Olimpiai hype vagy értelmes eszme?

Az olimpia értékrendjének egyik legfontosabb célja az egyén sokoldalú művelése. Az úgynevezett „alapelvek” szerint az olimpizmus egy „életfilozófia”, amelynek eszméje „a test, az akarat és az elme tulajdonságainak kiegyensúlyozott egésszé emelése és egyesítése”, valamint „az erőfeszítés örömén alapuló életmód” megteremtése. Ezeket a célokat a sport, a kultúra és az oktatás összekapcsolásával kell elérni. Az olimpizmust gyakran kritizálják idealizmusa és a valós életben való hatáshiánya miatt. Ugyanakkor az olimpiai eszmék intuitív módon vonzóak és retorikai erővel bírnak. Az olimpiai sportoló áll az ideológia középpontjában. Ez a tanulmány az olimpiai eszmék kritikai vizsgálatának lehetőségét vizsgálja a sportoló három különböző értelmezése szempontjából. A dualista felfogás a sportolót a test és az elme között megosztottnak tekinti, a testet pedig az elme művelésének eszközeként. Ebben a felfogásban az olimpiai eszményeknek kevés értelme van. A fenomenológiai megközelítés a dualista sémát a sportoló „megtestesült intencionalitásként” való értelmezésével próbálja legyőzni. Ez termékenynek tűnik az olimpiai eszmények vizsgálatában, de kritizálható a kontextuális érzékenység hiánya miatt. Egy harmadik perspektíva a sportolót mint társadalmi konstrukciót mutatja be, amelyet csak akkor lehet teljes mértékben megérteni, ha megvizsgáljuk azt a szélesebb körű társadalmi-kulturális kontextust, amelynek a sportoló része. A kontextuális megértés kritikai erőt ad az olimpiai elemzésekhez, de úgy tűnik, hogy hiányoznak a fogalmi eszközök a sportolókról mint felelős erkölcsi szereplőkről alkotott elképzelés vizsgálatához. Végezetül a három nézőpont egymást kiegészítő funkcióit hangsúlyozzuk az olimpiai eszmények megfelelő tanulmányozása érdekében.

Bevezetés

A modern olimpiai mozgalom születése a XIX. század végén magában foglalta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) alapító atyja, a francia báró Pierre de Coubertin által kidolgozott sajátos normarendszer és értékrend kialakítását. Az olimpizmus rendszerét számos forrás befolyásolta: a francia arisztokrácia és iskolarendszer értékei; az angol állami iskolák „izmos kereszténység” eszméi és az erkölcsi jellemet fejlesztő sport eszméje; az ókori Olimpiában végzett ásatásokról szóló jelentések, amelyek feltárták a sport rituális és vallási kereteit; valamint a korabeli békemozgalom, amely erősen hitt a történelmi haladásban (Loland 1995). Coubertin eszméinek egyfajta kivonatát az olimpiai mozgalom „alapelvei” jelentik, ahogyan azt az Olimpiai Charta meghatározza. Az első alapelv a következő:

• „Az olimpizmus életfilozófia, amely a test, az akarat és az elme tulajdonságait felmagasztalja és kiegyensúlyozott egységbe foglalja. Az olimpizmus a sportot a kultúrával és a neveléssel ötvözve olyan életmódot kíván kialakítani, amely az erőfeszítés örömén, a jó példa nevelő értékén és az egyetemes etikai alapelvek tiszteletén alapul.¹”

A minden negyedik évben megrendezésre kerülő olimpiai játékok eme eszmék paradigmatikus kifejeződései, az olimpiai sportoló pedig példakép és az olimpizmus egyik legfontosabb képviselője.

Az olimpiai ideológia egyik alaptétele a sport feltételezett ereje az egyén művelése tekintetében. Kritikai szempontból azonban ez az előfeltevés leegyszerűsítőnek tűnik. A sportot sokféleképpen lehet értelmezni és gyakorolni, többek között destruktív módon is. Elegendő rámutatni az olimpiai játékok politikai kihasználására, a doppingproblémákra, a csalásra, a korrupcióra és az általános rossz gazdálkodásra. A sport valóban nem feltétlenül kultiváló erő.

Az olimpiai eszmék védelmezői elfogadhatják ezeket a tényeket, de rámutatnak arra, hogy a negatív aspektusok az olimpiai eszmék elutasításának és annak a cinikus hozzáállásnak az eredményei, amelyben a sportot nem tekintik másnak, mint a presztízs és a profitszerzés eszközének.

