Miért jó érzés, ha a rivális veszít? A sportgyűlölet pszichológiája és erkölcsi határai

A szurkolás természetéhez hozzátartozik, hogy nem vagyunk pártatlanok. Saját csapatunk győzelmét akarjuk, a rivális sikerét pedig gyakran kifejezetten rosszul viseljük. Néha azonban egy lépéssel tovább megyünk: akkor is örülünk a rivális vereségének, amikor saját csapatunk nem érintett. A pszichológia ezt kárörömnek, schadenfreude-nak nevezi. Önmagában még ez sem feltétlenül jelent erkölcsi problémát. A fontosabb kérdés az, hogyan változik át az egészséges rivalizálás olyan csoportgondolkodássá, amelyben a másik kudarcát már igazságszolgáltatásnak, sérülését előnynek, szurkolóit pedig homogén ellenséges csoportnak látjuk. A sportgyűlölet határa nem ott húzódik, hogy szeretjük-e az ellenfelet, hanem ott, hogy mit engedélyezünk magunknak vele szemben.

Egy szurkoló este megnézi a nagy rivális mérkőzésének összefoglalóját. Saját csapata aznap már játszott, a másik találkozó eredménye nem változtat a tabellán, mégis megállítja a videót annál a jelenetnél, amikor a rivális a hosszabbításban gólt kap. Mosolyog, talán elküldi a jelenetet egy barátjának. Semmilyen közvetlen nyeresége nem származik belőle, mégis kellemes érzés számára, hogy a másik veszített.

Ez a sport világában aligha számít szokatlannak. Sokkal érdekesebb jelenség annál, mint amilyennek elsőre látszik, mert megmutatja, hogy a szurkolói öröm nem mindig saját csapatunk sikeréből származik. Néha elegendő hozzá a rivális kudarca. A társas pszichológia ezt nem pusztán rosszindulatként kezeli, hanem olyan érzelmi reakcióként, amelyben csoportidentitás, összehasonlítás, státusz, észlelt fenyegetés és az esemény erkölcsi értelmezése egyaránt szerepet kaphat.

A sportgyűlöletről szóló írások felvetetike azt a kérdést, hogy erkölcsileg más-e egy játékost azért elutasítani, mert csal vagy súlyosan sportszerűtlenül viselkedik, mint egyszerűen azért gyűlölni, mert sikeres vagy a rivális mezét viseli. Az írás egy amerikai futballrivalizálás szélsőséges esetéből indult ki, amelyben egy szurkoló a másik csapat hagyományához kötődő történelmi fákat mérgezett meg. A történet jól mutatta, hogy a sporton belüli ellenszenv időnként átléphet a való világba, és olyan cselekedetet igazolhat, amelynek már semmi köze a mérkőzéshez. Érdemes ennél korábban meghúzni a vizsgálat kezdőpontját. Nem a szélsőséges eset a legérdekesebb, hanem az a folyamat, amelyben a rivális fokozatosan más erkölcsi státuszt kap, mint egy semleges ellenfél.

A rivalizálás nem hiba a rendszerben

A rivalizálást könnyű úgy bemutatni, mintha a sport kevésbé civilizált mellékterméke lenne. Valójában ennél sokkal szorosabban kapcsolódik ahhoz, ahogyan a csoportidentitás működik. A szurkoló számára a klub nem egyszerűen szolgáltató, amelynek mérkőzéseit fogyasztja. A csapat története, színei, stadionja, sikerei és kudarcai idővel az önmeghatározás részévé válhatnak. Amikor ez megtörténik, a csapat eredménye részben a saját csoport eredményévé válik.

A társas identitás elmélete szerint az önmagunkról alkotott kép egy része azokból a közösségekből épül fel, amelyekhez tartozónak érezzük magunkat. Ez azonban nemcsak azt határozza meg, kik tartoznak hozzánk, hanem azt is, kik vannak a csoport határán kívül. A „mi” és az „ők” ezért nem két külön folyamat: ugyanannak a kategorizációnak a két oldala.

