Létezik valóban a RED-S? Amikor a sportorvoslás saját magát kérdőjelezi meg

Kevés olyan fogalom létezik a sportorvoslásban, amely az elmúlt tíz évben akkora hatást gyakorolt volna a sportolók egészségéről alkotott gondolkodásunkra, mint a relatív energiahiány szindróma, ismertebb nevén a RED-S. Edzők, sportdietetikusok, sportorvosok és olimpiai szakemberek világszerte használják ezt a modellt annak magyarázatára, hogyan vezethet a tartós energiahiány hormonális eltérésekhez, csontsérülésekhez, teljesítménycsökkenéshez vagy akár pszichés problémákhoz. Éppen ezért okozott meglepetést, amikor vezető kutatók egy része néhány éve nyilvánosan megkérdőjelezte magát a modellt. A vita azonban nem arról szól, hogy az energiahiány káros-e – ezt senki sem vitatja. A valódi kérdés az, hogy a RED-S valóban önálló klinikai szindróma-e, vagy inkább egy hasznos, de még pontosításra szoruló szemléleti keret. Ez a különbség első pillantásra csupán tudományos finomságnak tűnhet, valójában azonban alapvetően meghatározza, hogyan diagnosztizáljuk, kezeljük és előzzük meg a sportolók egészségügyi problémáit.

Miért született meg ez a cikk?

Néhány évvel ezelőtt a Sportorvos.hu részletesen bemutatta a relatív energiahiány (RED-S) fogalmát és annak sportegészségügyi jelentőségét. Azóta azonban a nemzetközi szakirodalomban élénk tudományos vita bontakozott ki a modell körül. Új kritikai közlemények jelentek meg, amelyek a RED-S diagnosztikai alapjait kérdőjelezték meg, majd ezekre válaszul megszülettek a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (IOC) és a vezető kutatók részletes reakciói is. Ez az írás nem a korábbi ismeretek cáfolata, hanem azok kiegészítése. Célja, hogy bemutassa, hogyan gondolkodik ma a sportorvoslás erről a kérdésről, és mit jelent mindez a sportolók, az edzők és a sportegészségügyi szakemberek mindennapi munkájában.

Amikor egy jó ötlet megváltoztatta a sportorvoslást

A sportorvoslás történetében időről időre megjelennek olyan új modellek, amelyek alapjaiban formálják át a szakmai gondolkodást. Ezek közül néhány idővel eltűnik, mások beépülnek a mindennapi gyakorlatba, és akadnak olyanok is, amelyek ugyan sikeresnek bizonyulnak, de később finomításra szorulnak. A RED-S története valószínűleg az utóbbi kategóriába tartozik.

Ha visszatekintünk a kétezres évek elejére, a sportorvoslás figyelmének középpontjában elsősorban a női sportolók álltak. A Female Athlete Triad modell három, egymással szorosan összefüggő problémát kapcsolt össze: az alacsony energia-bevitelt, a menstruációs zavarokat és a csökkent csontsűrűséget. A modell jelentős előrelépést jelentett, mert először mutatta meg világosan, hogy a sportolók táplálkozása nem csupán a teljesítményt, hanem hosszú távon az egészséget is meghatározza. Ugyanakkor hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a valóság ennél jóval összetettebb.

A klinikai tapasztalatok egyre gyakrabban mutatták, hogy férfi sportolóknál is kialakulhatnak hasonló problémák, miközben számos olyan élettani eltérés jelent meg, amelyeket a Triad modell már nem tudott megfelelően megmagyarázni. Az energiahiány nem csupán a reproduktív rendszer működésére hatott. Befolyásolta az immunrendszert, az endokrin szabályozást, az anyagcserét, a fehérjeszintézist, a regenerációt, a pszichés állapotot, sőt végső soron magát a sportteljesítményt is. Egyre több kutatás utalt arra, hogy a szervezet sokkal átfogóbb módon reagál a tartós energiahiányra, mint azt korábban feltételezték. Erre a felismerésre válaszul vezette be a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2014-ben a Relative Energy Deficiency in Sport, vagyis a RED-S fogalmát. A névválasztás önmagában is szemléletváltást tükrözött. A hangsúly már nem egy három elemre szűkített tünetegyüttesen volt, hanem azon a biológiai folyamaton, amely minden sportolót érinthet, nemtől, életkortól vagy sportágtól függetlenül. A központi gondolat egyszerű volt: ha a szervezet tartósan kevesebb energiához jut annál, mint amennyire az alapvető élettani működéshez és az edzésterheléshez szüksége lenne, akkor alkalmazkodni kezd. Ez az alkalmazkodás rövid távon akár előnyösnek is tűnhet, hosszabb távon azonban egyre több szervrendszer működését befolyásolhatja.

Ez a modell rendkívül gyorsan elfogadottá vált. Nem csupán azért, mert jól magyarázta a korábban nehezen értelmezhető tüneteket, hanem azért is, mert egyetlen közös keretbe helyezte a sportorvosok, dietetikusok, endokrinológusok, fizioterapeuták és edzők tapasztalatait. Kevés sportorvosi koncepció terjedt el ilyen rövid idő alatt ilyen széles körben. A RED-S rövid időn belül megjelent az olimpiai irányelvekben, a nemzetközi sportszövetségek ajánlásaiban, az egyetemi tankönyvekben és a mindennapi sportegészségügyi gyakorlatban is. Ez azonban nem azért történt, mert minden kérdésre választ adott. Hanem azért, mert akkoriban ez volt a legjobb magyarázó modell, amellyel rendelkeztünk. A tudomány történetében pedig gyakran éppen ezek a sikeres modellek válnak később a legintenzívebb vizsgálatok tárgyává. Minél szélesebb körben alkalmaznak egy elméletet, annál fontosabbá válik annak ellenőrzése is, hogy valóban minden helyzetben ugyanazzal a pontossággal írja-e le a valóságot.

