Vese és sport – Amikor a terhelés vagy a sérülés a vesét is érinti

Egy kemény ütközés után a sportoló még feláll, lesétál a pályáról, és első látásra nincs komoly baja. Néhány órával később azonban fájni kezd az oldala, a vizelete pedig vöröses lesz. Egy ultrafutónál egészen más történet játszódhat le: nincs ütés, nincs esés, mégis emelkedik a kreatininszint, miközben a hőség, a folyadékvesztés, az izomkárosodás és esetleg az edzés közben bevett gyulladáscsökkentő egyszerre terheli a vesét.

A veséről ritkán beszélünk sportszervként. Nem termel erőt, nem mozgat ízületet, sérülése pedig jóval ritkább, mint az izmoké, inaké vagy szalagoké. A háttérben azonban folyamatosan részt vesz a sportoló belső egyensúlyának fenntartásában: szabályozza a folyadék- és elektrolitháztartást, hozzájárul a sav-bázis egyensúlyhoz és a vérnyomás szabályozásához, miközben intenzív terhelés alatt jelentősen megváltozik a vérellátása és működése. A sporttal összefüggő veseprobléma ezért nem csak egy oldalról érkező ütést jelent. Lehet valódi traumás sérülés, átmeneti terheléses jelenség, de ritkábban olyan akut állapot is, amely gyors orvosi ellátást igényel. (PubMed)

Mit csinál a vese sportolás közben?

Nyugalomban a vesék a szívteljesítmény jelentős részét kapják, intenzív fizikai terheléskor azonban a keringés prioritásai megváltoznak. A dolgozó izmok és a bőr vérellátása kerül előtérbe, miközben csökkenhet a vese plazmaáramlása, változik a glomerularis filtráció, és hormonális mechanizmusok segítik a folyadék és a nátrium megtartását. Ez normális élettani alkalmazkodás: a szervezet így próbálja fenntartani a keringést és a belső környezet stabilitását.

A helyzet akkor válhat problémássá, amikor ehhez több terhelő tényező egyszerre társul. Hosszú ideig tartó intenzív sport, nagy meleg, jelentős folyadékvesztés, izomkárosodás, bizonyos gyógyszerek használata vagy egyéni hajlam mellett a fiziológiai alkalmazkodás és a kóros veseterhelés közötti határ elmosódhat. A 2026-os American Journal of Kidney Diseases összefoglalója éppen ezt hangsúlyozza: a testmozgás összességében kedvező a vese és a cardiovascularis rendszer egészségére, de extrém vagy elhúzódó terhelésben – különösen kedvezőtlen környezeti és egyéni tényezők együttes jelenlétében – akut vesekárosodás is kialakulhat. (PubMed)

Ez fontos különbség. A sport nem káros a vesére. A rendszeres fizikai aktivitás egészségügyi előnyeit nem kérdőjelezi meg az, hogy bizonyos szélsőséges sporthelyzetek átmenetileg jelentős veseterhelést okozhatnak.

Amikor ütés éri a vesét

A sportban előforduló valódi vesesérülések többsége tompa trauma következménye. Kontakt- és ütközéssel járó sportokban egy térd, könyök vagy váll közvetlenül az oldal- vagy hát tájékát érheti, de hasonló sérülést okozhat egy nagy energiájú esés vagy valamely tárggyal történő ütközés is. A régi Sportorvos.hu-cikk többek között a labdarúgást, rögbit, jégkorongot, lovaglást, tornát, ökölvívást és téli sportokat emelte ki.

A vese viszonylag védett helyen található. A bordák, az izomzat, a környező zsírszövet és fascia jelentős mechanikai védelmet biztosít. Ez azonban nem jelent teljes biztonságot. Nagy energiájú közvetlen ütés, hirtelen lassulás vagy az alsó bordák sérülése a vesét is károsíthatja. Gyermekeknél anatómiai okokból különösen fontos a figyelem: a vese aránylag nagyobb, kevésbé védett, és a mellkas-hasfal is más mechanikai tulajdonságokkal rendelkezik.

A sérülés súlyossága széles tartományban mozoghat. Enyhébb esetben zúzódás vagy kis haematoma alakul ki, súlyosabb traumánál azonban a veseállomány berepedhet, sérülhet az üregrendszer vagy az érképletek, és jelentős belső vérzés következhet be. Ezért a vesetraumát nem az dönti el, mennyire látványos a külső sérülés.