Sportban ez a határ különösen jól látható, mert az ellenfél eleve része a rendszernek. A győzelemhez valakit le kell győzni, a bajnoki címhez másoknak mögöttünk kell végezniük. A verseny tehát strukturálisan összehasonlításra épül. A rivális ehhez még történelmet is kap: korábbi döntőket, vitatott bírói ítéleteket, emlékezetes átigazolásokat, városi vagy regionális ellentéteket, generációkon át továbbadott történeteket.

Ezért egy nagy rivális ellen aratott győzelem pszichológiailag nem egyszerűen három pont. Többletjelentést hordoz, mert a másik fél saját identitásunk meghatározásában is szerepet játszik. A rivalizálás kutatói ezt a kettősséget úgy írják le, hogy az ellenfél egyszerre fenyegeti és erősíti a saját csoport identitását. A rivális megnehezíti a győzelmet, ugyanakkor értékesebbé is teszi. A sportban tehát az ellenszenv bizonyos foka nem feltétlenül a sportszellem hiánya, hanem a verseny intenzitásának egyik pszichológiai következménye.

A szakmailag fontos különbség ezért nem az erős és gyenge szurkolás között húzódik. Egy erősen azonosuló szurkoló lehet szenvedélyes, zajos és elfogult úgy is, hogy viselkedése végig szabályozott marad. Az erős csoportidentitás önmagában nem egyenlő ellenségességgel, az ellenségesség pedig nem egyenlő agresszióval. A problémát azok a további pszichológiai lépések jelentik, amelyek a másik csoport kudarcát személyes nyereséggé, majd erkölcsileg igazolt eseménnyé alakítják.

Miért örülünk akkor is, amikor nem mi nyerünk?

A rivális vereségén érzett örömre a német schadenfreude szó terjedt el a pszichológiai szakirodalomban. Magyarul kárörömnek fordítjuk, de a szó hétköznapi negatív jelentése némileg elfedi, hogy egy jól vizsgálható társas érzelemről van szó.

A sport különösen tiszta környezetet kínál hozzá. A szurkoló számára ugyanis a saját és a rivális csoport státusza egymáshoz képest értelmeződik. Ha a rivális veszít, relatív helyzetünk javulhat akkor is, ha saját csapatunk aznap pályára sem lépett. A sportkutatásban ezt a jelenséget Glory Out of Reflected Failure, röviden GORFing néven is leírták: a szurkoló pszichológiai elégtételt él át a rivális közvetett kudarcából. Interjúkutatásokban a rivális vereségének élvezete együtt jelent meg az ingroup-favorizálással, a rivalizálás során kialakult szocializációval és a másik csapattal folytatott közvetett összehasonlítással. (ScienceDirect)

A káröröm azonban nem minden riválissal és minden kudarccal szemben azonos. A 2018-as labdarúgó-világbajnokság kudarcaira adott reakciók vizsgálata szerint a külső csoport tagjai erősebb kárörömöt és kisebb együttérzést mutattak, és az érzelmi reakciót többek között az ellenszenv, a dominancia és annak megítélése befolyásolta, mennyire tekintették megérdemeltnek a kudarcot. (ScienceDirect)

Ez utóbbi különösen fontos, mert a sportgyűlölet nemcsak érzelmi, hanem értelmezési folyamat is. Nem pusztán azt érezzük, hogy jó a másik veresége; gyakran meg is magyarázzuk, miért helyes, hogy ez történt vele.

A „megérdemelték” mögött egy teljes erkölcsi mechanizmus működhet

A káröröm egyik legerősebb elősegítője általános társas helyzetekben az észlelt megérdemeltség. Könnyebb örülni valaki kudarcának, ha azt gondoljuk, hogy arrogáns volt, igazságtalan előnyöket élvezett, csalással jutott sikerhez vagy korábban ő maga okozott kárt másoknak. A sport ebben különösen gazdag történeteket kínál. A riválisról évtizedek alatt felhalmozódhat a kép, hogy „mindig nekik kedveznek”, „ők provokálnak”, „nekik mindent szabad”, vagy egyszerűen „túl sokat képzelnek magukról”.

