Sportszülők szerepe a sportsérülésekben

Az orvosok gyakran csak azokat a gyerekeket látják, akik megsérültek, de azt a több ezret nem, akik nem sérültek meg. A sportszülők sérülésben betöltött szerepéről alkotott véleményünk ezért a negatív irányba tolódhat el, mivel csak sérült gyerekeket látunk; senki sem beszél nekünk arról a gyerekről, aki három gólt rúgott a hétvégén. A negatív oldalt azokban a szülőkben látjuk, akik arra kényszerítik a gyerekeket, hogy sérülten játsszanak, vagy olyan agresszív játékstílust támogatnak, amely a saját és más gyerekek sérüléséhez vezet, vagy gyerekeik túlzott edzésterhelését támogatják. A túlzott edzésterhelés leginkább a „10.000 órás szülőknél” érhető tetten, akik hisznek abban az elméletben, hogy valakinek 10.000 órát kell gyakorolnia valamit ahhoz, hogy profi szinten versenyképes legyen. Túlnyomórészt azonban a sportszülők szerepe a sportsérülésekben pozitív. Ők képezik minden utánpótláskorú sportszervezet alapját, edzőként, adminisztrátorként és támogatóként játszanak szerepet. Ők adják meg a klub alaphangját a gyermekeik képességeinek és a játékhoz való hozzáállásának fejlesztéséhez. A szülők kulcsszerepet játszanak a sérülésekkel kapcsolatban is, mivel elősegítik a megelőzést, felismerik a sérülés kockázatát, felismerik magát a sérülést, és leggyakrabban kezelik is azt.

A gyermekkori sportsérülések két okból keletkezhetnek:

1. Egyetlen nagyobb ütés, trauma.
2. Ismétlődő mikrotrauma túlterheléses sérülések formájában.

A gyermekkori sérülések fele túlterheléses sérülés, amelynek 50%-a valószínűleg megelőzhető lenne¹ . Egyes sportágakban a túlterheléses sérülések teszik ki a sérülések többségét² . A növekedési lemezek (epifízis lemezek) akut és krónikus sérülései a gyermekkori sportsérülések akár 12%-át is okozhatják, és hosszú távon negatív hatással lehetnek a növekedésre és fejlődésre³ .

A sportszülők szerepe a kontakt sérülésekben

Az agyrázkódás nem a leggyakoribb kontakt-sérülés, de jelenleg nagyon aktuális. Ez egy olyan sérülés, amelyen keresztül elemezhető a szülők szerepe a sérülésekben, mivel gyakran nehéz felismerni, ezért otthoni éberséget igényel. Bár meglehetősen önkényesnek tűnhet, a sportszülői „csak úgy tudod” mondat, de fontos egy olyan összetett sérülés esetében, mint az agyrázkódás, mert a szülők azok, akik a legjobban ismerik gyermekeiket, és ezért a legnagyobb valószínűséggel felismerik ezt a problémát … A probléma az, hogy ha „csak úgy tudod”, hogy a gyermek nem agyrázkódást kapott, akkor ezt bizonyítani is kell tudnod. A sport alacsonyabb szintjein a szülők nem férnek hozzá az agyrázkódást vizsgáló eszközökhöz, illetve nem rendelkeznek a használatukkal kapcsolatos ismeretekkel. Azonban ismerik a gyermekeiket. Tehát ha egy szülő úgy gondolja, hogy a gyermeke agyrázkódást szenvedett vagy „nincs rendben”, akkor azt agyrázkódásnak kell tekinteni. A szülőknek az esetek 99%-ában igazuk lesz. Ekkor az edzők és trénerek felelőssége, hogy meghallgassák a szülők véleményét. A „ha kétségeid vannak, hagyd ki” mondás megvédi a gyerekeket a nem diagnosztizált agyrázkódással való játék folytatásának lehetséges hosszú távú negatív hatásaitól.

A nemrégiben kiadott zürichi irányelvek az 5 és 12⁴ év közötti gyermekek számára készítették el a childSCAT3 -ot. Ez magában foglalja a gyermek tüneteinek és az agyrázkódás jeleinek részletes értékelését, valamint a szülő megfigyeléseit. Letölthető INNEN!. Minden egyes klubnál egy edzőnek tudnia kell használni és értelmezni.

Akár kórházba mennek megfigyelésre, akár nem, végül a szülőknek otthon kell gondoskodniuk sérült gyermekükről. A szülők feladata, hogy az orvossal együttműködve végigkísérjék a gyermeket a sérülés kezdeti szakaszán, az iskolába való visszatérésen, majd a sportoláshoz való visszatérésen.

