A zenehallgatás időzítése sportban – Sporttevékenység alatt
Megoszt
A sport, a fizikai aktivitás előtt a zenehallgatás központi funkciója, hogy az egyén vagy a csoport számára megfelelő lelkiállapotot teremtsen. A sportolás (pl. futás, úszás stb.) során a zenehallgatás vagy a figyelem elterelésére és a hangulat emelésére szolgál, vagy pedig ritmikus ingerként funkcionál, amely meghatározhatja a mozgás pontos ütemét. Az edzés utáni zenehallgatást a nagy intenzitású fizikai aktivitásban (pl. egy teljes intervallum típusú edzésben) részt vevő sportolók a regenerálódás felgyorsítására használhatják.
Sportolás alatti zenehallgatás
A zene aszinkron alkalmazása keltette fel a kutatók legnagyobb érdeklődését; eddig mintegy 100 tanulmányt publikáltak. A kutatók a feladatvégrehajtás közbeni zenével stimulálták a résztvevőket rövid, nagy intenzitású edzések során, és kimutatták, hogy a résztvevők a kontrollkörülményekhez képest hosszabb ideig bírják, illetve keményebben dolgoznak a zene jelenlétében (lásd Karageorghis & Priest, 2012a). Újszerű megközelítésben Lee Crust és Peter Clough brit kutatók azt vizsgálták, hogy a személyiségjegyek szerepet játszanak-e a zenére adott válaszok moderálásában (Crust & Clough, 2006). Eredményeik összefüggéseket tártak fel az élénkség tulajdonsága és a ritmusra adott válasz, valamint az érzékenység tulajdonsága és a zene dallami és harmonikus sajátosságaira adott válasz között (Karageorghis, Terry, & Lane, 1999).
Az alacsony és közepes intenzitású állóképességi feladatokat alkalmazó vizsgálatok többsége a zenehasználattal összefüggésbe hozható jelentős állóképesség-javulást mutatott ki (Lane, Davis, & Devonport, 2011; Yamashita et al., 2006). Nyilvánvaló, hogy mind az előnyben részesített zene, mind az önkényesen kiválasztott zene csökkenti az érzékelt megterhelést, bár az előnyben részesített és motiváló zene bizonyítottan pozitívabb érzésállapotokat eredményez (Hutchinson & Karageorghis, 2013). Az RPE-vel kapcsolatos eredmények általában alátámasztják azt a jóslatot, hogy ahogy keményebben dolgozunk, a fiziológiai visszajelzések dominálnak a figyelmünkben, és győznek a zene által nyújtott érzékszervi input felett (pl. Hutchinson et al., 2011; Jones, Karageorghis, & Ekkekakis, 2014; Tenen baum et al., 2004). Figyelemre méltó, hogy a zene előnyei az állóképességre és az érzékelt megerőltetésre úgy tűnik, hogy felnagyítódnak, ha videóval együtt adják át (Barwood et al., 2009; Hutchinson, Kara georghis, & Jones, 2015).
Számos kutató vizsgálta a zene hatását a nagy intenzitású állóképességi feladatokra (pl. Hutchinson & Karageorghis, 2013; Nakamura et al., 2010; Tate et al., 2012). Az erőfeszítés intenzitását gyakran a maximális oxigénfelvétel százalékában fejezik ki (az úgynevezett VO2max); ez azt a maximális oxigénmennyiséget jelenti, amelyet a szervezet testsúlykilogrammonként percenként felhasználni képes. Úgy tűnik, hogy a VO2max körülbelül 75 százalékáig a zene csökkenti az érzékelt megterhelést, de hatása ezen az intenzitáson túl meredeken csökken (pl. Hutchinson & Karageorghis, 2013; Tenenbaum et al., 2004).
