, osteoporosisig és daganatos betegségekig. A lényeg nem az, hogy a mozgás mindenre gyógyszer volna. Éppen ellenkezőleg: az a fontos, hogy különböző betegségekben különböző mechanizmusokon keresztül, különböző célokkal és különböző dózisban alkalmazható. (PubMed)

Ez szakmailag egészen más gondolkodás, mint az általános életmódtanácsadás. A diabeteses beteg esetében az izommunka metabolikus hatásai és a glykaemiás kontroll lehetnek hangsúlyosak; hipertóniában az aerob és rezisztenciaedzés cardiovascularis adaptációi; osteoporosisban a mechanikai terhelés és az erő; daganatos beteg esetében a fizikai funkció, fáradtság és kezeléstolerancia; frailtyben pedig már maga a funkcionális tartalék növelése válhat elsődleges céllá.

A sportorvoslás számára mindebben van egy különösen értékes tudás: nem pusztán a mozgást ismeri, hanem a terhelésre adott adaptációt.

Ez az a tudás, amelyet az élsport évtizedeken keresztül finomított. Terhelés, regeneráció, progresszió, periodizáció, funkcionális tesztelés, teljesítménydiagnosztika, egyéni válasz, túlterhelés, detraining. Ugyanezek a fogalmak más dózisban és más célokkal a klinikai medicinában is értelmezhetők. A kérdés ott már nem az, hogyan fussunk két másodperccel gyorsabban, hanem hogyan növeljük annyira a fizikai kapacitást, hogy egy beteg ember újra képes legyen dolgozni, lépcsőzni, játszani a gyermekével vagy egyszerűen önálló életet élni.

Az öregedés teszi igazán láthatóvá, mi forog kockán

Talán sehol nem látszik jobban ennek a szemléletnek a jelentősége, mint az öregedésben. A healthy longevity divatos kifejezés lett, de a sportegészségügy számára ennél sokkal érdekesebb egy kevésbé látványos fogalom: funkcionális tartalék.

Fiatal korban általában nagyobb fizikai kapacitással rendelkezünk, mint amennyit a mindennapi élet megkövetel. Nem probléma felállni egy alacsony székről, felmenni néhány emeletet vagy felemelni egy bőröndöt, mert a maximális kapacitás és a feladat követelménye között jelentős tartalék van. Az öregedéssel azonban csökkenhet az aerob kapacitás, az izomerő és izomtömeg, romolhat a neuromuscularis teljesítmény és az egyensúly. Egy idő után nem maga a hétköznapi feladat lesz nehezebb: a rendelkezésre álló tartalék lesz kisebb. Ekkor válik a teljesítmény klinikai fogalommá.

Egy nyolcvanéves ember számára az, hogy képes-e gyorsan felállni egy székből, megtartani egyensúlyát, megfelelő járási sebességet fenntartani vagy felvinni egy bevásárlótáskát a lépcsőn, nem sportteljesítmény. Mégis ugyanazok a biológiai rendszerek határozzák meg, amelyeket egy sportolónál vizsgálunk: erő, teljesítmény, aerob kapacitás, koordináció, egyensúly és terheléstolerancia.

Az ellenállásos edzés sarcopeniában nem pusztán az izomtömeg növeléséről szól. Randomizált vizsgálatok szisztematikus áttekintései szerint javíthatja az izomerőt és a fizikai funkciót; az intenzitás, gyakoriság és progresszió pedig befolyásolhatja az adaptáció mértékét. Vagyis még nyolcvanéves korban sem az a kérdés, hogy „mozog-e valamit” az ember, hanem ugyanaz, amelyet a sportban régóta felteszünk: milyen inger szükséges ahhoz, hogy a kívánt adaptáció létrejöjjön? (PubMed)

Innen nézve az egészséges öregedés és az élsport meglepően közel kerül egymáshoz. Az élsportban azt kérdezzük, meddig növelhető az ember fizikai teljesítőképessége. Az egészséges öregedésben azt, hogyan őrizhető meg minél tovább. A két cél különbözik, az élettani nyelv azonban nagyrészt ugyanaz: kapacitás, terhelés, adaptáció, regeneráció, progresszió és funkció.

