Mosoly nélkül, a tökéletesség magaslatain – Nadia Comăneci és a Károlyi házaspár

Nadia Comăneci és a Károlyi házaspár – A gyötrelmek bugyrai – Ha csak így lehet, akkor nem! – vagy mégis inkább tegyünk ki egy kérdőjelet?

Az értelmezhetetlen 10 pont!

Annyiszor mondjuk (írjuk) le, hogy ez vagy az az esemény, pillanat, eredmény… sporttörténeti pillanat, hogy amikor valami tényleg az, úgy érezzük, más szavakat kellene keresni! De… a szavakkal csínján kell bánni. A legek között könnyen elvesznek a valóban kiemelkedő, megismételhetetlen, egyszer-volt pillanatok (események, sportemberek). Mint amilyen például egy tizennégy éves román kislány, bizonyos Nadia Comăneci szereplése volt a montreali tornaversenyek első napján (kötelező gyakorlatok), 1976. július 18-án, vasárnap, a Fórum-csarnokban, az egyik legnehezebb (férfiasan nehéz!, ahogy mi, férfiak, hajlamosak vagyunk mondani!) szakágában: a felemás korláton. Akik televízión láthattuk, már alig-alig emlékszünk rá, hiszen mindennek két esztendő múltán már fél évszázada lesz. Egy törékeny, apró gyerektest röpköd a korlátok között-felett, de úgy, ahogy korábban még senki. Úgy, mintha számára nem létezne sem gravitáció, sem súrlódás, sem közegellenállás, vagyis a fizikai létezésnek semmiféle szabálya, törvénye, határa, korláta(!), lehetetlensége. A szaltó íve a gyakorlat végén, majd a rezzenéstelen megállás a szőnyegen… ilyent valóban csak rajzolni lehet! A Fórum küzdő- és nézőterén megállt a levegő. Valami olyasmi történt itt, ami korábban még soha. Mindenki érzi. De! Zavar támad. A bírók, a zsűri, az edzők, az ellenfelek. Mi van?! Mintha kimerevítették volna a leugrás utáni pillanatot. Pedig az imént a szer fölött röpködő kislány már ül, lehajtja a fejét, a tenyerét vizsgálja, felnéz az edzőjére, az eredményjelző táblára. Ám ott nincs semmi. Semmi! Óráknak tűnő percek után aztán megjelenik a szám, a gyakorlat értékelésének eredménye – 1.0. Hirtelen felrobban a tornacsarnok.

Pedig csak annyi történt, hogy az eredményjelző tábla képtelen volt megbirkózni az új feladattal. Azt kellett volna megjelenítenie, hogy Nadia Comăneci gyakorlat 10.00 pontot ért, de az okos gép erre képtelen volt. Erre nem tanították meg! Tornában ugyanis a 10 pont nem létezik – ezzel mentegetőztek az elismert világcég, a Longines mérnökei-tervezői: a sportági szakemberek előzőleg biztosították őket, hogy maximális pontszám a tornasport gyakorlatában nem létezik, ezzel tehát nem kell foglalkozniuk. 1976. július 18-án azonban fordulat következett be: megjelent a maximális 10 pont. És nem egyszer, hanem (összesen) hat alkalommal (csapatverseny, kötelező gyakorlatok, szerenkénti döntők) jelent meg ez az értékelés ennek a román tornász gyermeklánynak az eredménylistáján. Hatszor! Nehéz ezt a pillanatot elmagyarázni annak, aki nem élte meg – aki azóta már, úgymond, hozzászokhatott, a tornában is, a maximális pontszámokhoz.

