Az istenektől a gurukig: az olimpiai babonák és áltudomány fejlődése

Milo, a krotoni, egyszer legyőzött egy oroszlánt birkózásban. Egy másik alkalommal kötelet kötött a fejére, majd pusztán a halántékán kidagadó erekkel pattintotta szét. Üzemanyagként ökörvért ivott, és nyers húst evett, hogy megfélemlítse riválisait. Az i. e. VI. században született (nem nehéz kitalálni, hol), és közel kétméteres magasságával az ókori olimpia egyik óriása volt. A legismertebb legenda szerint úgy tett szert legendás erejére, hogy minden nap a vállán hordott egy újszülött borjút, miközben az felnőtt és bikává cseperedett. Ezt a történetet gyakran elmesélem élettan hallgatóimnak, amikor a fokozatos túlterhelés edzéselvét magyarázom. Bár az idő elmosta a határt tény és mese között, két dolog kétségtelen: Milo egymás után hatszor nyerte meg az olimpiai birkózást, és ő vezette a krotoni sereget a szübarisziak felett aratott győzelemhez.¹ Mint minden ókori bajnokot, őt is ünnepelték és halhatatlanná tették.

Az ókori olimpiai játékokat mélyen áthatotta a kulturális és vallási babona. Az olyan sportolóknak, mint Milo, kötelező volt pogány szokásokat követni, amelyek ma már primitívnek és túlzónak tűnnek. A versenyzők rituálisan tisztították testüket, hogy megszabaduljanak a „szennyeződésektől”. Szentélyeket kerestek fel, állat- és ételáldozatokat mutattak be az isteneknek, akiknek a játékokat szentelték. És egy máig fennmaradt gyakorlat részeként különféle gyógynövényekből készült főzeteket ittak betegségeik gyógyítására, regenerációjuk elősegítésére és állóképességük növelésére. Minden olimpia harmadik napján a görög papok száz ökröt áldoztak fel Zeusz, az istenek királya és az Olümposz ura tiszteletére, egy állatcsontok hamvaiból épített oltáron.

Az ókori játékok megszűnése és több mint 1500 évvel későbbi újjászületése között jelentős kulturális átalakulás zajlott le, amelyet két kulcsfontosságú esemény határozott meg. Az egyik a tudományos forradalom volt (körülbelül 1543-tól), amely az empirikus gondolkodást széles körben elterjesztette. Az isteni magyarázatokat fokozatosan felváltották a természeti jelenségek: az éjszakai égbolt égitestei csillagokká és bolygókká váltak, Zeusz haragja elektrosztatikus kisüléssé, a betegségeket okozó gonosz szellemek pedig vírusokká és baktériumokká. Ezt követte a felvilágosodás (körülbelül 1685-től), amely megerősítette a racionális és világi értékeket, és a vallás és az állam szétválasztását hirdette.

A XIX. század végére a tudomány uralta a közgondolkodást, lazítva a vallás szorítását az olimpiai játékokon. A modern olimpia ma is nagyszabású felvonulással kezdődik, de a sportolók és edzők már nem vallási szentélyeken és oltárokon haladnak át. A versenyzők ma is a becsületért küzdenek, de már nem isteneikért, hanem hazájukért. Sokan keresztet vetnek vagy imádkoznak a rajt előtt, de inkább saját döntésből, nem kötelezettségből. Az állatáldozat ma már elfogadhatatlan. A mai olimpikonok olyan technológiákat használnak, amelyeket az ókori görögök talán varázslatnak tartottak volna, de ezek hajtják a „Gyorsabban, magasabbra, erősebben” jelszó megvalósítását. Képesek vagyunk eldönteni, mely edzésmódszerek hatékonyak, és ezt a tudománynak és a világi gondolkodásnak köszönhetjük.

És mégis: a tudomány puszta létezése magában hordozza annak visszaélési lehetőségét is. A tudomány félrehasználása ma jövedelmező iparág, ahol önjelölt egészségguruk és kuruzslók lepik el az online teret, kihasználva a kritikai gondolkodás hiányát és a szabályozás gyengeségeit. Az áltudomány virágzik, és a társadalom minden szegletébe behatol. A sport sem kivétel: a mágikus-vallási hiedelmeket felváltották a modern áltudományos elképzelések.

