A sikeres edzőnek többet szabad? Amikor az eredmény elfedi azt, amit egyébként elfogadhatatlannak tartanánk

A sportban a keménységnek, a fegyelemnek és a magas elvárásoknak helye van. Egy jó edző sokszor éppen azért jó, mert többet kér, mint amennyit a sportoló pillanatnyilag saját magától kérne. De mi történik akkor, amikor a sikerek miatt olyan viselkedést is elfogadhatónak kezdünk látni, amelyet egy kevésbé eredményes edzőnél már kifogásolnánk? Hol húzódik a határ követelmény és megalázás, szakmai tekintély és hatalmi visszaélés között? És vajon az érmek valóban mindent elmondanak arról, milyen edzővel van dolgunk?

A mérkőzés már régen eldőlt, a csapat biztosan vezet, a lelátón jó a hangulat. Egy rossz passz után az edző mégis magához rendeli az egyik játékost. Nem történik semmi különösebben látványos. Nincs botrány, a játék sem áll meg hosszú időre, de akik közel ülnek, hallják a mondatokat. A tizenöt éves fiú lehajtja a fejét, majd visszamegy a pályára. Néhány perccel később gólt szerez, az edző megtapsolja, a társai megölelik, a lelátó ünnepel. A jelenet hamar eltűnik a mérkőzés többi pillanata között. A csapat abban az évben bajnokságot nyer, az edző pedig tovább erősíti jó hírét: következetes, kemény, sokat vár el a játékosaitól, de eredményeket ér el velük.

Ugyanez a jelenet talán egészen más megítélést kapna, ha egy sikertelen edző csapatánál történne. A mondatok durvábbnak tűnnének, a szülők kevésbé lennének elnézőek, és hamarabb merülne fel, hogy valami nincs rendben. A két helyzet közötti különbség nem feltétlenül az edző viselkedésében van, hanem abban, amit már tudunk róla: az egyik győz, a másik veszít. A sportban az eredmény különösen erős értékmérő, ezért könnyen válik egy edző módszereinek utólagos igazolásává is. Ha bajnokokat nevel, válogatott sportolók kerülnek ki a keze alól, a klub büszke rá, a szülők pedig azt látják, hogy gyermekük fejlődik, sokkal nehezebb feltenni a kérdést, amelyet egy kevésbé sikeres szakember esetében talán azonnal feltennénk: valóban elfogadható-e, ahogyan ezekkel a sportolókkal bánik?

A kérdés azért nehéz, mert az élsporthoz és már a komoly utánpótlássporthoz is hozzátartozik a követelmény. Egy jó edző nem attól jó, hogy mindig kedves, ahogy egy nehéz edzés sem attól rossz, hogy kellemetlen. A fejlődéshez szükség van korrekcióra, számonkérésre, fegyelemre és olyan helyzetekre is, amelyekben a sportoló kénytelen szembesülni saját hiányosságaival. A probléma nem ott kezdődik, hogy az edző sokat vár el. Sokkal inkább ott, amikor a teljesítmény érdekében már olyan módszereket is természetesnek tekintünk, amelyeket ugyanattól az embertől az élet más területén nem fogadnánk el.

A kemény edző nem feltétlenül rossz edző

A modern sport egyik visszatérő vitája, hogy hol húzódik a határ a magas követelmény és a káros edzői viselkedés között. A választ megnehezíti, hogy kívülről a kettő néha hasonlónak látszik. Egy edző felemelheti a hangját, megállíthatja az edzést, számon kérheti a figyelmetlenséget, vagy világosan megmondhatja egy sportolónak, hogy az adott teljesítmény nem elegendő ahhoz a célhoz, amelyet közösen kitűztek. Egy ilyen beszélgetés lehet kellemetlen, a sportoló lehet csalódott vagy dühös is utána, ettől azonban még nem beszélünk bántalmazó edzői környezetről.