Mi tehát az olimpizmus helyes értelmezése? És mi az olimpizmus jelentősége és gyakorlati lehetőségei a modern élsportban?

A következőkben kritikusan fogom megvitatni azt az olimpiai előfeltevést, hogy az élsport gyakorlása képes átalakítani és művelni az egyént. Pontosabban, megvizsgálom és összehasonlítom az olimpiai sportoló három értelmezését, és megvizsgálom a bennük rejlő lehetőségeket az olimpiai eszmék kritikai tanulmányozásában.

Az olimpikon sportoló mint test és elme

Az olimpikon sportolóról alkotott közfelfogás szerint az elme irányítja a testet. A test olyasvalami, amivel az ember „rendelkezik”; egy eszköz, amely az élet számos tevékenységében a rendelkezésére áll. A sportélmények a testből eredhetnek, de az elme értelmezi és értelmezi őket.

Az olimpizmus szerint a sport erős potenciállal rendelkezik a pozitív emberi tulajdonságok ápolásában. A dualista rendszerben ez úgy értelmezhető, hogy a sportoló testet olyan folyamatokban irányítják és ellenőrzik, amelyek fejlesztik és művelik az elmét. Képzeljünk el egy elit futballistát, aki büntetőrúgásokat gyakorol. A labdát a büntetőpontra helyezi, eldönti, hogy hova rúgja a labdát, fut és lő. Technikailag a feladat egyszerű, és a játékos általában betalál. A készségekről gyakran gépiesen beszélnek; a büntetőlövés „kondicionált” vagy akár „automatizált”. A sportban az elme megtanulja irányítani a testet.

A dualista magyarázó séma régóta gyökerezik a nyugati kultúra vallási és szellemi történetében (Stricker 1970). A klasszikus karteziánus dualizmus szerint a világ két szubsztanciából áll: res extensa, azaz kiterjesztett szubsztancia, és res cogitans, azaz gondolkodó szubsztancia. A test a kiterjedt szubsztanciák reáljához, vagyis a természeti világhoz tartozik, és determinisztikus oksági törvényeket követ. Az elme gondolkodó szubsztancia, amelynek nincs kiterjedése, és független a determinisztikus természettől. Az elmében kreativitás, racionalitás és reflexió található.

A dualizmus szilárdan rögzült a mindennapi nyelvben. Különbséget tesznek „tény” és „érték”, valamint „gyakorlat” és „elmélet” között. A „fizikai tevékenység” kifejezés (az „intellektuális tevékenységtől” való megkülönböztetésben) a dualizmus szokásos példája.

A természeti világ megismerésére irányuló kutatás munkahipotéziseként a mechanisztikus megközelítés hatékonynak bizonyult. William Harvey (1578-1657) leírása a szív- és érrendszer mechanizmusairól mély benyomást tett Descartes-ra, aki Harvey munkájában saját elméleteinek empirikus megerősítését látta. A modern nyugati orvostudomány fejlődése azóta is számtalan példát szolgáltat a jelentős felismerések erőteljes gyakorlati alkalmazására.

A dualista paradigma a sporttudományi kutatások fejlődésében is erőteljesen érvényesült. A sportfiziológia a testmozgás hatásainak világos leírásával és mechanisztikus magyarázatával foglalkozik. A mozgástechnikák elemzése elsősorban biomechanikai keretek között történik. A sportorvoslás egyik kulcskérdése a testmozgás és az egészség közötti állítólagos oksági kapcsolatra vonatkozik.

A dualizmus magyarázó ereje azonban korlátozott, amikor az emberi tapasztalatról és cselekvésről van szó. Képzeljünk el ismét egy büntetőrúgáshelyzetet, ezúttal egy olimpiai torna döntőjének utolsó percében. Az állás egyenlő, és a büntetőrúgás döntő jelentőségű. A feladat technikailag még mindig egyszerű, de a kontextus gyökeresen más. A játékos fenyegetőnek érezheti a helyzetet, szorong a lehetséges kudarc miatt, mozdulatai merevek és koordinálatlanok. A játékos elhibázza a lövést, és csapata elveszíti a mérkőzést. Más szóval: az elme nem mindig irányítja a testet. A klasszikus dualizmus nem képes megragadni az emberi cselekvés és tapasztalat, az értelem és az érték teljes komplexitását. Az „erőfeszítés öröme” és a test, az akarat és az elme mint „kiegyensúlyozott egész” lehetőségének tanulmányozása az olimpiai sportban más eszközöket igényel.