Azt hiszem, nem véletlen, hogy Lola Lafon francia írónő (1974) ezzel a „történelmi pillanattal” indítja Comăneciről szóló regényét (A kis kommunista, aki sohasem mosolygott – Libri, 2015, magyarra fordította Takács M. József). „Már az őselemek is előkerülnek a beszámolókban – olvashatjuk a könyvben –: ez a lány talán a levegő és a csend óceánjában úszik? Sportról már nem is beszélnek, az túl durva, majdhogynem közönséges ahhoz képest, ami történt, egyre javítgatják, átírják a tudósításokat: nem a térben mozog, ő maga a tér, nem kifejezi az érzelmeket, ő maga az összes érzelem. Megjelenik – mint egy angyal –, nézzék az őt körülvevő fénygyűrűt, a hisztérikusan villogó vakuk fénycsóváit, ez a lány felülemelkedik a fizika törvényein, a szabályokon és a bizonyosságokon, olyan, mint egy mindent felülmúló, fenséges gépezet. | Leírják a megjelenését: igen, igaz, az 1972-es Müncheni Olimpiai Játékok Olgája [Olga Korbut – A szerk.] már némiképp előrevetítette Nadiát, de most ez a kislány minden tekintetben tökéletes. Kecsesség, pontosság, a mozdulatok kifejezőereje, a kockázatvállalás – és az erő, amit ki sem néznének belőle. Azt beszélik, képes egymás után tizenötször is megcsinálni a gyakorlatát. És a csontozata… Mintha selyemszálak lennének a csontjai helyén. Más minőség. Felsőbbrendű, rugalmasabb.”

1976-ban valóban korszakváltás következett be a női tornában (igazából már egy évvel korábban, a skieni Európa-bajnokságon, ahol a tizenhárom éves Nadia bemutatkozott, aranyérmekkel!) – nők helyett megjelentek a gyereklányok. Akik „a levegő és a csend óceánjában” úsznak. (A mi Keleti Ágnesünk 31 évesen nyerte első olimpiai aranyérmét, és négy évvel később, 35 évesen, szerzett még további négyet!)

A sportvilág ott tolongott a kis Nadia körül (három arany-, egy-egy ezüst- és bronzérem!), és ott tolongott egy mackós alkatú edző körül is, aki (mondták) Nadiát adta a tornászvilágnak, és aki – úgymond – új távlatokat nyitott meg a női szakágban. (Károlyi Béla.)

Ez a két név a sportvilág egyik, szinte értelmezhetetlenül különleges fejezetének kulcsfigurája, amely azonban ugyanakkor a modern versenysport egyik leginkább visszataszító történetsorozatát idézi fel sokunk számára (akik valamelyest is közel kerülhettünk ehhez a világhoz).

Károlyiak és a dikta-torna

Amikor az amerikai női tornász-válogatott hihetetlenül sikeres Rio de Janeiró-i olimpiája után a csapat edzője és menedzsere, Károlyi Márta is búcsút mondott az élsportnak (férje, Károlyi Béla már korábban megtette), így nyilatkozott: „Remélem, mindenki megérti, hogy Bélával együtt nagyban hozzájárultunk annak az edzési szervezetnek a kialakításához, amely megfelel az Egyesült Államoknak, és egészen más, mint bárhol a világon. És bízom abba, hogy sok év múlva is emlékeznek majd arra, kik voltak azok, akik meggyőzték a tornász közösséget, miként tehető ezzel világelsővé az amerikai tornászsport.” (Forrás: Hvg.hu, 2016. augusztus 17.)

A Károlyi házaspár edzői-menedzseri tevékenységét valóban nem lehet elfelejteni!

Velük valami egészen új kezdődött a női torna világában, amikor a fiatal házaspár megkezdte tanári munkáját a Bákó megyei (Moldva) Oneşt-ben – magyarul Ónfalva, akkor, 1965 óta, Gherghiu-Dej, a frissen elhunyt pártfőtitkárról elnevezve (régi, román, nevét csak 1996-ban nyerte vissza) –, ahogy Károlyi Béla mondta az Indexnek adott interjújában (amikor 2016-ban a magyar sportújságírók különdíjának átvételére érkezett Budapestre): „Romániában rájöttem, hogy a fiatal gyerekek hajlékonyabbak, mint a már érett nők, a meglett asszonyok, és jobban is terhelhetők.”