Éppen ezért a RED-S körül kibontakozó vita nem a modell kudarcának jele. Sokkal inkább annak bizonyítéka, hogy a sportorvoslás eljutott arra a pontra, ahol már nem elégedett meg azzal, hogy egy koncepció hasznosnak tűnik. A kérdés innentől már nem az volt, hogy segített-e előrelépni a sportolók egészségének védelmében – erre a válasz egyértelműen igen. A valódi kérdés az lett, hogy vajon tudományos szempontból is olyan szilárd alapokon áll-e, mint amilyennek első látásra tűnik.

Amikor egy sikeres modell túl sikeressé válik

A RED-S gyors térnyerése mögött nem csupán tudományos eredmények álltak. A modell azért vált rendkívül népszerűvé, mert végre közös nyelvet adott egy olyan problémakör leírására, amelyet korábban minden szakterület a saját szemszögéből értelmezett. A sportdietetikusok az elégtelen energiafelvételt látták, az endokrinológusok a hormonális eltéréseket, a sportorvosok a stressztöréseket, az edzők pedig a megmagyarázhatatlan teljesítményromlást. A RED-S ezeket a jelenségeket egyetlen élettani folyamat következményeiként írta le: a tartósan alacsony energia-hozzáférhetőség következményeiként.

Ez a szemlélet valódi előrelépést jelentett. A korábbi gyakorlatban gyakran csak akkor kezdődött kivizsgálás, amikor már menstruációs zavar, ismétlődő csontsérülés vagy jelentős teljesítménycsökkenés alakult ki. A RED-S ezzel szemben arra hívta fel a figyelmet, hogy ezek nem egymástól független problémák, hanem ugyanannak a folyamatnak különböző megnyilvánulásai lehetnek. A hangsúly így fokozatosan a megelőzésre és a korai felismerésre helyeződött át. A modell sikeréhez az is hozzájárult, hogy jól illeszkedett a modern sporttudomány holisztikus szemléletéhez. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a sportteljesítmény nem választható el az egészségtől. Egy sportoló lehet kiváló formában, miközben a szervezete már komoly alkalmazkodási folyamatokon megy keresztül. Az energiahiány hónapokig vagy akár évekig is rejtve maradhat, mielőtt látványos tüneteket okozna. A RED-S egyik legfontosabb üzenete éppen az volt, hogy a szervezet gyakran jóval korábban jelez, mint amikor a teljesítmény visszaesése már mindenki számára nyilvánvalóvá válik.

A gyakorlat azonban mindig összetettebb, mint egy elméleti modell. Ahogy egyre több sportoló került kivizsgálásra, a kutatók is egyre több olyan esetet láttak, amelyek nem illettek tökéletesen a RED-S keretébe. Voltak sportolók, akiknél egyértelműen alacsony energia-hozzáférhetőség állt fenn, mégsem alakultak ki a várt hormonális vagy csontanyagcsere-eltérések. Másoknál éppen ellenkezőleg: a tünetek jelen voltak, de az energiahiány objektív bizonyítása nehéznek bizonyult. A biológia ismét emlékeztetett arra, hogy ugyanarra a terhelésre különböző emberek eltérően reagálhatnak. Ez önmagában nem jelentette a modell kudarcát. Minden klinikai modell leegyszerűsíti a valóságot, hiszen éppen ez teszi használhatóvá a mindennapi gyakorlatban. A kérdés inkább az volt, hogy a RED-S mennyire képes pontosan elkülöníteni azokat a sportolókat, akik valóban a relatív energiahiány következményeitől szenvednek, azoktól, akiknél más folyamatok állnak a háttérben.

Az egyik legnagyobb kihívást már maga az alapfogalom, az alacsony energia-hozzáférhetőség (Low Energy Availability, LEA) jelentette. Elméletben a meghatározása egyszerű: a sportoló energiafelvételéből levonjuk az edzés energiaigényét, és megvizsgáljuk, hogy a fennmaradó energia elegendő-e a szervezet alapvető működéséhez. A gyakorlatban azonban ennek pontos mérése rendkívül nehéz. Az energiafelvételt a sportolók gyakran alulbecsülik, az energiafelhasználás számítása jelentős bizonytalansággal jár, ráadásul az egyéni különbségek is számottevőek. Két azonos testalkatú, azonos edzésmunkát végző sportoló energiaigénye is jelentősen eltérhet.

Ez a bizonytalanság egyre több kutatót késztetett arra, hogy feltegye a kérdést: vajon elegendően pontosak-e azok az eszközök, amelyekre a RED-S diagnosztikája épül? Ha az alapjelenséget nehéz objektíven mérni, mennyire lehet biztos maga a diagnózis? Ezek a kérdések hosszú ideig elsősorban tudományos konferenciákon és szakmai vitákban hangzottak el. A sportorvoslás azonban hamarosan egy olyan közleménnyel szembesült, amely ezeket a kételyeket már nem csupán felvetette, hanem nyíltan meg is fogalmazta.

