Amikor a fiatal sportoló addigi világa hirtelen megbillen – krízishelyzetek az utánpótlássportban

Egy tizennégy éves sportoló két hete még elsőként érkezett az edzésre. Most az autóban ül, és azt mondja a szülőjének, hogy nem száll ki. Az előző hétvégén rosszul versenyzett, az edző azóta többször kritizálta, egyik legjobb barátja bekerült egy magasabb szintű keretbe, ő pedig nem. A legegyszerűbb magyarázat az volna, hogy csalódott, és ezen túl kell lendülnie. Lehet, hogy valóban csak erről van szó. De az is lehet, hogy több, önmagában kezelhető esemény egyszerre érte el azt a pontot, ahol a fiatal addigi megküzdési módjai már nem elegendők.

A krízis nem pszichiátriai diagnózis, és nem minden erős érzelmi reakció jelent mentális betegséget. Hasznosabb olyan átmeneti állapotként gondolkodni róla, amelyben egy esemény vagy egymásra rakódó terhelések jelentősége meghaladja azokat az alkalmazkodási lehetőségeket, amelyekkel a fiatal abban az időszakban rendelkezik. Ugyanaz a keretből kimaradás az egyik sportolónak néhány nehéz nap, a másiknak identitását megrázó esemény lehet. Nemcsak az számít, mi történt, hanem az is, hogy hány éves a sportoló, milyen életszakaszban van, mit jelent számára a sport, mennyire kötődik önértékelése a teljesítményhez, milyen más terhek érik, és milyen emberek veszik körül.

Ez utánpótláskorban különösen fontos. A fizikai, élettani, pszichológiai és szociális fejlődés nem azonos sebességgel történik, és két azonos életkorú sportoló között jelentős fejlődési különbségek lehetnek. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság fiatal élsportolókról szóló 2024-es konszenzusa éppen ezért gyermekközpontú és individualizált sportolói fejlődési modellt javasol: a fiatal sportolót nem kicsinyített felnőttként, hanem folyamatosan változó biológiai és pszichoszociális rendszerként kell értelmezni.

A sport ráadásul sok fiatal életében jóval több szabadidős tevékenységnél. Baráti közösség, napi rutin, sikerforrás, kompetenciaélmény, jövőkép és az önazonosság egyik fontos része. Ha ebben a rendszerben történik valami, nem feltétlenül csak egy edzés vagy verseny kerül veszélybe.

A sport sajátos krízispontjai

Az utánpótlássportnak vannak olyan helyzetei, amelyeket a felnőttek könnyen a sport természetes velejárójának tekintenek, miközben a fiatal életében valódi fordulópontot jelenthetnek. A sérülés az egyik legjobb példa. Egy súlyos térdsérülés, stressztörés vagy más hosszabb kihagyással járó probléma a sportszakember számára rehabilitációs feladat, a sportoló számára azonban egyszerre jelentheti a csapattól való elszakadást, a megszokott napi struktúra elvesztését, a fizikai képességek bizonytalanná válását és annak kérdését, hogy vissza tud-e térni arra a szintre, ahol korábban volt.

Hasonló törést okozhat a keretből való kimaradás, a játékidő elvesztése vagy egy korábban tehetségesnek tartott sportoló visszasorolása. A szakmai stáb számára ez lehet indokolható szelekciós döntés. A tizenöt éves sportoló számára könnyen úgy fordítódik le: „már nem vagyok elég jó”. Különösen nehéz lehet először találkozni ezzel annak, akinek éveken keresztül a tehetség volt az egyik legfontosabb pozitív visszajelzés önmagáról.

