Betöltés

Mit keresel?

Aktív fiatalok Slider Sportszülők

Utánpótlásport Magyarországon egy sportszülő szemével

Megoszt

Sportszülő vagyok, de jómagam érdemben soha nem sportoltam. Mindig távol állt tőlem minden, ami a sporttal kapcsolatos. Annak ellenére, hogy tudtam, a mozgás nagyon fontos, engem valahogy sosem kötött le. Kisiskolás koromban jártam uszodába, ahol a társaimmal együtt megtanítottak úszni. Ezt szerettem, mert a végén volt szabadfoglalkozás a derékig érő vízben, amit minden gyerek imád. Egész jól ment, ezért megkérdezték, hogy nem próbálnám-e ki komolyabban. Rövid ideig jártam edzésre, ami abból állt, hogy egy bajuszos pocakos edző, a nevére nem emlékszem, ült egy műanyag székben. Megérkezésemkor annyit mondott: „20 hossz mell, 20 hossz hát, 20 hossz gyors, utána mehetsz haza.” Bemásztam a medencébe, leúsztam a hosszokat és hazamentem. Közben senki egy szót nem szólt hozzám. Néhány hét után rájöttem, hogy ezt én utálom. Nem akarom csinálni. Soha többet az eszembe nem jutott, hogy én sportoljak. Visszagondolva, már akkor tökéletesen látszott az, amiről tulajdonképpen beszélni szeretnék.

Tehát az életemben, tulajdonképpen semmilyen szerepet nem játszott a sport. Nem jártam gyermek sportversenyekre, nem jártam edzésekre, nem tartoztam semmilyen sportegyesülethez. Elképzelésem sem volt arról, hogy ezek hogyan működnek. Iskolában nem is nagyon értettem azokat az osztálytársaimat, akiknek a sport határozta meg a mindennapjait. Nem voltunk egy hullámhosszon, ezért nem is meséltek nekem semmiről. Szépen lassan felnőttem, megházasodtam, gyerekeim lettek. Egyszer csak előálltak a gyerekek azzal, hogy ők sportolni szeretnének. Nem volt mit tenni, ha azt szeretném, hogy boldogok legyenek, akkor megyünk sportolni. Sportszülő lettem.

Fogalmam sem volt, hogy ezzel mit vállaltam, milyen egy sportszülő élete … Nem azért, mert azt gondolom, hogy ez rossz dolog lenne, hanem egyszerűen nem számítottam rá, hogy ezt tulajdonképpen egy 24/7 feladat és innentől kezdve az egész életünk ez alá lesz rendelve. Nem csak a gyerekeké, hanem az egész családé. Ha valakinek van versenyszerűen sportoló gyermeke pontosan tudja, hogy nincsenek többé családi programok, mozi, kirándulás, délig lustálkodás hétvégén és hasonlók. Mások el sem tudják képzelni azt, hogy mennyire be tud szippantani ez a sportszülő életmód és higgyétek el, minden befektetett szülői energia megéri. Sosem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de klassz dolog a sport. Illetve klassz dolog lenne…

Amikor a gyerekek elkezdtek edzésre járni, nagyon szembeötlő volt a változás az életükben is. Magabiztosabbak lettek, jobb eredményeket értek el az iskolában, sokat ettek, megerősödtek, alig voltak betegek és így tovább. A sportban is ugye nagyon látványos a fejlődés, hiszen a semmiből egyszer csak kialakul valami. Tudja vezetni a labdát, kosarat dob, cselt húz, gólt lő, evez, kétvállra fektet stb. A versenyeken eredményeket érnek el, felülkerekednek a másik versenyzőn, győznek, érmet kapnak és dobogón állnak. Örömmel mennek edzésre, versenye és örömmel jönnek haza. Persze szomorúak, ha nem volt valami sikeres, de ettől még imádják azt, amit csinálnak.