Talán nem „sportolók orvoslásáról” kellene beszélnünk

Innen válik igazán érthetővé, miért érzem túl szűknek azt a sportorvoslás-képet, amelynek középpontjában kizárólag a versenysportoló áll.

Vegyünk négy embert. Egy tizenhat éves labdarúgó szeretne bekerülni az akadémiai első csapatba. Egy harmincöt éves amatőr futó Achilles-ín-panasz után szeretne újra maratont futni. Egy ötvenöt éves, 2-es típusú diabeteses férfi húsz év ülő életmód után szeretne elkezdeni mozogni. Egy hetvennyolc éves nő pedig szeretné elkerülni, hogy néhány év múlva segítségre szoruljon a mindennapi életben.

Orvosi diagnózisaik, céljaik és kockázataik egészen különbözők. Mégis mind a négy esetben fel kell tennünk néhány nagyon hasonló kérdést. Mekkora a jelenlegi fizikai kapacitás? Milyen terhelést tolerál? Mi korlátozza? Milyen adaptációt akarunk létrehozni? Mekkora inger szükséges ehhez? Hogyan építjük fel a progressziót? Hogyan követjük a választ? Mi jelzi, hogy túl gyorsan haladunk? És honnan tudjuk, hogy a beavatkozás valóban javította azt a képességet, amely az adott ember számára fontos?

Ez a közös nevező. A sportorvoslás nem attól sportorvoslás, hogy sportolóval foglalkozik, hanem attól, hogy különleges kompetenciája van az ember, a fizikai aktivitás, a terhelés, az adaptáció, az egészség és a teljesítőképesség kapcsolatában.

Ez nem jelenti azt, hogy minden mozgással kapcsolatos egészségügyi kérdés a sportorvos tulajdona. Éppen ellenkezőleg. A modern Sport and Exercise Medicine alapvetően multidiszciplináris terület. A brit szakmai definíció is hangsúlyozza a multidiszciplináris működést, amelyben különböző szakmák együtt próbálják megszüntetni azokat az akadályokat, amelyek valakit a fizikai aktivitás elkezdésében vagy folytatásában korlátoznak. (FSEM)

A sportorvos mellett szükség van háziorvosra, kardiológusra, rehabilitációs szakemberre és más szakorvosokra, fizioterapeutára, dietetikusra, pszichológusra, exercise physiologistra, edzés- és sporttudományi szakemberekre. A feladat nem a kompetenciahatárok eltörlése, hanem egy olyan rendszer kialakítása, amelyben a mozgás nem esik két szék közé: nem lesz túl „sport” az egészségügynek és túl „beteg” a sport világának.

Három feladat, amely valójában egy

Innen nézve a sportegészségügy feladata végül meglepően egyszerűen megfogalmazható.

• Az első, hogy segítsen egészségesen sportolni. Ne csak akkor találkozzon a sportolóval, amikor már megsérült, hanem értse a terhelését, egészségét, regenerációját, táplálkozását, mentális állapotát és azt a környezetet is, amelyben sportol. Ne csak a következő mérkőzésig lásson, hanem a sportolói életút egészét is vegye figyelembe.
• A második, hogy segítsen egészségesen teljesíteni. Értse meg, hogy az élsportban a tünetmentesség nem azonos a teljesítőképességgel, a szöveti gyógyulás nem azonos a sportkész állapottal, és a teljesítmény támogatása nem jelentheti az egészség korlátlan felhasználását.
• A harmadik pedig, hogy segítsen mozgással egészségesnek maradni. Vigye át a terhelésről, adaptációról és fizikai teljesítőképességről megszerzett tudást oda is, ahol nincs stadion, versenyengedély vagy dobogó: a prevencióba, a krónikus betegségek kezelésébe, a rehabilitációba és az öregedésbe.

Ez a három feladat valójában ugyanazt az embert kíséri végig különböző élethelyzetekben. Gyermekként azt szeretnénk, hogy a mozgás segítse a fejlődését. Sportolóként, hogy biztonságosan terhelhető és teljesítőképes legyen. Felnőttként, hogy a mozgás védje az egészségét. Betegség esetén, hogy a megfelelően adagolt fizikai terhelés a kezelés részévé válhasson. Idős korban pedig, hogy minél tovább megmaradjon az a fizikai tartaléka, amelyből önállóságot, mozgásszabadságot és életminőséget tud fenntartani.