A pubertás szintén sportolói krízisponttá válhat. A gyors növekedés átmenetileg megváltoztathatja a testarányokat, a koordinációt és a mozgásérzetet, miközben a kortársak biológiai érése eltérő ütemben zajlik. Aki tizenkét évesen fizikailag domináns volt, néhány évvel később azt tapasztalhatja, hogy társai utolérték. A későn érő sportoló pedig hosszú időn keresztül élheti meg azt, hogy nála nem feltétlenül tehetségesebb, hanem egyszerűen fejlettebb kortársakkal hasonlítják össze. Ha a szelekció, az edzői visszajelzés és a sportoló önértékelése ezt nem veszi figyelembe, egy átmeneti biológiai különbség könnyen véglegesnek érzett ítéletté válhat.

A krízis nem mindig kudarc után következik. A gyors siker, a válogatottság, egy elit akadémiára kerülés vagy a váratlan teljesítményugrás ugyanúgy felboríthatja a korábbi egyensúlyt. Megnőhet az edzésmennyiség, a média- vagy közösségimédia-figyelem, az edzői és családi elvárás, miközben a fiatal attól kezd félni, hogy nem tudja megismételni azt, amit egyszer már elért. A sportpszichológiai szakirodalom ezért a mentális egészséget nem egyszerűen a vereség vagy a sikertelenség oldaláról közelíti meg: a teljes sportolói környezetet és annak változásait kell figyelembe venni.

Az utánpótlássport jellegzetes krízispontjai

• jelentős sérülés, műtét vagy hosszabb sportkiesés;
• visszatérés sérülés után és az újrasérüléstől való félelem;
• agyrázkódás és elhúzódó tünetek;
• keretből kimaradás, visszasorolás vagy játékidő elvesztése;
• fontos mérkőzés vagy verseny elvesztése, súlyos egyéni hiba;
• tartós vagy megmagyarázhatatlannak érzett teljesítményromlás;
• edzővel vagy csapattársakkal kialakuló konfliktus;
• edző-, klub- vagy csapatváltás;
• akadémiára vagy kollégiumba kerülés, elszakadás az otthoni környezettől;
• csapaton belüli kirekesztés, bullying, hazing, megalázás vagy bántalmazás;
• pubertás, gyors növekedés, testkép- és testsúlyváltozás;
• súlycsoporttal vagy testalkattal kapcsolatos nyomás;
• sport és iskola követelményeinek tartós összeütközése;
• alváshiány, túlterhelés, monotónia és kiégés;
• barátok elvesztése vagy a kortárscsoportból való kiszakadás;
• váratlan sportsiker és az elvárások hirtelen növekedése;
• a sportolói szerep és a saját igények közötti konfliktus;
• a sport önkéntes vagy kényszerű abbahagyása.

Ehhez természetesen hozzáadódnak a sporton kívülről érkező események: családi konfliktus vagy válás, haláleset, iskolai nehézségek, párkapcsolati veszteség, betegség vagy más jelentős változás. A fiatal sportoló nem két külön életet él. Amit otthon vagy az iskolában átél, azt magával viszi az edzésre, és ami az öltözőben vagy a pályán történik vele, azt hazaviszi.

Hol húzódik a határ a természetes nehézség és a krízis között?

Az utánpótlássport egyik nevelési értéke éppen az, hogy a fiatal biztonságos keretek között találkozhat a kudarccal, a bizonytalansággal és azzal, hogy az erőfeszítés nem mindig hoz azonnali eredményt. Egy elveszített döntő után sírni, egy lecserélés miatt dühösnek lenni vagy néhány napig csalódottnak maradni nem betegség. Ha minden kellemetlen érzelmet krízisként értelmezünk, ugyanúgy tévedünk, mintha minden nehézséget a versenysport szükségszerű velejárójának tekintenénk.

A gyakorlatban ezért kevésbé egyetlen tünetet, inkább változást, tartósságot és funkciót érdemes figyelni. A kérdés az, mennyire változott meg a fiatal saját korábbi működéséhez képest, mennyi ideje tart ez, és hány életterületet érint.