Az úgynevezett Károlyi-módszer azonban nem egyszerű generációváltás volt, nem – úgymond – fiatalítás, sokkal inkább dimenzióváltás (az ötödik dimenzió, a mentális szint előtérbe helyezése), még inkább paradigmaváltás. Paradigmaváltásról akkor beszélünk, ha… túllépés történik a korábbi tényeken, ha eldobjuk korábbi ismereteinket, tudásunkat, beidegződéseinket, illetve, ha azok helyébe valami merőben újat állítunk. Felgyorsult világunkban folyamatosan tanúi vagyunk (szenvedő alanyai?) az efféle paradigmaváltásoknak – társadalmi-politikai, tudományos, gazdasági stb. téren. Szükségszerű, hogy idővel a sportban is bekövetkezzék! Ezt nevezhetjük fejlődésnek is, habár nem ritkán óriási árat kell fizetni érte.

Károlyiék mindketten 1942-ben születtek (a férfi Kolozsváron, a nő Székelyudvarhelyen – magyarként, s ráadásul akkor, átmenetileg, Magyarországon!), a Testnevelési Főiskolán ismerkedtek meg. Márta tornász volt (nem kiemelkedő versenyző, de a főiskolai csapatba be tudott kerülni), Béla ökölvívóként kezdte, majd kalapácsvetőként próbált sikereket elérni, egyes források szerint be is került a melbourne-i olimpiára kiutazó (román) atlétacsapatba; 1963-ban házasodtak össze, és együtt kezdhették meg tanári (és edzői) pályafutásukat az 1956 óta már városnak számító, alapvetően ipari településen. Márta tornász volt, Béla nem. Mégis az ő nevéhez fűződik a női tornasport forradalmasítása. Ez, különben, a sportban nem egyedi eset. A magyar „úszópápa” (Széchy Tamás) jó, ha nem fulladt bele a medencébe, amikor be kellett mennie a vízbe! A német vívósport egy bizony Emil Becknek, egy eredeti szakmáját tekintve nőifodrásznak köszönheti felvirágzását (Tauberbischofsheim) a 60–70-es évektől. De ha kicsit megerőltetnénk magunkat, seregnyi más példát is találhatnánk, bizonyosan. Mindez azt bizonyítja, hogy a sportban is… elsősorban a fejben dőlnek el a dolgok. Hát persze! Hol másutt születhetnének új gondolatok, ötletek, ugye. Nem föltétlenül párhuzamként, de idevágó hasonlatként idézhetjük a Nobel-díjas (és nem mellesleg elkötelezetten sportbarát!) Szent-Györgyi Albert magyarázatát arról, hogy miben tér el a tudósi nézőpont az átlagosétól: a tudós ugyanazt nézi, mint mindenki, de… mást lát!

Valószínűleg erről volt tehát szó. A sportágon kívülről jövő Károlyi Béla máshogy nézte a tornasportot, máshogy a női versenyzőket, akik ott forogtak-pörögtek (kecseskedtek!) a talajon, gerendán, felemáskorláton, ugrottan a zsámoly vagy a ló fölött. Szépek, kedvesek, nőiesek. De! Túl sok rajtuk a… dudor. Túl erőteljesek a formák. Nagy a súly. A többi fizika.

Kislányokat kezdett keresni. Ő majd azokat fogja megismertetni a tornával. Hogy ő sem ismeri? Nem baj. Majd együtt megismerik.

És ezek a picikék szót fogadnak. És bátrak. Azt fogják tenni (zokszó nélkül), amit ő (és Márta) mondanak nekik! Így történt.