Ökölszabályként elmondható, hogy ha a szülő a sérülést követő első 24-48 órában aggódik gyermeke egészségi állapota miatt, akkor kórházba kell vinnie a gyermeket. Pontosabban, figyelniük kell az új vagy erősödő fejfájásra, hányingerre vagy hányásra, nyakfájásra, álmosságra, az emberek felismerésének vagy a beszédnek a nehézségére, illetve bármilyen zsibbadásra, bizsergésre vagy gyengeségre⁴.

A sérülés kezdeti szakasza után a szülőknek kell irányítaniuk gyermekeiket, hogy visszatérhessenek az iskolába. Az agyrázkódást úgy is felfoghatjuk, mint az agy ficamát. Akárcsak egy bokaficamnál, másnap sem futnál rajta – pihenned kell, amíg a tünetek nem csillapodnak, majd fokozatosan növelned kell az edzés nehézségét és intenzitását, amíg készen nem állsz arra, hogy visszatérj a játékhoz. A „gondolkodás” az agy számára olyan, mint a „futás” a bokának. A gyereket pihentetni kell, majd fokozatosan növelni kell a gondolkodással és koncentrációval töltött időt. Ehhez szükség lehet arra, hogy néhány napot kihagyjon az iskolából, hogy a tünetek rendeződjenek (akárcsak a bokánál), majd fokozatosan térjen vissza az iskolai foglalkozásokhoz (azaz a gondolkodáshoz és a koncentrációhoz). Ez szükségessé teheti az órák időpontjának megváltoztatását, a megnövelt pihenőidők beiktatását, valamint a tesztek és vizsgák idjének megváltoztatását⁴ .

Csak azután térjen vissza a gyermek a sportba, hogy ha újra mehet iskolába. Ennek ismét fokozatosan, lassan növekvő terheléssel kell történnie. A gyermekeknek hosszabb időbe telik, amíg felépülnek az agyrázkódásból, ezért a szülőknek meg kell bizonyosodniuk a következőkről, mielőtt megengedik gyermeküknek, hogy visszatérjen a versenyzéshez:

• Nincsenek tüneteik.
• Sikeresen visszatértek az iskolába.
• Fokozatosan növelték az edzésterhelésüket.
• Orvosi jóváhagyást kaptak⁴ .

„A szülő legnehezebb szerepe a sérülések megelőzésében az edzésterhelés kezelése ”

Sportszülők szerepe a túlterheléses sérülésekben

A túlterheléses sérülések a fiatalabb gyermekeknél növekedési lemezsérülések (epifízis lemez), az idősebbeknél pedig fáradásos törések és ínsérülések formájában a gyermekek által elszenvedett sérülések 50%-át teszik ki¹ .

A túlterheléses sérülések egyszerűen abból adódnak, hogy túl sokat, túl gyakran vagy túl intenzíven edzünk. Az edzésterhelés kezelése a szülő legnehezebb feladata a sérülések megelőzésében. A gyerekek általában azért akarnak többféle sportot űzni, mert az szórakoztató. Ez napi szintű edzéseket vagy napi több edzést és két vagy több játékot eredményezhet a hét folyamán. Az egyik sportág döntőinek és a következő sportág előszezonjának időszakában számos sportág keresztezheti egymást, ami több edzést és játékot követel meg a gyermektől. Mindezt tetézi, hogy a gyerekek általában ebédidőben az iskolában is játsszák a választott sportágukat, és a hét folyamán testnevelésórákat tartanak, ami tovább növeli a teljes edzésmennyiséget.

Mindezt tovább nehezíti az a felfogás, hogy egyes sportágakban 10.000 órát kell edzeni ahhoz, hogy valaki versenyképes legyen, ami egyes szülőket arra késztet, hogy a gyerekeket heti sok-sok órányi edzésre kényszerítsék. Ezen túlmenően létezik az az elvárás (vagy félreértés), hogy a gyermeknek minden mérkőzésen játszania kell ahhoz, hogy a következő versenyszintre válogassák, holott a valóságban csak korlátozott számú mérkőzésen kell jól játszania. A válogatók nagyon gyorsan kitalálják, hogy egy gyermek az adott sportban mire képes – a többi mérkőzésen csak azt dolgozzák ki, hogy mire nem képes. Ahhoz, hogy magasabb szintű versenyekre válogassanak, fontosabb, hogy a sportoló ne legyen sérült és ne legyen fáradt, hogy minden ilyen alkalommal jól tudjon játszani, mint az, hogy minden meccsen játsszon. E nyomáson túlmenően a szülőket nem segítik bizonyos sportági irányító testületek, amelyek előírják, hogy a gyermekeknek a sportáguk alacsonyabb szintjein is játszaniuk kell, ha továbbra is magas szinten akarnak játszani. Ez egyértelműen ellentétes az ajánlásokkal¹ , és azt eredményezi, hogy a gyerekek hetente akár három meccset is játszanak, plusz minden nap edzenek, néha reggel és este.

