Aktuális Slider Sportgondolatok Sporttudomány

Olimpizmus – a sport filozófiája?

Sportorvos.hu 2024.07.21.

Az olimpiai mozgalom alapjául szolgáló filozófiát általában „olimpizmusnak” nevezik, de korántsem egyértelmű, hogy pontosan mi is az olimpizmus, honnan ered, és hová tart. Ennek a cikksorozatnak az a célja, hogy feltárja ezeket a kérdéseket, kezdve azzal a vitával, hogy az olimpizmus jogosan nevezhető-e egyáltalán filozófiának. A második kérdés az, hogy az olimpizmus a sport filozófiája-e, vagy inkább a sport – pontosabban a sportban rejlő, az olimpiai mozgalom nagyobb céljait támogató értékek – által informált filozófia. Az egyik ilyen érték az emberi kiválóság, de nehéz lehet pontosan meghatározni, hogy az olimpizmusnak mi az elképzelése az emberi kiválóságról. Az olimpizmus a sporton keresztül történő nevelés értékét is hirdeti – konkrétan a jó példamutatás nevelő értékét, de világossá kell tenni, hogy mik ezek a példák, és hogyan kell nevelniük. Az igazságosság és a sportszerűség értékei is megerősítést nyernek, de a nemzetközi közösségeken belüli eltérő etikai nézetek kihívást jelentenek számukra. Ez elvezet a világközösség politikai eszményéhez, és ahhoz a kérdéshez, hogy az olimpia hogyan tudja ezt előmozdítani anélkül, hogy a hegemónia vagy a homogenizáció csapdájába esne. Tekintettel a mozgalom nagy társadalmi és politikai céljaira, az olimpizmus filozófiaként elégtelennek tűnhet. Paradox módon ez az elégtelenség lehet az olimpizmus sikerének titka.

A cikksorozat részei

Az olimpizmus filozófia?

Mielőtt az olimpizmust mint sportfilozófiát megvitathatnánk, először is meg kell válaszolnunk azt a kérdést, hogy vajon az olimpizmus sportfilozófia-e – vagy egyáltalán filozófia-e? Ha az olimpizmust tágan, az ókori olimpiai játékokból és Görögország gazdag filozófiai örökségéből kibontakozó filozófiaként gondoljuk el (Nissiotis, 1979; Reid, 2006), akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a történelem egyik legfontosabb sportfilozófiájáról van szó. Ha az olimpizmusra történelmileg inkább úgy gondolunk, mint a francia pedagógus, Pierre de Coubertin báró eklektikus és gyakran ellentmondásos elképzeléseire (Loland, 1995; Chatziefstathiou, 2005, 2012), akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy egyáltalán nem filozófia, hanem legfeljebb egy ideológia, amely a XIX. századi megújulás igényeit szolgálta, és amely azóta elavult és irrelevánssá vált (Bale és Christensen, 2004). Ha pedig gyakorlati szempontból gondolunk az olimpizmusra, mint olyan filozófiára, amelynek egyesítenie és irányítania kell a modern olimpiai mozgalmat, annak hatalmas globális hatókörével és ambiciózus társadalmi céljaival, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy reménytelenül vékony és homályos – képtelen világos elveket megfogalmazni vagy merev irányelveket meghatározni, és ezért impotens az olyan kihívásokkal szembenézni, mint a multikulturalizmus, a globalizáció és a környezet pusztulása (Segrave, 1988). Paradox módon kiderül, hogy az olimpizmus mint filozófia gyengesége lehet az erőssége mint nemzetközi sportfilozófia.

