Betöltés

Mit keresel?

Aktív idősek Egészség Krónikus betegségek Sporttudomány

Veterán sportolók

Megoszt

Az idős – veterán -, fizikailag aktív emberek egészsége és életkilátásaik

A rendszeres fizikai aktivitás fontos jótékony szerepe a kardiovaszkuláris-metabolikus megbetegedések és halálozások, egyes rákféleségek, az osteoporosis, a mozgatórendszer egyes betegségei, a kognitív funkciócsökkenés megelőzésében és kezelésében elvitathatatlan. Védő szerepe miatt egyre kiterjedtebben javasoljuk az aktivitást minden életkorban. Kétkedő hangok olykor a genetikai adottságok uralkodását vetik fel, mások csak az ifjúkorra korlátoznák a sportolást, sokan nem hisznek abban, hogy az aktívvá válás bármely életkorban megoldható és előnyös. Ezért jelent különlegesen informatív ismereteket azok egészségének és életkilátásainak megismerése, akik élethossziglan aktívak maradtak, vagy akik ugyan nem versenysportoltak, de idős korukra aktívakká váltak.

Az élettani funkciók csökkenése az életkorral

A krónikus betegségek elkerülése szempontjából a kardiorespiratórikus fittség, az állóképességi jellegű mozgásképesség a legfontosabb mutató. Az aerob kapacitást növelő fizikai aktivitás a kardio-vaszkulo-metabolikus rizikó tényezőket mérsékli, ellensúlyozza vagy megszüntetheti. A futószalagon, a kerékpár ergométeren mért, vagy az állóképességi teljesítményből számított aerob kapacitás, a maximális oxigén felvevő képesség jellemzi a fittséget. A nem versenysportoló férfiakon a 18-25 éves kor táján elért 45 ml/kg.perc maximuma – a nőkön 16-22 év táján 38 – a hatvanas éveikre 20-25-re csökken azokon, akik nem végeznek rendszeres testmozgást. A testsúlyra számított értéket a korral felszaporodó zsír is csökkenti, de a fittség-egészség szempontjából az inaktivitást tartják fontosabbnak. Az irodalomban a csökkenés mértékéről igen nagy szóródás olvasható: évi 0,20-1,04 ml/kg.perc VO2max csökkenést tapasztaltak. A kevés hosszanti vizsgálat tartama többnyire túl rövid, a résztvevők speciális csoportként elkötelezettek is lehettek a sport iránt. A keresztmetszeti mérések a nagyobb esetszámok ellenére ki vannak téve a szekuláris trendeknek a testmozgás és a testsúly alakulása terén, a minták itt is elő-szelekcióval alakulhattak ki. Mindezek mellett tízévente átlagosan 4-5 ml/kg.perc-re tehető a nem-sportoló, nem beteg személyek aerob kapacitásának csökkenése a korral (Shephard 2009), a hatvanas éveikre 25 ml/kg.perc értékre. Az ennél idősebbek körében ennél meredekebb is lehet a csökkenés, míg a nőkön többnyire lassabb. A további fittség csökkenés a 15-18 ml/kg.perc illetve nőkön a 12-15 ml/kg.perc érték alá nagyon megnehezíti az önálló életvitelt: 4-5 MET-nyi aerob kapacitás 50-60 százalékával, 2-2,5 MET-el csak igen korlátozott testi tevékenység lehetséges. (1 MET a nyugalmi anyagcsere, 3,5 ml/kg.perc oxigén felvétel.)

Nagyon fontos, hogy késleltessük a biológiai törvény érvényesülését, az aerob kapacitás lecsökkenését. Ennek egyik tényezője a testsúlynövekedés elkerülése, a zsírfelszaporodás fékezése. A felnőtté válást követően évente fél-egy kilóval nő átlagban a testsúlyunk a 60-as éveinkre, de ez mérsékelhető, kivédhető egészséges táplálkozással és rendszeres testmozgással.

