Laktátküszöb, ventilációs küszöb, MLSS és critical power – ugyanarról beszélünk?

Négy különböző út ugyanahhoz a kérdéshez: meddig tartható fenn az intenzív terhelés stabil élettani állapotban?

Egy teljesítménydiagnosztikai leleten gyakran több, egymáshoz közelinek tűnő határérték szerepel. Laktátküszöb, első és második ventilációs küszöb, respiratory compensation point, MLSS, critical power vagy futásnál critical speed. Könnyű azt gondolni, hogy ezek tulajdonképpen ugyanannak az „anaerob küszöbnek” különböző elnevezései, és ha az egyik vizsgálat 285 wattot, a másik 292 wattot mutat, akkor mindketten ugyanazt a biológiai pontot találták meg.

Nem egészen. Ezek a módszerek részben ugyanazokat a nagy élettani átmeneteket próbálják leírni, de más jelet mérnek, más vizsgálati protokollból származnak, és nem feltétlenül ugyanazt a teljesítményt adják ugyanannál a sportolónál. A különbség nem pusztán laboratóriumi akadékoskodás. Ha egy edző az LT2-höz, egy másik az MLSS-hez, egy harmadik pedig a critical power százalékához igazítja ugyanazt az edzést, a sportoló akár érdemben eltérő terhelést is kaphat.

A fogalmak megértéséhez ezért nem azt érdemes elsőként megkérdezni, hogy melyik a „legjobb küszöb”. Inkább azt, melyik módszer milyen élettani jelenséget próbál megragadni, hogyan határozzuk meg, és mire használható biztonsággal a gyakorlatban.

A küszöbök mögött valójában intenzitási tartományok vannak

Az állóképességi terhelést sokáig egyszerűen aerob és anaerob munkára osztottuk. Ez könnyen érthető, de élettanilag túlságosan durva felosztás. Az izmok oxidatív és glikolitikus energiaellátása nem úgy működik, mint két lámpakapcsoló: mindkettő jelen van alacsony és magas intenzitáson is, csak az arányuk és az egész rendszer dinamikája változik.

Hasznosabb a terhelést legalább három tartományban elképzelni: mérsékelt, nehéz és súlyos – moderate, heavy és severe – intenzitási doménként. Az első határ nagyjából azt az átmenetet jelöli, ahol a könnyű terheléshez képest megváltozik a metabolikus válasz, és a vérlaktát tartósan az alapérték fölé kezd emelkedni. A második, magasabb határ ennél fontosabb választóvonal: alatta megfelelő idő elteltével még kialakulhat egy stabil élettani állapot, fölötte viszont a szervezet egyes változói már nem stabilizálódnak, hanem fokozatosan a maximális értékek felé sodródnak egészen a kimerülésig. A critical power koncepciójában ez utóbbi választóvonal jelenti a heavy és severe tartomány határát. (PubMed)

Ez a két átmenet jelenik meg különböző formában a laktát-, ventilációs és teljesítmény-időtartam vizsgálatokban. Innen ered a terminológiai zavar is: nagyon különböző módszereket használunk olyan jelenségek becslésére, amelyek fiziológiailag egymással kapcsolatban állnak. Már egy klasszikus áttekintés 25 különböző laktátküszöb-meghatározási eljárást azonosított, és a ventilációs terminológiában sem alakult ki teljes egység. (PubMed)

A legfontosabb különbséget ezért érdemes már az elején rögzíteni: a küszöb egy élettani koncepció, a mérési módszer pedig annak operacionális becslése. A kettő nem ugyanaz.

Laktátküszöb: már a név sem jelent mindig ugyanazt

A „laktátküszöb” kifejezéssel önmagában óvatosan kell bánni, mert különböző laborok egészen más pontot érthetnek alatta. Van, aki azt az első intenzitást nevezi így, ahol a vérlaktát tartósan az alapérték fölé emelkedik; második küszöbként vagy laktát turnpointként pedig a görbe későbbi, markánsabb emelkedését azonosítja. Más módszerek fix koncentrációt – például 2 vagy 4 mmol/l-t –, egyéni alapértékhez viszonyított emelkedést vagy matematikai görbeillesztést alkalmaznak. A különböző módszerek ezért ugyanabból a görbéből is eltérő „küszöböt” számíthatnak. (PubMed)

Az első laktátküszöb – nevezzük most LT1-nek – általában a moderate és heavy tartomány közötti átmenet becslésére szolgál. A terhelés tovább növelésével megjelenik egy második jellegzetes változás, amelyből LT2-t vagy második laktát turnpointot próbálhatunk meghatározni. Ez utóbbit gyakran a heavy–severe határ becsléseként használják.