A XXXIII. olimpia már a küszöbön áll. Sporttudósként – korábban a brit olimpiai központ élettani szakembereként – láttam, hogyan szivárog be az áltudomány az élsportba, és szakmai alapon küzdöttem ellene. De sportolóként ez számomra személyes kérdéssé is vált. A sportolók és csapataik ma is keverik a bizonyított, a nem bizonyított és a cáfolt módszereket. Milyen formában jelennek meg ezek? Hogyan fér meg egymás mellett a hihető és a teljesen képtelen? És miért ragaszkodnak egyesek a „szerencsés” tárgyaikhoz?

A hihetőtől a teljesen képtelenig

Nem kell messzire menni az olimpiai áltudomány példáiért. Nem arról van szó, hogy minden sportoló hajlamos az ostobaságokra, de akad elég ismert eset. Az amerikai úszó, Michael Phelps – minden idők egyik legsikeresebb sportolója – 2016-ban keltette fel az érdeklődésemet, amikor hátán és vállán feltűnő lila foltokkal versenyzett. Ezek a köpölyözés nyomai voltak…

…Phelps évek óta használja a köpölyözést az olimpiai felkészülése során. „Versenyek előtt is csináltam már” – mondta 2016-ban a The New York Timesnak –, „gyakorlatilag minden verseny előtt, amelyen elindulok.” Az úszó nemrég saját köpölyöző eszközt is piacra dobott, ezzel végleg megtette az utat az áltudomány nyomainak viselésétől annak aktív népszerűsítéséig.

A köpölyözés csak egy a számos komplementer és alternatív medicina közül – ideértve a kiropraktikát és az akupunktúrát is –, amelyeket az élsportban alkalmaznak. A sportolók 50–80 százaléka használt már valamilyen alternatív kezelést, és ez az arány általában magasabb az elit-, mint a szabadidős sportolók körében. Ráadásul a sporttal összefüggő panaszokra az orvosok 88 százaléka is írt már elő valamilyen komplementer vagy alternatív módszert.

Más népszerű kezelések, például az egész testes krioterápia, nem feltétlenül tartoznak szigorú értelemben az alternatív medicina körébe, mégis jelentős károkat okozhatnak azzal, hogy összemossák a hihető és a tarthatatlan állításokat. A brit hosszútávfutó, többszörös olimpiai bajnok Mo Farah például rendszeres elemként építette be regenerációs programjába az egész testes krioterápiát, mert meg volt győződve arról, hogy a két-négy perces, fagyos levegőben töltött kezelések csökkentik a gyulladást. Úgy fogalmazott: „Segít a regenerációban, amikor nagyon kemény edzésen vagy versenyen van túl az ember.” A modern olimpiai játékok hivatalos honlapja az egész testes krioterápiát az „Athletes and Sciences” oktatási anyag fontos elemének tekinti, és büszkén mutatja be, ahogy fiatal sportolók ilyen kezelést kapnak a párizsi Nemzeti Sportintézetben. A krioterápia hatásosságát alátámasztó bizonyítékok azonban nem meggyőzőek. Legjobb esetben alulkutatott módszerről van szó, amelynek az izomfájdalomra legfeljebb észlelt, szubjektív előnyei lehetnek; legrosszabb esetben drága és potenciálisan veszélyes áltudomány, amely eltereli a figyelmet a valóban hatékony regenerációs módszerekről.