A kérdés, amely felkavarta a sportorvoslást

2025-ben a Sports Medicine folyóiratban megjelent egy szándékosan provokatív című véleménycikk: “Does RED-S Exist?” Első pillantásra úgy tűnhetett, mintha a szerzők az elmúlt évtized egyik legfontosabb sportorvosi koncepcióját akarnák megcáfolni. Valójában ennél jóval árnyaltabb álláspontot képviseltek. A cikk szerzői nem vitatták, hogy a tartós energiahiány káros az egészségre vagy rontja a sportteljesítményt. Azt sem állították, hogy az alacsony energia-hozzáférhetőség ne okozhatna hormonális, metabolikus vagy csontanyagcsere-változásokat. Kritikájuk sokkal inkább arra irányult, hogy a jelenlegi RED-S modell szerintük túl széles, diagnosztikai határai bizonytalanok, és több olyan tünetet is a relatív energiahiány következményének tekint, amelyek mögött számos más ok is állhat.

A szerzők különösen három problémát emeltek ki. Először is rámutattak arra, hogy az alacsony energia-hozzáférhetőség objektív mérése a gyakorlatban továbbra is komoly nehézségekbe ütközik. Másodszor hangsúlyozták, hogy a RED-S-hez társított számos klinikai tünet – például a fáradtság, a teljesítményromlás vagy bizonyos hormonális eltérések – önmagukban nem specifikusak, ezért könnyen más okok következményei is lehetnek. Harmadszor pedig azt vetették fel, hogy jelenleg nincs olyan egyértelmű diagnosztikai “arany standard”, amely alapján teljes bizonyossággal kijelenthető lenne, hogy egy adott sportoló RED-S-ben szenved.

Ezek a kritikák sokakat megleptek, ugyanakkor egy fontos dologra emlékeztették a sportorvosi közösséget: egy tudományos modell hasznossága és bizonyítottsága nem ugyanaz a kérdés. Egy modell lehet rendkívül értékes a klinikai gyakorlatban, miközben bizonyos elemei további pontosításra szorulnak. A vita innentől már nem arról szólt, hogy az energiahiány veszélyes-e – ezt egyik oldal sem vitatta –, hanem arról, hogy a RED-S jelenlegi formájában mennyire tekinthető önálló, jól definiálható klinikai szindrómának.

Amikor a tudomány vitatkozik – és ettől lesz erősebb

A Does RED-S Exist? megjelenése nem maradt visszhang nélkül. A cikk provokatív címe ugyan sok figyelmet kapott, de a szakmai közösséget valójában nem a cím, hanem a mögötte megfogalmazott állítások mozgatták meg. Néhány hónapon belül megszülettek az első válaszcikkek, köztük a RED-S kialakításában kulcsszerepet játszó kutatók reakciói is. Ez önmagában is figyelemre méltó jelenség. Ritkán fordul elő, hogy egy klinikai modell körül ilyen gyorsan és ilyen magas szintű szakmai párbeszéd alakuljon ki.

A válaszok hangvétele ugyanakkor meglepően higgadt volt. A szerzők nem azt állították, hogy a kritikusok tévednek mindenben. Ellenkezőleg: több felvetésükkel egyetértettek. Elismerik, hogy az alacsony energia-hozzáférhetőség pontos mérése ma is nehéz feladat. Azt is elfogadják, hogy a RED-S számos tünete nem specifikus, vagyis önmagában egyik sem bizonyítja a diagnózist. A sportoló fáradtsága, a teljesítménycsökkenés vagy egy laboratóriumi eltérés mögött számos egyéb ok is állhat. A diagnózis ezért soha nem alapulhat egyetlen tüneten vagy vizsgálati eredményen. A vita lényegében ott vált el, hogy mit tekintünk egy klinikai modell feladatának. A kritikusok abból indultak ki, hogy egy önálló szindrómának világos diagnosztikai kritériumokkal, objektív mérőeszközökkel és jól elkülöníthető határokkal kell rendelkeznie. A RED-S védelmezői ezzel szemben azt hangsúlyozták, hogy a sportorvoslásban számos olyan állapot létezik – például a túledzés szindróma vagy bizonyos krónikus fájdalomállapotok –, amelyek diagnózisa szintén több tényező együttes értékelésén alapul. A biológia ritkán működik éles határvonalak mentén.

Ez a különbség első pillantásra filozófiai természetűnek tűnhet, valójában azonban nagyon is gyakorlati jelentősége van. Ha kizárólag olyan állapotokat fogadnánk el, amelyekhez egyetlen laborvizsgálat vagy biomarker rendelhető, a sportorvoslás számos fontos problémáját egyszerűen nem tudnánk diagnosztizálni. A klinikai gondolkodás ezért mindig valószínűségekkel dolgozik. Az orvos nem egyetlen eredményből, hanem a tünetekből, a terhelési adatokból, a táplálkozási anamnézisből, a laborvizsgálatokból és a sportoló teljes klinikai képéből alkot véleményt.

A RED-S támogatói szerint éppen ez a modell egyik legnagyobb erőssége. Nem egyetlen szervrendszer betegségeként tekint az energiahiányra, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy a szervezet különböző rendszerei ugyanarra az élettani problémára eltérő módon reagálhatnak. Egy sportolónál először a menstruációs ciklus változik meg, egy másiknál ismétlődő csontsérülések jelennek meg, míg egy harmadiknál kizárólag a regeneráció romlik vagy a teljesítmény stagnál. A közös nevező nem a tünetek azonossága, hanem a mögöttük álló energiahiány.