Miből lehet felismerni?

A sportoló leggyakrabban az oldal, a hát vagy a has fájdalmáról számol be. Lehet helyi nyomásérzékenység, duzzanat, horzsolás vagy bevérzés, és természetesen fontos jel a sérülést követően megjelenő vérvizelés, a haematuria.

A vörös vagy barnás vizelet trauma után mindig komolyan veendő. Ugyanakkor a másik irányban sem szabad hibázni: a látható vér hiánya nem zárja ki a vesesérülést. Már a korábbi Sportorvos.hu-anyag is felhívta erre a figyelmet, és az AUA urotrauma-irányelve szerint a sérülés mechanizmusa és a fizikális jelek alapján akkor is szükség lehet képalkotásra, ha nincs haematuria vagy kezdeti haemodinamikai instabilitás. Különösen aggasztó a fokozódó hasi vagy oldaltáji fájdalom, gyengeség, szédülés, sápadtság, szapora pulzus vagy vérnyomásesés. Ezek belső vérzésre és keringési problémára is utalhatnak.

Ilyenkor nem az a kérdés, hogy a sportoló „ki tudja-e még bírni az edzést”. A terhelést abba kell hagyni, és orvosi vizsgálatra van szükség.

Nem minden vörös vizelet jelent traumás vesesérülést

Itt válik a sportorvosi gondolkodás érdekesebbé. A vérvizelés sportolóknál trauma nélkül is előfordulhat. Intenzív vagy hosszan tartó fizikai terhelés után kialakulhat úgynevezett terheléses haematuria, amely gyakran átmeneti és a terhelés megszűnése után rendeződik. Különbséget kell tenni traumás és terheléssel összefüggő haematuria között. Ebből azonban nem következik, hogy futás vagy edzés után a véres vizeletet automatikusan „sporthaematuriának” kell tekinteni.

A haematuria tünet, nem diagnózis. Származhat a veséből, a húgyvezetékből, a hólyagból vagy a húgycsőből, és a sporttól független urológiai vagy nephrológiai betegség első jele is lehet. Visszatérő, tartós vagy látható haematuria esetén ezért nem megfelelő stratégia egyszerűen arra várni, hogy majd elmúlik.

A sportoló számára a praktikus szabály egyszerű: ha a vizelet láthatóan véres, ha a jelenség ismétlődik, nem rendeződik rövid idő alatt, fájdalommal vagy rosszulléttel társul, illetve trauma előzte meg, orvosi kivizsgálás indokolt.

Hogyan vizsgálják a traumás vesesérülést?

Az első lépés a sérülés mechanizmusának tisztázása. Más kockázatot jelent egy kisebb kontaktus és egy nagy sebességű ütközés, illetve egy közvetlen oldalirányú ütés vagy nagy energiájú esés. Ezt követi a fizikális vizsgálat, a keringési állapot felmérése, valamint a vér- és vizeletvizsgálat. Ha valódi vesesérülés gyanúja áll fenn, haemodinamikailag stabil betegnél a kontrasztanyagos CT a meghatározó képalkotó módszer. Segítségével megítélhető a veseállomány sérülése, a haematoma, az aktív vérzés, az érkárosodás és a vizelet esetleges extravasatiója. Az AUA irányelve vesesérülés gyanújakor intravénás kontraszttal végzett hasi-kismedencei CT-t, megfelelő késői felvételekkel javasol. (AUA) A diagnózis célja nem pusztán annak kimondása, hogy „megsérült a vese”. A sérülés súlyosságát is meg kell határozni, mert ettől függ a megfigyelés, a kezelés és később a sportba való visszatérés.

Mit jelent az I–V. fokozat?

A traumás vesesérüléseket súlyosság szerint osztályozzuk. A skála egyik végén a kisebb contusio és felszínes sérülés áll, a másikon a veseállományt és érképleteket súlyosan károsító trauma. A sportoló szempontjából nem maga a római szám a legfontosabb, hanem az, amit jelent: van-e aktív vérzés, mennyi működő veseállomány érintett, sérült-e az üregrendszer vagy az érhálózat, stabil-e a keringés, és megőrizhető-e biztonságosan a vesefunkció. Ez azért fontos, mert a korszerű kezelés alapelve jelentősen különbözik attól, amit a „belső szerv sérülése” kifejezés hallatán sokan elképzelnek.