Egy rossz verseny utáni néhány napos csalódás még természetes alkalmazkodási reakció lehet. Ha azonban a sportoló heteken át rosszul alszik, rendszeresen szorong edzés előtt, eltávolodik a társaitól, romlik az iskolai teljesítménye, megváltozik az étkezése, elveszíti korábbi érdeklődését vagy egyre kevésbé képes ellátni megszokott feladatait, már nem pusztán azt kell kérdezni, mi történt a pályán.

Hasznos gondolkodási sorrend lehet: természetes stresszreakció → elhúzódó alkalmazkodási nehézség vagy krízis → jelentős funkcióromlás → mentális zavar lehetősége → sürgős biztonsági helyzet.

Ezek nem éles diagnosztikai dobozok, és a szülő vagy az edző feladata nem az, hogy eldöntse, melyik pszichiátriai kategóriába tartozik a sportoló. Arra azonban alkalmas ez a gondolkodás, hogy ne ugyanazzal a „szedd össze magad” vagy „pihenj egy hetet” válasszal próbáljunk kezelni minden helyzetet.

A működés változása sokszor többet mond, mint a hangulat

Egy sportszakember számára ezért nemcsak az érdekes, hogy a fiatal szomorú-e vagy szorong-e. Megváltozott-e az alvása és a regenerációja? Másképp eszik? Romlott az iskolai teljesítménye? Kerüli a csapattársait? Elvesztette a korábbi kezdeményezőkészségét? Feltűnően fél a hibázástól? Nehezebben koncentrál? Megváltozott a terhelhetősége vagy a rehabilitációhoz való viszonya? Olyan tevékenységek iránt is elvesztette érdeklődését, amelyeknek nincs közük a sporthoz?

A szülő és az edző ezért más-más részét látja ugyanannak a történetnek. Az edző észreveheti a megváltozott mozgásviselkedést, a hibázástól való félelmet, a társas visszahúzódást vagy az edzésintenzitás szokatlan csökkenését. A szülő látja az alvást, az étkezést, az iskolai működést és az edzés előtti vagy utáni viselkedést. A gyógytornász vagy fizioterapeuta egy rehabilitáció során tapasztalhatja meg először, hogy a sportoló fizikailag képes volna valamire, mégsem meri végrehajtani. A sportorvos visszatérő testi panasszal találkozhat, a sportpszichológus pedig olyan összefüggéseket láthat meg, amelyek a pálya mellett nem felismerhetők.

Éppen ezért a fiatal sportoló mentális egészsége nem egyetlen szakma tulajdona. A fiatal élsportolók mentális egészségéről készült 2024-es áttekintés szerint a mentális nehézségekkel összefüggő tényezők között a sportolói státusz mellett a szülőkkel, edzőkkel és kortársakkal fennálló kapcsolatok is megjelennek. Ez is arra figyelmeztet, hogy a problémát nem lehet kizárólag a fiatal „lelki ellenálló képességére” redukálni.

Amikor a test jelzi először, hogy valami nincs rendben

A pszichés terhelés és a testi tünetek határvonala utánpótláskorban sem mindig egyértelmű. Visszatérő hasi fájdalom, fejfájás, hányinger, fáradtság, alvászavar vagy nehezen körülírható mozgásszervi panasz megjelenhet fokozott stressz mellett. Ha például a hasi fájdalom rendszeresen verseny előtt jelentkezik, vagy a fejfájás egy konfliktusos edzésidőszakhoz kötődik, ezt az összefüggést érdemes komolyan venni.

De ugyanilyen hiba volna minden megmagyarázhatatlan tünetet pszichés eredetűnek minősíteni. Fáradtság és teljesítményromlás mögött állhat alváshiány, vashiány, elégtelen energiaellátottság, REDs, túlzott edzésterhelés, fertőzés utáni állapot vagy más egészségügyi probléma. A visszatérő fájdalomnak lehet szervi oka akkor is, ha a sportoló közben szorong.