A vita valójában nem a RED-S-ről szól

Talán ez a pont az egész tudományos vita legfontosabb tanulsága. Könnyű azt a benyomást kelteni, hogy két egymással szemben álló tábor vitatkozik arról, létezik-e a RED-S. A valóság ennél sokkal árnyaltabb. A szakirodalmat áttekintve feltűnő, hogy a felek számos alapvető kérdésben teljes egyetértésben vannak. Egyik oldal sem vitatja, hogy a tartós energiahiány káros a sportolók egészségére. Abban sincs nézetkülönbség, hogy az alacsony energia-hozzáférhetőség hormonális változásokat, csökkent csontanyagcserét, gyengébb regenerációt és teljesítményromlást okozhat. A megelőzés fontosságát, valamint az edzők, dietetikusok és sportorvosok együttműködésének szükségességét szintén mindenki hangsúlyozza.

A nézeteltérés valójában ott kezdődik, hogy mindezt milyen fogalmi keretben érdemes leírni. A kritikusok szerint a RED-S jelenlegi formájában túl sok különböző jelenséget fog össze, ezért fennáll a veszélye annak, hogy a diagnózis túl általánossá válik. A másik oldal viszont attól tart, hogy ha a modellt elvetjük vagy túlságosan leszűkítjük, akkor éppen azok a sportolók maradnak felismeretlenek, akiknél a korai beavatkozás megelőzhetné a későbbi egészségkárosodást. Ez a különbség nem pusztán elméleti. A mindennapi gyakorlatban arról szól, hogy egy fáradékony, ismétlődő sérülésekkel küzdő sportolónál mikor gondolunk relatív energiahiányra, és mikor keresünk más magyarázatot. A túl szigorú diagnosztikai feltételek aluldiagnosztizáláshoz vezethetnek, míg a túl tág értelmezés túldiagnosztizálás veszélyét hordozza. A két véglet között kell megtalálni azt az egyensúlyt, amely egyszerre védi a sportoló egészségét és megőrzi a tudományos pontosságot.

A tudomány egyik legfontosabb önkorrekciója

A vita legnagyobb értéke talán nem is az, hogy választ ad a RED-S jövőjére, hanem az, hogy emlékeztet a bizonyítékokon alapuló orvoslás egyik alapelvére. Egy tudományos modell attól nem válik gyengébbé, hogy kritikát kap. Éppen ellenkezőleg: a kritikák kényszerítik arra, hogy pontosabb, mérhetőbb és jobban alkalmazható legyen. A sporttudománys történetében ez nem egyedülálló jelenség. A sportolói szív alkalmazkodásának értelmezése, az agyrázkódás kezelése, a terhelés és sérülés kapcsolatáról alkotott elképzelések vagy akár a túledzés szindróma diagnosztikája is hasonló fejlődési utat járt be. Az első modellek mindig egyszerűbbek voltak. Az új kutatások pedig fokozatosan pontosították őket. A RED-S körül zajló vita ebbe a folyamatba illeszkedik.

Talán éppen ezért félrevezető a kérdés, hogy „létezik-e a RED-S?”. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján sokkal fontosabb kérdésnek tűnik az, hogy hogyan tudjuk a relatív energiahiány következményeit a lehető legkorábban, a lehető legpontosabban felismerni. Ebben ugyanis a vita résztvevői végső soron ugyanazt a célt követik.

A kérdés valójában nem az, hogy létezik-e a RED-S

Ha valaki csak a vita címét olvassa – Does RED-S Exist? –, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a sportorvoslás egyik legfontosabb fogalma megdőlt. Ez azonban félreértés lenne. A tudományos közlemények gondos elolvasása után inkább az rajzolódik ki, hogy a kutatók nem magát az energiahiány élettani jelentőségét vitatják, hanem azt, hogy ezt milyen pontossággal tudjuk klinikai diagnózissá formálni. Ez lényeges különbség. Az emberi szervezet nem azért változtatja meg a hormontermelését, csökkenti a csontépítést vagy lassítja a regenerációt, mert egy nemzetközi konszenzusdokumentum ezt leírta. Ezek az alkalmazkodási mechanizmusok a biológia alapvető törvényszerűségei. Ha a szervezet tartósan kevesebb energiához jut, mint amennyire az alapvető élettani működéshez és az edzésekhez szüksége lenne, előbb-utóbb takarékoskodni kezd. A kérdés nem az, hogy ez megtörténik-e, hanem az, hogy kinél, milyen mértékben és milyen sorrendben jelennek meg a következmények.

Éppen ezért talán szerencsésebb lenne úgy fogalmazni, hogy a vita nem a RED-S létezéséről, hanem a RED-S diagnosztikai modelljéről szól. Ez első hallásra apró nyelvi különbségnek tűnik, valójában azonban alapvetően más megvilágításba helyezi az egész kérdést.

A diagnózis nem maga a betegség

A modern orvoslásban természetesnek vesszük, hogy egy betegségnek neve, kritériumrendszere és diagnosztikai útmutatója van. Könnyű megfeledkezni arról, hogy ezek mind ember alkotta modellek, amelyek a biológiai valóságot próbálják leírni. Maga a betegség azonban nem a definíció szerint működik. Gondoljunk például a magas vérnyomásra. Ma pontos határértékek alapján diagnosztizáljuk, de ezek az értékek az elmúlt évtizedek során többször is változtak. Ettől nem változott meg az emberi érrendszer működése. A szív és az erek ugyanúgy reagáltak a tartósan magas vérnyomásra akkor is, amikor más számok szerepeltek a szakmai irányelvekben. A diagnosztikai küszöb módosult, nem maga a biológiai folyamat.