Végül maguk az iskolák is problémát jelenthetnek, különösen akkor, ha a gyermek sportösztöndíjban részesül, ahol a pénz és az oktatás a sportteljesítményhez van kötve.

A szülők szerepe a túlterheléses sérülések esetén az, hogy eligazodjanak a fenti problémák között, és időnként azt mondják: „Nem, elég volt!!”. Ez időnként nagyon nehéz, néha szinte lehetetlen. De egy sérült gyermek nem tud a barátaival játszani, vagy nem tud elég jól teljesíteni ahhoz, hogy a következő versenyszintre lépjen. A figyelmeztető jelek, amelyekre a szülők figyelhetnek, a következők:

• a napi edzések,
• heti többszöri játék,
• nincsenek szabadnapok,
• fokozott fáradtság vagy kimerültség,
• elalvás az iskolában,
• megmagyarázhatatlan teljesítménycsökkenés,
• gyors visszatérés a teljes értékű edzéshez sérülés után és
• átfedés az egyik sportág befejezése és a következő megkezdése között.

A sérülésveszély egyéb kulcsfontosságú időszakai közé tartozik az új felszerelés használata (pl. új cipő, ütő) és az új edzővel való kezdés. A női sportolók esetében a menstruáció késleltetett kezdete, a rendszeres menstruáció után rendszertelen menstruáció vagy a menstruáció egy időre történő teljes megszűnése (amenorrhoea) a női atlétatriász (szerk: az új definícó a RED-S szindróma) egyik kulcsindikátora. Ez a túl sok edzés és az elégtelen táplálkozás kombinációja miatt következik be, és alacsony csontsűrűséget eredményez, ami a jövőben hajlamosít a terheléses törésekre és a csontritkulásra. A korai kezeléshez elengedhetetlen az orvoshoz fordulás⁵ .

„Sérülésmentesség és fáradtságmentesség fontosabb, mint minden mérkőzésen játszani”

A túlterheléses sérülést bármely területen jelentkező fájdalomra utaló panaszként lehet felismerni. A korai szakaszban előfordulhat, hogy a gyermekek csak nagy intenzitású tevékenység, például rúgás, ugrás vagy sprint közben panaszkodnak fájdalomra, és egyébként nincsenek problémáik. A futó sportolóknál leggyakrabban az achilles-, a térd- és a lábfejekben jelentkeznek túlterhelési sérülések, míg a dobó- vagy fej fölötti sportolóknál (például a röplabdában és az úszásban) könyök- és vállproblémák alakulnak ki.

De hogyan értelmezzék valójában a szülők a játék- és edzésterhelést? A hagyományos tanítás szerint a terhelést hetente 10%-kal kell növelni⁶ . Ez elérhető, ha dobó vagy olyan sportágat űzünk, ahol számolni lehet, hogy mit csinálnak a gyerekek. De ha egy gyermek több csapatban játszik, több edzővel és minden ebédidőben játszik az iskolában, akkor nehéz megjósolni, nemhogy megvalósítani a heti 10%-os növelést. Egy másik ökölszabály szerint a gyerekeknek hetente 1-2 szabadnapot kellene kapniuk minden játéktól vagy versenyszerű edzéstől, napi egy edzést és heti egy játékot¹ . Egy jó edzői csapat a hét folyamán váltogatja az intenzitást és az időtartamot, a mérkőzések utáni és a mérkőzések előtti napokon pedig könnyebb edzéseket tart. Ez ismét problémás lehet, ha egy gyermek több csapatban is edz.

Azoknak a gyerekeknek, akiknek a sérülés kezelése vagy elkerülése érdekében csökkenteniük kell az edzésmennyiséget, jó trükk, ha rávesszük őket, hogy válasszák ki a kedvenc sportágukat, és hagyják abba a többit. Szüntessen be minden olyan extra edzéstevékenységet, mint például az extra futások, vagy az edzés utáni extra munka, amelyet nem az edző irányít. A gyerekek korlátozhatják az ebédidőben végzett sportolás mennyiségét, és tárgyalhatnak az iskolával arról, hogy a testnevelésórákat és a sportórákat az edzés részeként használják, tornatermi munkát vagy keresztedzést végezzenek.