Sigmund Loland (1995) az olimpizmus eszmetörténeti szempontból történő részletes vizsgálatában az olimpizmust inkább ideológiának, mint filozófiának tekinti – vagyis olyan hiedelmek összességének, amelyek célja egy bizonyos társadalmi rend megvalósítása. Ez az elemzés minden bizonnyal összhangban van Pierre de Coubertin céljaival, aki nem volt sem hivatásos filozófus, sem nagy értelmiségi – hanem inkább egy idealista pedagógus, aki egy nagyra törő eseményt akart szervezni francia honfitársai és végső soron az egész emberiség kézzelfogható hasznára. Coubertin 1894-ben, az 1896-os első modern játékok előkészületei során alkotta meg az „olimpizmus” kifejezést, de úgy tűnik, hogy soha nem fejezte be a filozófia megfogalmazását. Halála előtt egy évvel, 1936-ban sajnálattal állapította meg, hogy nem sikerült közérthető módon definiálnia az olimpizmust (Coubertin, 1939). Ez a „kudarc” talán annak tudható be, hogy Coubertin elképzelése az olimpizmusról élete során változott. A hátrahagyott írásai és beszédei eklektikus és néha ellentmondásos képet festenek filozófiai elképzeléseiről (Müller, 2000). De az olimpizmus „kudarca”, hogy nem lehetett szigorúan definiálni, kiderült, hogy ez volt a sikerének a titka. Lamartine DaCosta (2006) az olimpizmus körüli filozófiai viták áttekintésében arra a következtetésre jut, hogy az olimpizmust folyamatfilozófiának kell tekinteni – egy folyamatban lévő filozófiai beszélgetésnek, amelyet csupán Coubertin indított el, és amely nyitott a későbbi filozófusok hozzájárulására. Gyakorlatilag pontosan ez az, aminek az olimpizmus bizonyult – egy filozófiai beszélgetés arról, hogy a sport milyen értéket képvisel az emberiségről alkotott sajátos elképzelés népszerűsítésében és a nemzetközi társadalmi célok elérésében.

Az olimpizmus alapszövege az Olimpiai Chartában található; különösen abban a részben, amely az olimpizmus hat „alapelvét” fogalmazza meg. Ezek közül csak az első kettő nyilvánvalóan filozófiai jellegű. Valójában az első alapelv az, amely az olimpizmust filozófiának nyilvánítja:

Az olimpizmus életfilozófia, amely a test, az akarat és az elme tulajdonságait felmagasztalja és kiegyensúlyozott egésszé egyesíti. Az olimpizmus a sportot a kultúrával és az oktatással ötvözve olyan életmódot kíván kialakítani, amely az erőfeszítés örömén, a jó példa nevelő értékén, a társadalmi felelősségvállaláson és az egyetemes etikai alapelvek tiszteletén alapul. (Nemzetközi Olimpiai Bizottság, 2011)

Ebbe a kijelentésbe beágyazódnak metafizikai és etikai állítások az emberi lények természetéről és arról, hogy milyen életet kellene élniük, valamint az az állítás, hogy léteznek (vagy legalábbis létezniük kellene) valamiféle egyetemes etikai elvek. A második alapelv az olimpizmus politikai vízióját határozza meg: „Az olimpizmus célja, hogy a sportot az ember harmonikus fejlődésének szolgálatába állítsa, az emberi méltóság megőrzésével foglalkozó békés társadalom előmozdítása érdekében” (Nemzetközi Olimpiai Bizottság, 2011).

Ez a cél az arisztotelészi értelemben politikai, mivel a közösséggel – jelen esetben a világközösséggel – foglalkozik. Maga az a feltevés, hogy a világnak közösségnek kell lennie, politikai kijelentés. Pontosabban, az olimpiai mozgalom itt a békét deklarálja politikai céljának – ezt erősíti meg a „Nemzetközi Olimpiai Bizottság küldetése és szerepe” negyedik pontja, amely szerint „arra törekszik, hogy a sportot az emberiség szolgálatába állítsa, és ezáltal előmozdítsa a békét” (Nemzetközi Olimpiai Bizottság, 2011, 14. o.).

Ahhoz azonban, hogy az olimpizmust mint filozófiát megértsük, túl kell lépnünk a közzétett „Alapelveken”. Meg kell vizsgálnunk az ókori Görögország filozófiai örökségét, valamint azokat a felvilágosodás kori eszméket, amelyek befolyásolták ezen eszmék megfogalmazását. Figyelembe kell vennünk az olimpiai mozgalom szimbólumait és mondásait is, mint például az öt egymásba kapcsolódó gyűrűt, az olimpiai jelmondatot: citius, altius, fortius (gyorsabb, magasabb, erősebb), és az olimpiai hitvallást: „Az olimpiai játékokon nem a győzelem a legfontosabb, hanem a részvétel”. Végezetül meg kell vizsgálnunk az olimpiai történelmet; azt, hogy a mozgalom hogyan viselkedett a kinyilvánított eszméinek fényében. Az olimpizmus, ha más nem is, de egy élő filozófia, amely az olimpiai mozgalom gyakorlati szükségleteit szolgálta és kell szolgálnia a jövőben is, ha vízióra és útmutatásra van szüksége. És még ha sikerül is mindezekből az elemekből egy koherens filozófiát felismerni (vagy talán felépíteni), még mindig nem világos, hogy lesz-e sportfilozófiánk.