Az ilyen értelmezések egy része tényszerű kritikán alapulhat. A probléma akkor kezdődik, amikor az egyedi cselekedetről szóló ítélet átcsúszik a személy vagy a teljes csoport erkölcsi minősítésébe. Egy játékos szabálytalanságából „ilyen játékosok ők”, egy vitatott bírói döntésből „mindig nekik csalnak”, néhány szurkoló viselkedéséből pedig „ilyenek az ő szurkolóik” lesz.

Itt válik relevánssá a moral disengagement, az erkölcsi önfelmentés fogalma. Albert Bandura eredeti elméletében olyan kognitív mechanizmusokat ír le, amelyek segítségével az ember ideiglenesen felfüggesztheti saját erkölcsi szabályainak következményeit. A cselekedet átnevezhető, a felelősség megosztható, a következmény kisebbíthető, az áldozat hibáztatható vagy kevésbé emberinek láttatható. A sportolói viselkedés kutatásában ez nem marginális jelenség: egy 2025-ös szisztematikus áttekintés és metaanalízis 29 vizsgálat alapján nagy pozitív összefüggést talált a moral disengagement és az antiszociális sportviselkedés között, különösen az ellenféllel szembeni antiszociális magatartás esetében. (PubMed)

Ezek az adatok elsősorban sportolói mintákból származnak, ezért nem lehet őket automatikusan a lelátóra átültetni. A mechanizmus azonban jól érthető szurkolói helyzetben is. A „csak ugratás”, „ők is ugyanezt csinálnák”, „megérdemelték”, „ez a derbi része” vagy „aki ezt nem bírja, ne járjon meccsre” típusú mondatok könnyen olyan nyelvi keretet teremthetnek, amelyben egyre szélesebb viselkedési tartomány válik elfogadhatóvá.

Az erkölcsi határ tehát ritkán egyetlen pillanatban tűnik el. Gyakrabban fokozatosan tolódik.

A csoportidentitás minősége fontosabb lehet, mint az ereje

Az egyik legfontosabb tévedés az volna, ha ebből azt a következtetést vonnánk le, hogy minél erősebb valaki szurkolói identitása, annál nagyobb eséllyel válik ellenségessé. A kutatások ennél összetettebb képet mutatnak. A saját csoport szeretete és a külső csoport gyűlölete nem ugyanannak a skálának két végpontja. Lehetséges erősen kötődni egy klubhoz anélkül, hogy a rivális szurkolóit alacsonyabb rendűnek látnánk. Erős csoportbüszkeség létezhet úgy is, hogy nincs szüksége folyamatos külső megerősítésre.

Ezzel szemben a kollektív nárcizmus olyan csoportazonosulási mintázatot ír le, amelyben a saját csoport kivételességébe vetett hit együtt jár azzal az érzéssel, hogy ezt mások nem ismerik el eléggé. Ez fokozott érzékenységet teremthet a kritikára, státuszvesztésre és az észlelt tiszteletlenségre. A rivális sikere ilyenkor nem pusztán sporteredmény, hanem a saját csoport értékét fenyegető eseményként is értelmeződhet.

Egy 2026-ban megjelent, 404 futballszurkolót vizsgáló keresztmetszeti kutatásban a kollektív nárcizmus pozitív kapcsolatot mutatott a diszfunkcionális szurkolói viselkedéssel. A káröröm tovább erősítette ezt az összefüggést. Érdekes módon ugyanebben a vizsgálatban a pozitívan megélt stadionatmoszféra gyengítette a kapcsolatot, vagyis az intenzív közösségi élmény önmagában nem bizonyult problémásnak. (Frontiers) Ez szakmailag fontos eredmény. A stadion energiája, a közös éneklés, a csapathoz való erős kötődés és a szenvedély nem egyenes út az agresszióhoz. A kockázat inkább akkor nőhet, amikor az identitáshoz fenyegetettség, felsőbbrendűségi igény, káröröm és az ellenséges viselkedés igazolása társul.

Az empátia nem kapcsol ki – de csoporthatárok mentén torzulhat

Egy futballista rosszul érkezik a földre, és percekig ápolják. Semleges mérkőzésen a néző reakciója többnyire egyszerű: reméli, hogy nincs komoly baj. Ha azonban a sérült játékos a nagy rivális legjobb támadója, megjelenhet egy második értékelés is. Emberileg rossz, ami történt; versenyhelyzetben viszont kedvező lehet a saját csapat számára.