Maga Coubertin ad néhány támpontot arra vonatkozóan, hogyan lehet megfelelni ennek a kihívásnak. Egy 1894-es beszédében, a NOB alapításának évében a következőket mondta:

• „A középkor óta egyfajta lejáratás övezte a testi tulajdonságokat, és azokat elkülönítették az elme tulajdonságaitól. Nemrégiben az előbbieket elismerték, hogy szolgálják az utóbbiakat, de még mindig rabszolgaként kezelik őket, és nap mint nap éreztetik velük függőségüket és alsóbbrendűségüket. Ez hatalmas tévedés volt, amelynek tudományos és társadalmi következményeit szinte lehetetlen kiszámítani. Végül is, uraim, az embernek nem két része van – test és lélek: három van – test, lélek és jellem, a jellemet nem az elme, hanem elsősorban a test alakítja.” (Coubertin [1894] 1967, 6-7.)

Ezek a gondolatok tulajdonképpen üdítően modernek, különösen a test szocializációban és a normák és értékek elsajátításában betöltött kulcsszerepének hangsúlyozásával. Az olimpiai sportnak az egyén művelésében rejlő lehetőségeinek tanulmányozása során el kell mozdulni a dualizmus távolságtartó és szűken mechanisztikus felfogásától a belső felfogás felé, hogy a sportolók hogyan élik meg és hogyan keresik a sportban az értelmet és az értéket.

Az olimpiai sportoló mint megtestesült intencionalitás

Egy példával közelítsük meg az alternatív megértést. Egy olimpiai maraton első emelkedője megerőltető lehet. A versenyzők levegő után kapkodnak, az izmok az anaerob energiaátalakítás határán egyensúlyoznak. A futás küzdelem. A pálya könnyebb szakaszára érve a lépés lazábbá válik, a futó megtalálja a jó futási és légzési ritmust, a kellemetlen érzés megszűnik, a figyelem máshová irányul. A futó a verseny stratégiájára gondolhat, vagy esetleg csak megfigyeli a környezetet, amelyen keresztül fut. A test, az elme és a környezet közötti különbségek eltűnni látszanak. A futó és a futás „eggyé válik”.

A példa a sportoló fenomenológiai megértését jelzi. A fenomenológia az emberi tudat természetével foglalkozik, amely alapvetően intencionális (azaz mindig tárgyakra irányul) és a világban való jelentéskonstruálás állandó és interaktív folyamatában van (Zaner és Ihde 1973). A fenomenológiai hagyományhoz olyan filozófusok tartoznak, mint Edmund Husserl (1859-1938), Jean-Paul Sartre (1905-80) és Maurice Merleau-Ponty (1908-61). A fenomenológusok kritikusan viszonyulnak a dualista világegyetem hagyományos felfogásához, amelyről azt mondják, hogy a megtapasztalt és megélt világot, vagyis az „életvilágot” (Lebenswelt) hagyja kicsúszni a kezei közül. Az olimpiai eszmék tanulmányozásának el kell térnie attól, ami a tapasztalat által adatik meg nekünk. Marcel (1979) a dualizmus ellenpontját hangsúlyozza, amikor azt állítja, hogy nem „van” testünk, hanem a kifejezés alapvető értelmében „vagyunk” a testünk. Megtestesült és jelentést kereső intencionalitásokként létezünk a világban.

A maratonfutás élményének példája könnyen az egyéni sportolóra helyezi a hangsúlyt. A legtöbb sportágban azonban a társadalmi interakció jelentős szerepet játszik. Egy jó focicsapat játékosai képesek mély szinten interakcióba lépni. Legjobb esetben szinte szerves egységként mozognak; egyetlen ritmikus, egységes egészként. Úgy tűnik, hogy az egyén élménye átlényegül a csoport élményébe. A filozófus Levinas (2006) a „Másikkal” való találkozást az etika konstitutív elemeként írja le. Az értelmes emberi interakció nem csupán a mások eszközként való kezelésének kérdése, hanem az azonosulásé, az empátiáé és a közösségé; annak keresése, hogy mi a közös bennünk és mi a közös bennünk.