Hasonló a helyzet a RED-S esetében is. Elképzelhető, hogy a következő évek kutatásai pontosabb biomarkereket azonosítanak, új diagnosztikai kritériumokat vezetnek be, vagy akár részben át is alakítják a jelenlegi modellt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tartós energiahiány következményei megszűnnek létezni. Legfeljebb azt, hogy jobban fogjuk érteni őket. Ez a gondolat különösen fontos a sportolók számára. A tudományos vita nem ad felmentést a megfelelő energiaellátás biztosítása alól. Ha egy sportoló hónapokon keresztül nem fedezi az edzés és az alapvető élettani működés energiaigényét, a szervezete akkor is alkalmazkodni fog, ha a jövőben a RED-S helyett más néven írjuk le ezt az állapotot.

Mit tanít ez a vita az edzőknek?

A RED-S körüli tudományos párbeszédnek van egy kevésbé látványos, de annál fontosabb üzenete is. Arra emlékeztet, hogy a sportolókat nem diagnózisok, hanem emberek alkotják. Az elmúlt években a relatív energiahiány fogalma sok helyen bekerült az edzőképzésekbe és a sportegyesületek mindennapi szóhasználatába. Ez önmagában pozitív változás volt, mert felhívta a figyelmet egy korábban gyakran figyelmen kívül hagyott problémára. Ugyanakkor minden népszerű modell magában hordozza a leegyszerűsítés veszélyét is. Könnyen kialakulhat az a szemlélet, hogy minden fáradtság, teljesítménycsökkenés vagy ismétlődő sérülés mögött automatikusan RED-S áll.

A valóság ennél jóval összetettebb. Egy sportoló teljesítményét befolyásolhatja az edzésprogram, az alvás, a pszichés terhelés, a fertőzések, a vashiány, a krónikus stressz vagy akár egy rosszul időzített versenyszezon is. Az energiahiány ezek között fontos tényező, de nem az egyetlen. A jó edző feladata éppen ezért nem az, hogy diagnózist állítson fel, hanem hogy felismerje azokat a változásokat, amelyek indokolják a sportorvosi vagy sportdietetikai kivizsgálást. Paradox módon éppen ez az egyik legfontosabb tanulsága a RED-S körüli vitának. Nem arra figyelmeztet, hogy kevésbé kell komolyan vennünk a relatív energiahiányt, hanem arra, hogy még körültekintőbben kell értelmeznünk a sportoló tüneteit. A cél nem az, hogy minden problémára ugyanazt a magyarázatot találjuk meg, hanem az, hogy a megfelelő sportolónál a megfelelő kérdéseket tegyük fel.

Merre tart a RED-S kutatása?

Ha a tudományos vita egyik legfontosabb tanulságát egyetlen mondatban kellene összefoglalni, talán így hangzana: a sportorvoslás ma már nem azt keresi, hogy létezik-e a relatív energiahiány, hanem azt, hogyan lehet azt korábban, pontosabban és személyre szabottabban felismerni. Ez a különbség elsőre apróságnak tűnhet, valójában azonban egy teljes szemléletváltást jelez. Az elmúlt évtized kutatásai elsősorban azt bizonyították, hogy a tartós energiahiány számos szervrendszer működését befolyásolja. A következő évtized legnagyobb kérdése már nem ez lesz, hanem az, hogy melyik sportolónál mikor kezdődnek ezek a változások, milyen sorrendben jelennek meg, és hogyan lehet őket még azelőtt felismerni, hogy teljesítménycsökkenést vagy sérülést okoznának. Ez a kutatás azonban jóval nehezebb feladat, mint amilyennek első pillantásra látszik.

Miért olyan nehéz mérni az energiahiányt?

A kívülálló számára magától értetődőnek tűnhet a megoldás. Ha tudjuk, mennyit eszik egy sportoló, és tudjuk, mennyi energiát használ fel, akkor egyszerűen kiszámítható, elegendő-e az energiaellátása. A valóságban azonban szinte egyik adat sem ismert teljes pontossággal.

Az energiafelvétel felmérése még gondosan vezetett táplálkozási naplók mellett is jelentős hibával terhelt. A legtöbb ember – nemcsak a sportolók – hajlamos alábecsülni a tényleges energiafogyasztását. Ugyanez igaz az energiafelhasználásra is. Egy okosóra vagy sportóra hasznos becslést adhat, de messze nem képes pontosan meghatározni, hogy egy adott edzés vagy akár egy teljes nap során valójában mennyi energiát használt fel a szervezet. Ráadásul az energiaigény nem állandó. Ugyanaz az edzés két különböző sportolónál eltérő élettani költséggel járhat, sőt ugyanannál a sportolónál is változhat az edzettségi állapot, a regeneráció, az alvás, a környezeti hőmérséklet vagy akár a menstruációs ciklus függvényében. Ezért egyetlen szám ritkán tükrözi pontosan a biológiai valóságot. Éppen ez az egyik oka annak, hogy a kutatók egyre kevésbé egyetlen mérőszámban gondolkodnak. A jövő valószínűleg nem egy újabb képleté, hanem több különböző információ együttes értékeléséé lesz.

