A sportművészet

Sportorvos.hu 2023.11.15.

Sport az ókori művészetben

Az ókori Görögország ideológiájában a fizikai felsőbbrendűség és az erkölcsi tökéletesség két elválaszthatatlan alapot jelent. Ezért a szobrászatban, az ókori szobrokban, a vázákon, a mozaikokon vagy akár a falfreskókon gyakran találkozhatunk számos, sportolókat akció közben ábrázoló ábrázolással. A kidomborodó izmok, a hatékony mozgás, a szerszámszerű gesztus emlékeztet arra, hogy mindig szükség van a test és a lélek tökéletes harmóniájának elérésére. Ebben az értelemben a Művészet mindig is igyekezett a sportot ábrázolni. Az ókor egyik leghíresebb szobra, amelyet Myrón athéni szobrásznak tulajdonítanak és a Kr. e. 5. századra datálnak, egy korongot dobó sportolót ábrázol. A Le Discobole névre keresztelt szobor geometrikus, elméleti jellegű, és egy tiszta és ideális izomzatú embert mutat be nekünk.

Bár kevésbé híres, Myron más „olimpiai” szobrai királyi módon illeszkednek az értékekhez abban a korban, amikor a Művészet a gesztusok és a testek szépségét mutatja. Ezzel szemben az utána következő évszázadok a sport ábrázolásai tekintetében szegényesnek bizonyulnak. Néhány, a XIV. Lajos udvarában igen népszerű tenyeres játékokat ábrázoló festmény kivételével a kor művészeti aggályai inkább a keresztény erkölcs és általában a vallás körül forognak, a testet egyszerű bestialitássá alacsonyítva, és szembeállítva vele az istenihez közelebb állónak tekintett szellem erényét.

Impresszionizmus, mozgalom és kronofotó

Miközben a sport szinte teljesen eltűnt a művészet árázolási köréből, a 19. század legvégén a művészet újra érdeklődni kezdett iránta. A mozgásban lévő test ünneplése, a fizikai erőfeszítés ódája és a szabadtéri tevékenységek által hozott új örömök ábrázolása jelenik meg. Ahogy Jean-Marc Huitorel, művészeti kritikus és a La beauté du geste: l’Art contemporain et le sport (2005) című könyv szerzője megjegyezte: „A sport megjelenése a szó szoros értelmében és a művészeti modernitás megjelenése a nyugati társadalmakban szigorúan kortársak„. Miközben hátat fordítanak a „hivatalos művészetnek”, az impresszionisták előveszik festőállványaikat, vásznaikat és ecseteiket a műteremből, hogy megnyíljanak a világ felé. Azt ábrázolják, amit látnak, és ez visszhangozza kortársaik hobbiját. Claude Monet vagy Alfred Sisley regattái, Edouard Manet vagy Edgar Degas lóversenyei csak néhány példa erre.

A XX. század avantgardistái ezen az impresszionisták által követett úton haladnak tovább, a sport iránt érdeklődve a korszakra jellemző mozgás és sebesség prizmáján keresztül. Így 1912 és 1926 között Robert Delaunay egy sor olyan művet alkotott, amelyekben a rögbi, a futball vagy a futás megfestésén fáradozott, mint a kubizmus által inspirált híres „Futók” című.

A kortárs művészettörténet doktora, Pierre-Olivier Douphis még ezt is igazolja: „Ha Delaunayt érdekli a sport, az azért van, mert a modern világ energiáját és dinamizmusát igyekszik képileg megjeleníteni”. A festészet és a szobrászat azonban fokozatosan átadja helyét egy olyan technikai forradalomnak, mint a fotográfia, és amely végleg megfordítja a Művészet és a sport kapcsolatát. Fokozatosan a fényképezőgépek lesznek azok, amelyek a sport esztétikáját és mozgását képviselik majd, a kronofotográfia megtalálja a helyét. Az újító szellemű Etienne-Jules Marey és Georges Demenÿ voltak az elsők, akik a test mozgását akcióra bontották, amikor fut, ugrik. A sportfotók sikerén felbuzdulva az 1930-as évek fordulóján a kialakulóban lévő diktatúrák a fasizmus, a nácizmus vagy a sztálinizmus propagandaeszközévé alakították át. E mozgalom jelképeként Leni Riefensthal (1902-2003) német fotográfus a harci erővel rendelkező sportoló megjelenését dicsőíti fotóin.

A sport ábrázolása a kortárs művészetben

Ezen elhajlások lehetséges következménye vagy egyszerűen a művészi célok egyszerű fejlődése, amelyek többé már nem a valóságot igyekeznek úgy ábrázolni, ahogyan az van, a sport a művészetben egyre ritkábban jelenik meg a 20. század második felében. Mindezek ellenére Francis Bacon festményei vagy Nicolas de Staël focistákról és a Parc des Princes-ről szóló sorozata azt mutatja, hogy az érdeklődés nem halt ki teljesen. De de Staël 1952-ben készült extravagáns sorozata már egy olyan kortárs világ felé orientálódik, ahol már nem a fő téma a célpont, itt a Franciaország-Svédország mérkőzés, hanem az esztétikai rend. „Úgy döntöttem, hogy komolyan foglalkozom a mozgó anyaggal” – magyarázza a művész.

Az 1980-as években, de még inkább az 1990-es években a sport ékesszólóan gyökeret vert a Művészetben. Egy kettős tendencia eredménye, ahol a sport a stadionokon keresztül a mindennapi életünk minden területére eljutott, és ahol a Művészet ismét arra fordult, ami körülvette. A sport kortárs ábrázolása a Művészetben már nem a test akcióban lévő képére reagál, mint korábban, hanem a gyakorlatához kapcsolódó tárgyakra épülő művet részesíti előnyben. Így a labdákat, a mezeket, a zászlókat vagy a trófeákat úgy tervezik, hogy művésziek legyenek. A sport, amely sok tekintetben tükrözi társadalmunkat, annak túlkapásait és gyötrelmeit, lehetővé teszi a művészek számára, hogy megértsék a világot olyannak, amilyen, vagy amilyen diszfunkcionális. Így mutat rá Laurent Perbos a teljesítmény iránti ízlésünkre, Sophie Dalla Rosa a döntő estéin felemelt kupákon gúnyolódik, vagy Chloé Ruchon feltalálja a „Barbie-lábat”. „A művészet a sportot az élvezet és az elidegenedés kettős dimenziójában vizsgálja” – állítja Jean-Marc Huitorel.

Mindezek ellenére, megkínzottan és torzítva, a kortárs művészek szemében a sport megőriz bizonyos nemességet, mint például Claudio Bravo (1936-2011) chilei festő „A játék előtt” (2003) című művében. Bár kapcsolatuk nem mindig volt szoros, de az ókor óta a művészet és a sport elválaszthatatlanok egymástól.