Néhány hónap vagy év után elmúlik az eufória és elkezdik megtanulni azt, hogy ez bizony kőkemény munka és elkezdődik az egymással való versengés csapaton belül is. Ki-kinél gyorsabb, ki lőtt több gól, ki ért el jobb eredményt a versenyen. Kezdődnek a rivalizálások és konfliktusok öltözőn belül. Az edzésről hazaérve már nem olyan őszinte a mosoly. Ha a sportszülő bepillant egy edzésre, a kép már sokkal jobban hasonlít egy katonai kiképzésre és az edzők hangneme is ennek megfelelő. Ne felejtsük el, hogy kisiskolás gyerekekről beszélünk. Gyomorgörccsel mennek versenyekre és nem győzni akarnak, hanem félnek, hogy veszítenek. Nem egy gyerek hagyja abba a sportot azért, mert nem bírja az ezzel járó stresszt, vagy a szüleik nem szeretnék ennek továbbra kitenni. Pedig lehet, hogy nagyon tehetséges volt csak izgulós, vagy bántották, mert nem voltak sikerei, elkönyvelték ügyetlennek stb. Sokkal több gyerek hullik ki, mint amennyi bent marad, pedig lehet, hogy közöttük lenne az igazi tehetség, ha lenne lehetősége beérni.

Próbáltam megérteni, hogy ez az egész miért működik így, mi az oka és rá kellett jönnöm, hogy a probléma nagyon összetett.

Kik az edzők? Miért ők az edzők? Mi a céljuk? Mi a célja a gyerekeknek? Mi a célja a szülőknek? Végül mi a célja egy sportegyesületnek?

Ezek mind nagyon fontos kérdések és csak ezeket megvizsgálva lehet képet kapni arról, hogy Magyarországon hogyan működik az utánpótlás nevelés. Valószínűleg, aki maga is sportolt, az nem veszi észre ezeket a dolgokat, hanem elfogadja, természetesnek veszi, hiszen Ő maga is benne élt. Csak egy „külső szemlélő”, aminek sportszülő létemre én tartom magamat, tesz fel olyan kérdéseket, kérdőjelez meg olyan dolgokat, amik mások számára magától értetődőek.

Belegondoltunk már abba, hogy amikor elengedjük a gyermekünk kezét, hogy bemenjen egy edzésre, akkor kire és miért bízzuk rá Őt?

Menjünk egy kicsit messzebb. Amikor valaki iskolaválasztás előtt áll, ne adj Isten óvodaválasztás előtt, milyen szempontokat vesz figyelembe? Egyáltalán milyen törvényi szabályozásnak kell megfelelnie egy iskolának, óvodának, egy óvónőnek vagy egy pedagógusnak? Amikor iskolát választunk fontos az iskola légköre, a pedagógusok képzettsége, az iskolában tanuló diákok eredményei, milyen lehetőség van tehetséggondozásra, milyen szakkörök vannak, tudják-e fogadni az SNI-s gyerekeket, fordítanak-e figyelmet a nehezebben haladó gyerekek felzárkóztatására és úgy egyáltalán szeretnek-e abba az iskolába járni. Minden iskolának van egy legalább száz oldalas pedagógiai programja, ami arról tartalmazza, hogy hogyan kell kommunikálni a gyerekekkel, hogyan kell értékelni Őket, mit szabad és mit nem. Törvényekben és jogszabályokban van meghatározva, hogy mik a jogai a gyerekeknek, mik a pedagógusoknak, mit lehet tenni egy gyerekkel vagy pedagógussal és mit nem. Ez folyamatos központi téma és mindenki foglalkozik vele. Ahhoz, hogy valaki akár óvodapedagógus legyen, főiskolai, vagy egyetemi végzettség kell. Általános iskolában szintén, gimnáziumban pedig csak egyetemi végzettséggel lehet tanítani. Azzal mindenki tisztában van, hogy ezeken a felsőfokú képzéseken mi az, amit mindenkinek el kell sajátítani ahhoz, hogy gyerekekkel foglalkozhasson. Függetlenül attól, hogy milyen tantárgyat tanít, tanulni kell pedagógiát, pszichológiát, szakmódszertant és gyakorlati oktatáson is részt kell venni. Mindezeken felül négy évig tanulják, hogy a választott tantárgyat hogyan kell tanítani.

Ez az alap, amit elvárhatunk akkor, ha valaki iskolában tanít, de még így is előfordul, gondolom sokunk tapasztalta, hogy nem sikerül megoldania a pedagógusnak. Vagy nincs türelme hozzá, vagy nincs benne tehetsége, de ettől függetlenül a fizikához, biológiához irodalomhoz stb. remekül ért.