Ez a kettősség jó példája annak, hogy az empátia nem mindig egyformán oszlik el a társas térben. A társas idegtudomány számos vizsgálata szerint az emberek átlagosan erősebb empatikus reakciót mutatnak saját csoportjuk tagjainak szenvedésére, miközben a külső csoport fájdalmára adott válasz csökkenhet. Rivális szurkolók vizsgálataiban is megfigyelték ezt a jelenséget. A szakirodalom ezért beszél intergroup empathy bias-ról vagy parochiális empátiáról. (PMC)

Cikara és munkatársainak klasszikus vizsgálatában erősen azonosuló baseballszurkolók saját csapatuk és történelmi riválisuk mérkőzésrészleteit nézték. A rivális kudarcát a résztvevők kellemesebbnek ítélték, és a rivális sikere nagyobb fájdalmat és haragot váltott ki. Az idegrendszeri eredményekben a rivális kudarca jutalomfeldolgozással kapcsolatba hozott területek aktivitásával társult, és ez az aktivitás összefüggött a rivális szurkolókkal szembeni, önbeszámoló alapján jelzett nagyobb ártási hajlandósággal. A vizsgálat kicsi volt, ezért nem tekinthető általános modellnek minden szurkolóra, de fontos demonstrációja annak, hogy a rivális kudarca valóban pozitív affektív értéket kaphat. (PMC)

Innen azonban még mindig nem következik, hogy a szurkoló ténylegesen agresszív lesz. Az érzelem, az attitűd és a viselkedés között további döntési és társas szabályozási lépések vannak. Éppen ezért a sportszellem szempontjából nem az a döntő kérdés, megjelenik-e bennünk egy pillanatra a káröröm, hanem hogy mit kezdünk vele.

Ellenfélből ellenség: mikor változik meg a kategória?

A sportban az „ellenfél” funkcionális fogalom. Valaki azért ellenfél, mert ugyanazt a célt akarja elérni, és a szabályok szerint megpróbálja megakadályozni a mi sikerünket. A sport működéséhez szükség van rá. Nélküle nincs verseny, nincs összehasonlítható teljesítmény, végső soron győzelem sincs. Az „ellenség” ezzel szemben már erkölcsi kategória. Olyan szereplő, akinek nemcsak a sportbeli céljaival állunk konfliktusban, hanem rossz szándékot, alacsonyabb értéket vagy fenyegetést tulajdonítunk neki.

A kettő közötti átmenet egyik jele az általánosítás. Amíg azt mondjuk, hogy egy adott játékos durván szabálytalankodott, konkrét cselekedetről beszélünk. Amikor ebből az lesz, hogy „ők ilyenek”, a viselkedés értékelése csoportjellemzővé vált. A következő lépés, amikor a saját csoportunkkal szembeni negatív eseményeket szándékos támadásként, a rivális sikereit pedig tisztességtelen előny eredményeként értelmezzük.

Ez nem feltétlenül tudatos torzítás. Az ember csoporthelyzetben könnyen eltérően értelmezi ugyanazt a bizonytalan eseményt attól függően, melyik félhez tartozik. A probléma akkor mélyül, amikor az eltérő értelmezés már az ellenfél teljes erkölcsi státuszát meghatározza. Ekkor válhat egy jogos sportbeli ellenszenv olyan stabil ellenségképpé, amely újabb és újabb eseményeket önmagát megerősítő módon értelmez.

A sportgyűlölet ezért nem elsősorban az érzelem intenzitásával írható le. Lehet valaki nagyon dühös egy mérkőzés után úgy, hogy egy órával később már elfogadja az eredményt. Sokkal fontosabb, mennyire válik merevvé a másikról alkotott kategória.

Hol van a határ? Nem minden negatív érzelem egyforma

A sportetikai gondolkodás könnyen túl magas mércét állít, ha azt várja, hogy a jó szurkoló ne érezzen ellenszenvet, kárörömöt vagy haragot. Ezek az érzelmek a rivalizálás valós pszichológiai részei. Az erkölcsi értékeléshez érdemesebb különválasztani legalább három szintet.