Nagyobb léptékben egyes gyakorlatok azért épültek be a sportkultúrába, mert az emberek összekeverik a láthatóságot a hatékonysággal. Ezt nevezik expozíciós hatásnak. Ez a körkörös logika magyarázza a taping népszerűségét is – azt a feltűnő, sokszínű ragasztószalagot, amelyet sportolók vállán, combján és más testrészein látni. Olyan állításokkal árulják, mint a „javuló nyirokkeringés” vagy a sérülésveszély csökkenése, de a bizonyítékok túlnyomó többsége negatív. 2022-ben a Skeptical Inquirerben írtak a tapingről, és egy tucat áttekintő tanulmányt, illetve metaanalízist idéztek, amelyek egybehangzóan arra jutottak, hogy a szalag nem csökkenti a sérülés kockázatát – sem váll-, sem derék-, sem térd-, sem bokasérülések esetében. Miért él tovább mégis ez a gyakorlat? Mert 2008-ban, közvetlenül a pekingi olimpia előtt, zseniális marketinghúzással több mint 50.000 tekercs szalagot adományoztak sportolóknak és csapatoknak több mint ötven országban. A szalag ezután szinte performanszként jelent meg a televízióban közvetített sportágakban, különösen atlétikában és strandröplabdában, olyan láthatóságot biztosítva, amellyel egyetlen tudományos publikáció sem versenyezhetett. A taping ma többek között az amerikai atlétikai válogatott, a Nemzeti Kosárlabda Atlétikai Edzők Szövetsége és a Women’s Football Alliance fontos támogatója. Nehéz még egy olyan beavatkozást találni, ahol ennyire nagy lenne a szakadék a népszerűség és a bizonyítékok között, de a sportban az áltudomány esetében gyakran a népszerűség győz a tudomány felett.

Az áltudományon túl az olimpiai sport máig őriz valamit az ókori játékok babonás és irracionális világából. A judóban olimpiai érmes, később profi ketrecharcossá vált Kayla Harrisonnak például vannak szerencsezoknijai, amelyeket versenyeken visel: „Fontosak számomra a rituálék és a mintázatok… és amikor kényelmesen, magabiztosan érzem magam… nyerek.” A régebben magyar színekben versenyző rövidpályás gyorskorcsolyázó Liu Shaolin Sándor minden verseny előtt megérinti előbb a jobb, majd a bal szemöldökét, és kacsint a kamerába, mert úgy hiszi, ez szerencsét hoz. Az ausztrál úszó Stephanie Rice pedig hisz a számmisztikában: minden futam előtt nyolcszor meglendíti a karját, négyszer vizet fröcsköl a testére, és négyszer megnyomja az úszószemüvegét az arcán.

„Amint szokássá válik, a babona önfenntartó lesz” – írta Stuart Vyse. „Azokban a helyzetekben, amikor hiányzik a kontroll érzése, a babonák elegendő pszichológiai előnyt adnak ahhoz, hogy az emberek továbbra is szerencsenyakkendőt viseljenek vagy meccs előtti rituálékat végezzenek.”

Ez azt jelenti, hogy bár a babonák és rituálék szó szerinti értelemben nem működnek – nem befolyásolják egy futás sebességét, egy ugrás magasságát vagy egy gerely röppályáját –, közvetett hasznuk mégis lehet, mert a kontroll érzetét adják. De vajon ez sportteljesítménybeli előnyhöz is vezethet? A Kölni Egyetem 2010-es kutatása ezt vizsgálta. Huszonnyolc hallgatót – többségük hitt a szerencsében – hívtak be laboratóriumba egy golfos célbadobási feladatra: tíz gurítást kellett elvégezniük 100 centiméterről egy mozdulatlan lyukba. A csoport egyik fele minden különösebb előhangolás nélkül végezte a feladatot. A másik felénél azonban „aktiválták” a babonát: amikor átadták nekik a labdát, a kutató azt mondta: „Itt van a labdája. Eddig szerencselabdának bizonyult.” Ahogy sejthető, a „szerencselabdát” használók szignifikánsan jobban teljesítettek: átlagosan 6,4 sikeres gurítást értek el, szemben a kontrollcsoport 4,8 találatával. Bár a vizsgálat megismétlésére tett későbbi kísérletek vegyes eredményt hoztak, ez volt az egyik első tanulmány, amely azt sugallta, hogy a babonának lehet kedvező hatása a készségvégrehajtásra.