Az idősek mozgásprogrammjai a tartamuktól és intenzitásuktól függően növelik az aerob kapacitást: 6-10 hetes, heti 2-3 edzéssel 7-13 %-os, három-öt hónapos programmal 14 %-os, fél-egy év alatt 17 %-os fejlődést értek el. Ha az edzés intenzitása a maximális pulzusszám vagy az aerob kapacitás 70-85 százalékával történt, tehát nagy intenzitású volt, az elért aerob kapacitás növekmény 25 százalék, 6 ml/kg.perc, ami 12 évnyi független élet meghosszabbítást tesz lehetővé (Shephard 2009). Egy skandináv, 8 éves kísérésben a 70-95 évesek edzésével az 542 egészséges személy felénél nem csökkenő, 9 százalékuknál pedig javuló aerob kapacitást észleltek (Holstein etc 2007). A klasszikus nézet szerint az inaktívak testtömegre számított aerob kapacitásának csökkenése már a 30-as éveikre jelentős mértékű, s ezért később kissé laposabban csökken, míg az aktívaké tartósabban magas, amíg aktívak maradnak, majd ezután válik meredekebbé a csökkenés (Buskirk és Hodgson, 1987). A csökkenés több évtizedes átlagban 4-5 ml/kg.perc a férfiakon, némileg csekélyebb a nőkön (23,5 ml/kg.perc), Astrand és Robinson 1938-1960 közötti keresztmetszeti és 1975-ös hosszanti tanulmányait megerősítve. Ha figyelembe veszik a zsírmentes testtömeg csökkenését -leszámítva a zsírtömeg felgyülemlését -, a 18-81 éves kor között az abszolút VO2 csökkenése sokkal kevésbé meredek: 160ml/év a férfiakon, 90 ml/év a nőkön, s ha még a fizikai aktivitást is figyelembe veszik, a csökkenés még laposabb, de csak a férfiakon (Toth etc 1994).

Az idős versenysportolók példája

A klasszikus állóképességi teljesítmény, a maratonfutás sebességének életkori függése arra a kérdésre is válaszol, hogy mennyi lehet az életmód-tényezők és mennyi maga az öregedés szerepe a teljesítmény romlásában. A maratoni táv sok éven-évtizeden át sokszori teljesítése feltételezi az életmód faktor optimális voltát: a testtömeg kontrolt, a nemdohányzást, a rendszeres futást. A kölni Sport Egyetem kutatói (Leyk etc 2007) korábban megtapasztalták, hogy 50-55 éves korig nem csökken számottevően a maratoni/félmaratoni teljesítmény, és ezt követően is csak 2,6-4,4 százaléknyi romlást mutatott évtizedenként a 150 ezernyi fél- és teljes maratonfutás ideje. A kiterjesztett vizsgálatban, a PACE tanulmányban (Leyk etc 2009) 108 maratonfutás csaknem fél millió eredményét, 314 ezer személy adatait elemezték, emellett internet körkérdésre csaknem hétezer futótól kaptak választ, és személyes interjút készítettek ezek közül 512-vel. A 70 ezernél több női futó 35 százaléka, a 360 ezer férfi 45 százaléka ismételten elindult, 64 százalékuk futotta le a teljes távot. Hetvenkét százalékuk „az egészségért és rekreációs céllal” fut, 28 % vallotta magát az eredményért versengőnek. Az 5 évenkénti csoportosítás szerint legtöbben a 42,5 éves átlagú csoportba tartoztak, de a 72,5 éves csoportban is 569 férfi és 44 nő, a 77,5 év átlagú csoportban 102 férfi és 4 nő versenyzett. A futásidő a 40-es évek után kezd romlani, a legjobb tíz versenyző férfi ideje többé-kevésbé lineárisan 9,2 százalékkal dekádonként, a nőké 14,1 százalékkal dekádonként. Ezzel szemben az összes befutó idejét nézve, az 55 és 75 évesek teljesítménye csak 5,4 illetve 5,8 százalékkal romlott dekádonként. A nők BMI-je nem változott a korral, a férfiaké is 22-24 kg/m2 között maradt. Nem változott a korral a heti 3,5-4 közötti edzésszám egyik nemben sem, és a heti 45-50 km edzéstáv sem. A futóedzéssel eltöltött évek száma a 20-60 évesek felénél 6 évnél rövidebb; a 60-69 évesek mediánja 14 év, az 50-59 éveseké 8 év—tehát nem „élethossziglan” futók. A New York maratont 1983-99 között teljesítő összes (415 ezer) futó eredményei nagyobb mértékben javultak az 50 év feletti korosztályban mint a fiatalabbakon, és az elindult veteránok száma is nagyobb mértékben gyarapodott (Jokl et 2004). Egy csoport 70 év körüli korú veterán sportoló ugyanakkora összteljesítményre és maximális teljesítményre (175 watt a kerékpáron) volt képes, mint a 25 éves nem sportolók (Lunardi etc 1993). A veterán úszók 200 méteres versenyeredménye az 50-90 éves korosztályban 1,39-ről 0,84 m/mp-re romlik a korral, főleg a karcsapások szaporaságának csökkenése miatt (Gatta et 2006).

