Betöltés

Mit keresel?

Hit és sport

A sport és én

Megoszt

Sportban is kell a misztérium. Egyedül még versenyezni sem tudunk, nemhogy játszani! A sport „nem elszigetelt, egyéni akció, nem olyan aktus, amelyet az ember csak a saját erőire számítva végre tud hajtani”, még akkor sem, amikor egyéni versenyszámban indul.

Bátortalanul kezdődik meg ez az írás, mert alapvetően nem teológusként, hanem a Katolikus Iskolák Diák Sportszövetségének elnökeként (www.kids.hu) ragadok tollat. Furcsa ez a helyzet, hiszen Pilátusként csöppentem a Credóba: nem is olyan régen a (diák)sport világába.

Ezért talán megengedhető, hogy egy személyes vallomással kezdjem az írást. Budapesti káplánként előbb a Szent Margit, majd a Szent Gellért Gimnázium hittantanára voltam. Mindkét iskolában tizenegyedik-tizenkettedik osztályos diákokkal foglalkoztam, akik egyrészt mindig is közelebb álltak életkoruk okán hozzám, másrészt azonban szüntelenül újabb és újabb, egyre fogósabb kérdésekkel és kihívásokkal szembesítettek. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált előttem, hogy az, amit át kell adnom, elsődlegesen nem tananyag. A hittant mint lexikális tudást tankönyvből képtelenség beleverni tizenhét-tizennyolc éves fiatalok fejébe. Ezért is nyugtatott meg, amikor a Hit Évét meghirdető Porta fidei kezdetű levelében XVI. Benedek pápa ezt írta: „»A szeretet által tevékeny hit« (Gal 5,6) a megértés és cselekvés új szempontjává válik, amely teljesen átalakítja az ember életét”. Miről van hát szó? A hit igazi tana személyesség, találkozás, annak lehetősége, hogy egy fiatal ember átélje azt, amit Paul Claudel, a nagy francia konvertita költő így fogalmazott meg: „elindultam valaminek a keresésére, és íme VALAKI lettél számomra, Istenem” (idézi: MKPK, Körlevél a Hit éve megnyitójára, 2012. október 8.). De hogyan lehet ezt átadni, megmutatni, közölni, „tanítani”?

hirdetés


Egy út van, az emberi mivoltunk által kijelölt út: „Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok”. Annak a tapasztalatát kell felkínálni, hogy milyen az Isten, s a létrejövő találkozásból apránként megtanulhatja a másik, hogy ki az Isten. Ezért írja megint csak Benedek pápa: „A hit ugyanis a kapott szeretet tapasztalatától növekszik, akkor, ha a kegyelem és öröm tapasztalatával közlik”. Amikor tudtam szeretni, elfogadni, befogadni, meghallgatni a fiatalt, mindezt pedig örömmel, szabadon, vidáman, akkor oktatás nélkül taníthattam a hitet. Amikor erre nem voltam képes, kudarcot vallottam.

Ahogy a fenti sorok is mutatják, a hit dolgaihoz mindig legalább két személy kell, sőt olykor jó, ha még többen vannak érintve bennük. Szavaink ugyanis olyan valóságokhoz kötődnek, amelyek nem csak egy ember belvilágában, hanem a személyek közötti valós és lelki, szellemi térben léteznek. Ferenc pápa a hitről szóló, Lumen fidei kezdetű első enciklikájában így írt erről: „A hit nem csupán a hívő bensőjében élő egyéni döntés; nem elszigetelt kapcsolat a hívő »énje« és az isteni »te« között, az öntörvényű alany és Isten között.”

A hit természete szerint kitárul a »mi« felé, mindig az Egyház közösségén belül él”. Azaz a közösség tapasztalata elengedhetetlen a hit átadásához. Erre figyelmeztet a szentségek közül a legelső, az, amelyben mindannyian részesültünk, aminek okán kereszténynek neveznek minket, ahonnan önazonosságunk forrásozik:

„a keresztség arra emlékeztet, hogy a hit nem elszigetelt, egyéni akció, nem olyan aktus, amelyet az ember csak a saját erőire számítva végre tud hajtani, hanem amit kapni kell, belépve az egyházi közösségbe, amely közvetíti Isten ajándékát: senki sem kereszteli meg önmagát, mint ahogy senki sem hozza világra önmagát. Bennünket megkereszteltek“.

Az előbb idézett leírás gondolatai azért is megragadtak, mert akár a csapatszellem, a sportszerűség, a KIDS-es „győzni, de nem mindenáron”-elv hittani keretét is képezhetik: a sport ugyanis „nem elszigetelt, egyéni akció, nem olyan aktus, amelyet az ember csak a saját erőire számítva végre tud hajtani”, még akkor sem, amikor egyéni versenyszámban indul, hiszen ott áll mögötte az iskola, a klub, az edző, a társak sokasága, az elmúlt évek megannyi közösségben szerzett emberi és sportolói tapasztalata.

Egyedül még versenyezni sem tudunk, nemhogy játszani! Ezért ahhoz, hogy előre jussunk, először „kapni”: tanulni, fejlődni, érlelődni, útmutatást nyerni kell. Azután pedig „be kell lépni a közösségbe”: ez fizikailag már az öltözőben megtörténik, és folytatódik a tornateremben, a pályán. Egy jó sportoló nagyon közel jár ahhoz, hogy akár öntudatlanul is megvalósítsa azokat az értékeket és alapelveket, amelyek az egyházi, a hívő közösséget is hordozzák.