A lényegi különbséget inkább az mutatja meg, hogy mi történik a sportolóval a korrekció során. Megérti-e, mit csinált rosszul és hogyan tud rajta változtatni? A teljesítményét kritizálják, vagy őt magát minősítik? Megmarad-e a méltósága akkor is, amikor hibázik? Mer-e kérdezni, jelezni egy sérülést, vagy elmondani, ha valamivel nem ért egyet? A fiatal sportolók bevonódását vizsgáló kutatások szerint azok az edző által kialakított motivációs közegek kedveznek különösen az elköteleződésnek, amelyekben az erőfeszítés, a tanulás és a fejlődés hangsúlyos. A magas elvárás tehát önmagában nem ellentéte a támogató edzői környezetnek. (PubMed)

Más a helyzet, amikor a megszégyenítés, a személyeskedés, a félelemkeltés vagy a sportoló emberi értékének teljesítményhez kötése válik a motiváció rendszeres eszközévé. A 2024-es IOC-konszenzus a sportban előforduló interperszonális erőszakot és safeguarding kérdését már nem elszigetelt incidensek sorozataként kezeli, hanem az egész sportkörnyezet működésében vizsgálja. A dokumentum hangsúlyozza az egészséges kapcsolatok, a kölcsönös tisztelet és a sportolóközpontú környezet jelentőségét, miközben nem állítja szembe ezeket a teljesítménnyel. (British Journal of Sports Medicine) A fontos választóvonal ezért nem a „kedves” és a „kemény” edző között húzódik, hanem aközött, hogy az edző a rendelkezésére álló hatalmat a sportoló fejlesztésére vagy fokozatos alárendelésére használja.

Amikor az eredmény igazolja a módszert

A sikeres edző különleges helyzetben van. Az eredményei láthatók, könnyen összehasonlíthatók és egyszerűen kommunikálhatók: bajnoki címek, válogatott sportolók, érmek, rekordok, továbbadott játékosok. Sokkal nehezebb mérni azt, milyen lelki és emberi állapotban jutottak el ugyanezek a sportolók ezekhez az eredményekhez. Emiatt az eredmény könnyen válik nemcsak a szakmai munka, hanem szinte valamennyi alkalmazott módszer igazolásává.

Ha egy edző évek óta sikeres, körülötte fokozatosan kialakul egy olyan rendszer is, amelynek sok szereplője érdekelt a siker folytatásában. A klubnak presztízst ad, a szövetségnek eredményeket, a szülőknek reményt, a fiatal sportolóknak pedig lehetőséget arra, hogy magasabb szintre kerüljenek. Ilyen környezetben egy problémás viselkedés megkérdőjelezése már nem pusztán két ember konfliktusa. Aki kérdez, akaratlanul is egy jól működőnek látszó rendszerrel kerül szembe.

Ezért olyan ismerősek a sportban az olyan mondatok, hogy „nehéz ember, de kiváló edző”, „nála nincs lazsálás”, „nem véletlenül vannak eredményei”, vagy „aki ezt nem bírja, annak az élsport sem való”. Ezek a mondatok önmagukban nem feltétlenül tévesek. Valóban léteznek nehéz természetű, rendkívül jó szakemberek, és valóban nem minden sportoló alkalmas ugyanarra a terhelésre vagy versenyszintre. A gond akkor kezdődik, amikor az eredmény miatt már nem vizsgáljuk meg külön a módszert. A siker ilyenkor nem egyszerűen bizonyíték lesz az edző szakmai képességeire, hanem erkölcsi felmentésként is működni kezd.

A korszerű safeguarding-szemlélet éppen ezt a leegyszerűsítést próbálja meghaladni. A sportban kialakuló káros helyzeteket nem lehet kizárólag egy „rossz edző” viselkedésével magyarázni. A szervezeti kultúra, a hierarchia, a teljesítménykényszer, az erős függőségi kapcsolatok és az, hogy a környezet mit tekint normálisnak, egyaránt hozzájárulhat ahhoz, hogy bizonyos viselkedések hosszú időn keresztül fennmaradjanak. (British Journal of Sports Medicine)

„Engem is így edzettek”

Az edzői kultúra jelentős része nem tankönyvekből, hanem generációkon keresztül öröklődik. A korábbi sportoló edző lesz, és természetes módon magával viszi azt, amit saját pályafutása során megtanult. Így adódnak tovább értékes szakmai tapasztalatok, hagyományok és olyan gyakorlati tudás, amelyet nehéz lenne formális képzésben átadni. Ugyanígy öröklődhetnek azonban olyan módszerek is, amelyekről soha nem kellett eldönteni, valóban szükségesek-e a teljesítményhez.

