Miért fogadjuk el az erőszakot a sportban? Erkölcsi kötéltánc?

Miért nézünk szívesen, élvezettel egy erőszakos sportot, amikor tudjuk, hogy az sportolók valószínűleg megsérülnek (pl. Mbappé orrtörése ill. Varga Barnabás eszméletvesztéses arccsont törése stb. – szerk)? Delphine Dion (ESSEC Business School), Clément Dubreuil (Kedge Business School) és Stéphane Borraz (NEOMA Business School) ezt a kérdést vizsgálta, és azt találta, hogy a nézők egyfajta morális ambivalenciát élnek át, és nézés közben igazolják az erőszakot.

A labdarúgás, a jégkorong, a rögbi, a vegyes harcművészetek és a birkózás is példák az erőszakos, kontakt sportágak, amelyek továbbra is népszerűek. Ezekben a sportágakban az erőszak nem csak mellékes, hanem a játék kulcsfontosságú része. Korábbi kutatások kimutatták, hogy ez az erőszak érzelmi fertőzést kelt és az alantasabb ösztöneinkre apellál. Ez zavarba ejtő élményhez vezethet a nézők számára, akik annak ellenére élvezik a nézést, hogy tudják, az erőszak helytelen.

Mi teszi tehát elfogadhatóvá – és élvezetessé – az erőszakot a sportban?

Hogy jobban megértsék ezt az ellentmondást, a kutatók 21 interjút készítettek a fogyasztókkal (szurkolókkal) és kilencet a sportvilágának szakembereivel, valamint elemezték a közösségi médiában megjelent bejegyzéseket.

A szerelemben és a háborúban minden rendben

Az interjúk során a kutatók azt találták, hogy a megkérdezettek gyakran használtak háborús metaforákat és szókincset a játék leírásakor, ami egyfajta „lefordítása” az egyik valóságnak (sport) egy másikra (háború) az erőszak dramatizálásával. Ez a fajta gondolkodásmód megfigyelhető az új-zélandi hagyományos haka-ban is, amelyet hagyományosan a maori harcosok adnak elő egy csata előtt. Mindez azt jelenti, hogy a sportot gyakran egy háborús alternatív valóságnak tekintik, ahol az erőszakot ünneplik és igazolják. Az erőszakot úgy tekintik, hogy a játékosok teljesítik kötelességüket és a közösség javát szolgálják – védik a csapatukat és nem hagyják cserben a szurkolókat.

Ez csak egy játék!

Ugyanakkor az erőszaknak ez a dramatizálása azzal is összefügg, hogy az erőszakot is dramatizálják, és „csak egy játékként” igazolják. Az interjúalanyok megjegyezték, hogy ez csak a szórakozásért és a győzelemért van, a szurkolók és a játékosok pedig ezt olyan dalokkal és előadásokkal játszák ki, amelyek az erőszakot kifigurázzák. Több csapat például rózsaszín, leopárdmintás, virágos és egyéb vicces mezmintákat vezetett be, hogy feldobja a hangulatot. Bár ezek az erőszak paródiái lehetnek, ugyanakkor normalizálják és igazolják is azt, azt sugallva, hogy az erőszak nem is olyan rossz, sőt, akár vicces is lehet.

Így van ez

Egy másik módja annak, hogy az emberek igazolják az erőszakot a sportban az, hogy azt mondják, ilyenek a játék szabályai. Amíg egy játék megengedett, addig elfogadható. Az egyik néző ezt így magyarázza: „Meg kell különböztetni azt a fájdalmat is, amelyet azok a játékosok okoznak, akik a legjobbjukat adják, és akik agresszívak, de a szabályok szerint játszanak – ami mind a játék része -, és azt a fájdalmat, amely a szabályokat szándékosan megszegő játékosok cselekedeteiből fakad. […]. Ha ez a játék menetében történik, ha nem tesz semmi rosszat, egy játékos, aki bántja a másikat, a munkáját végzi, nincs miért hibáztatni.” Ez egy általános tapasztalat: amikor morális ambivalenciával találkozunk, az általunk legitimnek tartott intézmények által meghatározott szabályokhoz fordulunk. Ennek ellenére más nézők aggodalmukat fejezték ki az erőszak növekvő szintje miatt, és felvetették, hogy a jelenség megfékezése érdekében talán változtatni kellene a szabályokon. Ahelyett, hogy elfogadnák a szabályokat, megkérdőjelezik azokat, és azt javasolják, hogy új szabályokra van szükség. Az emberek a hivatalos képviselőkben, például a játékvezetőkben is bíznak, hogy érvényt szereznek ezeknek a szabályoknak. Ha a játékvezetőket túl lazának, megengedőnek látják, akkor az erőszakot nagyobb valószínűséggel tekintik helytelennek.