Azok a gyerekek, akik versenyszerűen szeretnének sportolni, szinte több időt töltenek edzésen, mint az iskolájukban. Fejlődésük során rengeteg dolgot tanulnak itt meg a sporttól függetlenül és sajnos azt kell mondjam, hogy teljesen kontrollálatlanul. Ezek a gyerekek szinte mindent átélnek ott, amit mi szörnyülködve nézünk múlt századi bentlakásos iskolákról szóló játék vagy dokumentumfilmekben, vagy a katonaságnál tapasztaltunk, annyi különbséggel, hogy Ők még csak kisiskolások és valójában mindennemű szakszerű felügyelet nélkül vannak. Mert valójában mi kell ahhoz, hogy valaki sportedző legyen? Sportolói múlt és egy OKJ tanfolyam. Olyan emberekre bízzuk rá éveken keresztül a gyermekeink nevelését, akik ugyan ezek között a farkastörvények között szocializálódtak és elvégeztek egy általános edzői tanfolyamot, ahol együtt tanul a tornász, a focista, az úszó, a gerelyhajító és aki fittnesz edző szeretne lenni.

A gyerekek nem nagyon beszélnek arról, hogy mi történik edzésen vagy az öltözőben. A sportszülő sokszor mit sem tud róla. Néha folyosói pletykákból hallani, hogy milyen állapotok uralkodnak, kik terrorizálnak kit, az edző hogyan aláz és büntet meg gyerekeket, kinek milyen felszerelését teszik tönkre, lopják el és így tovább. Ha az ember az edzőnek megemlíti, csak nevet, hogy „haha, ugyan már, a mi időnkben is így volt…, nem kell ezzel foglalkozni.” Sok sportszülő is az edző mellett áll, hiszen ők is sportoltak, ezt veszik természetesnek. Mivel a sport nem kötelező, az ember tehetetlen. „Ha nem tetszik el lehet menni…” vagy megsértődik és a gyereket nem viszi versenyre a teljesítményétől függetlenül. A szülő a száját sem meri kinyitni, mert az gyermeke az edző kezében van. Az adott pillanatban is és a jövője is függhet tőle.

De mit csináljunk, ha a gyerek a sportot imádja? Vagy nem törődünk vele és feladjuk, vagy lenyeljük a békát és kénytelenek vagyunk tartani a gyerekben a lelket, hogy bírja ki a távoli céljai érdekében. De tényleg szükséges ez? Ennek így kell működnie? Miért nincs az utánpótlássportnak valamilyen felügyeleti szerve, ami nem az egyesület gazdasági tevékenységével foglalkozik, hanem az ott sportoló gyerekek jogaival és a velük való bánásmóddal?

Jelenleg az edző bármit megengedhet magának. Úgy beszél a gyerekekkel, ahogy akar, úgy büntet és aláz meg, ahogy akar és úgy irányítja a gyereked sportkarrierjét ahogy akarja és ahogy kedve tartja.

Itt jön a másik nagyon fontos kérdés, hogy mit akar az edző és mit tud az edző? Emiatt biztos sokmindenkinek kinyílik a bicska a zsebében, mert az edzők nem tűrik, hogy egy „ sportszülő szakmai kérdéseket véleményezzen”. Ahogy korábban írtam, az edzők legnagyobb hányada „kiöregedett” sportoló, aki a megélhetés miatt elvégzett egy tanfolyamot. (Az olyan edzőt, akinek nincs élsportolói múltja, nem is veszik emberszámba.)