Fontos azonban, hogy egy fokozatos terheléses teszten kapott LT2 nem közvetlen mérés arról, hogy az adott teljesítmény tartósan stabil-e. A teszt alatt néhány percenként változtatjuk az intenzitást, így a vérlaktát válasz dinamikusan követi az egyre növekvő terhelést. A görbéből egy olyan intenzitást becslünk, amely reményeink szerint összefügg egy állandó terhelés mellett jelentkező fiziológiai határral.

Ezért vált az MLSS sokáig fontos referenciaértékké: ott nem egy fokozatos tesztből következtetünk a stabilitásra, hanem megpróbáljuk közvetlenül megvizsgálni.

MLSS: meddig marad valóban stabil a laktát?

A maximal lactate steady state, vagyis MLSS klasszikus definíció szerint az a legmagasabb állandó intenzitás, amely mellett a vér laktátkoncentrációja még nem mutat folyamatos emelkedést. A történelmileg kialakult gyakorlati kritérium szerint rendszerint azt a legnagyobb terhelést keressük, amelynél a vérlaktát a 10. és 30. perc között legfeljebb 1 mmol/l-rel emelkedik. Ennek meghatározása több, külön napokon végzett, körülbelül 30 perces állandó intenzitású terhelést igényel. (PubMed)

Ez alapvetően más vizsgálat, mint a laktátgörbe. Tegyük fel, hogy egy kerékpáros 250 watton 30 percig teker, és a laktátja a 10. perctől a 30. percig lényegében stabil marad. Egy másik napon 260 watton próbálkozik, de a vérlaktát 4,5-ről 7 mmol/l fölé emelkedik. A hagyományos definíció alapján 250 watt lehet az MLSS-intenzitás, feltéve, hogy nincs köztes, még stabilan tolerálható teljesítmény.

A módszer nagy erőssége, hogy valódi állandó terhelés mellett vizsgálja a dinamikát, nem csupán egy fokozatos tesztből becsli azt. Ugyanakkor a gyengesége is éppen ebből következik. Több laborlátogatást igényel, időigényes, és az eredmény függ attól, milyen teljesítménylépcsőkkel keressük a határt. Ha például 10 wattos lépésekben vizsgálunk, a valódi átmenet valahol két mérési pont között maradhat. A klasszikus „legfeljebb 1 mmol/l emelkedés” kritérium pedig praktikus operacionális szabály, nem valamiféle természetes biológiai törvény. Egy 2024-es történeti áttekintés is hangsúlyozza, hogy az MLSS definíciója ebből a laboratóriumi operacionalizálásból fejlődött ki. (PubMed)

Ez egy fontos következménnyel jár: az MLSS nem feltétlenül a matematikailag pontos, legmagasabb lehetséges steady-state intenzitást adja, hanem a választott protokoll szerint azonosított legmagasabb stabil terhelést. Poole és munkatársai éppen emiatt érveltek amellett, hogy a hagyományos MLSS-protokoll természeténél fogva valamelyest alulbecsülheti a valódi maximal metabolic steady state-et. (PubMed)

Még egy gyakorlati félreértést érdemes tisztázni. Az MLSS nem egyenlő 4 mmol/l-rel. A steady state-hez tartozó laktátkoncentráció sportolónként és mozgásformánként jelentősen változhat; klasszikus adatokban 2–8 mmol/l közötti értékeket is leírtak. (PubMed)

A releváns információ tehát itt sem az, hogy „hányas a laktát”, hanem az, hogy mekkora teljesítmény mellett képes stabil maradni.

Ventilációs küszöb: ugyanazt a változást látjuk a légzés felől?