A legtöbb vesesérülés nem jelent automatikusan műtétet

Ha a sportoló haemodinamikailag stabil, sok tompa vesesérülés nem műtéti úton kezelhető. Megfigyelés, folyadék- és fájdalomkezelés, ismételt laborvizsgálatok és szükség szerinti képalkotás mellett a sérült vese gyakran megtartható. Bizonyos vérzéseknél intervenciós radiológiai eljárás, például embolisatio kerülhet szóba, míg műtét elsősorban súlyos, instabil vagy más módon nem kontrollálható sérüléseknél válik szükségessé.

A cél ma nem egyszerűen a vérzés megállítása, hanem lehetőség szerint a működő veseállomány megőrzése.

Ez különösen fontos fiatal sportolóknál, akik előtt több évtizednyi sport és élet áll. AA sporttal összefüggő vesesérülések jelentős része konzervatív módon kezelhető. A sportorvosi feladat azonban a kórházi kezelés után sem ér véget. A következő kérdés ugyanis szinte mindig ugyanaz: mikor lehet újra edzeni?

Mikor térhet vissza a sportoló?

A vesesérülés után a visszatérésnél különösen veszélyes lenne egyetlen időhatárt mindenkire alkalmazni. A korábbi cikk 6–8 hetes gyógyulási időt említett a legtöbb sérülésnél, és súlyosabb esetekben ennél lényegesen hosszabb, akár több hónapos kihagyással számolt. Ezek azonban inkább tájékozódási pontok, mint automatikus return-to-sport szabályok. A döntésnek a sérülés fokozatán, a klinikai gyógyuláson, a haematuria megszűnésén, a vesefunkción, szükség esetén a kontroll-képalkotáson és természetesen a sportág kockázatán kell alapulnia. Nem ugyanaz visszatérni szobakerékpározáshoz és rögbihez.

A rehabilitáció első szakaszában a gyógyulás és az esetleges újravérzés elkerülése az elsődleges. Később fokozatosan visszatérhet az általános fizikai aktivitás, majd a sportágspecifikus terhelés. Kontakt- és ütközéses sportban csak akkor tekinthető lezártnak a folyamat, amikor az újabb hasi vagy oldaltáji trauma kockázata már elfogadható.

A return-to-sport itt tehát nem pusztán azt jelenti, hogy a sportoló fájdalommentes. A sérült szervnek is meg kell gyógyulnia.

A sportoló veséjét nem csak ütés veszélyeztetheti

A vese és sport kapcsolatának másik oldala kevésbé látványos. Maratonok, ultrafutások és más hosszan tartó állóképességi versenyek után gyakran mérhető kreatininszint-emelkedés és más, veseterhelésre utaló biomarker-változás. A legtöbb ilyen eltérés átmeneti, és kezelés nélkül rendeződik, ugyanakkor ritkán klinikailag jelentős akut vesekárosodás is előfordulhat. A 2026-os összefoglalók továbbra is ezt a kettősséget hangsúlyozzák. (PubMed)

Az értelmezést nehezíti, hogy sportolóknál a kreatinin nem tökéletes marker. A nagy izomtömeg, az intenzív izommunka és az izomkárosodás önmagában is befolyásolhatja a szérum kreatininszintet. Egy ultramaraton utáni laboreredmény ezért nem értelmezhető pontosan ugyanúgy, mint egy nyugalomban lévő betegé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden eltérés „normális sportolói jelenség”. A kockázat különösen akkor nőhet, amikor több tényező találkozik: hosszú terhelés, hőség, folyadékvesztés, csökkent veseperfúzió, jelentős izomkárosodás és bizonyos gyógyszerek.

A maratonfutás jó példa arra, hogy a veseterhelés nem feltétlenül jár tünetekkel. A Yale Egyetem kutatócsoportja két kisebb maratoni vizsgálatban is jelentős, de többnyire átmeneti vesefunkció-változásokat talált. Az első vizsgálatban a 22 futó 82%-a teljesítette az akut vesekárosodás laboratóriumi kritériumait, míg a későbbi vizsgálatban ez az arány 55% volt; a második vizsgálatban a futók 74%-ánál a tubuláris károsodás biomarkerei is emelkedtek. A laboratóriumi eltérések ugyanakkor jellemzően 48 órán belül rendeződtek.