Ettől a tanfolyamtól függetlenül, tisztelet a kivételnek, nem tudják az addigi életüket és életcéljukat levetkőzni, tehát mi mást akarnának, mint győzni. Pedig egy utánpótlás nevelésben dolgozó edzőnek nem ez a feladata. Nem ez a dolga. Az ő feladatuk a tanítás, az oktatás. Az a cél, hogy év elején bejön egy gyerek X tudással és az év végén kimegy X+10 tudással. Ha egy gyerek X-10 tudással jön be, akkor is a végén X+10 tudással menjen ki. Ez kell hogy legyen egy utánpótlás edző Ars Poetica-ja. Az évad közben versenyek, vagy bajnokság szintén része a tanulásnak és egy kicsi izgalmat ad a tanulásnak. Matematikát sem azért tanulunk, hogy a miénk legyen a legjobb matek dolgozat, hanem azért, hogy megtanuljunk számolni. Sajnos ez a cél az itthoni edzőkben szinte sosincs meg. Semmi más nem lebeg előttük, csak hogy a saját korosztályukban az ő versenyzőjük-csapatuk a legjobb eredményt érjék el. Mindent ennek rendelnek alá, hatalmas nyomást téve ezzel a gyerekre és mivel pedagógiai képzésük nincs, egyértelmű, hogy a győzelem közös, a vereség a gyerekek hibája. De valójában hogyan várhatnánk el azt, hogy a gyermekeinket oktassák? A sportot kiválóan ismerik, edzést levezetni remekül tudnak, edzésfeladatokat is remekül megtanultak és a saját emlékeikből remekül építkeznek, hogy milyen gyakorlatokat csináltak, csak egy dolgot nem tudnak, tanítani és oktatni. Ezért vált ki belőlük dühöt, ha egy gyerek nem ért valamit, vagy nem tudja megcsinálni. Nem tudják elmagyarázni, hogy mit miért kell, mert Ők maguk sem tudják, csak kell és kész. Nincs türelem, nincs megértés csak elvárás. Vannak olyan gyerekek, akik ösztönösen ráéreznek valamire, ezeket kiválasztják és kiemelt figyelmet kapnak a továbbiakban, hiszen a cél, azaz a győzelem, érdekében ezekre az a gyerekekre van szükség. A többiek a kötelező kellemetlenség. Pedig, ha értenének a tanításhoz és a cél a tudás átadása lenne, könnyedén előfordulhat, hogy a korábban nehezebben megértő gyerek rátermettebnek bizonyulna. Ez nem éri meg, mert „jövőre más lesz az edzője és akkor nem én érem el az eredményt”. Természetesen az életkori sajátosságokat teljesen figyelmen kívül hagyva. Köztudott, hogy a gyerekek teljesen más ütemben fejlődnek egymáshoz képest mind fizikailag, mind pedig fejben.

Versenyző gyermekek

A kiválasztott gyerekeket általános edzésekre járva lehetetlen utolérni. Külön edzésekkel, külön oktatatásokkal talán… De akkor minek járnak az edzésre. Ennek két következménye szokott lenni. A kiválasztott gyerekek egy idő után kiégnek és abbahagyják a nagy nyomás miatt, a többiek pedig abbahagyják a mellőzés miatt. Így a végére alig marad valaki. A másik rossz hozománya ennek a kiemelésnek a korábban említett öltözői konfliktusok, a mesterségesen kialakított hierarchia következtében.

Végül ott van az egyesület, ami tulajdonképpen egy gazdasági szervezet, ami állami támogatásokból él. Az állami támogatásokat az alapján kapják, hogy mennyi utánpótláskorú gyereket „nevelnek”. Úgy érzik, hogy az elért eredményekkel lehet minél több gyereket az egyesülethez vonzani, ezért nyomást gyakorolnak az amúgy is teljesen eredményorientált edzőkre a lehető legjobb eredmény érdekében. Mindezek alapján az edzők leülnek egy izzadságszagú öltözőben és kisiskolás gyerekek életét és jövőjén egy tollvonással elöntik a saját sikerük érdekében. Ha megvan a siker, érkeznek a gyerekek nagy reményekkel és a kör bezárult.

Ezzel az egésszel csak a gyerekek veszítenek és mennek benne tönkre, a sportszülő közösség jelentős része pedig asszisztál hozzá. Rengeteg tehetséges, okos és ügyes gyerek veszik el a süllyesztőben emiatt a buta rendszer miatt, pedig ennek nem erről kellene szólnia.

Olyan edzőkre lenne szükség, akik értenek a gyerekekhez és szeretik őket, pedagógiailag képzettek, nem csak űzni tudják a sportágat, hanem szakszerűen oktatni és a tudás átadása a céljuk. Egy egyesületben az utánpótlásnevelésnek ugyanolyan szigorú szabályozás és felügyelet mellett kellene folynia, mint bármilyen oktatási intézménynek. Minek kell ahhoz történnie, hogy ez rendszer megváltozzon? Hány gyereknek kell tönkremennie ahhoz, hogy valaki észrevegye, itt nagyon komoly problémák vannak? Milliárdokat fizet az ország sportra, rengeteg a látványos fejlesztés, ami remek, de van-e értelme a fa koronáját gondozni, ha mellette a gyökér teljesen elkorhadt? Pokoli érzés ebben helyzetben szülőnek lenni, mert kénytelen vagyok a gyermekeimet tudatosan kínszenvedésnek, megaláztatásnak kitenni, ha azt szeretném, hogy elérjék az álmaikat.

Tagek

Talán ez is érdekel

Kommentálj

Your email address will not be published. Required fields are marked *

For security, use of Google's reCAPTCHA service is required which is subject to the Google Privacy Policy and Terms of Use.

I agree to these terms.