Az élsport tehát olyan világ, ahol a tudomány, az áltudomány és a babona összefonódott. Az olimpiai sportolók fogékonyak a képzelt hatásokra, és erre mindenütt találni bizonyítékot. De mi az a modern sportvilágban, ami miatt a sportolók félreteszik szkepticizmusukat a rituálék, a csodavárás és az alaptalan kereskedelmi ígéretek kedvéért?

Az olimpiai központban lévő irodámnak volt egy kis ablaka, amely a szomszédos terhelésélettani laborra nézett. Néhány naponta bejött egy sérült válogatott evezős, hogy szobakerékpáron teljesítse a „Nagy 30”-at – egy harmincperces kerékpáros tesztet, amelyet arra találtak ki, hogy motiváltan tartsa a sportolókat a versenyzéstől távol, sérülésük rehabilitációja alatt. Minél magasabb volt az átlagos teljesítményük a teszt során, annál előrébb végeztek a ranglistán. Kegyetlen kihívás volt, amelyet az evezősök nagyon komolyan vettek.

Egy kedd délután nyögéseket és hörgéseket hallottam visszhangozni a laborból. Kinyújtottam a nyakam, benéztem az ablakon, és egy erős, izmos nőt láttam, aki teljes erőből tekert. Egy félig üres sportitalos palack hevert a földön, a falon lévő digitális időmérő pedig 25 perc 30 másodpercet mutatott. Az arca fájdalmas grimaszba torzult. Nyilvánvaló volt, hogy hatalmas fájdalmai vannak, és a teszt utolsó perceiben küzd azért, hogy tartani tudja a teljesítményét. Egyedül volt; nem voltak ott edzők, akik instrukciót adtak volna, és nem volt közönség vagy csapattárs sem, aki biztatta volna. Aztán minden előjel nélkül hányni kezdett. Sportital és gyomorsav tört elő a szájából. Befröcskölte a lábát, a pedálokat, és tócsába gyűlt a földön. Berohantam a laborba, feltéptem az ajtót, hogy orvosi segítséget nyújtsak. Ő még mindig tekert. A lábai úgy hajtották a pedált, mint a hidraulikus dugattyúk. Másodszor is öklendezett, de a digitális teljesítménykijelző alig mozdult. Amikor letelt a harminc perc, átléptem a hányást, és épp akkor kaptam el, amikor kidőlő faként zuhant le a nyeregből.

Az élsportolókat óriási elszántság, különleges makacsság és az a képesség jellemzi, hogy még akkor sem adják fel, amikor már saját lábukra hánynak. A szabadidősporttal ellentétben az elitben nem a részvétel számít; csak a győzelem. Ez a szemlélet felülről lefelé szivárog: a teljesítményigazgatótól a vezetőedzőkön át a sportolókig.

A győzelem megszállott hajszolása szükségszerűen alakult ki, mert a siker és a kudarc közötti különbség az olimpián egyre kisebb. Az 1992-es barcelonai női 100 méteres döntőben például öt sportoló ért célba egy tizedmásodpercen belül; végül lassított felvétel alapján Gail Devers kapta az aranyérmet. Az 1976-os montreali öttusa döntőjében nyolc sportoló vágott neki az utolsó számnak aranyesélyesként; 200 méterrel és huszonöt másodperccel később az NDK-s Siegrun Siegl hat ellenfelét megelőzve a hetedik helyről az elsőre ugrott. A sportban a győzelem egyetlen pillanat alatt elragadható.

És nemcsak a győzelem, hanem a pénzdíj is. Az Egyesült Államokba aranyéremmel hazatérő sportolók sportágtól függően 15.000 és 37.500 dollár közötti jutalmat kapnak. Ez nem tart sokáig. Az olasz győztesek akár 200.000 dollárt is kaphatnak, de ez a kisebb vagyon is gyorsan apad, ha levonják a megélhetési költségeket, az edzésdíjakat és az edzői honoráriumokat. Ráadásul sportáganként négyévente csak egyetlen ilyen díj van. Ha valaki aranyérmet visz haza az Egyesült Királyságba, legfeljebb egy határozott kézfogást kap a miniszterelnöktől – ha szerencséje van. A modern olimpikonok számára tehát a győzelem és az anyagi biztonság ritka, törékeny és rendkívül vágyott érték.