A spiroergometria egészen más ablakon keresztül nézi ugyanazt a terheléses rendszert. Nem veszünk vért, hanem légzésről légzésre mérjük többek között az oxigénfelvételt, a szén-dioxid-leadást és a ventilációt. A fokozódó terhelés során ezek kapcsolata sem lineárisan változik, és két fontos átmenet figyelhető meg. (PubMed)

Az elsőt gyakran VT1-nek vagy gas exchange thresholdnak – GET – nevezzük. Itt a CO₂-leadás az oxigénfelvételhez képest aránytalanul gyorsabban kezd emelkedni, részben a metabolikus savterhelés bikarbonát-puffereléséből származó többlet-CO₂ miatt. A ventiláció követi ezt a változást. Ez az átmenet jellemzően a lower threshold, vagyis a moderate–heavy határ környezetében jelenik meg. (PubMed)

Magasabb intenzitáson következik a respiratory compensation point – RCP. Ekkor már a ventiláció aránytalanul nagy mértékben növekszik a CO₂-leadáshoz képest is, vagyis megjelenik a metabolikus acidózist kompenzáló fokozott légzési válasz. Sok labor ezt nevezi VT2-nek, bár a terminológia nem minden publikációban teljesen azonos. (PubMed)

Innen érthető, miért mondják gyakran, hogy: LT1 ≈ VT1, illetve LT2 ≈ VT2/RCP. Ez azonban közelítés, nem azonosság.

A vérlaktát a laktát megjelenésének és eltávolításának nettó eredményét mutatja; a spiroergometria a gázcserét és a ventiláció szabályozását követi. Az élettani folyamatok összekapcsolódnak, ezért az átmenetek rendszerint hasonló terhelési régióban történnek, de semmi nem írja elő, hogy ugyanabban a másodpercben vagy ugyanazon a watton jelenjenek meg.

Ez különösen fontos a második küszöbnél. Az RCP gyakran közel esik a heavy–severe határhoz, de nem tekinthető automatikusan sem MLSS-nek, sem critical powernek. Egy klasszikus vizsgálatban például a CP és VT2 hasonló volt, miközben mindkettő magasabb teljesítménynél jelentkezett, mint az MLSS. (PubMed) Más vizsgálatok és összegző elemzések szintén azt mutatják, hogy csoportszinten lehet közelség a különböző indikátorok között, az egyéni eltérés azonban jelentős lehet. (PubMed)

Critical power: itt már nem „küszöböt keresünk” a görbén

A critical power – futásnál critical speed – teljesen más logikából születik.

Itt nincs szükség laktátmérésre és ventilációs töréspont keresésére. A kiindulás az a jól ismert teljesítmény-élettani tény, hogy minél nagyobb intenzitást választunk, annál rövidebb ideig tudjuk fenntartani. Ha több, kimerülésig végzett, különböző időtartamú nagy intenzitású teljesítményt vizsgálunk, matematikai kapcsolat rajzolható fel a teljesítmény és a fenntartható idő között. Ennek egyik paramétere a critical power, a másik pedig a CP fölött elvégezhető véges munkamennyiségként értelmezett W′. (PubMed)

A CP tehát nem egy fokozatos teszt töréspontja, hanem a power–duration kapcsolatból becsült matematikai paraméter.

Élettani jelentősége azonban ennél jóval nagyobb. CP alatt, a heavy tartományban egy adott állandó terhelésnél az oxigénfelvétel, a vérlaktát és számos izom-metabolikus változó megfelelő idő elteltével stabilizálódhat. CP fölött, a severe tartományban ez a stabilitás megszűnik: az oxigénfelvétel fokozatosan VO₂max felé emelkedik, a vérlaktát tovább nő, az izom metabolikus környezete egyre inkább felborul, és a terhelés végül szükségszerűen kifáradáshoz vezet. (PubMed)

Ezért a CP-t sokan a maximal metabolic steady state fiziológiailag legerősebb jelöltjének tekintik. Nem azért, mert a CP egy újabb „küszöbmérési technika”, hanem azért, mert az alatta és fölötte végzett terhelés kvalitatíve eltérő élettani viselkedést eredményez. (PubMed)

Az elmélet egyik különösen hasznos gyakorlati része a W′. A CP fölötti intenzitásoknál a sportoló egy véges nagyintenzitású munkakapacitással rendelkezik. Minél nagyobb mértékben haladja meg a teljesítmény a CP-t, annál gyorsabban használja fel ezt a kapacitást, és annál hamarabb következik be a terhelés intoleranciája. Ez olyan teljesítményeknél különösen érdekes, ahol ismételten a critical power fölé kerülünk – például kerékpáros támadásoknál vagy bizonyos intervallumterheléseknél. (PubMed)

A gyakorlati gond itt is a meghatározás. A CP értéke függhet attól, milyen időtartamú próbatételeket választunk, hány tesztet végzünk és milyen matematikai modellt alkalmazunk. A rosszul összeállított protokoll pontatlan CP-t adhat. (PubMed)

Akkor az MLSS és a critical power ugyanaz?