A jó sportszakmai gondolkodás ezért nem „test vagy lélek” között választ. A biológiai, pszichológiai és szociális tényezőket egyszerre vizsgálja, és szükség esetén bevonja azt a szakembert, akinek kompetenciája az adott kérdés tisztázása. A pszichés háttér felismerése nem helyettesíti az orvosi kivizsgálást, ahogy egy negatív orvosi lelet sem bizonyítja, hogy a panasz „csak lelki”.

A sérülés nem ér véget azzal, hogy a szövet meggyógyult

A sérülés utáni időszak különösen jól mutatja, miért szükséges több szakma közös gondolkodása. A gyógyult szalag, csont vagy izom, a helyreállított erő és mozgástartomány, a sportágspecifikus terhelhetőség és a pszichológiai készenlét nem ugyanazt jelentik.

Egy sportoló lehet fizikailag képes futni, ugrani vagy irányt váltani, miközben még nem bízik a sérült testrészben. Félhet attól a mozdulattól, amelynél megsérült, kerülheti a kontaktust, vagy edzésen végrehajthatja a feladatokat, de versenyhelyzetben már visszafoghatja magát. Máskor éppen az ellenkezője történik: a fiatal pszichésen nagyon szeretne visszatérni, miközben a szöveti gyógyulás vagy a funkcionális kapacitás még nem elegendő.

A visszatérés ezért nem egyetlen engedély vagy dátum, hanem folyamat: szöveti gyógyulás → alapfunkció helyreállítása → terhelhetőség → sportágspecifikus funkció → pszichológiai készenlét → visszatérés az edzésbe → visszatérés a versenyzéshez → visszatérés a korábbi vagy kívánt teljesítményszintre.

Ebben a folyamatban a sportoló, az edző, az egészségügyi team és a család ugyanannak a problémának más részét látja. A jó döntéshez ezeket a nézőpontokat össze kell kapcsolni.

Amikor nem a sportolóban van a hiba

Van egy pont, ahol a „hogyan segítsük jobban megküzdeni?” kérdés rossz kérdéssé válik. Ha a krízis hátterében tartós megalázás, bullying, hazing, fenyegetés, kényszerítő kontroll, fizikai vagy szexuális bántalmazás vagy más interperszonális erőszak áll, nem a fiatal rezilienciáját kell elsőként fejleszteni.

A korszerű safeguarding-szemlélet abból indul ki, hogy a sportoló biztonsága nem kizárólag egyéni felelősség. A klub kultúrája, az edzői normák, a vezetői reakciók, a panaszkezelési rendszer és az, hogy egy fiatal valóban mer-e következmények nélkül jelezni, mind részei annak a környezetnek, amely vagy védi, vagy veszélyezteti őt.

Ez különösen fontos azért, mert egy rosszul működő sportközegben könnyen normalizálódhatnak olyan viselkedések, amelyek kívülről egyértelműen elfogadhatatlanok lennének. A keménység, a fegyelem és a teljesítményigény önmagukban legitim részei a versenysportnak, de nem adnak felmentést a megalázásra vagy a bántalmazásra.

Van olyan krízis, amelyből nem a sportolót kell megtanítani jobban kijönni, hanem azt a környezetet kell megváltoztatni, amely a krízist létrehozta.

Először érteni, csak utána megoldani

Amikor egy gyerek azt mondja, hogy abbahagyja a sportot, a felnőtt ösztönösen cselekedni akar. Meggyőzni, tanácsot adni, felhívni az edzőt, klubot váltani, vagy elmagyarázni, hogy egyetlen rossz hét miatt nem szabad kidobni több év munkáját. Ezek közül később valamelyik akár megfelelő lépés is lehet. Elsőként azonban érdemes megérteni, mit jelent a mondat. A „nem akarok többet menni” jelentheti azt, hogy „félek az edzőtől”, „nem bírom ezt a terhelést”, „nem beszélnek velem a csapatban”, „félek, hogy újra megsérülök”, „úgy érzem, csalódást okozok”, vagy egyszerűen azt, hogy „már nem szeretem ezt annyira, mint régen”. Ezek nem ugyanazok a helyzetek.