Ebben a hiperversengő ökoszisztémában, amely a világ bármely hivatásához mérhető nyomással jár, magától értetődő minden teljesítményelőny keresése, bármilyen kicsi legyen is. Ez a marginális nyereségek filozófiája, amely egyre kísérletezőbbé teszi a sportolókat és edzőiket. Minden kezelés – természetes vagy természetfeletti, bizonyítékokon alapuló vagy sem – bekerül a lehetőségek olvasztótégelyébe, azzal az indokkal, hogy minden százalékpont számít. Bármilyen hatás, még a képzelt is, különbséget jelenthet arany és ezüst között – azt a bizonyos létfontosságú egytized másodpercet. És mivel az egészség- és wellnessipar szabályozása ennyire laza, a sportolók szabadon kipróbálhatnak minden terméket és szolgáltatást, amelyet csak akarnak.

Ez nem jelenti azt, hogy szükségszerűen az áltudomány és a babona uralkodna. Sok sportoló és csapat tiszteli a tudományt, és bízik abban, hogy a támogató szakemberek gyakorlati, bizonyítékokon alapuló tanácsokat adnak. Az élsportolók ráadásul adatvezérelten dolgoznak: megszállottan figyelik a teljesítményleadást, a csapásszámot, a lépéshosszt és minden olyan mutatót, amelyet a modern technológia rögzíteni tud. A legtöbb olimpikon azonban kétségbeesetten vágyik eredményre – akár valósra, akár képzeltre. Pontosan ezek azok a körülmények, amelyek között az áltudomány virágzik. Egy olyan világban, ahol a sportolók a biztonság valamiféle illúzióját keresik, az áltudomány olyasmit kínál, amit a tudomány nem tud. Ahogy Isaac Asimov írta 1972-es Guide to Science című művében: „Vizsgáljon meg bármely áltudományos állítást, és találni fog benne egy biztonsági takarót.”

A placebo ára

A tudósok és orvosok minden sportteljesítmény-rendszer nélkülözhetetlen elemei. Sportolókkal és edzőkkel dolgoznak együtt, gyakran teljes állásban beágyazódva a csapatba, és tanácsot adnak edzésről, táplálkozásról, sérüléskezelésről. Mégis gyakran félrenéznek, amikor kuruzslással és áltudománnyal találkoznak. Miért?

Mert a placebo működik. Az elvárás és a hit erőteljes pszichobiológiai enyhítő tényezők, amelyeket az edzők arra használnak, hogy pszichológiai előnyt adjanak sportolóiknak. A placebohatásokat nem lehet alábecsülni az olimpiai sportban. „Egy olyan sportolónál, mint Michael Phelps, aki a haranggörbe legszélén helyezkedik el” – mondja Timothy Caulfield –, „az a csekély hatás, amelyet valamilyen terápiától kap, legyen az placebo vagy más, jelentős lehet, és érdemi hatással lehet az eredményre.”

Több személyes tapasztalatom is van arról, amikor edzők placebohatásokon keresztül próbáltak pszichológiai előnyt elérni. Egyszer egy válogatott vezetője arra kért, hogy valósítsak meg egy tizenkét hetes magaslati edzésprogramot a rám bízott sportolóknál. A beavatkozás során heti két alkalommal edzettek volna a környezeti kamránkban – egy nagy helyiségben, ahol az oxigéntartalmat 16 százalékra csökkentettük –, azzal az indokkal, hogy ez serkenti a vörösvértest-termelést és javítja az állóképességet. Habozva fogadtam. Nemcsak jelentős erőforrásokat igényelt volna, hanem azt sem tudtuk, hogy a módszer segíti vagy rontja a teljesítményt, és nem akartam felelősséget vállalni valamiért, amelynek kimenetele ismeretlen. Ésszerű kompromisszumot javasoltam: kontrollált vizsgálatot. A csapat fele használja a kamrát, a másik fele eddzen a megszokott módon, és a beavatkozás előtt és után vérmarkereket mérünk, hogy lássuk, van-e haszon.