Ez a kérdés az elmúlt évek egyik legérdekesebb teljesítmény-élettani vitája. Koncepcionálisan nagyon hasonló dolgot keresnek: azt a felső intenzitási határt, amely elválasztja a még stabilizálható metabolikus állapotot attól a terheléstől, ahol már elkerülhetetlen a folyamatos fiziológiai sodródás és a kifáradás.

Módszertanilag azonban teljesen másképp teszik. Az MLSS egy állandó terheléses, vérlaktáton alapuló operacionális kritérium. A CP egy több nagy intenzitású teljesítményből származtatott power–duration modell.

Korábbi vizsgálatokban a CP gyakran magasabb teljesítményt adott, mint az MLSS. Ez táplálta azt az elképzelést, hogy a CP „túlbecsüli”, az MLSS pedig pontosabban jelzi a valódi steady-state határt. Más kutatók viszont arra mutattak rá, hogy a klasszikus MLSS-protokoll eleve lefelé torzíthatja a becslést, míg a CP-eredményt a nem megfelelően kiválasztott időtartamok vagy matematikai modell tolhatja felfelé. (PubMed)

A 2024-es Sports Medicine áttekintés szerint megfelelően szigorú módszertannal a CP és MLSS különbsége akár néhány wattra is csökkenthető, vagyis a korábbi nagy eltérések jelentős része metodikai eredetű lehet. (PubMed)

A történet azonban ezzel sem zárult le. Egy 2024-es, 36 tanulmányt áttekintő szisztematikus elemzés arra jutott, hogy a klasszikus MLSS és a hagyományos 2–15 perces próbatételekből számolt CP nem feltétlenül azonos intenzitási szintet tükröz, és az egyezést jelentősen befolyásolja a tesztprotokoll. (PubMed) Egy 2025-ös metaanalízisben a CP átlagosan körülbelül 12 wattal volt magasabb az MLSS-nél, miközben az egyéni eltérések igen szélesek voltak; a szerzők ezért arra figyelmeztettek, hogy az egyéni sportolónál a két érték nem kezelhető egyszerűen felcserélhetőként. (PubMed)

A szakmailag korrekt válasz tehát ma nem az, hogy „ugyanazok”, és nem is az, hogy „teljesen mást mérnek”. Ugyanahhoz a felső intenzitási határhoz közelítenek különböző módszerekkel, de az eredményük nem automatikusan azonos.

És hol van ebben az LT2 és a VT2?

Itt válik igazán fontossá az, hogy ne az összes második küszöböt egyetlen dobozba tegyük. Az LT2 és az RCP/VT2 előnye, hogy egyetlen fokozatos terheléses vizsgálatból meghatározható. Ez a mindennapi diagnosztikában óriási gyakorlati előny. Nem kell több napon keresztül MLSS-t mérni vagy több maximális próbatételt végrehajtani CP-számításhoz. Áruk azonban az, hogy mindketten indirekt becslések a heavy–severe határ környezetére.

Egy metaanalízis szerint a CP közelebb esik a második, mint az első metabolikus/ventilációs küszöbökhöz, de az egyéni egyezés nem tökéletes. (PubMed) Ugyanezt régebbi kísérleti adatok is mutatják: futóknál például a critical velocity, az MLSS-sebesség és a laktát turnpoint csoportátlagban közel lehetett egymáshoz, miközben az egyéni limits of agreement olyan széles volt, hogy egyik értékből nem lehetett kellő pontossággal kiszámítani a másikat. (PubMed)

Ez a gyakorlat számára nagyon fontos üzenet. Ha egy laborban egy sportolónál:

• LT2 = 300 W,
• RCP = 310 W,
• MLSS = 292 W,
• CP = 305 W,

abból nem következik, hogy három mérés hibás és csak az egyik „igaz”. Sokkal valószínűbb, hogy négy különböző operacionális módszerrel néztük ugyanannak a fiziológiai átmeneti régiónak különböző aspektusait. A különbség mértéke dönti el, hogy a gyakorlatban ez lényegtelen néhány watt, vagy már edzésélettanilag fontos eltérés.