Hivatkozások

Aristotle (1984). Complete Works. Ed. Jonathan Barnes. 2 vols. Princeton, NJ: Princeton University Press.
Baka, R. and R. Hess (2002). Doing a “Bradbury”! An analysis of recent Australian success at the winter Olympic Games. In K. Wamsley, R. Barney and S. Marty (eds), The Global Nexus Engaged: Past, Present, and Future Interdisciplinary Olympic Studies (pp. 177–84). London, ON: University of Western Ontario Press.
Bale, J. and M. K. Christensen (2004). Post Olympism? Questioning Sport in the Twenty-first Century. London: Berg.
BBC (2012). Olympics badminton: Eight women disqualified from doubles, BBC Sport, August 1. Available online at www.bbc.co.uk/sport/0/olympics/19072677 (accessed October 21, 2014).
Bernard, A. and M. Busse (2004). Who Wins the Olympic Games: Economic Resources and Medal Totals. Review of Economics and Statistics 86, 413–17.
Bok, D. (1996). Can Higher Education Foster Higher Morals? In W. H. Shaw (ed.) Social and Personal Ethics (pp. 494–503). Belmont, CA: Wadsworth.
Chatziefstathiou, D. (2005). The Changing Nature of the Ideology of Olympism in the Modern Olympic Era. Doctoral Dissertation, Loughborough University, UK. Available online at https://dspace. lboro. ac. uk/dspace-jspui/handle/2134/2820 (accessed October 21, 2014).
Chatziefstathiou, D. (2012). Olympic education and beyond: Olympism and value legacies from the Olympic and Paralympic Games. Educational Review, 64(3): 385–400.
Coubertin, P., Baron de (1939). Les sources et les limites du progrès sportif. Olympische Rundschau 4, 1–2.
DaCosta, L. (2006). A Never-Ending Story: The Philosophical Controversy Over Olympism. Journal of the Philosophy of Sport 33, 157–73.
Descartes, R. (1985). The Philosophical Writings of Descartes. J. Cottingham, R. Stoothoff, and D. Murdoch (eds). 2 vols. Cambridge: Cambridge University Press.
Epictetus (1983). The Handbook of Epictetus (N. White, trans.). Indianapolis, IN: Hackett.
Iamblichus (1818). The Pythagorean Life (T. Taylor, trans.). London: Watkins.
Inoue, A. (1999). Critique of Modern Olympism: AVoice from the East. In G. Pfister and L. Yueye (eds), Sports – The East and the West (pp. 163–7). Sant Agustin: Academia Verlag.
International Olympic Committee (2007). Factsheet on the Olympic Programme. Lausanne: IOC.
International Olympic Committee (2011). The Olympic Charter. Lausanne: IOC, 2011.
International Olympic Committee (2013a). Factsheet on the Opening Ceremony of the Games of the Olympiad. Lausanne: IOC.
International Olympic Committee (2013b). Factsheet on Women in the Olympic Movement. Lausanne: IOC.
Iowerth, H., C. Jones and A. Hardman (2010). Nationalism and Olympism towards a Normative Theory of International Sporting Representation. Olympika 14, 81–110.
Lenk, H. (1982). Towards a Philosophical Anthropology of the Olympic Athletes and the Achieving Being. Ancient Olympia, Greece: International Olympic Academy Report, 163–77.
Loland, S. (1995). Coubertin’s Olympism from the Perspective of the History of Ideas. Olympika 4, 49–78.
Loland, S. (2001). Record Sports: An Ecological Critique and a Reconstruction. Journal of the Philosophy of Sport 28, 127–39.
Loland, S. (2006). Olympic Sport and the Ideal of Sustainable Development. Journal of the Philosophy of Sport 33, 144–56.
MacIntyre, A. (1981). After Virtue. Notre Dame, IN: University of Notre Dame Press.
Martinkova, I. (2001). Kalokagathia: How to Understand Harmony of a Human Being. Nikephoros 14, 21–8.
McNamee, M. (2006). Olympism, Eurocentricity, and Transcultural Virtues. Journal of the Philosophy of Sport 33, 174–87.