1. Az első az érzelem. Bosszant a rivális sikere, örülök a vereségének, haragszom egy játékosára. Ezek az érzések önmagukban nem azonosak károkozással, és jelentős részük spontán módon jelenik meg.
2. A második az értelmezés. A rivális vereségét azért élvezem, mert javítja saját csapatom helyzetét, vagy azért, mert úgy érzem, „ilyen emberek megérdemlik a szenvedést”? Egy konkrét sportszerűtlen cselekedetet ítélek el, vagy az egész csoportot ruházom fel tartós negatív tulajdonságokkal?
3. A harmadik a viselkedési engedély. Mit tartok emiatt elfogadhatónak? A gúnyolódást? A fenyegetést? Egy sérült játékos kifütyülését? Egy családtag zaklatását? A stadionon kívüli rongálást vagy fizikai támadást?

E három szint között nincs automatikus átmenet. Valaki örülhet a rivális kiesésének úgy, hogy soha nem alázna meg egy rivális szurkolót. Más viszont az ellenszenvet olyan erkölcsi igazolási rendszerbe építheti, amely fokozatosan szélesíti a megengedhető viselkedést.

Ebben az értelemben a sportszellem nem érzelmi tisztaság, hanem szabályozási képesség.

A sérült ellenfél jó tesztje a határnak

Az ellenfél játékosának sérülése fölött érzett öröm már nehezen igazolható pusztán a sport logikájával. Érdemes pontosan megérteni, miért. Azt kívánni, hogy az ellenfél kihagyja a büntetőt, a sport eredményére vonatkozó preferencia. Azt kívánni, hogy elveszítse a mérkőzést, ugyanez nagyobb léptékben. Egy sérülés azonban már nem a játék szabályai között létrejövő teljesítménykülönbség. Egy ember testi integritását érinti.

Ez nem jelenti azt, hogy a szurkolóban nem jelenhet meg automatikusan az a gondolat, hogy a rivális kulcsjátékosának kiesése javítja saját csapata esélyeit. Az ember képes egyszerre két, egymással ellentétes értékelésre. A fontos erkölcsi mozzanat az, hogy a stratégiai előny felismerése mellett megmarad-e annak belátása, hogy egy másik ember sérülése rossz esemény.

Ha ez eltűnik, valami megváltozott. A versenytárs testi kára már eszközzé vált saját csoportunk sikeréhez. Ez a sporton belüli rivalizálás egyik legtisztább határhelyzete.

A sportszellem nem pártatlanság, hanem a konfliktus kereteinek megőrzése

A sportszellem fogalmát könnyű összekeverni udvariassággal. Pedig a sport nem azért érdekes, mert mindenki jóindulatúan együttműködik. A versenyben valós konfliktus van: mindkét fél győzni akar, és a másik fél ennek akadálya. A sportszellem értéke éppen abból következik, hogy ezt a konfliktust keretek között tartja.

A játékos ellenfél marad, de nem válik legitim célponttá a sporton kívül. A rivális szurkoló irritálhat bennünket, de emberi méltósága nem függ attól, milyen sál van a nyakában. Egy csalást elítélhetünk anélkül, hogy a csalóhoz tartozó teljes közösséget erkölcsileg alacsonyabb rendűnek tekintenénk. Egy vereségnek örülhetünk anélkül, hogy egy sérülésnek is örülnünk kellene.

Ebben az értelemben a fair play és a sportszellem nem azt követeli, hogy megszüntessük a „mi” és az „ők” közötti különbséget. A versenysport éppen erre a különbségre épül. A feladat az, hogy a különbség funkcionális maradjon: azt jelölje, ki melyik oldalon versenyez, ne pedig azt, hogy ki mennyit ér emberként.

Ez azért fontos, mert a társas pszichológia alapján a csoporthatárok önmagukban könnyen befolyásolják az észlelést, az empátiát és a kárörömöt. Nem reális tehát arra számítani, hogy az erkölcsi viselkedés mindig spontán érzelmi reakcióinkkal azonos irányba mutat. A sportszellem éppen azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben nem az első érzelmi reakciónk szabja meg a következő cselekedetet.

Mitől marad egészséges egy rivalizálás?