„Nem hiszem” – mondta az edző, fejét rázva. „Mindenkit a kamrában akarok látni. Ha csak azt hiszik, hogy működik, már az is elég.” Így hát ezt tettük.

Az élsportban a sportolók a „katonák”, de az edzők a „tábornokok”: ők irányítják az edzést és a stratégiát a győzelem érdekében. Amikor egy edző úgy dönt, hogy fenntartja a meglévő gyakorlatot, és placebohatást használ pszichológiai eszközként, a tudósoknak és orvosoknak alkalmazkodniuk kell. Még azok is, akik teljes állásban dolgoznak a sportágban – ahogyan én is –, tehetetlenek a bevett normák megkérdőjelezésével szemben, mert ez az egész rendszert veszélyeztetné. Senki sem akarja megbontani az egyensúlyt, amikor érmek és pénzdíjak forognak kockán – és ezt nehéz is lenne hibáztatni. Így aztán a placebók, sőt még a már megcáfolt alternatív kezelések is a rendszer részei maradnak. Hiszen mi baj lehet belőle?

Mi a baj vele?

Csakhogy ennek a hozzáállásnak komoly árnyoldalai vannak. Ezek a „kezelések” korántsem ártalmatlanok: a köpölyözés égési sérüléseket és fertőzést okozhat, az akupunktúra lágyrész-sérülésekhez vagy akár légmellhez is vezethet, ha a tűket rosszul helyezik be, a kiropraktikai beavatkozások pedig csigolyaartéria-sérülést és stroke-ot idézhetnek elő. És bár minden orvosi beavatkozás hordoz kockázatot – amelyet az orvosok a várható előnyökkel mérlegelnek –, az alternatív terápiák esetében az előnyök gyakran pusztán feltételezettek. Ez pedig sokkal nehezebbé teszi a kockázatok igazolását.

Ráadásul lehetetlen a placebojellegű termékeket kizárólag a sport, az egészség és a fitnesz területére korlátozni. Ha valaki hisz egy placebo gyógyító erejében, előbb-utóbb olyan problémák kezelésére is alkalmazni fogja, amelyek valójában tudományos alapú orvosi beavatkozást igényelnének. Phelps például izomfájdalomra használta a köpölyözést, miközben egyes szervezetek asztmás tünetekre vagy akár termékenységi problémákra is ajánlják. A krioterápiát az olimpiai intézetben regenerációra alkalmazzák, mások viszont olyan betegségek kezelésére is hirdetik, mint az ízületi gyulladás vagy a sclerosis multiplex. A sportból származó placebók óhatatlanul beszivárognak a hétköznapi kultúrába, és hatással vannak a klinikai gyakorlatra is. Az ilyen módszerek felelőtlen használata világszerte százezrek halálához és jelentős gazdasági károkhoz vezetett.

Ehhez még hozzájön az a hatás, amelyet a sportolók – gyakran hatástalan termékeket reklámozó – ajánlásai gyakorolnak a lakosság egészségére. Kutatások szerint a fitneszinfluenszerek és ismert sportolók által ajánlott termékek jobban fogynak, mint a hagyományos hírességek által népszerűsítettek. Amikor Phelps reflektorfénybe állította a köpölyözést, az erről szóló internetes keresések az egekbe szöktek. Ez jól mutatja, hogy a sportolók trendformáló szerepet töltenek be az egészség- és wellness-termékek használatában. Az emberek szív- és anyagcsere-egészségük javítása érdekében antioxidáns-kiegészítőkhöz vagy divatdiétákhoz fordulnak; sérüléseikre köpölyözést vagy akupunktúrát választanak; fogyás céljából pedig hatástalan étrend-kiegészítőket és diétákat próbálnak ki. Már önmagában is nehéz rávenni az embereket arra, hogy törődjenek az egészségükkel – különösen problémás, ha a próbálkozásaik azért fulladnak kudarcba, mert időt és pénzt pazarolnak kétes, gyors megoldásokra.