Az erő csökkenése is elkerülhetetlen az öregedéssel. Az ötvenes évek táján válik meredekebbé a rostok és a motoros egységek megfogyása, a nyolcvanas évekre a felére. A rost atrófia szelektív, elsősorban a gyors, II-es rostok fogynak meg. A veterán erő- és állóképességi versenyzők sem kivételek ez alól, de az edzés késlelteti ezt a romlást (Faulkner et 2007, Trappe 2001), a megmaradt rostok hypertrófiája révén (Faulkner 2008). Esetleg a 70-es évekig is megmarad az izokinetikus erő és a rostarány (Tarpenning et 2004). Tükrözi a romlást a felugró erő csökkenése a világszínvonalú ugró-futó sportolókon, mindkét nemben azonos tendenciával (Michaelis et 2008). A 25, 52 és 72 éves erősportokat folytató csoportok ereje, vastus lateralis keresztmetszetre számított specifikus ereje nagyobb, mint az azonos testméretű és testösszetételű, de nem sportoló kontrolloké az azonos étkezés mellett is, vagyis az edzés tartja fenn a nagyobb erőt (Sallinen et 2008). A 62 éves állóképességi sportolók maximális térdfeszítő ereje kisebb a 26 évesekhez képest (257 versus 354 N), de egy azonos erőedzést követően az erőcsökkenéssel jelzett fáradás mindkét csoporton azonos mértékű, és egy 10 perces relatíve azonos terhelésű, nem-maximális kerékpározás során az oxigén felvétel kinetikája – az izomanyagcserét tükröző felfutás – sem különbözött a két csoportban. Az idős atléták tehát a csökkent erejű izomzattal is megőrzik a relatíve azonos intenzitású munkavégzés lehetőségét (Louis etc 2009).

A volt versenysportolók életkilátásait Sarna és mtsai (1993) nehezen felülmúlható tanulmánya mutatja. 2613 olyan finn férfi sportoló élettartamát derítették fel, akik 1920 és 1965 között nemzetközi, Európa bajnoki, Világbajnoki vagy Olimpiai csapat tagjai voltak. Kontrolként 1712 volt katona szolgált a nemzeti regiszterből. A kontrol személyek várható életkora 69,9 év, az erősportokban jeleseké (dobók, birkózók, súlyemelők, boxolók) 68,6-tól 72,6 évig terjed, a csapatjátékosoké 70,1-75,7 év, a távfutóké és sífutóké 75 és 76,8 év.

A Veterán Világjátékokon 1985-ben, 58 évesen részt vett 102 veterán  atléta életben maradási esélye 16 év alatt 0,41, a 777, 1985-ben egészséges, 55 éves kontroll személlyel szemben. Metabolikus szindróma jegye egy sportolón sem jelentkezett, szemben a 9 %-os előfordulással a nem sportolókon. A vállövi panaszok, a „futótérd”, vagy Achilles tendinopátia és szakadás esélye viszont sokkal nagyobb a sportolókon a 45 éves kor felett (Kettunen et 2006), arányosan a hetente futott távval (Knobloch etc 2008).

A golfozók standardizált halálozási aránya az átlag lakossághoz képest 0,60, a kiváló játékosoké 0,53, mégpedig függetlenül a szocioökonómiai helyzetüktől, így öt évvel hosszabb élettartamra van kilátásuk (Farahmand et 2008). A baseball játékosok átlagosan 4 évvel élnek tovább, mint az átlag népesség, ám azok, akik fiatalabb korukban váltak csapattaggá – 23 helyett 18 évesen, korán értek be – 5 évvel korábban is haltak meg.

Igen érdekes a volt olimpikon sportolók, a színészek és a szerzetesek/nővérek halálozási arányának felderítése Lengyelországban (Gajewski és Poznanska, 2008). A volt férfi sportolók standardizált mortalitási rátája 0,50, a színészeké 0,78, a szerzeteseké 0,64, a nőkön 0,73, 0,84, 0,77 az átlagos városi lakossághoz képest. A szerzők a 40 évvel korábbi sportolás hatásának tulajdonítják a kisebb halálozást.