Nem egyetlen pont van, hanem egy keskeny fiziológiai határzóna

Ez talán a legfontosabb szemléletváltás. A sportdiagnosztikai lelet szeret számokat adni: 287 watt, 172/perc pulzus, 14,8 km/h. A biológia viszont ritkán működik ilyen élesen. A moderate és heavy, illetve heavy és severe tartomány közötti átmenet nem feltétlenül egy atomvékony határvonal, amely alatt minden stabil, egy wattal fölötte pedig minden azonnal összeomlik.

Egy meghatározott CP- vagy MLSS-érték körül ráadásul mérési hiba és biológiai variabilitás is jelen van. A napi állapot, glikogénellátottság, hőmérséklet, fáradtság, tesztprotokoll és maga a mérőmódszer is befolyásolhatja a kapott értéket. A CP és MLSS összehasonlítását vizsgáló modern elemzések éppen azért hangsúlyozzák a módszertani standardizálást, mert néhány aprónak tűnő protokollkülönbség már megváltoztathatja a határ becslését. (PubMed)

Ezért egy edzői programban sem szerencsés úgy kezelni például a 300 wattos CP-t, mintha 299 W „biztonságosan aerob”, 301 W pedig már teljesen más világ lenne. A 300 watt referenciapont egy fiziológiai átmenet környezetében.

Egy példán keresztül: mi történik 220, 280 és 320 watton?

Vegyünk egy kerékpárost, akinek az első küszöbe körülbelül 220 W, a CP-je pedig 300 W.

• 200 watton, vagyis az első küszöb alatt, a terhelés moderate tartományban van. Az oxigénfelvétel viszonylag gyorsan stabilizálódik, a laktát az alapérték közelében marad, és megfelelő edzettség és energiaraktárak mellett az intenzitás hosszú ideig fenntartható. (PubMed)
• 270–280 watton már heavy tartományban dolgozik. A vérlaktát magasabb lehet a nyugalmi értéknél, az oxigénfelvétel lassabban áll be, és megjelenhet a VO₂ slow component, de idővel még létrejöhet egy emelkedett, de stabil állapot. A terhelés nehéz, de nincs szükségszerű metabolikus sodródás VO₂max felé. (PubMed)
• 320 watton, CP fölött a sportoló severe tartományba kerül. A VO₂ nem stabilizálódik valódi szubmaximális szinten, hanem fokozatosan VO₂max felé emelkedik; a metabolikus zavar egyre nő, és a CP felett rendelkezésre álló véges W′ kapacitás felhasználásával a terhelés előbb-utóbb intolerálhatóvá válik. (PubMed)

Ez a három viselkedés élettanilag sokkal értékesebb, mint az egyszerű „aerob–anaerob” felosztás.

Miért számít mindez az edzésben?

Azért, mert az intenzitás nemcsak azt határozza meg, mennyire fárasztó egy edzés, hanem azt is, milyen élettani környezetben történik. Ha a cél nagy mennyiségű, alacsony metabolikus költségű állóképességi munka, akkor az első küszöb körüli és alatti terület különösen fontos. Ha tartósan magas, de még stabilizálható terhelést akarunk fejleszteni, a heavy tartomány kerül előtérbe. Ha CP fölött végzünk intervallumokat, már olyan intenzitási doménben dolgozunk, ahol a metabolikus homeosztázis nem tartható fenn, és a terhelhetőséget részben a CP feletti kapacitás, a VO₂ kinetika és a rendelkezésre álló W′ határozza meg. (PubMed)

Ezért lehet problémás, amikor két különböző rendszerből származó „zónákat” mechanikusan egymásra húzunk. Egy ötzónás pulzusrendszer, egy laktátalapú háromzónás modell és egy CP-alapú edzésrendszer nem feltétlenül ugyanott húzza meg a határokat, mert nem ugyanazt a fiziológiai struktúrát operacionalizálják.

A jó teljesítménydiagnosztika nem attól jó, hogy sok küszöbszámot ad. Attól jó, hogy egyértelműen megmondja: mit mértek, milyen módszerrel, melyik intenzitási határt becsülték, és ebből hogyan lesz használható edzésintenzitás.