Ezek a gondolatok jól illeszkednek az olimpizmus normatív keretébe. Egy olimpiai labdarúgó-mérkőzésen a játékosok mélyen elkötelezettek a sport iránt. A csapaton belül mély interakció van. A két csapat közös szabályok keretein belül igyekszik egymást felülmúlni, és ezáltal egymás játékát fokozni. Hylanddal (1990) együtt beszélhetünk a versenyről mint a valódi barátság kialakulásának szférájáról. A „verseny” (a latin contestare szóból) eredetileg a közös célért való közös törekvésre, a jó játékra utal. Az olimpiai labdajátékok a legjobb esetben megfelelnek Huizinga klasszikus definíciójának, amely szerint a játék tiszta belső értékkel bíró tevékenység (Huizinga 1950). Csikszentmihalyi (1975) az ilyen típusú teljesség élményeit a „mély áramlás” kifejezéssel írja le. A filozófusok szerint a játék élményei – legyen szó munkáról, szerelemről vagy sportról – a legértékesebb élmények közé tartoznak, amelyekben részünk lehet. A játéknak konstitutív szerepe van emberségünk fejlődésében (Meier 1980, Hyland 1990); a játékban „a mozgás emberségét” fejezzük ki (Anderson 2002).

A dualizmushoz képest az olimpiai sportoló fenomenológiai felfogása tágabb képet mutat. A kutatóknak (nem kevésbé, mint a reflektív résztvevőknek) a sportolót a környezetével, az „életvilággal” való folyamatos, szándékos és megtestesült kölcsönhatásban kell látniuk. Ilyen szempontból értelmet nyernek az olyan olimpiai kifejezések, mint „az erőfeszítésben rejlő öröm” és a „test, lélek és jellem” kiegyensúlyozott egészének megtapasztalása.

A dualizmushoz hasonlóan a fenomenológiai megközelítésnek is megvannak a maga kritikusai. A hagyományos kísérleti tudomány szemszögéből nézve spekulatívnak tűnhet. Nem épít „objektív tényekre” és empirikusan tesztelhető és megcáfolható hipotézisekre. A fenomenológiai leírások jól fogadhatók, de inkább fikcióként, mint tényként értékesek.

Az egyik válasz az, hogy egy ilyen kritika rossz előfeltevésekből indul ki. A fenomenológiai perspektívák a gyakran hermeneutikusnak, értelmező hagyománynak nevezett, a természettudományoktól eltérő filozófiai és módszertani premisszákra épülő hagyomány részei (Wright 1971). A cél nem az objektív és mechanisztikus magyarázatok, hanem az emberi jelentés és érték interszubjektív megértése.

Egy másik, talán még markánsabb kritikát magának a hermeneutikai hagyománynak a képviselői indítanak. A fenomenológiai elemzések idealistának és bizonyos mértékig naivnak tűnnek. Mint ilyenek, valójában súlyos félreértéseket generálhatnak, és hamis ideológiákat hozhatnak létre, amelyek elrejtik az emberi élet és a társadalom, vagy ebben az összefüggésben az olimpiai sport mozgatórugóit. Például, még ha a labdarúgóknak kezdettől fogva belső motivációjuk is van a játékukhoz, a profit és a presztízs tekintetében a magas kifizetődés inkább instrumentális attitűdökhöz vezet. A játéktól eltérően, szól az érvelés, az élsportot leginkább csatatérként lehet leírni, ahol a résztvevők hajlandóak mindent megtenni a győzelemért. Az olimpiai sportolók a „legerősebbek túlélésének” brutális világában élnek.

A fenomenológia önmagában talán nem terjeszti ki eléggé a kapcsolati perspektívát. Az egyéneket a társadalmi és kulturális kontextus alakítja és formálja át, amelyben találják magukat. A kiegyensúlyozott, „az erőfeszítés örömével” sportoló atléta lehetőségének komoly tanulmányozásához be kell látni azt a társadalmi-kulturális kontextust és azokat a hatalmi viszonyokat, amelyekben a sportoló találja magát.

Az olimpiai sportoló mint társadalmi konstrukció

A büntetőlövés és a maraton példája azt mutatja, hogy a sportolók a sporttevékenység dualista és holisztikus tapasztalatai között váltogathatnak. Technikailag a büntetőrúgások viszonylag könnyen kivitelezhetőek, és szinte „agyatlanul” hajtják végre őket. A test gépiesen teljesít. Stresszhelyzetekben azonban még a legjobb sportolók is elveszíthetik az önkontrollt. Ilyen körülmények között a test elszakadni látszik az elmétől. Egy maratoni verseny egy része fájdalmas lehet, és a testet különállónak és idegennek éli meg. Ennek ellenére a verseny következő része lehet az aerob „egyenletes állapot” és egy jó és egységes futóritmus.