Az „engem is így edzettek, mégis sikeres lettem” érvelés ezért csak a történet egyik felét mutatja meg. Azt bizonyítja, hogy valaki képes volt egy adott rendszerben eredményessé válni, azt azonban nem, hogy a rendszer minden eleme szükséges volt ehhez. Az elit gyermek- és utánpótlássporttal foglalkozó szakirodalom arra is felhívja a figyelmet, hogy az intenzív sportközeg, az edző központi szerepe és a sportoló életének egyre erősebb beszűkülése megkönnyítheti problémás viselkedések normalizálását. A fiatal sportoló idővel maga is úgy értelmezheti ezeket, mint a siker szükséges árát. (Tandfonline)

Hasonló folyamat a szülőkkel is megtörténhet. Egy korábbi, szülőkkel végzett kvalitatív vizsgálatban a kutatók azt találták, hogy az elit sport világába fokozatosan beleszokó szülők idővel elfogadhattak olyan edzői gyakorlatokat is, amelyek korábban aggodalmat keltettek bennük, és akár hallgató szemlélőivé válhattak gyermekük negatív tapasztalatainak. (Tandfonline) Ez nem feltétlenül közönyből történik. A gyermek fejlődik, eredményeket ér el, az edző szakmai tekintélye nagy, a család pedig nem akarja elvenni tőle azt a lehetőséget, amelyért évek óta dolgozik. A siker ebben a helyzetben különösen erős érvvé válik a kételyekkel szemben.

Akik a dobogón állnak – és akik már nincsenek ott

Egy sikeres edző módszereinek megítélésekor van egy további probléma: elsősorban azokat látjuk, akik végigmentek a rendszeren. Ők szerepelnek a klub történetében, róluk készülnek fényképek, az ő eredményeik kerülnek az edző szakmai életrajzába. Sokkal kevésbé láthatók azok, akik néhány év után abbahagyták, másik klubba mentek, elvesztették a motivációjukat, vagy egyszerűen nem jutottak el arra a szintre, amelyen történetük már bizonyítékként szolgálhatna.

Természetesen ebből nem következik, hogy aki abbahagyta a sportot, azt az edzője üldözte el. Az utánpótlássportból való lemorzsolódásnak rengeteg oka lehet, és szakmailag hibás lenne minden távozás mögött káros edzői működést keresni. A torzítás máshol van: abból, hogy néhány sportoló kiemelkedően sikeres lett egy adott rendszerben, hajlamosak vagyunk arra következtetni, hogy a rendszer valamennyi fontos eleme hozzájárult a sikerhez.

Pedig egy sportoló lehet eredményes egy káros módszer ellenére is, nem feltétlenül annak köszönhetően. Ez az egyik legfontosabb különbség, amikor a „régi iskola” vagy egy különösen kemény edző eredményeit próbáljuk értékelni. Ha csak az érmeket nézzük, ezt a különbséget nem fogjuk látni.

A hallgatás sem bizonyítja, hogy minden rendben van

Az edző–sportoló kapcsolat természeténél fogva tartalmaz hatalmi különbséget. Az edző dönthet arról, ki kerül a csapatba, ki indulhat versenyen, ki mennyi játékidőt kap, milyen szerepet kap az edzésen, és sok esetben arról is, milyen további lehetőségek nyílnak meg előtte. Egy felnőtt élsportoló számára sem mindig könnyű szembemenni ezzel a hatalommal, egy serdülő sportoló számára pedig különösen nehéz lehet.

Ezért az, hogy egy fiatal nem panaszkodik, önmagában kevés információ. Jelentheti azt, hogy valóban jól érzi magát, de azt is, hogy alkalmazkodott a közeghez, félti a helyét, nem szeretne csalódást okozni a szüleinek, vagy egyszerűen úgy gondolja, hogy ami történik vele, az a komoly sport természetes része. Az érzelmileg bántalmazó edzői kapcsolatokkal foglalkozó vizsgálatokban a sportolók beszámoltak többek között elkerülő megküzdésről, a történtek racionalizálásáról és arról, hogy csak később, támogató kapcsolatok segítségével tudták másként értelmezni saját tapasztalataikat. (Tandfonline)

Utánpótláskorban ezért a felnőttek felelőssége nagyobb. Ez nem jelenti azt, hogy minden konfliktusba be kell avatkozni, vagy hogy a szülőnek minden kellemetlen edzői visszajelzéstől meg kell védenie gyermekét. Éppen ellenkezőleg: a sport egyik értékes tapasztalata, hogy a fiatal megtanul kritikát fogadni, alkalmazkodni, konfliktust kezelni és felelősséget vállalni saját teljesítményéért. A figyelmeztető jel inkább a tartós mintázat: ha a sportoló fél az edzőtől, rendszeresen megszégyenítik, nem mer fájdalmat vagy sérülést jelezni, folyamatosan saját emberi értékét érzi megkérdőjelezve, vagy azt tapasztalja, hogy kérdezni és nemet mondani következményekkel jár.