Egy tudománykommunikációs reform szükségessége

Az áltudomány szálai, amelyek átszövik az olimpiai sport világát, nehezen bogozhatók ki – de folyamatosan próbálkozni kell. Jelentősen csökkenthető lenne az áltudomány káros hatása és terjedése, ha három problémát kezelni tudnánk:

• a sportolók és edzők gyakran inkább a társaik véleményére hallgatnak, mint a tudományos szakértőkére;
• kevésbé értik, hogy a placebojellegű termékek és az alternatív módszerek milyen hatással lehetnek a szélesebb társadalomra;
• a lakosság alapvető fizikai aktivitási és táplálkozási ismeretei hiányosak, ezért könnyebben válnak áldozatává az alaptalan állításoknak. Nincs egyetlen csodamegoldás, de a tudományos kommunikáció javítása kulcsfontosságú lépés lehet.

A tudomány gyakran „elveszik a fordításban”: valami akadályozza, hogy a kutatási eredmények eljussanak a laikus közönséghez. Bár történt előrelépés, a tudományos újságírás továbbra is torzításoktól és érdekellentétektől terhelt. Ebben részben a tudósok is hibásak.

A sporttudomány területén az elmúlt évtizedben több kutatás jelent meg, mint az azt megelőző öt évtizedben összesen. Ez a hatalmas adatmennyiség azonban nem járt együtt azzal, hogy a kutatók hatékonyabban kommunikálnák eredményeiket a nagyközönség felé. A publikációk fizetős falak mögött jelennek meg, nehezen érthető szaknyelven íródnak, és gyakran csak más kutatók számára hozzáférhetők. Sok tudós kerüli a nyilvános megszólalást, mert attól tart, hogy ez rontja szakmai megítélését – ezt nevezik Sagan-effektusnak.

Az így keletkező űrt fitneszinfluenszerek, wellnessguruk és a mainstream média tölti ki, akiknek gyakran nincs mély tudományos ismeretük, és nem feltétlenül a közönség érdekeit tartják szem előtt. Nem meglepő, hogy a tudományos újságírás sokszor szenzációhajhász és pontatlan.

A tudósok számára az üzenet világos: ha nem mondják el saját történetüket, mások fogják elmondani helyettük – és az eredmény nem biztos, hogy tetszeni fog.

Összegzés

Az ókori olimpiai játékokat vallási hiedelmek és babonák határozták meg. Ezek nagy részét levetkőztük, de maradványaik tovább élnek, és helyüket sok esetben áltudományos elképzelések vették át, amelyek komoly károkat okozhatnak.

Van azonban ok az optimizmusra. A tudományos oktatás és kommunikáció fejlődésével a sport kultúrája is tovább alakulhat. Idővel az áltudomány befolyása akár ugyanúgy megszakadhat, mint Milo fejére kötött kötél. Addig is fontos, hogy fejlesszük kritikai gondolkodásunkat és erősítsük a tudományos szkepticizmust.

Az élsport a végletek világa: egyszerre hajtja a pénzügyi ösztönzés és a mindenáron való győzelem mentalitása. Ez veszélyes kombináció, ahol a „csodaszerek” könnyen vonzóvá válnak. A tudomány ugyanúgy vezethet visszaéléshez, ahogy az alkohol is túlzott fogyasztáshoz.

Az üzenet tehát egyszerű: a sport világának felelősen kell gondolkodnia.

Megjegyzések

1. Milo ezt a tettet bunkóval felfegyverkezve, olimpiai koszorúkkal a nyakában, oroszlánbőrbe burkolózva hajtotta végre, Héraklészt idézve (Diodorus, 1814).
2. A gondolat Dr. Shirley Malcolm, az Amerikai Tudományfejlesztési Társaság képviselőjének megfogalmazásán alapul, bár pontos idézet nem áll rendelkezésre.