Melyiket érdemes akkor mérni?

Erre nincs egyetlen univerzális válasz.

• A fokozatos spiroergometria nagy előnye, hogy egyetlen vizsgálatban egyszerre ad információt a VO₂max-ról, gázcseréről, ventilációs átmenetekről és a kardiopulmonális válaszról. Sportorvosi környezetben ezért különösen nagy értéke van.
• A laktátmérés olcsóbban, terepközelibb környezetben is elvégezhető, és megfelelően standardizált protokoll mellett kiválóan követhető vele a teljesítmény–laktát kapcsolat. A probléma nem a módszerrel, hanem azzal kezdődik, ha egy labor nem közli, melyik laktátküszöb-definíciót alkalmazta.
• Az MLSS akkor értékes, ha kifejezetten a stabilan fenntartható magas intenzitást akarjuk pontosan meghatározni, és rendelkezésre áll több tesztnap. Kutatási környezetben és bizonyos elit sportolóknál ennek lehet komoly jelentősége, a rutindiagnosztikában viszont a több vizsgálat miatt nehézkes. (PubMed)
• A CP/CS különösen vonzó keretrendszer azoknál a sportágaknál, ahol megbízható teljesítmény- vagy sebességadatok állnak rendelkezésre. Kerékpározásban a wattmérők, futásban a verseny- vagy time trial adatok lehetővé teszik a power–duration kapcsolat követését, és a CP mellett a W′ is fontos információt adhat a CP fölötti teljesítményről. (PubMed)

A kérdés tehát nem az, hogy „melyik teszt nyert”. Hanem az, hogy milyen kérdésre keresünk választ.

Mit csináljon a sportoló, ha négy különböző küszöböt kapott?

Először nézze meg, pontosan hogyan határozták meg őket. Ha a leleten csak annyi áll, hogy „anaerob küszöb: 170 bpm”, az szakmailag kevés információ. Nem tudjuk, laktátgörbéből, ventilációból, fix 4 mmol/l-ből vagy más módszerből származik-e.

• Ha van LT1 és LT2, tudni kell, milyen algoritmus definiálta őket. Ha van VT1 és VT2, érdemes megnézni, a „VT2” valóban RCP-t jelent-e. Ha MLSS szerepel, kérdés, valóban több constant-load teszttel mérték-e, vagy egy fokozatos tesztből becsült MLSS-ről van szó. Ha critical power szerepel, fontos, milyen teljesítményeket és milyen matematikai modellt használtak. Ez nem szőrszálhasogatás. A teszt neve és a valóban alkalmazott módszer között néha nagyobb különbség van, mint elsőre gondolnánk.
• A második lépés az, hogy a küszöbhöz mindig rendeljük hozzá a sebességet vagy wattot, pulzust és lehetőleg az észlelt terhelést is. Ezekből lesz a laborértékből edzésvezetési információ.
• A harmadik pedig az utánkövetés. Ha ugyanazzal a módszerrel újramérjük a sportolót, a változás gyakran többet mond, mint az, hogy egyetlen vizsgálat során az LT2 és CP között hat watt különbséget találtunk.

A leggyakoribb félreértés: „meg kell emelnem az anaerob küszöbömet”

Edzői nyelvben ez érthető rövidítés, de élettanilag érdemes pontosítani. A cél nem az, hogy valamilyen misztikus küszöbszám magasabb legyen. A cél az, hogy a sportoló nagyobb külső teljesítményt tudjon létrehozni ugyanabban az élettani tartományban, illetve magasabb legyen az a teljesítmény, amelynél még stabilizálni képes a metabolikus környezetét.

Ha három hónap múlva ugyanaz az LT1-pulzus nagyobb futósebességhez tartozik, az kedvező változás. Ha a CP 300-ról 320 wattra emelkedik, miközben a W′ megmarad, a sportoló nagyobb tartós teljesítményre képes. Ha az MLSS magasabb teljesítményre tolódik, hasonló történetet látunk egy másik mérési rendszerben.

Vagyis nem a küszöb maga az edzés célja. A küszöbhöz tartozó teljesítmény változása az érdekes.

A négy fogalom viszonya röviden

Ha egyetlen gondolati térképre kellene helyezni őket, így tenném.