Fények, kamera, akció

Az egész világ egy színpad, és ez a sportban sincs másképp. A játék közvetítése nagy szerepet játszik abban, hogy hogyan érzékeljük a mérkőzést, és így az erőszakot is. Bizonyos játékokat újra és újra, lassított felvételben és állóképekkel mutatnak, míg másokat csak távolabbról. Amikor a játékosok megsérülnek, orvosi személyzet veszi körül (és így elrejti őket), vagy akár egy fehér lepedővel is letakarják őket. Amikor a sérülésekről beszélnek, gyakran eufemisztikus nyelvezetet használnak.

A közvetítés még esztétikussá is teheti az erőszakot. A kommentátorok gyakran használnak olyan kifejezéseket, mint a szép és a szép, amikor leírják az akciót, és a #szép mozdulat és a #szép játék népszerű hashtagek a meccsek alatt. Nagy hangsúlyt fektetnek a „játék művészetére”, az egyik néző ezt így jellemzi: „A labdarúgásban van valami szépség. Kicsit olyan, mint a férfiasság görög esztétikája, a csapatszellemet magasztalja. Mint a spártaiak, vagy a római katonák: a jól szervezett hadsereg szépsége, ahol minden hatékony”. Ez azt a felfogást eredményezheti, hogy az erőszak szép. Mindez hozzájárul az erőszak következményeinek elkendőzéséhez, és torz látásmódot eredményez.

Ez a tanulmány azt sugallja, hogy a piaci szereplők (szurkolók, játékosok, közvetítők stb.) különböző indoklásokat használnak az erőszak erkölcsi ambivalenciájának feloldására, azt mondogatva maguknak, hogy ez olyan, mint egy csata, hogy vannak szabályok, amelyeket be kell tartani, és hogy a játék egy szép dolog. Ezek a különböző stratégiák lehetővé teszik számukra, hogy racionalizálják, hogy a rögbiben az erőszak rendben van, még akkor is, ha más kontextusban nem fogadnák el az erőszakot.

Hogyan tovább?

Bár lehet, hogy ez valóban „csak egy játék”, az erőszak és a kapcsolódó sérülések növekvő szintje aggodalomra ad okot. A kutatók három stratégiát javasolnak ennek mérséklésére:

• Kontextualizálás: A versenyek szervezőinek és a közvetítőknek el kellene gondolkodniuk azon, hogyan járulnak hozzá az erőszak normalizálásához, például azzal, hogy a játékosokat harcosokként mutatják be. Kerülniük kellene a háborús utalásokat és hasonlatokat, és ehelyett a játékosok teljesítményére és technikájára kellene összpontosítaniuk.
• Döntés: Mivel sok piaci játékos a szabályokra való hivatkozással indokolja az erőszakot, az irányító testületeknek el kellene kötelezniük magukat a szabályok rendszeres felülvizsgálatára, hogy megelőzzék a sérülések magas szintjét. Egy példa erre a durva, „mindent elsörp” becsúszások a labdarúgásban, egy egykor széles körben elfogadott voltt, amelyet ma már a játékosok védelme érdekében büntetnek.
• Közvetítés: A politikai döntéshozóknak és a műsorszolgáltatóknak lehetőségük van arra, hogy együttműködjenek és felelősségvállalási chartát dolgozzanak ki a kontakt sportok bemutatásakor. Ez csökkenthetné ill. elkerülhetné az erőszak dicsőítését azáltal, hogy közvetlen nyelvezetet használnának, amely megfelelően leírja a sérüléseket és a fájdalmat, szűrőket kínálnának az erőszakos tartalmak megtekintésének elkerülésére (különösen a fiatal szurkolók számára), és olyan kiegészítő tartalmakhoz férnének hozzá, amelyek elmagyarázzák az erőszak és a sérülések valós kockázatát. Ez a közösségi médiát is érinti, amely a mérkőzésekről vett rövid, erőszakos és látványos jeleneteket gyűjti össze, és összesen több millió megtekintést tesz lehetővé.

Az erőszakos sportok nem tűnnek el. Mivel egy-egy világversenyen milliónyi szem figyel a sportágra, fontos megérteni, hogyan indokolják az emberek, hogy ez az erőszak akkor is elfogadható, ha más kontextusban nem az, így betekintést nyerhetünk a bonyolult emberi pszichébe.

Forrás: Delphine Dion írása az ESSEC oldalán jelent meg.