Forrás: Nick Tiller (testnevelés-tudós és író, aki az egészség, a teljesítmény és a wellness területén elterjedt téves információkkal foglalkozik. Ő a szerzője a The Skeptic’s Guide to Sports Science (Taylor & Francis, 2020) és a The Health and Wellness Lie (Bloomsbury/Hopkins Press, 2026) című könyveknek)

Irodalomjegyzék

1. ASN staff. 2022. Most people think their diet is healthier than it is. American Society for Nutrition. Online at https://nutrition.org/most-people-think-their-diet-is-healthier-than-it-is/.
2. Diodorus (Siculus) [translated by G. Booth]. 1814. The Historical Library of Diodorus the Sicilian: In Fifteen Books. To Which Are Added the Fragments of Diodorus, and Those Published by H. Valesius, I. Rhodomannus, and F. Ursinus. London, UK: W. MʻDowall.
3. Ernst, E. 2010. Acupuncture: A treatment to die for? Journal of the Royal Society of Medicine 103: 384–5.
4. Fullagar, H.H.K., A. McCall, F.M. Impellizzeri et al. 2019. The translation of sport science research to the field: A current opinion and overview on the perceptions of practitioners, researchers and coaches. Sports Medicine 49:1817–24.
5. Hone, D.D., and D. Hone. 2014. Progress in science communication but problems remain. The Guardian (April 7). Online at https://www.theguardian.com/science/lost-worlds/2014/apr/07/progress-in-science-communication-but-problems-remain.
6. Jing-Chun, Zhao, Yu Jia-Ao, Xian Chun-Jing, et al. 2014. Burns induced by cupping therapy in a burn center in northeast China. PubMed 26(7): 214–20. Online at https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/25856322/.
7. Jones, J., C. Jones, and K. Nugent. 2015. Vertebral artery dissection after a chiropractor neck manipulation. Proceedings (Baylor University Medical Center) 28: 88–90.
8. Kent J.B., K.O. Tanabe, A. Muthusubramanian, et al. 2020. Complementary and alternative medicine prescribing practices among sports medicine providers. Alternative Therapies in Health and Medicine 26: 28–32.
9. Kim, J.-I., M.S. Lee, D.-H. Lee, et al. 2011. Cupping for treating pain: A systematic review. Evidence Based Complementary and Alternative Medicine 2011:467014. Online at https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC3136528/.
10. Martinez-Conde, S. 2016. Has contemporary academia outgrown the Carl Sagan effect? The Journal of Neuroscience 36: 2077–82.
11. Novella, Steven. 2016. Cupping – Olympic pseudoscience. Science-Based Medicine (August 10). Online at https://sciencebasedmedicine.org/cupping-olympic-pseudoscience/.
12. Science journalism can be evidence-based, compelling—and wrong. 2017. Nature 543:150–150.
13. Slater, Matt. 2012. Olympics cycling: Marginal gains underpin Team GB dominance. BBC Sport (August 7). Online at https://www.bbc.com/sport/olympics/19174302.
14. Tiller, N.B. 2021. Cryotherapy: The cold, hard truth. Skeptical Inquirer (October 26). Online at https://skepticalinquirer.org/exclusive/cryotherapy-the-cold-hard-truth/.
15. ———. 2022. Kinesio tape: A magnificent marketing machine. Skeptical Inquirer (August 22). Online at https://skepticalinquirer.org/exclusive/kinesio-tape-a-magnificent-marketing-machine/.
16. ———. 2023. Phelps dives deeper into the pseudoscience of cupping. Skeptical Inquirer (October 31). Online at https://skepticalinquirer.org/exclusive/phelps-dives-deeper-into-the-pseudoscience-of-cupping/.
17. Tiller, N.B., J.P. Sullivan, and P. Ekkekakis. 2022. Baseless claims and pseudoscience in health and wellness: A call to action for the sports, exercise, and nutrition-science community. Sports Medicine 53(1): 1–5. Online at https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/35687251/.
18. Trojian, T.H., and C.J. Beedie. 2008. Placebo effect and athletes. Current Sports Medicine Reports 7: 214.
19. Vaara, J.P., T. Vasankari, H.J. Koski, et al. 2019. Awareness and knowledge of physical activity recommendations in young adult men. Frontiers in Public Health 7:310.
20. Vyse, Stuart. 2023. Superstition and learning. In Stephen Hupp and Richard Wiseman (eds.), Investigating Pop Psychology: Pseudoscience, Fringe Science, and Controversies. Oxfordshire, England: Routledge & CRC Press.