A szívfrekvencia változása erőkifejtés során
Megoszt
A teljesítőképesség egyik legfontosabb meghatározója. A szív és a vérkeringés feladata a tüdők által felvett oxigén elszállítása – többek között – az erőkifejtést végző izom sejtjeinek mitochondriumába, illetve az itt képződött széndioxid szállítása a tüdőkbe, azaz a gázcsere lebonyolítása. Intenzív erőkifejtés során, amikor az energiaszolgáltató folyamatok a nyugalminak a sokszorosára fokozódnak, a keringésre háruló feladat is megsokszorozódik. A szövetekbe jutó oxigén mennyisége függ az artériás keringéstől, az egységnyi vérmennyiség által szállított oxigéntől (artériás oxigéntartalomtól) és az artériás – kevert vénás vér oxigén tartalmától. Egészségeseknél, nyugalomban az artériás – vénás vér oxigén különbsége 40 ml/liter, ami nagy erőkifejtés során 160 ml/liter értékre is növekedhet.
Nagy állóképességet kívánó sportág férfi sportolójánál az időegység alatt felvett oxigén mennyisége elérheti a 6 litert (ez 80 kilogrammos testtömeg esetén 75 ml-es relatív aerob kapacitásnak felel meg) és ennek megfelelően a szívperctérfogat meghaladja a 35 liter/perc értéket is, ami a nyugalmi értéknek mintegy 6-szorosa. Az artériás vér oxigéntartalma literenként kb. 200 ml, ami terhelésre sem változik lényegesen. A szöveti oxigénellátást tehát döntően a szívperctérfogat, azaz a verőtérfogat és a szívfrekvencia szorzatának növekedése biztosítja.
A szívfrekvencia terhelés alatti változását a szimpatikus tónus fokozódása és a paraszimpatikus tónus egyidejű csökkenése határozza meg.
Erőkifejtés során is az anyagcsere az idegrendszeren keresztül vezérli a szívfrekvenciát. Az adaptációt jellemző bradycardia azonban a terhelés alatt is megfigyelhető. (Nagy állóképességet kívánó sportágak versenyzőinek maximális szívfrekvenciája általában alacsonyabb mint a sprintereknél mérhető érték). Vita maxima terhelés során a 180-200/perces szívfrekvencia gyakran előfordul edzett sportolóknál. Egészséges felnőtteknél az elvárható maximális szívfrekvencia becslésére a (210 – évek száma) összefüggést szokták alkalmazni.
Mivel a szívfrekvencia a terhelés során az edzettség érzékeny mutatója és számolása egyszerű, a teljesítmény-élettanban mérése gyakori.
Főleg korábban elterjedt volt a PWC170-es (Physical Working Capacity 170) eljárás, azaz a 170-es percenkénti szívfrekvenciához tartozó teljesítménynek a meghatározása fokozatosan növekvő intenzitású terhelés során.
Újabb és az előzőnél korszerűbb a Conconi-féle eljárás: fokozatosan növekvő intenzitású terhelés során (pl. 12-14-szer 200 méteres futások során) azt tapasztalták, hogy kezdetben, a főleg aerob energiaszolgáltatást igénylő erőkifejtés alatt, a szívfrekvencia szaporasága lineárisan emelkedik a teljesítménnyel. Miután a teljesítmény eléri azt a szintet, ahol az anaerob energiaszolgáltatás döntővé válik, azaz a tejsav termelődése meghaladja az elimináció ütemét, a szívfrekvencia emelkedésének linearitása megszűnik, töréspont figyelhető meg. Ez a pont jól megközelíti az un. “anaerob átmenetet”, amit a vértejsav szinttel határozhatunk meg. A Conconi-féle eljárás előnye, hogy vértelen úton a szívfrekvencia mérésével az anaerob átmenet jó becslését teszi lehetővé