Hogy ez nem csak szép teória, de valóság és megvalósítható gyakorlat, akkor vált nyilvánvalóvá előttem, amikor egy-egy lázadó, elzárkózó, saját belső árnyékaiba elbújó fiatallal végül egy egyszerű grundfoci, közös mozgás, mondhatni: valóban amatőr [„szerető”, „műkedvelő”] és semmilyen szempontból nem professzionális sportolás közben tudtam találkozni. Bár nem vagyok a legsportosabb alkat, s a helyzet bizony romlást mutatott az elmúlt évek során, egyetemi éveim távolodtával, mégis öröm volt megélni akár a hittanórák keretében is, a kertben, az udvaron, a pályán a játék közben, ahogy megszületik az öröm a másikban, ahogyan felszabadul a gátlásai alól, ahogy egyszerre közvetlen emberi szóval szólal meg. Igen, Isten közel van hozzánk ezekben a pillanatokban, ahogyan ezt a nagy nevelők mind-mind tudták, kezdve a rá bízottakkal játszó Néri Szent Fülöptől a fiatalokkal reverendában focizó Bosco Szent Jánosig. A sport nem csak a teljes értékű emberi fejlődésnek, nevelésnek és növelésnek, de a hitátadásnak is eszköze lehet.

XVI. Benedek pápa ezt írta Severino Poletto torinói bíboros érseknek a 20. téli olimpiai játékokra készülve:

„A különféle emberi aktivitások között a sport maga is várja, hogy Isten megvilágítsa Krisztus által, hogy így az abban kifejeződésre jutó értékek megtisztuljanak és felemelkedjenek, úgy az egyéni, mint a közösségi szinten”.

Nem él-e ott a sportban az összes sarkalatos erényünk: a mértékletesség (azaz helyes mérték, a túlzás kerülése), az igazságosság (mint fair play és tisztesség), az okosság (a helyes önismeret, helyzetfelmérés, a tanult elvek alkalmazásának készsége), az állhatatosság (mint kitartás és állóképesség)?

S nem ad-e ezekhez egészen sajátos és mélyre ható többletet a három isteni erény: a hit (önmagunkban, a másikban, abban, amit teszünk, de legfőképpen Istenben, aki megteremtette testi-lelki valónkat, akinek hálásak lehetünk életünkért, erőnkért, egészségünkért), a remény (a célok kitűzése és az elérésükért való kitartó munka, küzdelem, s a bizalom Istenben, aki nem csak megőrzi, de segít be is teljesíteni azt, amit tőle kaptunk), de legfőképpen a szeretet? Ez utóbbi kivételesen megmutatkozhat a csapatszellemben, a szolidaritásban, a másikra való odafigyelésben, az érzékenységben és segítőkészségben, abban, hogy bár mind győzni akarunk, de nem mindenáron akarjuk ezt a győzelmet. Ez a győzelem nem a másikat, hanem a saját önzésünket, erőszakosságunkat, zabolátlanságunkat, hiúságunkat, elhibázott önképünket kell, hogy leküzdje – nem pedig a másik embert, aki sporttársam, barátom, igen, testvérem, mert ugyanannak az Atyának vagyunk a gyermekei. Nincs „katolikus sport”, de van katolikus szelleme a sportnak, amely nem abban különbözik az általános emberi sportszellemtől, hogy különleges, kacifántos, babonás-mágikus szempontokat ad hozzá testi és lelki tevékenységünkhöz, hanem abban, hogy a meglévő emberi értéket képes valóban „megtisztítani és felemelni”. Távlatot és mélységet kölcsönöz azoknak, s megmutatja az igazi értékeknek a mérhető, földhözragadt és távlattalan, mégis oly sokra tartott „értékeken” túliságát, azt, hogy végső soron a legnagyobb „sporteredmény” maga az emberi mivoltunk, emberi létezésünk kibontakoztatása.

Ez az a nagy Cél, amely túl van a sportoló minden egyes konkrét, kitűzött és megvalósítandó célján. Nem véletlen, hogy amikor Szent Pál a hitben való életről beszél, akkor a korbeli sportból és testedzésből vett példákat használ: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben.Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért. Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom, hanem megzabolázom, és rabságba vetem testemet”. A sport a moralitás mércéje is lesz az apostolnál: „A versenyző is csak akkor nyeri el a babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd”.

Amikor tehát sok eltérő szempontból közösen elgondolkodunk nem a sport lelki mélységeiről, hitben megvalósuló szemléletéről, s mondjuk ki nyíltan: küldetéséről, akkor fontos tudnunk, hogy nem pusztán „szakmai”, hanem a legnemesebb értelemben vett „emberi”, vagyis szükségszerűen „isteni” távlatok nyílnak meg előttünk. Nevelésünk és növelésünk, „hívő sportolásunk” mércéje ugyanis az ember teljes értékű fejlődésének előmozdítása. Minden szervezet, klub, csapat igazi jelentőségét pedig az adja meg, hogy ezek háttérként milyen segítséget tudnak kínálni az egyes személyeknek: edzőknek, testnevelőknek, sportolóknak, de a még csak partvonalról érdeklődőknek, hogy mindannyian olyan emberek legyünk, s sport közben olyan emberséget forrasszunk ki egymásban, magunkban, hogy végül elmondhassuk az apostollal: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja”.

Török Csaba írása, megjelent „A Szív” folyóirat 2016 július-augusztusi számában (www.asziv.hu)

Tags:

Talán ez is érdekel

Kommentálj

Your email address will not be published. Required fields are marked *

For security, use of Google's reCAPTCHA service is required which is subject to the Google Privacy Policy and Terms of Use.

I agree to these terms.