A következő nagy cél: objektív biomarkerek

A modern sportorvoslás egyik legfontosabb törekvése olyan biomarkerek azonosítása, amelyek megbízhatóbban jelzik az energiahiány korai hatásait, mint a jelenleg használt módszerek. Ideális esetben ezek olyan laboratóriumi vagy élettani mutatók lennének, amelyek már a klinikai tünetek megjelenése előtt figyelmeztetnek arra, hogy a szervezet alkalmazkodási tartalékai kimerülőben vannak.

Jelenleg azonban nincs egyetlen olyan laborparaméter sem, amely önmagában alkalmas lenne a RED-S diagnózisának felállítására. A hormonális eltérések, az anyagcsere-változások vagy a csontanyagcsere markerei fontos információkat szolgáltathatnak, de mindegyikre számos más tényező is hatással van. Ezért a jövő valószínűleg nem egyetlen “RED-S laborvizsgálat” megjelenését hozza majd el, hanem olyan összetett diagnosztikai modelleket, amelyek egyszerre veszik figyelembe a terhelési adatokat, a táplálkozást, a hormonális státuszt, a regenerációt és a sportoló klinikai tüneteit. Ez a szemlélet már ma is megjelent más orvosi területeken. Az egyre összetettebb betegségeket egyre ritkábban írjuk le egyetlen vizsgálattal; helyettük több különböző adat együttes értékelése alapján hozunk döntést. Valószínűleg a RED-S diagnosztikája is ebbe az irányba fejlődik.

A személyre szabott sportorvoslás felé

Talán ez a tudományos vita legpozitívabb következménye. Ahelyett, hogy minden sportolót ugyanazon diagnosztikai séma alapján próbálnánk értékelni, egyre inkább felismerjük az egyéni különbségek jelentőségét. Nem minden sportoló reagál ugyanúgy az alacsony energia-hozzáférhetőségre. Egy hosszútávfutónál már viszonylag korán megjelenhetnek a csontanyagcsere változásai, míg egy erősportoló esetében inkább a regeneráció romlása vagy a hormonális alkalmazkodás kerül előtérbe. Nőknél és férfiaknál sem feltétlenül ugyanazok a korai figyelmeztető jelek, és az életkor, a genetikai háttér, az edzésmúlt vagy a sportág sajátosságai szintén módosíthatják a szervezet válaszát.

A jövő sportorvoslása ezért valószínűleg kevésbé fog egyetlen diagnózisra koncentrálni, és sokkal inkább arra törekszik majd, hogy egy adott sportoló kockázati profilját határozza meg. Ez nemcsak pontosabb diagnózist ígér, hanem lehetőséget ad arra is, hogy a beavatkozások valóban személyre szabottak legyenek. Ebben a megközelítésben a RED-S már nem egy címke, amelyet “ráteszünk” egy sportolóra, hanem egy gondolkodási keret, amely segít összekapcsolni a táplálkozást, a terhelést, a regenerációt és az egészséget. Talán éppen ez lesz a modell legmaradandóbb öröksége.

A RED-S története valójában a sportorvoslás története

Ha néhány évtized múlva valaki visszatekint majd a sportorvoslás fejlődésére, valószínűleg nem az lesz számára a legérdekesebb kérdés, hogy a RED-S pontos definíciója hogyan változott. Sokkal inkább az, hogy ez a modell miként alakította át a sportolók egészségéről való gondolkodást. A sportorvoslás hosszú ideig elsősorban a sérülések gyógyítására koncentrált. Az orvos feladata az volt, hogy ellássa a törést, kezelje az izomsérülést vagy segítsen a sportolónak minél gyorsabban visszatérni a pályára. Az elmúlt húsz évben azonban egyre világosabbá vált, hogy a teljesítményt és az egészséget nem lehet egymástól elválasztani. Egy sportoló akkor sem tekinthető egészségesnek, ha képes versenyezni, miközben szervezete folyamatos energiahiányhoz alkalmazkodik, hormonális rendszere visszafogott üzemmódba kapcsol, csontjai pedig fokozatosan elveszítik terhelhetőségüket.

Ebben a szemléletváltásban a RED-S meghatározó szerepet játszott. Először fordult elő, hogy a sportorvosi gondolkodás középpontjába nem egyetlen sérülés vagy szervrendszer került, hanem a sportoló teljes élettani egyensúlya. A kérdés már nem az volt, hogy fáj-e a lábszár vagy szabályos-e a menstruációs ciklus, hanem az, hogy a szervezet rendelkezik-e elegendő energiával ahhoz, hogy egyszerre biztosítsa az edzésadaptációt, a regenerációt és az egészség fenntartását. Éppen ezért a RED-S jelentőségét nem kizárólag az dönti el, hogy a jelenlegi diagnosztikai kritériumok minden részletükben helytállók-e. A modell legnagyobb értéke talán az, hogy új kérdéseket tett fel. Olyan kérdéseket, amelyek korábban ritkán kerültek szóba egy sportorvosi vizsgálaton. Elegendőt eszik a sportoló? Megfelelő ütemben regenerálódik? Változott a hangulata, az alvása vagy a sérülékenysége? Az edzésprogram és a táplálkozás valóban összhangban van egymással? Ezek ma már természetes kérdéseknek tűnnek, de tíz–tizenöt évvel ezelőtt korántsem voltak azok.