A szülő különösen nehéz helyzetben van

A szülő számára mindez azért bonyolult, mert ritkán látja a teljes képet. Az edzés jelentős részén nincs jelen, a gyermek beszámolója szükségszerűen szubjektív, az edzőnek pedig lehet egészen más értelmezése ugyanarról a helyzetről. Ráadásul a szülő maga is érdekelt abban, hogy a kapcsolat működjön. Ha gyermeke jó klubban van, fejlődik, bekerült a csapatba vagy közel került egy válogatott kerethez, egy konfliktusnak valós következményei lehetnek.

Nem segít, ha minden keményebb edzői mondat után azonnal bántalmazást feltételezünk. De az sem, ha minden aggodalmat azzal intézünk el, hogy a versenysport már csak ilyen. Érdemes inkább azt figyelni, hogy egy-egy konfliktusról vagy egy tartós működésmódról van-e szó. Megmarad-e a gyermek sport iránti alapvető öröme? Biztonságban érzi-e magát? El meri-e mondani az edzőjének, ha megsérült? Tud-e hibázni anélkül, hogy rettegjen a következményektől? Képes-e a saját véleményét megfogalmazni?

Ezek sokszor többet mondanak egy edzői környezet minőségéről, mint az, hogy az edző milyen hangerővel vezeti az edzést.

Nem kell választani teljesítmény és emberség között

Talán a témáról szóló viták legnagyobb zsákutcája az a feltételezés, hogy kétféle edző közül kell választanunk. Az egyik támogató, empatikus és kellemes légkört teremt, de nem képes valódi teljesítményt kihozni a sportolóiból; a másik kemény, félelmetes és időnként kegyetlen, viszont bajnokokat nevel. Ha így tesszük fel a kérdést, a versenysport logikájából szinte automatikusan következik, melyik edző mellett döntünk.

A valóságban a szakmai igényesség és az emberi méltóság tisztelete nem egymást kizáró tulajdonságok. Egy kiváló edző magas követelményeket állíthat, következetesen számon kérheti az elvégzett munkát, kemény terhelést írhat elő, és olyan visszajelzéseket adhat, amelyeket a sportoló nem mindig szeret hallani. Mindehhez nincs szükség megalázásra. A korszerű safeguarding-szemlélet egyik fontos felismerése éppen az, hogy a sportolóközpontú, kölcsönös tiszteleten és egészséges kapcsolatokon alapuló sportkörnyezetet nem a teljesítmény alternatívájaként kell értelmezni. A 2024-es IOC-konszenzus kifejezetten összekapcsolja a biztonságos sportot, a kapcsolati egészséget, a jóllétet és a sport értékeinek megőrzését. (British Journal of Sports Medicine)

A jó edző ezért nem attól jó, hogy sportolói mindig jól érzik magukat mellette. Inkább attól, hogy a nehéz helyzeteknek van szakmai értelmük. A sportoló érti, miért kérnek tőle többet, tudja, min kell változtatnia, és közben nem kell attól tartania, hogy egy hiba miatt elveszíti az edző tiszteletét.

Hány év múlva kellene megmérnünk egy edző sikerét?

Utánpótláskorban különösen csábító az adott szezon alapján értékelni az edzőt. Megnyerte-e a bajnokságot? Hány sportolót adott a válogatottnak? Hány gyerek került magasabb szintre? Ezek fontos kérdések, és egy teljesítményorientált sportban természetesen helyük van az értékelésben. Csakhogy önmagukban nem mondanak eleget.

Érdemes lenne néhány évvel később is megnézni ugyanazokat a sportolókat. Hányan maradtak a sportágban? Hányan őrizték meg a sport iránti szeretetüket? Megtanultak-e önállóan dönteni, kommunikálni az edzőikkel, felelősséget vállalni saját felkészülésükért? Képesek-e különválasztani saját emberi értéküket egy rossz eredménytől? És természetesen azt is: hányan jutottak el közülük arra a teljesítményszintre, amelyet tehetségük és ambíciójuk lehetővé tett?