Egy jól működő rivalizálásnak nem kell szelídnek lennie. Lehet hangos, érzelmes, történelmi sérelmekkel teli, és a szurkolók akár egész évben ugratják egymást. A pszichológiai és erkölcsi határt inkább az mutatja meg, hogy a kapcsolat képes-e visszatérni a sport keretei közé.

• Egészségesebb rivalizálásnál a csoporttag képes különválasztani a játékost a szerepétől, a szurkolót a mezétől és a sportszerűtlen cselekedetet az egész személyiségétől. A győzelem értékét elsősorban saját csapata teljesítményéből vezeti le, nem a másik megalázásából. A rivális veresége okozhat örömet, de az öröm nem követeli meg a másik ember kárát. Egy vitatott döntés után képes legalább elvben elfogadni, hogy ugyanazt a helyzetet a másik oldal másképp láthatja.
• Kockázatosabbá akkor válik a rivalizálás, amikor a saját csoport értékének fenntartásához egyre inkább szükség van a külső csoport leértékelésére. Ha a rivális sikere automatikusan fenyegetés, kritikája sértés, minden veresége pedig igazságszolgáltatás, a csoportidentitás elveszíti rugalmasságát. A kollektív nárcizmussal és diszfunkcionális szurkolói viselkedéssel kapcsolatos friss adatok is ebbe az irányba mutatnak: nem egyszerűen az erős kötődés, hanem annak fenyegetésérzékeny és kárörömmel társuló formája kapcsolódhat problémásabb viselkedéshez. (Frontiers)

Ez fontos gyakorlati különbség a klubok, szurkolói közösségek és sportkommunikáció számára is. Nem minden intenzív atmoszférát kell tompítani. Sokkal inkább azt érdemes figyelni, milyen normák adják meg az intenzitás irányát. A közösségi rítus, az éneklés és a szenvedély ugyanúgy építhet identitást úgy, hogy közben nem jutalmazza a másik ember megalázását.

A valódi kérdés nem az, szabad-e gyűlölni

A „sportgyűlölet” hétköznapi szava túl sok különböző jelenséget fog össze. Lehet játékos ellenszenv, ritualizált rivalizálás, káröröm, tartós csoportelőítélet, erkölcsi leértékelés vagy agresszív késztetés. Ha mindet ugyanabba a kategóriába tesszük, elveszítjük a valódi döntési pontokat.

A gyakorlat szempontjából hasznosabb azt kérdezni, mi történik az érzés után.

A rivális sikere zavar. Ez természetes lehet. A veresége örömet okoz. Ez is gyakori. A kudarcát megérdemeltnek tartjuk. Itt már érdemes megvizsgálni, milyen ítélet alapján. Az egész csoportot rosszabbnak látjuk. Az empátia csökken. Egyre szélesebb viselkedést tartunk elfogadhatónak. Itt már nem pusztán a sport érzelmi intenzitásáról beszélünk, hanem arról, hogyan alakítja át a csoportidentitás az erkölcsi ítéletet.

A sportszellem ezért nem az ellenérzés hiánya, és nem is az az elvárás, hogy egy szurkoló semleges legyen. Inkább annak képessége, hogy a rivalizálás intenzitása mellett is megmaradjon néhány alapvető különbségtétel: teljesítmény és személy, ellenfél és ellenség, vereség és kár, csoporthűség és erkölcsi felmentés között.

Egy sérült rivális mellett ezért többet tudunk meg a sportszellemről, mint egy fair playről szóló jelmondatból. Nem azért, mert egyetlen reakció alapján megítélhető valaki erkölcse, hanem mert abban a pillanatban két rendszer találkozik: a saját csoport sikerét akaró szurkoló és az a hétköznapi ember, aki tudja, hogy egy másik ember sérülése nem válik jó eseménnyé attól, hogy más színű mez van rajta.

Ez a határ nem mindig látványos, de a sport kultúrája nagyrészt azon múlik, hogy mennyire tudjuk megtartani.