A jó modell nem attól jó, hogy tökéletes

A tudomány története tele van olyan modellekkel, amelyeket később pontosítottak, módosítottak vagy részben átértelmeztek. Ettől azonban nem váltak értéktelenné. Inkább lépcsőfokként szolgáltak a pontosabb megértés felé. Darwin evolúciós elmélete például ma sem teljesen ugyanaz, mint 1859-ben volt. A genetika, a molekuláris biológia és az evolúciós fejlődésbiológia rengeteg új ismerettel egészítette ki. Mégsem mondjuk azt, hogy Darwin tévedett. Azt mondjuk, hogy az elmélete fejlődött.

Hasonló folyamat zajlik a sportorvoslásban is. A terhelés és sérülések kapcsolatáról alkotott elképzeléseink, az agyrázkódás kezelése, a sportolói szív megítélése vagy a túledzés szindróma diagnosztikája mind jelentős változáson ment keresztül az elmúlt évtizedekben. A RED-S körüli vita ebbe a természetes fejlődési folyamatba illeszkedik. Nem annak bizonyítéka, hogy a modell kudarcot vallott, hanem annak, hogy elég fontos lett ahhoz, hogy a tudomány a legmagasabb mércével kezdje vizsgálni.

Ez különösen fontos üzenet egy olyan korban, amikor a tudományos vitákat a közösségi média gyakran leegyszerűsíti. Egy kritikus tanulmány megjelenése után könnyen születnek olyan címek, hogy „Megdőlt a RED-S”, majd néhány hónappal később ugyanilyen magabiztos állítások jelennek meg arról, hogy „A RED-S bizonyítottan létezik”. A valóság ennél jóval kevésbé fekete-fehér. A tudomány ritkán működik végleges kijelentések mentén. Sokkal inkább egy folyamatos önkorrekciós folyamat, amelyben minden új kutatás egy kicsit pontosítja az addigi ismereteinket.

Mit vigyen haza ebből az olvasó?

Talán éppen ez a legfontosabb kérdés. Egy sportoló vagy egy edző számára ugyanis önmagában kevés jelentősége van annak, hogy egy tudományos vita melyik érve bizonyult meggyőzőbbnek. Sokkal fontosabb, hogy ez a vita változtat-e valamit a mindennapi gyakorlaton. A válasz röviden: igen, de nem úgy, ahogyan elsőre gondolnánk.

Nem azért, mert holnaptól másképp kellene táplálkozni vagy edzeni. Hanem azért, mert a vita arra figyelmeztet, hogy óvakodjunk az egyszerű magyarázatoktól. Egyetlen tünetből nem lehet diagnózist felállítani. Egyetlen laboreredmény sem értelmezhető önmagában. Egyetlen modell sem képes maradéktalanul leírni az emberi szervezet összetettségét. A jó sportorvoslás éppen ezért nem címkékben gondolkodik, hanem összefüggésekben. A sportoló teljes történetét próbálja megérteni: az edzésterhelést, a táplálkozást, a regenerációt, a pszichés állapotot, a sérüléseket és a teljesítmény alakulását. A RED-S ebben továbbra is értékes gondolkodási keretet kínál. Nem azért, mert minden kérdésre választ ad, hanem azért, mert segít feltenni a megfelelő kérdéseket.

A tudomány nem tévedhetetlen – és éppen ettől megbízható

A RED-S körüli vita első pillantásra megosztónak tűnhet. Könnyű úgy értelmezni, mintha két tábor állna egymással szemben: az egyik szerint a modell hibás, a másik szerint minden kritikája alaptalan. A szakirodalmat végigolvasva azonban egészen más kép rajzolódik ki. Valójában ugyanannak a célnak két különböző megközelítését látjuk. Az egyik oldal arra figyelmeztet, hogy a diagnózis legyen minél pontosabb, mert a túl tág fogalmak könnyen félrevezethetik a klinikai döntéseket. A másik oldal azt hangsúlyozza, hogy a jelenlegi modell már most is értékes eszköz a sportolók egészségének védelmében, és nem szabad elveszíteni azt a szemléletet, amelyet az elmúlt évtizedben kialakított. A két álláspont nem egymást kizáró igazság, hanem ugyanannak a tudományos folyamatnak a része.

Éppen ezért a „Létezik-e a RED-S?” kérdésre talán nem is az a legjobb válasz, hogy igen vagy nem. Sokkal pontosabb lenne így fogalmazni: a relatív energiahiány élettani következményei egyértelműen léteznek. A vita arról szól, hogy ezeket hogyan írjuk le, hogyan mérjük, és milyen diagnosztikai keretben értelmezzük.

Ez nem gyengíti a RED-S jelentőségét. Inkább arra emlékeztet, hogy a jó tudomány nem dogmákból épül fel, hanem folyamatos kérdésfeltevésekből. Minden új vizsgálat, minden kritikai észrevétel és minden válaszcikk közelebb visz bennünket ahhoz, hogy pontosabban értsük a sportoló szervezetének működését.