Károlyiék 1968-ban költöztek Oneşt-re (más forrás szerint 1970-ben), Béla a kézilabdát hagyta el, amikor lement a város újonnan épült szép tornatermébe. A kis Nadia Comăneci tornászélete azonban bizonyíthatóan nem Bélával kezdődött, hiszen két edző is foglalkozott már vele, egészen kisgyerekként, de az biztos, hogy a rendszeres munkába ő kapcsolta be. Találkozásukat később kétféleképpen mesélték el (mindketten könyvet írtak az életükről, és interjúk sokaságában idézték fel pályafutásuk részleteit). Károlyi edző szerint egy iskolai szünetben pillantott meg egy szőke kislányt cigánykereket hányni, amikor a tanintézményeket járta, toborzókörútján. De a kislány (a tünemény) hirtelen eltűnt előle, s ő keresni kezdte az épületben, osztályról osztályra járva, s meg is találta. Később mindez egy óvodában történt, kár, hogy Nadia óvodás korában Károlyiék még nem ebben a városban éltek. Ezek persze részletek, különben sem Nadia történetére vagyunk most elsősorban kíváncsiak.

Tavaly, év végén, jelent meg egy lehangolóan „érdekes” könyv a tornasport történetének egyik legnagyobb alakjáról (és a Károlyi-házaspárról) – Stejărel Olaru: Nadia Comăneci és a Securitate; Corvina, 296 o., magyarra fordította: Koszta Gabriella –, amely fárasztó részletességgel tárja fel ezt a történetet. A maga nyers valóságában mutatva meg azt az elfelejteni vágyott, rettenetes világot; azt a világot „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van” (Illyés Gyula), ahol valóban „mindenki szem a láncban”, ahol „a honfi honfira vádaskodik”, „testvér testvér, apát fiú elad” (Tompa Mihály) – amelyet mi, magyarok is ismerhetünk, de talán a magánéletünket nem oly mélyen átszövő módon, mint a szocialista Romániában. (Ezzel persze nem akarván elfogadhatóvá enyhíteni a magyar szervek „szorgoskodását”!)

Hogy ki mindenki volt „része” a nagy egésznek? Szinte mindenki – mondhatnánk, és nem is esnénk túlzásba. Hiszen, mint e könyv dokumentumaiból kiderül, még maguk a megfigyeltek is… együttműködtek! És nem csak úgy, hogy kénytelen-kelletlen elfogadták a játékszabályokat. A tizennégyévesen olimpiai bajnoki címeket nyerő kislány, aki megkapja hazája legnagyobb kitüntetését is (a Szocialista Munka Hőse), később a diktátor fiának Nicu Ceauşescunak barátnőjeként tündököl. A sikeredző Károlyi Béla, aki ugyan nem válik besúgóvá, de (természetesen) elfogadja a kedvezményeket, sőt, harcol értük. Aki együtt vadászik az „elvtársakkal”, sokszor magával az „Elvtárssal” is. Akinek Ilie Verdeţ miniszterelnök a pártfogója, s akihez sokszor szalad el Bukarestbe „ügyes-bajos dolgaival”. Azt, hogy Verdeţ, Ceauşescu sógora is eltűnik a süllyesztőben, Károlyiék nem várják meg, hiszen egy évvel korábban, 1981-ben Amerikában maradnak. Mellesleg azzal a Pozsár Géza koreográfussal együtt, aki Károlyiék és a tornászcsapat egyik legszorgalmasabb besúgója volt a távozása előtti utolsó pillanatig!

Amit tudtunk, sejtettünk, amit a sportvilág (tornászvilág) suttogott – vagy nem is suttogott, hanem nyíltan tárgyalt! –, mindannak példátlan dokumentumgyűjteménye Olaru könyve, pontosabban az általa használt Securitate-iratok. Károlyi edző (s ebben semmivel sem maradt el tőle, felesége, Márta asszony sem!) sértegeti, megalázza, üti-veri, kényszeríti, sanyargatja, mert éhezteti, sérülten is edzeni és versenyezni kényszeríti kis tanítványait, miközben, ugye, a világ élvonalába „segíti” őket. Dickens legádázabb gyermekbántalmazói (ó, irgalom atyja ne hagyj el!) sokat tanulhatnának ebben a Károlyi-líceumban.