Talán ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy mi tartozik a sportorvosláshoz. Ez könnyen szakmai határvitává válik. A fontosabb kérdés az, hogy mit tud hozzáadni a sportorvoslás az ember egész életen át tartó egészségéhez.

Ha erre keressük a választ, a sportegészségügy már nem a sportpálya mellett álló egészségügyi szolgáltatásnak látszik. Inkább olyan tudásterületnek, amelynek egyik végén valóban ott áll az olimpikon, a másikon azonban az az idős ember, aki még szeretne saját lábán felmenni a lépcsőn. A kettő között pedig ott van szinte mindannyiunk élete.

Fő tanulságok

• A sportorvoslás tárgya nem pusztán a sportoló, hanem az ember és a mozgás kapcsolata. Nemzetközileg a Sport and Exercise Medicine a sportsérülések és team care mellett az exercise medicine-t és a fizikai aktivitás klinikai alkalmazását is saját területének tekinti. (FSEM)
• A sportolói egészség nem azonos a sérülésmentességgel. Energiaellátás, mentális egészség, regeneráció, fejlődés, biztonság és a sportkörnyezet egyaránt része a modern athlete-health szemléletnek. (British Journal of Sports Medicine)
• A teljesítmény és az egészség többnyire egymást támogatja, de az élsport határhelyzeteiben elválhat egymástól. A sportorvos egyik feladata ennek a kockázatnak a felismerése és kezelése.
• A mozgásrecept nem azonos a „mozogjon többet” tanáccsal. A fizikai terhelésnek típusa, intenzitása, volumene, gyakorisága és progressziója van, és mindezt az ember állapotához és a kívánt adaptációhoz kell igazítani. (PubMed)
• Az öregedésben a fizikai teljesítőképesség megőrzése közvetlenül összefügg a funkcionális önállósággal. A sportorvoslás terhelés–adaptáció szemlélete ezért az élsporton messze túlmutató egészségügyi értékkel rendelkezik. (PubMed)

Ajánlott szakirodalom

• Herring SA, Putukian M, LeClere LE, et al. The Team Physician Consensus Statement 2024 Update. Med Sci Sports Exerc. 2025;57(5):1067–1075. doi:10.1249/MSS.0000000000003641. (PubMed)
• Mountjoy M, Ackerman KE, Bailey DM, et al. 2023 International Olympic Committee’s consensus statement on Relative Energy Deficiency in Sport (REDs). Br J Sports Med. 2023;57(17):1073–1097. doi:10.1136/bjsports-2023-106994. (PubMed)
• Pedersen BK, Saltin B. Exercise as medicine – evidence for prescribing exercise as therapy in 26 different chronic diseases. Scand J Med Sci Sports. 2015;25(Suppl 3):1–72. doi:10.1111/sms.12581. (PubMed)
• Lang JJ, Prince SA, Merucci K, et al. Cardiorespiratory fitness is a strong and consistent predictor of morbidity and mortality among adults: an overview of meta-analyses representing over 20.9 million observations from 199 unique cohort studies. Br J Sports Med. 2024. doi:10.1136/bjsports-2023-107849. (British Journal of Sports Medicine)
• Garcia L, Pearce M, Abbas A, et al. Non-occupational physical activity and risk of cardiovascular disease, cancer and mortality outcomes: a dose-response meta-analysis of large prospective studies. Br J Sports Med. 2023;57:979–989. (British Journal of Sports Medicine)
• Chen YC, Chen WC, Liu CW, et al. Is moderate resistance training adequate for older adults with sarcopenia? A systematic review and network meta-analysis of RCTs. Eur Rev Aging Phys Act. 2023;20:22. doi:10.1186/s11556-023-00333-4. (PubMed)

A véleménycikk szerzője Haász Péter alapító főszerkesztő
– Sportorvos Portál – a közérthető szakértelem