A kérdés ezért nem feltétlenül az, hogyan győzzük meg a folytatásról. Sokkal többet tudhatunk meg abból, ha azt kérdezzük: „Mi történt?”, „Mióta érzed így?”, „Mi a legnehezebb most az edzésben?”, „Van valami, amit eddig nem mertél elmondani?” vagy „Mitől lenne most egy kicsit könnyebb?” A beszélgetés célja nem minden negatív érzés eltüntetése. Inkább annak megteremtése, hogy a fiatal elmondhassa azt is, amit a körülötte lévő felnőttek esetleg nem szeretnének hallani.

Mikor kell továbblépni a sportszakmai segítségtől?

A legtöbb sportolói nehézség nem igényel pszichiátriai ellátást. Sok helyzet rendeződik megfelelő pihenéssel, a terhelés módosításával, konfliktusrendezéssel, edzői vagy családi kommunikációval, illetve azzal, hogy a sportoló ismét nagyobb kontrollt kap saját sportolása fölött. A jól működő rendszer azonban attól biztonságos, hogy felismeri azt a pontot is, ahol már nem elegendő a sportszakmai környezet támogatása.

Ilyen figyelmeztető jel lehet a tartós vagy jelentős működésromlás, hetekig fennálló markáns hangulati változás, erős szorongás vagy pánikszerű tünetek, tartós alvászavar, jelentős étkezési vagy testsúlyváltozás, kényszeres edzés, szerhasználat, önsértés, reménytelenség, halállal vagy öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok, illetve bántalmazás vagy más súlyos biztonsági probléma gyanúja.

Önsértés, öngyilkossági gondolat vagy közvetlen veszély esetén a helyzetet nem szabad motivációs problémaként kezelni, és nem szabad kizárólag a sporton belül tartani. A fiatal biztonságának biztosítása és megfelelő sürgős szakellátás szükséges.

A IOC 2025-ös mentális egészségi irányelvei is olyan rendszerszintű megközelítést hangsúlyoznak, amelyben a mentális egészség támogatása nem egyetlen szakember alkalmi feladata: szükség van előre kialakított eljárásokra, mentális egészségi ismeretekre, megfelelő szakemberek elérhetőségére és világos továbbirányítási utakra.

A jó rendszer nem mindenkiből akar pszichológust csinálni

A sportszakemberek közös felelőssége nem azt jelenti, hogy az edzőnek diagnosztizálnia, a sportorvosnak pszichoterápiát végeznie, vagy a szülőnek egyedül megoldania kellene a problémát. Éppen ellenkezőleg: a jó rendszerben mindenki ismeri saját szerepét és annak határait.

Az edző sokszor elsőként érzékeli a teljesítmény, a viselkedés és a csapatkapcsolatok változását. A szülő a sporton kívüli működésről tud legtöbbet. A sportorvos és más egészségügyi szakemberek segíthetnek kizárni vagy felismerni a testi háttértényezőket. A gyógytornász vagy fizioterapeuta a hosszú rehabilitáció során olyan félelmekkel és bizonytalansággal találkozhat, amelyek más helyzetben rejtve maradnak. A sportpszichológus vagy klinikai szakember megfelelő kompetencia esetén részletesebben értékelheti és kezelheti a pszichológiai problémát. Az egyesület vezetésének pedig olyan környezetet és eljárásrendet kell kialakítania, amelyben ezek az információk megfelelő módon találkozhatnak.

A legfontosabb talán nem az, hogy ki „birtokolja” a problémát, hanem hogy ne essen a szerepek közötti résekbe a sportoló.