Itt, most szakemberek olvassák ezeket a sorokat, akik minderről sokkal többet tudhatnak, mint az átlagos sportrajongók (utóbbiak talán nem is tudnak-tudtak róla, mert amikor „közkinccsé” lett, akkor már érdektelenné is vált az úgynevezett közvélemény szemében, hiszen másra-másokra kellett figyelniük).

Mert szakmán belül minderről mindenki tudott! A sportszakmai hivatalosság és a magas politika egyaránt. Ami talán a legszomorúbb: a szülők is! A román diktatúrában azonban hallgattak, s nem csak önös érdekből, hanem mert tudták, nekik semmibe sincs beleszólásuk, beleértve a saját gyermekeiket is. De a „szabadság hazájában”, Amerikában is, ahol később (a „sikerek érdekében”) a „jól bevált” módszerek is ismétlődtek Károlyiék emigrálása után – és szintén egyfajta egyetértő hallgatás közegében. Az érintettektől tudhatjuk, hogy ha a kislányok otthon (netán) panaszkodni mertek, nem egyszer a szülőktől kapták a (gyakran szintén fizikai) büntetést. Mert itt viszont már a pénz volt az úr, mindenek felett. (Látjuk, hogy mindez végül milyen borzalmakhoz vezetett! Erre visszatérünk.)

Ha azonban valaki azt gondolná, hogy mindez csak a „nagy pénzek hazájában” lehet igaz, Dávid Sándor könyvét kell idéznem, aki a megváltozott női torna világáról szólva megemlíti azt a „botrányos” esetet, amikor a sokféle „tettlegességtől” (pofon, szekrénybe zárás, térden állva, kézcsókkal bocsánatkérés!) megalázottan, immár testi épségüket és józan eszüket (önbecsülésüket) féltve hárman megszöktek az olimpiai táborból, az egyik kislányt otthon ráadásul még jól el is verték. „A szülő mérgét, ha megérteni nem is lehet, de a mozivációját annál inkább. Az általános iskolás gyerek, ha eredményes válogatott, többet keres, mint a papa és a mama együttvéve…” (Figyelem! Ez még a létező szocializmus időszakának Magyarországa!)

Szaltószabadság és Fehér tenyér

Lassan negyedszázada lesz, hogy szerkeszthettem ezt a kitűnő könyvet, Dávid Sándor („Lapaj”) Szaltószabadság című kötetét, amely a Sportzsebkönyvek sorozatban jelent meg 1981-ben (Sport Kiadó). A kötet szakmai berkekben óriási vihart kavart, itthon is, külföldön is. Könyve ugyanis foglalkozik a Comăneci-jelenséggel (Károlyi-módszer). „A mai torna a félelem tornája – mondta a szerzőnek a 80-es évek fordulóján Csányi Rajmund (1936–), sokszoros mesterbajnok tornász, kétszeres Eb-ezüstérmes, edző; egy válogatott tornászlány, Erika, édesapja). – És a gyerek elsősorban az edzőjétől fél, ezért megy fel a szerre, századszor is, ha fáj is, ha fél is fönn.” (173. o.) Idézi többek között Hegedűs Sándornak a Korunkban megjelent tanulmányát (A Nadia Comăneci-jelenség; 1976) is: „Az edzők [itt elsősorban Károlyi Bélára kell gondolnunk!] hamar felismerték, hogy a lányok a versenytornában ügyesebbek a fiúknál, fogékonyabbak, az összetett mozgásokat gyorsabban sajátítják el. Általában nagyobb az érzelmi motiváltságuk, tehát a kitartásuk is. Később a kutatók is igazolták, hogy tornában, úszásban a serdülőkorú lányok behozhatatlan biológiai előnyökkel rendelkeznek, nemcsak a fiúkkal, hanem felnőtt tornásznőkkel szemben is. A Károlyi edzőpár (Comăneci edzői) jól tudta, gyermeklányokkal foglalkozni – látványosabb eredményekkel kecsegtet.”