A második vizsgálat különösen érdekes eredményt adott: azok a futók, akiknél akut vesekárosodás alakult ki, átlagosan nagyobb verejték- és nátriumveszteséget mutattak. A kutatók becslése szerint az AKI-csoport körülbelül 4 liter verejtéket veszített, szemben a másik csoport hozzávetőleg 2 literével, és a nátriumveszteség is nagyobb volt. A testmaghőmérsékletben ugyanakkor nem találtak érdemi különbséget, vagyis a jelenség nem egyszerűen „túlmelegedésként” magyarázható.

Ezekből az eredményekből azonban nem következik, hogy a maratonfutás önmagában károsítja a vesét. A vizsgálatok kis esetszámúak voltak, a laboratóriumi eltérések többnyire gyorsan rendeződtek, és továbbra sem tudjuk pontosan, hogy az ismétlődő, átmeneti AKI-jelenségeknek van-e hosszú távú következménye egészséges futóknál. A gyakorlati üzenet ezért nem a hosszútávfutás kerülése, hanem a kockázati tényezők – különösen a nagy folyadék- és nátriumvesztés, a hőség, a nem megfelelő terhelésfelépítés és az NSAID-használat – tudatos kezelése.

A dehidráció fontos, de a történet nem ennyire egyszerű

A veseterhelés kapcsán könnyű lenne mindent a kiszáradásra visszavezetni. Valóban, jelentős folyadékvesztés és hőterhelés mellett csökkenhet a keringő vérvolumen, ami kedvezőtlenül befolyásolhatja a vese vérellátását. A tartós állóképességi terhelés során azonban a folyadékháztartás ennél összetettebb.

A megoldás nem az, hogy a sportoló „igyálon minél többet”. A túlzott folyadékbevitel önmagában is veszélyes lehet, és terheléshez társuló hyponatraemiához vezethet. A korszerű megközelítés ezért egyénre és körülményekre szabott folyadékstratégiát jelent, amely figyelembe veszi a terhelés időtartamát, az időjárást, az izzadási veszteséget és a sportoló egyéni toleranciáját. A friss nephrológiai összefoglalók ugyancsak az individualizált hidratációt és szükség szerint az elektrolitpótlást hangsúlyozzák, nem a korlátlan folyadékfogyasztást. (PubMed)

A „vesevédelem = sok víz” tehát ugyanolyan félrevezető leegyszerűsítés lehet, mint a folyadékbevitel elhanyagolása.

Az NSAID-ok: a fájdalomcsillapításnak lehet ára

Az állóképességi sport egyik különösen fontos, mégis gyakran alulértékelt problémája a nem szteroid gyulladáscsökkentők, az NSAID-ok használata. Ibuprofenhez és hasonló készítményekhez sportolók olykor már verseny előtt vagy közben is nyúlnak, hogy csökkentsék a fájdalmat és „biztosítsák”, hogy végig tudják teljesíteni a távot. Ez veseszempontból kedvezőtlen kombináció lehet.

Az NSAID-ok a prosztaglandin-szintézis gátlásán keresztül befolyásolhatják a vese véráramlásának szabályozását. Nyugalmi, jól hidratált állapotban ennek gyakran nincs jelentős következménye, de hosszú terhelés, hőség, folyadékvesztés és csökkent veseperfúzió mellett más a helyzet. A 2026-os nephrológiai ajánlás ezért az akut vesekárosodás kockázatának mérséklésében kifejezetten említi az NSAID-ok kerülését intenzív állóképességi terhelés környezetében. (PubMed)

Sportorvosi szempontból van még egy probléma: a verseny előtt bevett fájdalomcsillapító nemcsak élettani kockázatot jelenthet, hanem el is fedheti azt a jelzést, amely alapján a sportoló egyébként csökkentené vagy abbahagyná a terhelést. A fájdalomcsillapító nem teszi biztonságossá azt a terhelést, amelyet a szervezet már nem tolerál megfelelően.