Teramoto és Bungum (2009) 14 közlemény alapján az állóképességi sportolók körében elsősorban a kevesebb kardiovaszkuláris halálozást találta megerősítve. A „kevert”—aerob és anaerob igénybevétel – esetén is hosszabb életre van kilátás, míg az erősportokban versenyzők várható élettartama megegyezik az átlagossal.

A Vasaloppeten (90 km sífutás) részt vett ötvenezer férfi és 24 ezer nő körében a várhatónál csaknem felével kevesebb halálozás történt, mind a rák (esélyarány: 0,61), mind a keringési rendszer (OR:0,43), mind mérgezés és sérülés (OR:0,73), és főképpen a tüdő betegségeinek ritkasága miatt.

Hollandiában a 11 várost érintő 200 kilométeres korcsolyázás nagy eseményének 2259 résztvevőjén 32 év során a standardizált mortalitási arány 0,76, ezen belül azok körében, akik versenyeztek: 0,90, akik rekreációs céllal teljesítették a feladatot: 0,72 (van Saase et 1990).

A fentiekkel szemben a volt csehszlovák olimpikonok éppúgy 67,4 éves korukban haltak meg, mint az átlag népesség 1988-ban (Schmid 1992).

Az időskorban elkezdett fizikai aktivitás csökkenti a mortalitást. Stessman és mtsai (2009) 1861 személyt követtek, akik 1920-21-ben születtek. A fizikai aktivitást végzők a 70-78 éves korukban 15,2%, az inaktivak 27,2%-ban haltak meg, a 78 éves korban is aktívak 26,1%, az inaktívak 40,8%-ban haltak meg a további 8 év alatt, a 85 évesek 3 éves halálozási esélye aktivan 6,8%, inaktivan 24,4%. Az aktivitás 70 éves korban az inaktívakhoz képest 0,60, 78 éves korban 0,69, 85 éves korban 0,42 esély-aránnyal csökkenti a halálozást. Nem láttak dózis-hatás összefüggést. A 78 évesen is aktívak esélye az inaktívakkal szemben1,92 arra, hogy független életvitelre legyenek képesek.

Noha vannak veszélyei a sportolásnak, az előnyök messze meghaladják azokat, ezért nem csak a teljesítményélettan, hanem a közegészségügy számára is példát mutatnak az idős távfutók és egyéb sportolók.

A hatásmechanizmusokról, amelyeknek a lassabb hanyatlás és sok kórfolyamat ellen a védelem köszönhető, újabb- és újabb ismeretekhez jutunk. Közismert, hogy a kardiovaszkulometabolikus rizikótényezőket kedvezően befolyásolja a rendszeres testmozgás, mintegy 35 %kal csökkentve az összes és a kardiovaszkuláris okú halálozást, és másodlagos preventív eljárásként 27%-kal az összes, 31 %-kal a kardiovaszkuláris halálozást (Hilberg 2008, Inoue etc 2008). A szívizom kardioprotekció (Kavazis, 2009), az endotél funkció javítása, a trombociták reaktivitásának csökkentése, a kollaterális érképzés, a mentális funkciók épségben tartása neurotranszmitter felszabadulás, neurotrop faktorok, neurogenezis, agyi véráramlás változások mellett (Asha Devi 2009, Deslandes etc 2009) egyre több, újabban megismert molekuláris biológiai folyamat befolyásolása válik ismertté (Sindler et 2009, Roberts et 2009, Pedersen 2009). Számos közlemény szól arról, hogy a szívfrekvencia variabilitás a sportolókon nem követi az életkorral szokásosan bekövetkező vagustónus csökkenést, HR-variabilitás beszűkülést (Galetta etc 2005).

Szerző: Dr. Apor Péter PhD belgyógyász, sportorvos
Utánközlés a Szerző engedélyével!
A cikk eredeti, teljes változata az Orvosi Hetilapban jelent meg (2010 – 151. évfolyam, 3. szám)

Tagek

Kommentálj

Your email address will not be published. Required fields are marked *

For security, use of Google's reCAPTCHA service is required which is subject to the Google Privacy Policy and Terms of Use.

I agree to these terms.

Next Up