És szerepel a hivatkozott tanulmányban egy nagyon fontos mondat: „Az élsportolók korai teljesítményromlását (…) a felnőtté válás elhalasztásával próbálják megelőzni.” Mit jelent ez? Gyermeknek kell maradni! Testben, biológiailag, szellemileg. A természetet azonban csak erőszakkal lehet legyőzni, de csakis átmenetileg – ha ugyan. Mert Dávid így veszi át a szót Hegedűstől: „Ezért lettek tehát a kísérleti nyulak a lá­nyok és nem a fiúk. És még valamiért, de ez az én magánvéleményem. A lánygyerek sok­kal inkább hajlandó alávetni magát a szülői, illetve az edzői akaratnak, így aztán ezerszerte könnyebb visszaélni naiv, jóindulatú, al­kalmazkodó természetével. | A többi már mechanika. | Meghatározták, hogy az ideális nőtornász 15 éves, 40 kilogramm súlyú és alig maga­sabb 150 centiméternél. Miután a minta megvolt, csak a megfelelő gyerekeket kellett »legyártani«. A 15 éves Teodóra Ungureanu három év alatt egyetlen centimétert sem nőtt, Nadia Comaneci pedig, aki 1978-ban tíz kilóval volt nehezebb ideális versenysúlyánál (ez 40 kilogramm volt), a kötelezően előírt fogyókúra mélypontján öngyilkosságot kí­sérelt meg. Egy évvel később 164 centiméter magasan 46 kilogrammos súllyal jelent meg a dobogón (Der Spiegel, 8/1980).”

Ez azonban puszta tényleírás. Hogyan kell azonban mindezt megítélni? Hogyan ítélje meg a pedagógia, a pszichológia, a gyermekvédelem? A társadalom?

Amin Nadia Comăneci és társai akkor, és azóta oly sokan mások is átmentek s mennek át nyilván a mai napig, mindarra a törvénynek, az emberi jóérzésnek egyaránt megvannak a maga (kemény és egyértelmű) szavai… És tudjuk, hogy mi! Akkor hát?!

Vajon a sport kívül és felette áll mindennek? Ha valaki látta a Fehér tenyér című nagyszerű magyar filmet (rendező Hajdú Szabolcs; 2006) tudja, hogy milyen dilemmáról beszélek. De sokan mindjárt ellenvethetik, hogy ez nem kizárólag a sport dilemmája. És igazuk van. Elég itt is a Whiplash című amerikai film (2014) teljesítményhajszoló, gyilkos indulatú zenetanárára gondolni – J. K. Simmons méltán Oscar-díjas alakítása (2015) –, aki bőven az embertelenség (erőszak, elnyomás, lelki terror stb.) tartományába tévedve erőszakolja ki zseniális dobos tanítványából a csúcsteljesítményt. Vagyis: csak így lehet? És ha igen, akkor… így érdemes-e?

Én személy szerint erre bizonyosan más választ adnék, mint Károlyi Béla, aki már fél évszázaddal ezelőtt azt mondta, hogy hatéves gyerekek versenysportba állítását őrültségnek tartották, pedig – szerinte! – ez a korhatár két-három évvel még lejjebb is szorítható. Tehát… akár három-négy éves gyerekek is edzésbe állíthatók! „Az eredményeink bennünket igazolnak” – jelentette ki, elégedetten. (Dávid-könyv, 178. o.)

Mi most nem Nadiáról írunk, pedig mennyi mindent el lehetne mondani róla, vele kapcsolatosan… a sikerről.

Siker. Tegyük idézőjelbe? Hiszen gyakorlatilag mindösszesen öt éves nemzetközi pályafutása alatt 25 érmet szerzett olimpián, világ- és Európa-bajnokságon, s ebből 16 volt arany (5 – 2 – 9), gyermekként kapta meg hazája legmagasabb kitüntetését (és majd számos mást is, köztük az Olimpiai Érdemrendet), volt autója, háza, s nem kellett sorba állnia élelmiszerért, mint honfitársai többségének – de… visszavonulása után gyakorlatilag fogoly volt saját országában. Nyilván ez ösztönözte aztán arra, hogy (szinte a rendszer utolsó óráiban) 1989. november 27-ről 28-ra virradó éjszaka elszökjön hazájából: Magyarországon keresztül Amerikába távozott.

