Triatlon … sportpszichológus szemmel

Sportorvos.hu 2018.05.15.

“Egy szakadékot nem lehet három kis ugrással átugrani…”, vagyis, a megfelelő felkészültség nélkül nemcsak a verseny válik teljesíthetetlenné, de a felkészülés is sérülésekkel lesz tarkítva, de a nem megfelelő „jelenlét”, a lelki egyensúly elérésének hiánya megnehezítheti, de akár meg is akadályozhatja a vágyott cél elérését.

A futás bűvöletében eltöltött három évemből az idei a második nyaram, amit a triatlon szelleme hat át. Bár nem tudom, régen, hogy is volt ez, az utóbbi időszakban úgy tűnik meghatványozódott a hobbi triatlonisták száma. Belegondoltam és egyszerűnek tűnik a képlet, persze csak ha más is hasonlóképp gondolkozik, mint én. Kezdődött az egész azzal, hogy belevágtam a futásba, amit megelőzött az aerobikos hobbi múltam a középiskolától kezdve. Azt pedig megelőzte anyukámék odaadó törődése a sport terén, úgyis, mint úszás (ez még fontos lesz!), vívás, lovaglás. Visszatérve mondanivalóm lényegére, a futás mellett, már egy jó ideje beleszerettem a városi kerékpározás gyönyöreibe, a munkába suhanás rövidtávjába. Innen igazán nem kell nagy képzelőerő és rövidúton felmerült bennem, hogy akár ezt a mozgásformát is lehet egy kicsit magasabb szinten űzni. Melyik az a sportág, amelyik mindezt tartalmazza, és nem a duatlon? Igen, természetesen a triatlon, hiszen az összes ismerős nyár közeledtével megőrül, és mint az eszelős veti bele magát a hármas edzésekbe. Ők azok a sportolók, akik nem értik meg, hogy egy sportág éppen elég nehéz magában is. A lendület tehát adott, de még mindig ott van az a fránya úszás. Az elszántak harminc fölött is elmennek és megtanulják egy fél év alatt, míg én hálát adok anyukáméknak a nyüstölésért, hogy mindezen öt-hat éves koromban túlestem így most már csak gyakorolnom és a technikámon csiszolgatni kellett. Így hát az esélytelenek nyugalmával, valamint az élmény kedvéért én is lelkesen járok egy-egy triatlon versenyre. Ezt a cikket is éppen Nagyatádról, a legendás hosszú távú triatlonverseny helyszínéről írom, a start előtt egy nappal, az autentikusság jegyében.

Most azonban nem is a magamfajta hobbistákról akarok szólni, hanem azokról a szintén amatőr társaimról, akik hozzám hasonló „előélettel”, mondhatni sportmúlttal rendelkeznek a triatlon terén. Nekik is arról a csoportjáról, akik nem elégednek meg azzal, hogy hozzám hasonlóan egyszerűen csak élvezzék a miliőt, hanem akik profi versenyzőkhöz hasonulva igyekeznek teljesíteni. Azokra gondolok, akik a precizitást száz százalékra fejlesztve illesztik bele a sportmunkát az életükbe, az étrend-kiegészítőket az ételükbe, a szükséges kiegészítőket a felszerelésükbe. Egyrészről csodálom őket, akik képesek ennyit invesztálni, mind időben, mind anyagiakban, mind kitartásban az eredménybe. Másrészről felmerül a kérdés bennem, hogy miért is teszik ezt? Mi a célja annak, hogy a profikat messze meg nem szégyenítő eredményeket érjenek el. Mi az ő nyereségük mindebből, amivel többek lesznek a sport által? Természetesen nem felejtem el az egészség, edzettség, és a népesség kb. kilencven százalékát, aki eleve vesztes, hiszen meg sem mozdul a tv, sör, chips kombó elől. De nem tűnik-e úgy, hogy a fentebb említett profi hobbiversenyzők esete egy kicsit a kontinuum másik véglete? Ebben a leírásban a felkészülés lelki oldala még nem került említésre, hiszen azt minden versenyző lelkesen megemlíti, hogy az IronMan (a triatlon versenyek koronázatlan királya) minimum 20-40%-a (versenytől, pályától függően) fejben dől el.

A napokban olvastam egy doktori disszertációt, mely a testedzésfüggőség mikéntjét mérte fel a triatlonversenyzők körében. Jason D. Youngman közel 1300 fős mintán vizsgálódott, akik között a résztvevők legalább egyszer teljesítettek már sprint-, olimpiai, féltávot vagy ironmant. Eredményei szerint a megkérdezettek 20%-a a veszélyeztetett kategóriába tartozik, 79%-uk némely tünetét mutatja a testedzésfüggőségnek, és mindösszesen 1% azok aránya, akik nem tartoznak semelyik rizikó csoportba sem. Nagyobb számban képviseltették magukat továbbá a veszélyeztetett kategóriákban a nők.

További vizsgálatok pedig, azt is megerősítették, hogy a fiatalabb korosztály szintén nagyobb eséllyel kerül a testedzésfüggőség bűvkörébe. További esélynövelő a túlzásba vitt sportolásra a hosszabb táv (olimpiai-, féltáv, IM). Ami viszont érdekes eredmény ezekben a kutatásokban, hogy a sporttal töltött évek száma, valamint az edzési idők hossza nem befolyásolja a testedzési addikciót. Számomra ez azt jelenti – itt visszakanyarodva, azokhoz a hobbi sportolókhoz, akik egy-két év alatt tornázzák fel magukat az amatőr versenyzők élbolyába -, hogy fejben nem tették helyre éppen azokat az okokat és célokat, mely meg van egy gyermek kora óta profi sportolóként élő, vagy egy hobbi sportolóként az élményért versengő tudatában. Úgy érzem, náluk sokszor és sokkal inkább az élet egyéb területein felmerülő hiányosságok, nehézségek, problémák elfedéséről szól a versenyzés, a mozgás terén elért eredmények segíthetnek, hogy ne kelljen gondolni a pillanatnyi nehézségekre. Ebből következően úgy gondolom, nekik van szükségük a legnagyobb segítségre abban, hogy az eredmények hajszolásának közepette ne égjenek ki. Fontos lenne, hogy felismerjék, melyek azok a mindennapi készségek, amelyek terén fejlődniük kell még, gondolok itt az önbizalomra, stresszkezelésre, hatékony megküzdési mechanizmusokra az élet nehézségeivel szemben.

Tapasztalataim szerint főleg azokat érintik az itt leírtak, akiknek, szociális vagy szerelmi téren nehézségeik akadnak, például szakítás, nem kielégítő párkapcsolat, vagy a munka terén való alacsony hatékonyság érzése, munkanélküliség. Itt idézném Dr. Zakariás Gézát, a nagyatádi Extrememan Guide-ból, aki szerint: “Egy szakadékot nem lehet három kis ugrással átugrani…“ Vagyis, a megfelelő felkészültség nélkül nem csak a verseny válik teljesíthetetlenné, de a felkészülés is sérülésekkel lesz tarkítva, ami az általános sport teljesítményt is lerontja. Jelen esetben, a nem megfelelő jelenlét, a lelki egyensúly elérésének hiánya megnehezítheti, de akár meg is akadályozhatja a vágyott cél elérését.