Az edzőkkel való egyeztetés sokszor nagyobb küzdelmet jelenthet, mint a gyerekek irányítása. A gyerekek szinte lehetetlennek találják, hogy nemet mondjanak egy edzőnek, és szükségük van a szülők segítségére. Az alacsonyabb szintű csapatok edzői számára, ahol a gyermeket esetleg játékra kötelezik, tárgyaljon az edzések minimalizálásáról, miközben továbbra is játszik a csapatban. Ez általában elégedetté teszi az edzőt, mivel a legjobb gyerekeik továbbra is náluk játszanak, és a gyermek továbbra is edzhet a csapattal hetente egyszer, így nem tűnik igazságtalanul előnyösnek. Ha lehetetlen középutat találni, hívja össze az edzőket, a szülőket és a gyermeket egy szobába, és beszéljen meg egy elfogadott edzéstervet, amelyet mindenki aláír. Egy gyermek-sportorvos vagy sportpszichológus jó lehet közvetítőként.

Végül a szülőknek lehet, hogy egyszerűen nemet kell mondaniuk. Ez bizonyos körülmények között nehéz lehet a gyermek számára, mivel amíg nem sérülnek meg, a gyerekek nehezen értik meg, hogy valójában a sport „túl sok” is lehet.

Sportszülők szerepe a sportba való visszatérésben

Miután a gyermek visszatér a játékhoz, senki sem szeretné, ha a sérülés kiújulna. Sajnos, sportágtól függően az esetek akár 49%-ában is előfordulhat kiújulás² . Az orvosi környezetben nem ritka, hogy a szülő arra törekszik, hogy a gyermek a következő „nagy meccsre” visszatérjen, vagy csak az edzés fenntartását szorgalmazza. Sajnálatos módon a játék izgalma és a szezon hátralévő részében való játékképtelenség kockázata között egyensúlyoznak. Bár a szülők általában az orvosok és az egészségügyi szakemberek tanácsaira támaszkodnak azzal kapcsolatban, hogy mikor lehet biztonságosan visszatérni a játékhoz, a sportszülőknek gondosan fel kell mérniük gyermekük felkészültségét.

A sportszülők kulcsszerepet játszanak gyermekük sportba való visszatérésében, biztosítva a rehabilitációs programok elvégzését, a terhelés fokozatos növelését és a megfelelő felépülést. A csapatsportok esetében a jó ökölszabály arra vonatkozóan, hogy mikor lehet biztonságosan visszatérni a játékhoz, az az, ha a gyermek teljesen rehabilitálódott a sérülésből, és 2 hét teljes edzésen van túl. Ez segít csökkenteni az újabb sérülés kockázatát. Ha ez nem sikerül, és néha még ha sikerül is, az első egy-két mérkőzésen a játékidő korlátozása jelentheti a különbséget a kiújulás és a szezon sikeres befejezése között.

Következtetés

Bár minden klubban van olyan szülő, aki az oldalvonal mellől kiabál és ordít a gyermekével, vagy minden héten óráról órára edzésre kényszeríti, ezek a szülők a kivételek. Csak azért tűnnek sajnos ilyen gyakorinak, mert ennyire hangosak tudnak lenni, és viselkedésük annyira nem áll arányban a normával. A szülők alapvető, pozitív szerepet játszanak a sportsérülések megelőzésében, a sérülések kezelésében és a gyermek biztonságos visszatérésében az iskolába és a sportba. Ennek a szerepnek a felismerése és támogatása minden orvos alapvető feladatává válik.

Felhasznált irodalom

1. Valovich McLeod TC, Docoster LC, Loud KJ, Micheli LJ, Parker JT, Sandrey MA et al. National Athletic Trainers’ Association position statement: prevention of pediatric overuse injuries. J Athl Train 2011; 46: 206-220.
2. Caine D, Caine C, Maffulli N. Incidence and distribution of pediatric sport-related injuries. Clin J Sport Med 2006; 16:500-513.
3. Caine D, DiFiori J, Maffulli N. Physeal injuries in children’s and youth sports: reasons for concern? Br J Sports Med; 40:749-760.
4. Child SCAT3. Br J Sports Med 2013; 47:263.
5. Nattiv A, Loucks AB, Manore MM, Sanborn CF, Sundgot-Borgen J, Warren MP et al. American College of Sports Medicine position stand. The female athlete triad. Med Sci Sports Exerc 2007; 39:1867-1882.
6. Brenner JS. American Academy of Pediatrics Council on Sports Medicine and Fitness. Overuse injuries, overtraining, and burnout in child and adolescent athletes. Pediatrics 2007; 119:1242-1245

Forrás: Dan Bates (Ausztrália, sportorvos) (ASPETAR)