Ezek az élmények sajátos kontextusban helyezkednek el. A további elmélkedés elméleti gondolatokat vázol fel arról, hogy a tapasztalat és a jelentés hogyan alakul és alakul át abban a társadalmi-kulturális kontextusban, amelynek részei vagyunk.

Képzeljünk el ismét egy maratoni futót „egyenletes állapotban”. A futó hirtelen elhalad egy kirakat mellett, és meglátja saját tükörképét. Mint egy Gestalt-kapcsoló, a futás ritmusának szubjektum-élményétől a képéhez való távolságtartó viszony felé fordulhat. A futó kiteheti magát a szociokulturális normákból és értékekből származó kritikai értékelésnek. Az elit futó keresheti a technikailag jól kivitelezett és hatékony ritmikus lépést. A megjelenésért aggódó futók esztétikai szempontok alapján ellenőrizhetik testtartásukat és ruházatukat. Mindkét esetben a futók „a másik tekintetével” nézik magukat.

Minden ismert emberi társadalomban többé-kevésbé szigorú normák vonatkoznak a megjelenésre. A modern nyugati kultúrában ezek a normák kiemelkedőek. A nyomtatott és az elektronikus tömegmédia más formái egyre több vizuális benyomásnak, test- és megjelenési ideálnak teszik ki a közönséget. Ez a fejlődés felkeltette a társadalomtudósok érdeklődését.

Olyan antropológiai munkákból kiindulva, mint Marcel Mauss (1872-1950), és olyan tudósok által továbbfejlesztve, mint Norbert Elias (1897-1990) és Michel Foucault (1926-84), olyan testelméletek alakultak ki, amelyekben a testi megjelenést és mozgást elsősorban társadalmi konstrukcióként értelmezik (Shilling 1993, Sault 1994, Cole 2000).

Az „imázsipar”, azaz a divatipar, a kozmetikai ipar és a testedzés és fitnesz területének egy része az ideálok erőteljes konstruktőre és közvetítője. Az egyik legfontosabb üzenet az individualizmus és az önteremtés értéke (Featherstone 1991). A testi megjelenésnek erős szimbolikus erőt tulajdonítanak, és a modern identitáskonstrukció egyik fő eszközévé vált (Synnott 1993). Ez azonban nem érthető meg teljes mértékben sem a dualista séma mechanisztikus teste, sem a fenomenológus megtestesült intencionalitás eszméje alapján. A szociálkonstruktivisták kibővítik a képet, és a megtestesült ént kontextusban és vitatott terepként látják.

A társadalmi konstruktivista megközelítés kritikus dimenzióval bővíti az olimpiai sportoló megértését. A maratoni futók a hatékony futótechnika, valamint a kényelmetlenséggel, fájdalommal és kimerültséggel való megküzdés normatív sémáiba szocializálódnak. A tornászokat szigorú mozgássémák, valamint a speciális technikákkal és esztétikával szemben támasztott magas követelmények fegyelmezik. A sportolási normák a testi változás és tökéletesség nagyobb társadalmi és kulturális rendszereihez kapcsolódnak. A sportos, fitt és fegyelmezett test energiát, mozgékonyságot, vitalitást és ambíciót jelez; fontos értékeket egy individualista, piacorientált társadalomban (Wachter 1985). Grupe (1990) megjegyzi, hogy a populáris kultúrát hogyan szállják meg a sportértékek; „sporticizálódik”. Az olimpiai, atlétikus test társadalmi-kulturális eszménykép státuszát nyerte el.

Ez a megszerzett státusz azonban nem feltétlenül jó dolog. A társadalom egészében az imázsipar az „elégedetlenség logikáját” (Johansson 1998) hozza létre. A legtöbb ember úgy éli meg, hogy távol áll a sportolói ideáltól. Bár megközelíthetik a normát, mindig van hová fejlődniük.