Fő tanulságok

• A rivalizálás önmagában nem kóros és nem sportszerűtlen. Erősítheti a csoportidentitást, növelheti a mérkőzés jelentőségét és gazdagíthatja a sport közösségi kultúráját.
• A rivális kudarcán érzett káröröm jól dokumentált társas érzelem. Erősségét befolyásolhatja az ellenszenv, a csoportközi összehasonlítás, a státusz és az, mennyire tartjuk megérdemeltnek a másik kudarcát. (ScienceDirect)
• Erős szurkolói identitás, ellenségesség és agresszió nem ugyanaz. A kockázat nagyobb lehet, amikor a kötődés fenyegetésérzékeny csoportfelsőbbrendűséggel, kárörömmel és erkölcsi önfelmentéssel társul. (Frontiers)
• Az empátia csoporthatárok mentén torzulhat, de a spontán érzelmi reakció nem határozza meg automatikusan a viselkedést. (PMC)
• A sportszellem egyik legfontosabb feladata annak megőrzése, hogy az ellenfél a versenyben maradjon ellenfél, és ne váljon olyan ellenséggé, akinek emberi kára elfogadható vagy kívánatos.

Kapcsolódó témák

• Miért nézünk sportot? – A szurkolás pszichológiája
• Fair play: háttér és értelmezések
• Miért fogadjuk el az erőszakot a sportban? Erkölcsi kötéltánc?
• Sportetikai kérdések az utánpótlássportban

hirdetés

Ajánlott szakirodalom

1. Tajfel H, Turner JC. An integrative theory of intergroup conflict. In: Austin WG, Worchel S, eds. The Social Psychology of Intergroup Relations. Monterey, CA: Brooks/Cole; 1979:33–47.
2. Leach CW, Spears R, Branscombe NR, Doosje B. Malicious pleasure: Schadenfreude at the suffering of another group. J Pers Soc Psychol. 2003;84(5):932–943.
3. Cikara M, Botvinick MM, Fiske ST. Us versus them: Social identity shapes neural responses to intergroup competition and harm. Psychol Sci. 2011;22(3):306–313. doi:10.1177/0956797610397667. (PMC)
4. Havard CT. Glory Out of Reflected Failure: The examination of how rivalry affects sport fans. Sport Manag Rev. 2014;17(3):243–253. (ScienceDirect)
5. Berendt J, Uhrich S. Enemies with benefits: The dual role of rivalry in shaping sports fans’ identity. Eur Sport Manag Q. 2016;16(5):613–634.
6. Boecker L. One group’s pain is another group’s pleasure: Examining schadenfreude in response to failures of football teams during the World Cup 2018. Psychol Sport Exerc. 2022;58:101992. doi:10.1016/j.psychsport.2021.101992. (ScienceDirect)
7. Cikara M, Bruneau EG, Saxe RR. Their pain gives us pleasure: How intergroup dynamics shape empathic failures and counter-empathic responses. J Exp Soc Psychol. 2014;55:110–125. (PMC)
8. Zhu L, Zhou B, Hou J, Wang J, Zhou Y. Associations between moral disengagement and prosocial and antisocial behavior in sport: A systematic review and meta-analysis. Psychol Sport Exerc. 2025;76:102762. doi:10.1016/j.psychsport.2024.102762. (PubMed)
9. Boardley ID, Matosic D, Bruner MW. A longitudinal examination of the relations between moral disengagement and antisocial behavior in sport. J Sport Exerc Psychol. 2020;42(2):123–131. doi:10.1123/jsep.2019-0127. (PubMed)
10. Güzel Kuyucu E, Çini NG. Collective narcissism, stadium atmosphere, and schadenfreude: predictors of dysfunctional fan behavior. Front Psychol. 2026;17:1832173. doi:10.3389/fpsyg.2026.1832173. (Frontiers)

Szakmai hitelesítés: A cikk szakmai ellenőrzéséhez a társas identitás klasszikus szakirodalma mellett a Psychological Science, Journal of Personality and Social Psychology, Psychology of Sport and Exercise, Sport Management Review és Frontiers in Psychology rivalizálással, kárörömmel, csoportközi empátiával, moral disengagementtel és diszfunkcionális szurkolói viselkedéssel foglalkozó kutatásait használtam. (PubMed)  – Szerkesztette: Haász Péter | Sportorvos.hu szerkesztőség – Sportorvos Portál – a közérthető szakértelem