Rád nem lehet számítani
Megoszt
Jenő nem tud futballozni. De mindig odajön. Beveszem a hármas csapatba, de akkor mindig kikapunk. A padok között szoktunk focizni, a kavicsos parkban. Serceg alattunk a finom kavics, a labda kedvesen ugrik.
Legutóbb 5:3-ra vezettünk. Ő volt a hátvéd. Sokat hibázott, elperdült előle a labda. Kiadtam a lelkemet, rohangásztam, helyezkedtem. Dőlt rólam a víz, de tudtam, a kezünkben a győzelem. Egy kapufát rúgtam, az pech volt, nem mondom. Erre Jenő, a mi Jenőnk, a balhátvéd, átenged egy lasztát, utánafut, mellé rúg, és az ellenfél már a negyedik gólját akasztotta a hálónkba. Rászóltam Jenőre, talán nem kellett volna. Megrántotta a vállát. Annyira szeret focizni. De valahogy elgurul előle a labda.
Aztán mi lendültünk támadásba. De hiába. Jenő nem tudta átadni a labdát, idegen lábak közé keveredett, ők törtek előre, Jenő futott utánuk, de elhasalt a kavicson.
– Rád nem lehet számítani.
Azt hiszem, ezt mondtam neki. Visszanézett. Nem dühösen, inkább úgy, mint akinek a szívéig hatol az igazság. Az volt a szemében: igen, én hiába küzdök. Én is akarok küzdeni, de hiába. Még egy kis kajánság is vegyült a szemgödrébe: na és? Van ilyen. Mintha ez lett volna a szemében. De azért lehet, hogy csak belemagyarázom.
5:5 volt az állás. Gondolható, mindent beleadtam. De Jenő nem tudott egy épkézláb passzot átadni. A földbe rúgott. A kavicsok csak úgy röpültek szerteszét. Még nevettem is kicsit. Aztán újra rúgott, így hát nagy nehezen fölszabadított.
A végsőkig hajtottam magam. Hátramentem, előreszaladtam. Kereszteztem a támadásokat. Aztán Jenőt szöktettem egy pazar labdával. Ő egyedül állt a kapuval szemben. Elügyetlenkedte. Az üres kapu mellé lőtt. Ráordítottam. Erre elindult hazafelé. Marha. Mert olyan érzékeny, ahelyett hogy futballozni tudna.
– Hova mész?
– Haza.
– Ne marháskodj, nincs vége még.
– Akkor is.
– Még nyerhetünk.
– Látom, hogy dühös vagy rám.
– Nem rád. Hogy nem nyerünk.
– Nem szeretsz velem játszani. Épp hogy csak beveszel ebbe a nyomorult csapatba. Ha volna valaki más…
– Ne vacakolj. Megnyerjük és kész.
Visszatuszkoltam a pályára. Minden erejét beledobva játszott. Nagy labdákat ívelt előre. Két tiszta gólhelyzetet megakadályozott. Aztán elfutott az ellenfél jobbszélsője, és kicselezte Jenőt. Jenő hősiesen kavargatta a lábával a kavicsot, aztán összekuszálódott és leesett a földre. A saját lábában fölbukott. Persze az ellenfél besétált a labdával a kapuba. Vesztettünk.
Jenő ült a földön. Azt hiszem, legyintettem. Jenő fölállt és hazament. Nem jött többet. Azóta Feri állt a csapatba, remek focista. Három hét telt el. Majdnem minden meccsünket megnyertük. A mait 6:3-ra. Mint a régi nagyok. De ma megint eszembe jutott Jenő. Az arca, amikor azt mondtam neki, rád nem lehet számítani. Az volt az arcában: igen, tudom. Én hiába küzdök. Hol is a kabátom? Átmegyek. A foci? Holnap újra kezdjük. Talán nem is a nyerés számít. Hanem hogy együtt… A foci nem minden. Én Jenővel akarok játszani.
Gyurkovics Tibor (Budapest, 1931. december 18. – Budapest, 2008. november 16.) Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, pszichológus írása
Forrás: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/GYURKOVICS/
A cikk Sallai Krisztina novella ajánlására született, köszönöm!