Különben, el kell mondani, Dávid könyvének híre, benne az öngyilkosságáról szóló sorokkal, hozzá is eljutott, és saját rovatában a Scânteia Tineretului hasábjain meglehetősen indulatosan cáfolta, mondván, hogy ő bizony véletlenül(!) ivott meg egy pohár folyékony mosószert, összetévesztve üdítőitalával. (Pedig annyira azért a román üdítők sem lehettek rosszak!) A későbbiekben azonban már „enyhült” e cáfolat határozottsága, s a hangsúly akkori végtelen elkeseredettségére, elhagyottságára, kilátástalanságára került – ami, ugye, nem éppen egy tizenhat éves kamaszlány általános érzelemvilágának jellemzője.

Azt hiszem, joggal haragudhatunk hát az őt körülvevő felnőttekre, akik mindezt… nem vették észre!

Szaltószabadság – Nagy Gáspár (1949–2007) írta le ezt a szót egy 1975-ös szép versében:„…csak nézem Olga Korbutot / szaltószabadságot érzek / gyönyörű ez a lány mondom / ahogy tennék a tengerészek / vakító lábai alatt / már minden ott libeg / a csók a taps az éden / mi hiányzik még Istenem:” (Csak nézem Olga Korbutot…) – 2008-ban aztán ezzel a címmel jelent meg válogatott verseinek egy kötete. A tizenhat éves Olgát a müncheni olimpián (1972) csodálhattuk (és valóban csodáltuk!), ahogyan a költő tette. „Gazsi” nagy sportrajongó volt, biztosan nézte a montreali „tízpontos csitrit” is – nézte, és őt szintén (és őszintén) csodálta. De versre ő már nem ihlette.

Horrorra akadva (végszó?)

Nem túlzást azt gondolni, hogy ez a közeg (szakmai, családi, társadalmi) magyarázza – Istenem, lehet ilyesmire… magyarázat?! – azt a horrortörténetet, amivel Amerikában végül összeomlott a Károlyi-birodalom.

Károlyi Béla és felesége ugyanis Amerikában is sikerrel vetette meg a lábát, fogadtatta el „módszereit”, és soha nem látott magasságokba emelte az amerikai női tornasport csillagát. Persze, a „dikta-torna” (Móra László 2016-os könyvének címe: Károlyi Béla – Dikta-torna) gyakorlata mit sem változott! A legkeményebb terror, megaláztatás, megfélemlítés, éheztetés… minden úgy ebben a „szabad országban” is, ahogy korábban, egy (elvadult) diktatúrában.

Volt azonban ebben a felállásban, a Károlyi-ranchen, ami igazi horrorba futtatta a történetet. Ugyanis amit évekig próbáltak nem észrevenni, vagy ha észrevettek, a szőnyeg alá söpörni – hogy ezen elfogadott(?) sorozatos gyalázat mellett egy rafinált és erőszakos pedofil (ráadásul egy orvos – a csapat orvosa, a „jóságos és megértő” Larry Nassar bácsi!) is szedte áldozatait, mondhatni nyilvánosan, felnőtt emberek, edzők, sportvezetők, olykor szülők(!), hm, félrenézése mellett.

Akinek elég erős gyomra van, láthatta a Netflix dokumentumfilmjében ennek hiteles feldolgozását („Az első tornász” – Athlete A). Ez amúgy sem tartozik szorosan vett témánkhoz, legfeljebb annyiban, hogy ahol egyszer felborul a természetes értékrend, ahol sérülnek emberi (pedagógiai) alapértékek, ott valóban bármi (bármi!!!) megtörténhet.

Szomorúan írom le ennek a cikknek a végén: a mai modern versenysport vadhajtásain gondolkodunk…

Kisleányok, sírjatok!

Szerző: Kocsis L. Mihály – megjelent a Magyar Edző Folyóirat 2024/01-es számában