A jó utánpótlásedzőnek ugyanis egyszerre van dolga a jelenlegi teljesítménnyel és a későbbi sportolóval. Egy tizennégy éves bajnoki cím nagyszerű eredmény lehet, de önmagában kevés, ha az oda vezető rendszerből tizennyolc éves korára kiégve távozik a fiatal. Ugyanígy kevés az is, ha egy kellemes közegben a sportoló soha nem kapja meg azt a szakmai képzést és követelményt, amelyre fejlődéséhez szüksége lenne.

Talán ezért lenne pontosabb az utánpótlásedző eredményességét nem egyetlen mutatóval, hanem egy hosszabb történettel mérni. Az érmek ennek a történetnek fontos részei. De nem az egész történet.

Amikor az érmek már a szekrényben vannak

Évekkel később a sportoló valószínűleg nem emlékszik minden edzésre, minden mérkőzésre és minden mondatra. A serlegek egy része polcra kerül, az érmek dobozba, az eredménylistákat pedig egyre ritkábban nézi meg bárki. Az edzővel töltött évek emléke azonban sokszor meglepően tartós marad. Van, aki évtizedekkel később is hálával beszél arról az emberről, aki többet látott benne, mint amennyit akkor saját magában látott, megtanította dolgozni, és nem engedte, hogy az első nehézségnél feladja. Mások csak felnőttként értik meg, hogy bizonyos dolgok, amelyeket annak idején a sport természetes részének gondoltak, valójában nem voltak rendben.

Talán ezért félrevezető maga a kérdés is, hogy a sikeres edzőnek többet szabad-e. A siker nem csökkenti, hanem inkább növeli a felelősséget. Minél nagyobb egy edző tekintélye, minél több lehetőség fölött rendelkezik, és minél jobban bíznak benne sportolók és családok, annál nagyobb hatással van arra is, hogy a fiatalok mit tanulnak a teljesítményről, a hatalomról, a hibázásról és saját értékükről.

A sportnak szüksége van követelő edzőkre. Szüksége van olyan szakemberekre, akik magasra teszik a lécet, és nem engedik, hogy a sportoló kevesebbel elégedjen meg annál, amire valóban képes. De éppen azért, mert egy jó edző ennyire sokat tud adni, fontos felismerni azt is, hogy az eredmény nem írhat felül mindent.

Egy bajnoki cím megmutatja, hogy egy csapat azon a napon vagy abban a szezonban jobb volt a többieknél. Azt azonban nem mondja meg, milyen áron jutott el oda. Ehhez az eredményjelzőnél valamivel tovább kell néznünk.

Főbb tanulságok

• A magas követelmény és a bántalmazó edzői működés nem ugyanaz. A kritika, a fegyelem és a nehéz edzés része lehet a versenysportnak; a rendszeres megszégyenítés és félelemkeltés nem szükséges hozzá.
• Az eredmény önmagában nem igazolja a módszert. Attól, hogy valaki egy adott edzői rendszerben sikeres lett, még nem tudjuk, mely elemek segítették, és melyeket viselte el a sikerhez vezető út során.
• A hallgatás nem feltétlenül beleegyezés. Különösen utánpótláskorban az edző és sportoló közötti hatalmi különbség megnehezítheti a problémák jelzését.
• A teljesítmény és a sportoló jólléte nem szükségszerűen egymás ellenfelei. A magas szakmai elvárások összeegyeztethetők a méltóság, az autonómia és a biztonság tiszteletével.
• Egy utánpótlásedző eredményességét hosszú távon érdemes mérni. Az érmek mellett az is számít, milyen sportolók és milyen felnőttek kerülnek ki évekkel később a keze alól.

Ajánlott irodalom

1. Mountjoy M, Brackenridge C, Arrington M, et al. International Olympic Committee consensus statement: harassment and abuse (non-accidental violence) in sport. Br J Sports Med. 2016;50(17):1019–1029.
2. Tuakli-Wosornu YA, Goutos D, Ramia I, et al. IOC consensus statement: interpersonal violence and safeguarding in sport. Br J Sports Med. 2024;58(22):1322–1344.
3. Curran T, Hill AP, Hall HK, Jowett GE. Relationships between the coach-created motivational climate and athlete engagement in youth sport. J Sport Exerc Psychol. 2015;37(2):193–198.
4. Reardon CL, Hainline B, Aron CM, et al. Mental health in elite athletes: International Olympic Committee consensus statement. Br J Sports Med. 2019;53(11):667–699.
5. Wilinsky és McCabe. A review of emotional and sexual abuse of elite child athletes by their coaches. Sports Coaching Review. 2021;10(1):84–109.