Amikor az izomsérülésből veseprobléma lesz: rhabdomyolysis

Az exertionalis rhabdomyolysis során a harántcsíkolt izomsejtek jelentős károsodása következik be, és sejttartalmuk – köztük myoglobin – kerül a keringésbe. Súlyos esetben ez elektrolitzavarokhoz és akut vesekárosodáshoz vezethet. Kiválthatja szokatlanul nagy intenzitású vagy volumenű edzés, különösen sok excentrikus izommunkával, és a kockázatot fokozhatja többek között a hőség és az egyéni hajlam. (PubMed)

Az izomfájdalom önmagában természetesen nem rhabdomyolysis. Egy kemény edzés után kialakuló DOMS rendkívül gyakori, míg a klinikailag jelentős rhabdomyolysis ritkább. Gyanút kelthet azonban a terheléshez képest szokatlanul erős izomfájdalom és duzzanat, kifejezett gyengeség, rossz általános állapot és különösen a sötét, tea- vagy kólaszínű vizelet.

Itt egy fontos félreértést érdemes elkerülni. A sötét vizelet nem feltétlenül haematuria. Rhabdomyolysisben myoglobinuria állhat mögötte. Ez a sportpályán nem differenciáldiagnosztikai játék. Ha jelentős izomkárosodás után sötét vizelet, kifejezett gyengeség vagy rosszullét jelentkezik, a sportolónak orvosi vizsgálatra van szüksége.

Egy szisztematikus áttekintésben az állóképességi eseményekkel összefüggő exertionalis rhabdomyolysis és akut vesekárosodás elsősorban ultra-állóképességi futóknál jelent meg, és bár a biomarker-eltérések többnyire napokon belül normalizálódtak, a szerzők hangsúlyozták a súlyos esetek klinikai jelentőségét és a hosszú távú következményekkel kapcsolatos bizonytalanságot. (PubMed)

Az öt leggyakoribb hiba

1. „Ha nincs vér a vizeletben, a vese biztosan nem sérült.”
   Nem igaz. Jelentős vesesérülés haematuria nélkül is előfordulhat, ezért nagy energiájú trauma esetén a sérülési mechanizmus és a klinikai kép legalább olyan fontos, mint a vizelet színe. (AUA)
2. „Ha futás után véres a vizelet, az csak sporthaematuria.”
   A terheléses haematuria létező és gyakran jóindulatú jelenség, de kizárásos értelmezést igényel. A tartós, visszatérő vagy látható vérvizelést nem szabad automatikusan az edzés számlájára írni.
3. „Minél több folyadékot iszom, annál jobban védem a vesémet.”
   A jelentős dehidráció kerülendő, de a túlzott folyadékbevitel sem biztonságos. A cél a terheléshez és az egyéni folyadékvesztéshez igazított hidratáció. (PubMed)
4. „Egy ibuprofen az ultraverseny előtt nem számít.”
   Hosszú terhelés, hőség és folyadékvesztés mellett az NSAID-használat további vesekockázatot jelenthet. Profilaktikus alkalmazása nem tekinthető ártalmatlan sportolói rutinnak. (PubMed)
5. „Ha már nem fáj, vissza lehet térni kontakt sportba.”
   A fájdalom megszűnése nem bizonyítja a vese teljes gyógyulását. Traumás vesesérülés után a visszatérés orvosi döntés, amelynek a sérülés súlyosságát és a sportág újrasérülési kockázatát is figyelembe kell vennie.

Mit tegyen az edző vagy a sportoló a pályán?

Ha egy sportolót nagy erejű ütés ér a hát, az oldal vagy a has területén, először ugyanaz az alapelv érvényes, mint minden jelentős traumánál: az edzést vagy versenyt meg kell szakítani, és fel kell mérni az általános állapotot. Erős vagy fokozódó fájdalom, hasi védekezés, gyengeség, szédülés, sápadtság, keringési instabilitás vagy látható haematuria esetén sürgős orvosi ellátás szükséges. Nem célszerű „letesztelni”, hogy a sportoló tud-e tovább játszani. A belső szerv sérülését nem lehet néhány guggolással, futással vagy törzsfordítással kizárni. Hasonlóan komolyan kell venni azt a sportolót, aki extrém terhelés után szokatlan izomfájdalommal, nagyfokú gyengeséggel és sötét vizelettel jelentkezik. Ebben a helyzetben már nem regenerációs italra és hengerezésre van szükség, hanem orvosi vizsgálatra.

Megelőzhető-e a sporttal összefüggő vesekárosodás?