Az imázsipar ebben a tekintetben eszközöket és módszereket biztosít. Különböző technikákkal a testet meg lehet változtatni, manipulálni, karcsúsítani, építeni és bronzosítani. A gyakorlatilag elérhetetlen ideálok felé való törekvés könnyen az elnyomás és/vagy a kényszerítés folyamatává válik. Sokak számára az élet a biológiai folyamatok elleni állandó küzdelemmé válik. A jellemzően nyugati társadalmakból származó felmérések azt mutatják, hogy a felnőtt lakosság többsége elégedetlen saját testsúlyával és megjelenésével, a nők egyértelműen elégedetlenebbek, mint férfi társaik (Breivik et al. 2009). Egyesek akár azt is állíthatják, hogy a teljes testi elidegenedés felé haladunk.

Az elégedetlenség hasonló „logikája” az élsportban is megtalálható. Sok olimpiai sportoló küzd az elérhetetlenért: a tökéletes teljesítményért.

Az olimpiai mottó citius, altius, fortius az emberi kiválóság csodálatra méltó megnyilvánulásaihoz, de a túlzásba vitelhez és a szélsőséges biotechnológiai eszközök veszélyes alkalmazásához is vezethet.

A rekordteljesítmény logikája az, hogy „az elég soha nem elég” (Loland 2006). Az étkezési zavarok problémája egyes sportágakban és a dopping története szemléletes példák erre. Más szóval, egy kritikai, társadalmi-konstruktivista nézőpontból az olimpiai sportoló idealizálása negatív következményekkel jár.

Mások optimistábbak. A kritikusok véleménye szerintük egyoldalú. A rekordok felállítása az emberi szellem transzcendens jellegét bizonyítja. Az edzéstudomány, valamint a gyógyszerészeti és biotechnológiai innovációk a biológiai korlátoktól való megszabadulás ígéretét hordozzák magukban, valamint annak lehetőségét, hogy saját képünkre formáljuk magunkat (Tamburrini 2000, Savulescu 2007). Az olimpiai sport valamiképpen a jobb élet lehetőségeinek élvonalát jelenti.

A konstruktivista perspektíváknak megvannak a kritikusai. A kritika egyik vonala a biológiailag lehorgonyzott viselkedéstudományból származik. Úgy tűnik, hogy a konstruktivisták elutasítják az emberi cselekvés biológiai alapjait. A klasszikus természet kontra nevelés vitában a hardcore konstruktivisták minden hangsúlyt a nevelésre helyeznek. A szociobiológia és az evolúciós pszichológia új felismeréseit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az emberi lények a természet, a nevelés és a kultúra kereszteződésében élnek és fejlődnek, és ennek megfelelően kell őket értelmezni.

A kritika egy másik irányvonala egyfajta szociokulturális determinizmusnak tűnő jelenségre irányul. Úgy tűnik, hogy a társadalmi konstruktivizmusban kevés hely marad arra, hogy a sportolókat potenciálisan szabad és felelős erkölcsi ágenseknek tekintsük, ami ismét az olimpizmus egyik kulcskérdése.

Záró megjegyzések

Az eredeti kérdésem arra vonatkozott, hogy van-e értelme az olimpiai eszméknek a sportoló sporton keresztül történő neveléséről, és hogy ez kritikusan és szisztematikusan vizsgálható-e. Hogyan lehet kritikusan értékelni és megérteni a „test, az akarat és az elme tulajdonságainak felmagasztalására és kiegyensúlyozott egésszé ötvözésére”, valamint „az erőfeszítés örömén alapuló életmód megteremtésére” vonatkozó eszményeket? Meglehetősen vázlatosan és ideáltipikusan a sportoló három, látszólag eltérő felfogását tárgyaltam ebben a tekintetben.

Az olimpiai eszmények tanulmányozásában olyan perspektívákra van szükség, amelyek képesek megragadni az emberi tapasztalatot, értelmet és értéket. Ez a fenomenológiai és a társadalmi konstruktivista rendszerek felé mutat. A dualista felfogás teljesen más filozófiai premisszákra épül, de fontos háttértényeket szolgáltathat például a fizikai erőfeszítéssel és a kiegyensúlyozott élet eszményével kapcsolatban. Az előzetes következtetés az, hogy az olimpiai tanulmányoknak multidiszciplinárisnak kell lenniük, hangsúlyt fektetve a társadalomtudományokra és a bölcsészettudományokra, és adott esetben az orvosbiológiai tudományokkal támogatva.