A visszatérés nem mindig a régi állapot visszaállítása

Egy krízis rendeződése után könnyű azt tekinteni sikernek, ha a fiatal ismét ugyanúgy edz és versenyez, mint korábban. Pedig előfordulhat, hogy éppen a krízis mutatta meg: a korábbi működés nem volt fenntartható. Túl nagy volt az edzésmennyiség, kevés az alvás, rosszul működött az edző–sportoló kapcsolat, a sportoló önértékelése szinte kizárólag eredményeitől függött, vagy olyan sportolói szerepet próbált fenntartani, amelyet már nem akart.

A jó kimenetel ezért nem feltétlenül a változatlan folytatás. Lehet, hogy módosul a terhelés, klubot vagy edzőt vált, más szinten folytatja, több időt kap az iskolára és a kortársaira, vagy ugyanoda tér vissza, de világosabb határokkal és jobb támogatással. Ritkábban az is egészséges döntés lehet, hogy egy sportágat abbahagy.

Az utánpótlássport hosszú távú eredményességét ezért nem kizárólag az mutatja meg, hány sportolót juttatott el felnőtt élsportra. Ugyanilyen fontos kérdés, hogy milyen emberek kerülnek ki belőle, milyen kapcsolatuk marad a mozgással és saját testükkel, hogyan tudnak később teljesítményhelyzetekkel, kudarccal és változással megküzdeni, és milyen emléket visznek magukkal arról a közösségről, amelyben éveket töltöttek.

A IOC youth athletic development konszenzusa már korábban is azt hangsúlyozta, hogy az utánpótlássport fejlődési modelljének egészséges, reziliens és kompetens fiatalokat kell támogatnia, miközben a részvételnek hosszú távon is fenntarthatónak és pozitívnak kell maradnia. A 2024-es újabb konszenzus ezt a gondolkodást tovább erősítette a gyermekközpontú, individualizált fejlődési út hangsúlyozásával.

Nem minden nehézségtől kell megóvni – és nem minden nehézséget kell elviselni

A sport egyik fontos értéke, hogy megtanít együtt élni a bizonytalansággal. Valaki gyorsabb lesz, kimaradunk a csapatból, hibázunk, veszítünk, néha hiába dolgozunk sokat, mégsem jön az eredmény. Ha minden ilyen helyzettől meg akarjuk óvni a fiatal sportolót, éppen a sport egyik legfontosabb fejlődési lehetőségét vesszük el tőle. De ebből nem következik, hogy minden terhelés fejleszt. A különbséget nem pusztán a helyzet kellemetlensége adja, hanem annak intenzitása, tartóssága, jelentése, a sportoló rendelkezésére álló erőforrások és az a környezet, amelyben meg kell küzdenie vele.

A jól működő utánpótlásközeg ezért nem tünteti el a kudarcot, a konfliktust vagy a bizonytalanságot. Olyan keretet teremt, amelyben ezek feldolgozhatók, és közben észreveszi azt a pontot is, ahol a fiatal már nem tud egyedül alkalmazkodni. Egy sportközeg minőségéről talán éppen ezek a pillanatok mondanak a legtöbbet. Nemcsak az, hogyan bánik azzal, aki nyer, fejlődik és bekerül a csapatba, hanem az is, mit tesz akkor, amikor valaki megsérül, kimarad, fél, teljesítménye visszaesik, konfliktusba kerül, vagy egyszer csak azt mondja: „Nem akarok többet edzésre menni.”

Ilyenkor nem feltétlenül az a legfontosabb kérdés, hogyan vegyük rá, hogy holnap mégis ott legyen. Először azt kell megérteni, miért nem akar ott lenni.