Minden vesesérülést természetesen nem lehet megelőzni. Kontakt sportban az ütközés a játék része, lovaglásban vagy síelésben pedig az esés kockázata soha nem szüntethető meg teljesen. Megfelelő szabályok, technika, védőfelszerelés és a veszélyes helyzetek csökkentése azonban mérsékelheti a traumás sérülések kockázatát. Az állóképességi sportoknál más jellegű prevenció szükséges. A hőséghez történő fokozatos alkalmazkodás, az edzésterhelés ésszerű progressziója, a megfelelő regeneráció, az egyénre szabott folyadék- és elektrolitstratégia, valamint az NSAID-ok indokolatlan használatának kerülése együtt sokkal többet jelent, mint bármely „vesevédő” készítmény. (PubMed) A rhabdomyolysis megelőzésében különösen fontos a hirtelen terhelésugrások kerülése. A jól edzett sportoló is veszélybe kerülhet, ha olyan edzésingert kap, amelyhez nincs adaptálódva – például szokatlanul nagy volumenű excentrikus munkát, extrém ismétlésszámot vagy nagy intenzitást kedvezőtlen környezeti feltételek mellett. (PubMed)

A prevenció közös nevezője tehát nem egyetlen módszer, hanem a terhelés és a sportoló aktuális terhelhetősége közötti arány.

És mi történik azzal, akinek csak egy veséje van?

Ez külön fejezetet érdemel, mert a sporttal kapcsolatban sokáig túlzottan korlátozó szemlélet uralkodott. Egyetlen működő vese önmagában nem jelenti automatikusan azt, hogy valaki nem sportolhat. A kérdés elsősorban az, milyen következménnyel járna annak az egyetlen működő vesének a súlyos sérülése.

Kontakt- és ütközéses sportoknál ezért egyéni kockázatértékelésre van szükség. Figyelembe kell venni a sportágat, a sportoló életkorát, a megmaradt vese állapotát, esetleges anatómiai eltéréseit és a sérülés valószínűségét. A döntésnek közös orvosi és sportolói mérlegelésen kell alapulnia, nem automatikus eltiltáson. A védőfelszerelés bizonyos sportágakban mérsékelheti a közvetlen trauma esélyét, de teljes védelmet természetesen nem biztosít.

Fő tanulságok

• A sporttal kapcsolatos veseprobléma nem csak traumás sérülést jelent: terheléses haematuria, rhabdomyolysis és akut vesekárosodás is előfordulhat.
• Nagy energiájú hasi vagy oldaltáji trauma után a haematuria fontos figyelmeztető jel, de hiánya nem zárja ki a vesesérülést. (AUA)
• A látható, visszatérő vagy tartós vérvizelést nem szabad automatikusan „sporthaematuriának” tekinteni.
• Extrém állóképességi terhelés, hőség, folyadékvesztés, jelentős izomkárosodás és NSAID-használat együttesen növelheti az akut vesekárosodás kockázatát. (PubMed)
• Traumás vesesérülés után a sportba való visszatérés nem pusztán fájdalomkérdés: a vese gyógyulását és a sportág újrasérülési kockázatát is figyelembe kell venni.
• A rendszeres sport összességében nem a vese ellensége. A kockázat elsősorban bizonyos traumákhoz, extrém terhelési helyzetekhez és kedvezőtlen tényezők kombinációjához kötődik. (PubMed)

Ajánlott irodalom

1. Mansour SG, et al. Exercise and Kidney Health: Core Curriculum 2026. Am J Kidney Dis. 2026. doi:10.1053/j.ajkd.2025.09.014. (PubMed)
2. Morey AF, Brandes S, Dugi DD III, et al. Urotrauma: AUA Guideline. J Urol. 2014;192(2):327–335. Updated guideline amendments. (AUA)
3. Rojas-Valverde D, Sánchez-Ureña B, Crowe J, Timón R, Olcina GJ. Exertional rhabdomyolysis and acute kidney injury in endurance sports: A systematic review. Eur J Sport Sci. 2021;21(2):261–274. doi:10.1080/17461391.2020.1746837. (PubMed)
4. Hodgson LE, Walter E, Venn RM, et al. Acute kidney injury associated with endurance events—is it a cause for concern? A systematic review. BMJ Open Sport Exerc Med. 2017;3:e000093. (PubMed)
5. Kim J, Lee J, Kim S, Ryu HY, Cha KS, Sung DJ. Exercise-induced rhabdomyolysis mechanisms and prevention: A literature review. J Sport Health Sci. 2016;5(3):324–333. (PubMed)
6. McKenna ZJ, et al. Kidney injury risk during prolonged endurance running: lessons from the field. J Appl Physiol. 2026. (PubMed)