A sportolók és az edzők számára talán ennél is fontosabb egy másik tanulság. A szervezet nem ismeri a tudományos definíciókat. Nem tudja, hogy egy konszenzusnyilatkozatban hogyan fogalmaztak a kutatók, és nem olvassa a szakmai vitákat sem. Arra reagál, hogy elegendő energiához jut-e a mindennapi működéshez, az edzésadaptációhoz és a regenerációhoz. Ha igen, képes fejlődni. Ha nem, alkalmazkodni kezd – gyakran olyan módon, amely kezdetben alig észrevehető, később azonban már a teljesítményben és az egészségben is megmutatkozik. Talán ez a RED-S legfontosabb öröksége. Nem csupán egy új diagnózis bevezetése volt, hanem annak felismerése, hogy a sportoló teljesítménye és egészsége nem választható szét egymástól. Ez a szemlélet akkor is velünk marad, ha a következő évek kutatásai pontosítják a jelenlegi modellt, új biomarkereket vezetnek be, vagy akár át is alakítják a diagnosztikai kritériumokat. A tudomány történetében a legjobb modellek nem azok, amelyek soha nem változnak. Hanem azok, amelyek elég erősek ahhoz, hogy kiállják a kritikát, és elég rugalmasak ahhoz, hogy fejlődjenek. Jó eséllyel a RED-S is ilyen modell lesz.

Fő tanulságok

• A RED-S körüli vita nem azt kérdőjelezi meg, hogy a tartós energiahiány káros-e, hanem azt, hogy a jelenlegi diagnosztikai modell mennyire pontos.
• A relatív energiahiány élettani következményeit ma már számos kutatás igazolja, ugyanakkor a diagnózis felállítása továbbra is komplex klinikai feladat.
• A jövő sportorvoslása várhatóan a személyre szabott kockázatbecslés, az új biomarkerek és a többdimenziós diagnosztikai modellek felé mozdul el.
• A sportolók és az edzők számára a legfontosabb üzenet változatlan: a megfelelő energiaellátás nemcsak a teljesítmény, hanem a hosszú távú egészség alapfeltétele.

Szerzői megjegyzés
A cikk célja a RED-S körül zajló jelenlegi tudományos vita kiegyensúlyozott, bizonyítékokon alapuló bemutatása. A szerző nem kíván állást foglalni a vitában, hanem a rendelkezésre álló szakirodalom alapján ismerteti az egyes álláspontok tudományos érveit és azok gyakorlati jelentőségét a sportolók, edzők és egészségügyi szakemberek számára. (Sportorvos Portál – a közérthető szakértelem)

Irodalomjegyzék

1. Mountjoy M, Sundgot-Borgen J, Burke L, Carter S, Constantini N, Lebrun C, et al. The IOC consensus statement: beyond the Female Athlete Triad—Relative Energy Deficiency in Sport (RED-S). Br J Sports Med. 2014;48(7):491–497.
2. Mountjoy M, Sundgot-Borgen JK, Burke LM, Ackerman KE, Blauwet C, Constantini N, et al. IOC consensus statement on Relative Energy Deficiency in Sport (RED-S): 2018 update. Br J Sports Med. 2018;52(11):687–697.
3. Mountjoy M, Sundgot-Borgen J, Burke LM, Ackerman KE, Tenforde AS, Torstveit MK, et al. IOC consensus statement on Relative Energy Deficiency in Sport (RED-S): 2023 update. Br J Sports Med. 2023;57:1073–1097.
4. Burke LM, Lundy B, Fahrenholtz IL, Melin AK. Pitfalls of conducting and interpreting estimates of energy availability in free-living athletes. Int J Sport Nutr Exerc Metab. 2018;28(4):350–363.
5. Loucks AB. Energy availability, not body fatness, regulates reproductive function in women. Exerc Sport Sci Rev. 2003;31(3):144–148.
6. Loucks AB, Kiens B, Wright HH. Energy availability in athletes. J Sports Sci. 2011;29(Suppl 1):S7–S15.
7. Melin AK, Heikura IA, Tenforde A, Mountjoy M. Energy availability in athletics: health, performance and physique. Int J Sport Nutr Exerc Metab. 2019;29(2):152–164.
8. Elliott-Sale KJ, Tenforde AS, Parziale AL, Holtzman B, Ackerman KE. Endocrine effects of Relative Energy Deficiency in Sport. Int J Sport Nutr Exerc Metab. 2018;28(4):335–349.
9. Ackerman KE, Holtzman B, Cooper KM, Flynn EF, Bruinvels G, Tenforde AS, et al. Low energy availability surrogates correlate with health and performance consequences of Relative Energy Deficiency in Sport. Br J Sports Med. 2019;53:628–633.
10. Tenforde AS, Barrack MT, Nattiv A, Fredericson M. Parallels with the Female Athlete Triad in male athletes. Sports Med. 2016;46:171–182.
11. Areta JL, Taylor HL, Koehler K. Low energy availability: history, definition and evidence of its endocrine, metabolic and physiological effects in prospective studies in females and males. Eur J Appl Physiol. 2021;121:1–21.
12. Heikura IA, Uusitalo ALT, Stellingwerff T, Bergland D, Mero AA, Burke LM. Low energy availability is difficult to assess but outcomes have large impact on bone injury rates in elite distance athletes. Int J Sport Nutr Exerc Metab. 2018;28:403–411.

A vita alapjául szolgáló publikációk

• A vitát elindító cikk: Burke LM, Koehler K, et al. Does Relative Energy Deficiency in Sport (RED-S) Exist? Current Sports Medicine Reports. 2025.
• A válaszcikk: Mountjoy M, Ackerman KE, Burke LM, et al. Response to “Does Relative Energy Deficiency in Sport (RED-S) Exist?” 2025.

Ajánlott további olvasnivaló

• IOC RED-S Clinical Assessment Tool (RED-S CAT2)

Sportorvos Portál – a közérthető szakértelem