A fenti vita az olimpiai eszmék tanulmányozásának különböző perspektíváival foglalkozott, és számos gyakorlati példát is tartalmazott. A példák rámutatnak az olimpiai eszmények megsértésének egyértelmű lehetőségére, de a sportban az értelmet és az értéket, az „erőfeszítés örömét” és a „test, az akarat és az elme kiegyensúlyozott egészét” is mélyen megtapasztalhatjuk. Ezért az olimpiai eszményeket nem szabad sem elvetni, sem elfogadni. Ha az olimpiai sportot jó és felelősségteljes módon gyakoroljuk, akkor az emberi kiválóság csodálatra méltó formáinak képviselője lehet, amely nemcsak a sportban, hanem a társadalomban is érvényes.

Hivatkozások

• ANDERSON, D.R. 2002. The humanity of movement or ‘It’s not just a gym class’. Quest 54 (2): 87 96.
• BREIVIK, G., D.V. HANSTAD and S. LOLAND. 2009. Attitudes towards use of performance-enhancing substances and body modification techniques: A comparison between elite athletes and the general population. Sport in Society 12 (6): 737–54.
• COLE, C.L. 2000. Body studies in the sociology of sport. In Handbook of sports studies, edited by J. Coakley and E. Dunning. London: Sage: 439–60.
• COUBERTIN, P. DE. 1967. The Olympic idea. Discourses and essays. Schorndorf: Hofman.
• CSIKSZENTMIHALYI, M. 1975. Beyond boredom and anxiety– the experience of play in work and games. San Francisco, CA: Jossey-Bass.
• DESCARTES, R. 1996. Meditations on First Philosophy, translated by John Cottingham, Cambridge: Cambridge University Press.
• FEATHERSTONE, M. 1991. The body in consumer culture. In The body social. Process and cultural theory, edited by M. Featherstone, M. Hepworth and B.S. Turner. London: Sage: 170–96.
• GRUPE, O. 1990. The sport culture and the sportization of culture. In Sport– the third millennium, edited by F. Landry, M. Landry and M. Yerles. Sainte-Foy: Les Presses de l’Universite´ Laval: 133–45.
• HUIZINGA, J. 1950. Homo Ludens: A study of the play element in culture. Boston, MA: Beacon Press.
• HYLAND, D. 1990. Philosophy of sport. New York: Paragon.
• JOHANSSON, T. 1998. Den skulpterade kroppen. Gymkultur, friskva ˚rd och estetik. Stockholm: Carlsson. LEVINAS, E. 2006. Humanism of the other. Champaign, IL: University of Illinois Press.
• LOLAND, S. 1995. Pierre de Coubertin’s ideology of Olympism from the perspective of the history of ideas. Olympika IV: 49–77.
• 2006. Olympic sport and the ideal of sustainable development. Journal of the Philosophy of Sport 33 (2): 144–56.
• MARCEL, G. 1979. I am my body (extract from Journal metaphysique, orig. pub. 1927). In Sport and the body: A philosophical symposium, 2nd edn, edited by E.W. Gerber and W.J. Morgan. Philadelphia, PA: Lea and Febiger.
• MEIER, K. V. 1980. An affair of flutes. An appreciation of play. Journal of the Philosophy of Sport VII: 24–45. SAULT, N., ed. 1994. Many mirrors. Body image and social relations. New Brunswick, NJ: Rutgers University Press.
• SAVULESCU, J. 2007. Genetic interventions and the ethics of enhancement of human beings. In The Oxford handbook of bioethics, edited by B. Steinbock. Oxford: Oxford University Press: 516–35.
• SHILLING, C. 1993. The body and social theory. London: Sage. STRICKER, S.F., ed. 1970. The philosophy of the body: Rejections of Cartesian dualism. New York: Quadrangle.
• SYNNOTT, A. 1993. The body social. Symbolism, self, and society. London: Routledge
• TAMBURRINI, C. 2000. The ‘hand of god’? Essays in the philosophy of sport. Gothenburg: Acta Universitatis Gothoburgensis.
• TURNER, B.S. 1984. The body and society. Explorations in social theory. London: Blackwell.
• WACHTER, F.D. 1985. The symbolism of the healthy body. Journal of the Philosophy of Sport 11: 56–62.
• WRIGHT, G.H. VON. 1971. Explanation and understanding. Ithaca, NY: Cornell University Press.
• ZANER, R.M. and D. IHDE, eds. 1973. Phenomenology and existentialism. New York: Putnam.

Az írás szerzője Sigmund Loland (Norwegian School of Sport Sciences), az eredeti angol nyelvű változat a Sport, Ethics and Philosophy tudományos folyóiratban jelent meg.