• Az LT1 és VT1/GET elsősorban az alsó, moderate–heavy átmenet becslései.
• Az LT2 és RCP/VT2 fokozatos terheléses vizsgálatból származó, gyakorlatban használható jelölők a magasabb intenzitási átmenet környezetében.
• Az MLSS állandó terhelés mellett, a vérlaktát stabilitásán keresztül próbálja közvetlenül azonosítani a legmagasabb steady-state intenzitást.
• A critical power/critical speed a teljesítmény–időtartam kapcsolatból becsüli a heavy és severe intenzitási tartomány határát, és ehhez egy második paramétert, W′-t is rendel.

Ezek tehát nem szinonimák, de nem is független jelenségek. Ugyanannak az integrált élettani rendszernek különböző oldalairól készített felvételek.

Fő tanulságok

• A laktátküszöb, ventilációs küszöb, MLSS és critical power nem ugyanaz a mérés, még akkor sem, ha hasonló intenzitási tartományokat jelezhetnek.
• Az első laktát- és ventilációs küszöb elsősorban a moderate–heavy intenzitási határ környezetét jelzi.
• Az LT2 és RCP/VT2 a magasabb átmeneti régió hasznos becslése, de nem automatikusan azonos az MLSS-sel vagy CP-vel.
• Az MLSS a legmagasabb állandó terhelést keresi, amely mellett a vérlaktát még nem emelkedik folyamatosan; meghatározása több constant-load tesztet igényel. (PubMed)
• A critical power a power–duration kapcsolat matematikai paramétere, és a heavy–severe intenzitási határ fiziológiai jelzőjeként értelmezhető. (PubMed)
• A CP és MLSS ugyanahhoz a maximal metabolic steady-state koncepcióhoz közelít, de egyéni sportolónál nem kezelhető automatikusan felcserélhető értékként. (PubMed)
• A 4 mmol/l-es laktátérték nem univerzális küszöb, és a „VT2”, „LT2” vagy „anaerob küszöb” megnevezés csak akkor értelmezhető pontosan, ha tudjuk, milyen módszerrel határozták meg.
• A sportoló számára végül nem maga a küszöbszám a legfontosabb, hanem az, mekkora sebesség vagy teljesítmény tartozik hozzá, és hogyan változik ez az edzés hatására.

Ajánlott irodalom

1. Faude O, Kindermann W, Meyer T. Lactate threshold concepts: how valid are they? Sports Med. 2009;39(6):469-90. doi:10.2165/00007256-200939060-00003. (PubMed)
2. Meyer T, Lucía A, Earnest CP, Kindermann W. A conceptual framework for performance diagnosis and training prescription from submaximal gas exchange parameters: theory and application. Int J Sports Med. 2005;26 Suppl 1:S38-48. doi:10.1055/s-2004-830514. (PubMed)
3. Jones AM, Vanhatalo A, Burnley M, Morton RH, Poole DC. Critical power: implications for determination of VO₂max and exercise tolerance. Med Sci Sports Exerc. 2010;42(10):1876-90. doi:10.1249/MSS.0b013e3181d9cf7f. (PubMed)
4. Poole DC, Burnley M, Vanhatalo A, Rossiter HB, Jones AM. Critical power: an important fatigue threshold in exercise physiology. Med Sci Sports Exerc. 2016;48(11):2320-34. doi:10.1249/MSS.0000000000000939. (PubMed)
5. Burnley M, Jones AM. Power-duration relationship: physiology, fatigue, and the limits of human performance. Eur J Sport Sci. 2018;18(1):1-12. doi:10.1080/17461391.2016.1249524. (PubMed)
6. Heck H, Wackerhage H. The origin of the maximal lactate steady state (MLSS). BMC Sports Sci Med Rehabil. 2024;16(1):36. doi:10.1186/s13102-024-00827-3. (PubMed)
7. Caen K, Poole DC, Vanhatalo A, Jones AM. Critical power and maximal lactate steady state in cycling: “Watts” the difference? Sports Med. 2024;54(10):2497-513. doi:10.1007/s40279-024-02075-4. (PubMed)
8. Borszcz FK, de Aguiar RA, Costa VP, Denadai BS, de Lucas RD. Agreement between maximal lactate steady state and critical power in different sports: a systematic review and Bayesian’s meta-regression. J Strength Cond Res. 2024;38(6):e320-e339. doi:10.1519/JSC.0000000000004772. (PubMed)