Fő tanulságok

• A krízis nem diagnózis. Akkor alakulhat ki, amikor egy helyzet vagy több egymásra rakódó terhelés meghaladja a fiatal aktuális megküzdési lehetőségeit.
• Nem minden rossz nap krízis. A változás tartóssága, intenzitása és az alvásra, iskolára, kapcsolatokra, étkezésre, sportra és mindennapi működésre gyakorolt hatása sokkal többet mond.
• Az utánpótlássport sajátos krízispontjai közé tartozhat a sérülés, szelekció, pubertás, edző- vagy klubváltás, teljesítményromlás, konfliktus, túlterhelés, kirekesztés, de akár a hirtelen siker is.
• A testi és pszichológiai tényezőket nem szabad egymással szembeállítani. A megváltozott teljesítménynek, fáradtságnak vagy fájdalomnak egyszerre lehet biológiai, pszichológiai és szociális háttere.
• A szülő, edző, sportorvos, fizioterapeuta, sportpszichológus és sportszervezet nem ugyanazt látja, ezért a jól működő sportszakmai rendszerben ezek a nézőpontok kiegészítik egymást.
• Súlyos működésromlás, önsértés, öngyilkossági gondolat, evészavar vagy szerhasználat gyanúja, illetve bántalmazás esetén a sportteljesítmény másodlagossá válik: a sportoló biztonsága és megfelelő szakellátása az első.

Kapcsolódó témák

• Amikor az ifjúsági sportközeg mérgezővé válik
• Amikor a sport már nem biztonságos – A zaklatás és a lelki bántalmazás felismerése az utánpótlássportban
• Konfliktuskezelés az utánpótlássportban
• Pár szó az edző–sportoló konfliktusról
• A lelátó láthatatlan ereje – sportszülők az edzők szemével

Ajánlott szakirodalom

1. Bergeron MF, Côté J, Cumming SP, et al. IOC consensus statement on elite youth athletes competing at the Olympic Games: essentials to a healthy, safe and sustainable paradigm. Br J Sports Med. 2024;58(17):946–965. doi:10.1136/bjsports-2024-108186.
2. Reardon CL, Hainline B, Aron CM, et al. Mental health in elite athletes: International Olympic Committee consensus statement. Br J Sports Med. 2019;53(11):667–699. doi:10.1136/bjsports-2019-100715.
3. Mountjoy M, Sloan S, Ali-Zada M, et al. International Olympic Committee consensus-driven guidelines for athlete mental health support at sporting events. Br J Sports Med. 2025;59(21):1459–1470. doi:10.1136/bjsports-2025-109646.
4. Rice SM, Purcell R, De Silva S, Mawren D, McGorry PD, Parker AG. The mental health of elite athletes: a narrative systematic review. Sports Med. 2016;46(9):1333–1353.
5. Purcell R, Gwyther K, Rice SM. Mental health in elite athletes: increased awareness requires an early intervention framework to respond to athlete needs. Sports Med Open. 2019;5:46.
6. Neal TL, Diamond AB, Goldman S, et al. Interassociation recommendations for developing a plan to recognize and refer student-athletes with psychological concerns at the secondary school level: a consensus statement. J Athl Train. 2015;50(3):231–249.
7. Mountjoy M, Rhind DJA, Tiivas A, Leglise M. Safeguarding the child athlete in sport: a review, a framework and recommendations for the IOC youth athlete development model. Br J Sports Med. 2015;49(13):883–886.
8. Bergeron MF, Mountjoy M, Armstrong N, et al. International Olympic Committee consensus statement on youth athletic development. Br J Sports Med. 2015;49(13):843–851. doi:10.1136/bjsports-2015-094962.

Szakmai hitelesítés: A cikk szakmai ellenőrzéséhez az IOC fiatal sportolók egészséges és fenntartható fejlődéséről, a sportolói mentális egészségről és annak támogatásáról szóló konszenzusait, valamint a fiatal sportolók pszichológiai problémáinak felismerésére, továbbirányítására és biztonságos sportkörnyezetére vonatkozó nemzetközi szakirodalmat használtuk.  – Szerkesztette: Haász Péter | Sportorvos.hu szerkesztőség – Sportorvos Portál – a közérthető szakértelem