Miller, S. (2004). Ancient Greek Athletics. New Haven, CT: Yale University Press.
Morgan, W. (1995). Cosmopolitanism, Olympism, and Nationalism: A Critical Interpretation of Coubertin’s Ideal of International Sporting Life. Olympika 4, 79–91.
Morgan, W. (1998). Multinational Sport and Literary Practices and Their Communities: The Moral Salience of Cultural Narratives. In M. McNamee and J. Parry (eds.) Ethics and Sport (pp. 184–204). London: Spon.
Mouratidis, J. (1984). Heracles at Olympia and the Exclusion of Women from the Ancient Olympic Games. Journal of Sport History 11, 41–55.
Müller, N. (ed.) (2000). Olympism: Selected Writings. Lausanne: International Olympic Committee.
Nanayakkara, S. (2008). Olympism: A Western Liberal Idea That Ought Not to Be Imposed on other Cultures? In. K. Wamsley (ed.), Pathways: Critiques and Discourse in Olympic Research, Ninth International Symposium for Olympic Research (pp. 351–8). London, Ontario: University of Western Ontario.
Nissiotis, N. (1979). The Philosophy of Olympism. Olympic Review 136, 82–5.
Parry, J. (1998). Olympism at the Beginning and End of the Twentieth Century. Proceedings of the International Olympic Academy: 81–94.
Parry, J. (2000). “Globalization, Multiculturalism, and Olympism.” Proceedings of the International Olympic Academy: 86–97.
Parry, J. (2006). Sport and Olympism: Universals and Multiculturalism. Journal of the Philosophy of Sport 33, 188–204.
Pawlenka, C. (2005). The Idea of Fairness: A General Ethical Concept or One Particular to Sports Ethics. Journal of the Philosophy of Sport 32, 49–64.
Pfister, G. (2010). Outsiders: Muslim Women and Olympic Games – Barriers and Opportunities. International Journal of the History of Sport 27(16–18), 2925–57.
Pindar. (1997). “Pythian 8.” Pindar: Olympian Odes, Pythian Odes (W. Race, trans.) (pp. 95–7). Cambridge, MA: Harvard University Press.
Plato. (1997). Complete Works. J. Cooper (ed.). Indianapolis, IN: Hackett.
Reid, H. (2006). Olympic Sport and Its Lessons for Peace. Journal of the Philosophy of Sport 33, 205–13. Reprinted with revisions in K. Georgiadis and A. Syrigos (eds) (2009), OlympicTruce: Sport as a Platform for Peace (pp. 25–35). Athens: International Olympic Truce Center.
Reid, H. (2010). East to Olympia: Recentering Olympic Philosophy between East and West. Olympika 19, 59–79.
Reid, H. (2011). Athletics and Philosophy in the Ancient World: Contests of Virtue. Abingdon: Routledge.
Reid, H. (2012). Athletic Beauty in Classical Greece: A Philosophical View. Journal of the Philosophy of Sport 39, 1–17.
Reid, H. and M. Austin. (2012). The Olympics and Philosophy. Lexington, KY: University Press of Kentucky.
Scanlon, T. (2002). Eros and Greek Athletics. New York: Oxford University Press.
Schneider, A. and R. Butcher (1994). Why Olympic Athletes Should Avoid the Use and Seek the Elimination of Performance-Enhancing Substances and Practices From the Olympic Games. Journal of the Philosophy of Sport 20–21, 64–81.
Segrave, J. (1988). Toward a Definition of Olympism. In J. Segrave and D. Chu (eds). The Olympic Games in Transition (pp. 149–61). Champaign, IL: Human Kinetics.
Torres, C. (2006). Results or Participation? Reconsidering Olympism’s Approach to Competition. Quest 58, 242–54.
Weaving, C. (2013). Smoke and Mirrors: A Critique of Women Olympians’ Nude Reflections. In M. McNamee and J. Parry (eds), Olympic Ethics and Philosophy (pp. 130–48). Abingdon: Routledge.
Young, D. (1996). The Modern Olympics: A Struggle for Revival. Baltimore, MD: John Hopkins University Press.