Annak ellenére, hogy következetesen megállapítható, hogy még a jól megválasztott zene sem csökkenti az érzékelt megterhelést nagyon magas intenzitáson, de úgy tűnik, hogy jobban érezzük magunkat tőle (pl. Hutchinson et al., 2011; Karageorghis & Jones, 2014). A zene még nagy terhelés esetén is képes áthatni az agy affektív központjait. Ami a teljesítményt illeti, a zene használata meghosszabbította a kimerülés kezdetét (azaz, hogy milyen keményen döntünk a folytatásról fizikai kényszer alatt) néhány ergométeres vizsgálatban (pl. Atkinson, Wilson, & Eubank, 2004; Bharani, Sahu, & Mathew, 2004), bár a bizonyítékok ellentmondásosak. A nagy intenzitású feladatokat alkalmazó vizsgálatok egy része nem mutatott teljesítménybeli előnyöket (pl. Atan, 2013; Hagen et al., 2013).
Úgy tűnik, hogy a fizikailag edzetlen emberek nagyobb hasznot húznak a zenéből, mint az edzettek, függetlenül az edzés intenzitásától (lásd Karageorghis & Priest, 2012a). Különösen az edzetlenek vagy a szabadidős tevékenységet végzők körében a zene erőteljesebb hatást gyakorol az érzékelt megterhelésre és az érzésállapotokra (Hutchinson et al., 2011). Egy másik érdekes tendencia a szakirodalomban azt mutatja, hogy amikor a testmozgási feladatok során a sportolók az önmaguk tempóját követik, úgy tűnik, hogy mind a teljesítményt, mind a pszichológiai állapotokat fokozza a zene jelenléte (pl. Fritz et al., 2013; Waterhouse, Hudson, & Edwards, 2010). A laboratóriumi kísérletekben a kutatók gyakran nagyon pontosan szabályozzák a munkaterhelést vagy a mozgás sebességét, míg az egészségklubokban és a fitnesztermekben világszerte az edzők tetszésük szerint szabályozhatják a mozgásukat, úgy döntve, hogy szeszélyük szerint gyorsítanak vagy lassítanak. Emiatt az olyan tanulmányok, amelyekben az önálló tempójú mozgások szerepelnek, relevánsabbak lehetnek a valós körülményekhez képest.
Makoto Iwanaga japán kutató azt találta, hogy a pulzusszám növekedésével az emberek egyre gyorsabb és gyorsabb zenét kedvelnek (Iwanaga, 1995). Sőt, azt sugallta, hogy ez a gyorsabb zene iránti növekvő preferencia egyenes arányban áll a pulzusszám emelkedő tempójával, ami lineáris összefüggésként ismert. Újabb vizsgálatok azt mutatták, hogy a terheléses pulzusszám és a zenei tempó preferenciaértékek közötti kapcsolat meglehetősen eltérő alakot vesz fel: lényegében úgy tűnik, hogy a 140 bpm-et meghaladó tempók nem váltanak ki magasabb zenei tempó preferenciaértékeket magas terheléses intenzitásnál (Karageorghis, Jones és Low, 2006; Karageorghis, Jones és Stuart, 2008; Karageorghis és mtsai., 2011). A zenei tempó preferenciájának egyértelmű kiegyenlítődése figyelhető meg, amikor a zenét aszinkron módon használják. A közelmúltban végzett tanulmányokban (pl. Karageorghis & Jones, 2014) az edzésben résztvevők a vártnál (90-155 bpm; Karageorghis & Terry, 2009) jóval szűkebb tempósávban (~120 és ~140 bpm) jelentettek preferenciákat.
Az emberek erős tendenciát mutatnak arra, hogy reagálnak a zene ritmikai tulajdonságaira. Ez a tendencia néha szinkronizációt eredményez a zenei ütem és a sportoló mozgása között. Amikor a mozgást tudatosan a zenével egy ütemben végezzük, akkor azt mondjuk, hogy a zenét szinkronban használjuk. A kialakulóban lévő bizonyítékok azt mutatják, hogy az egyenletes ritmusú zene milyen mértékben képes fokozni a mozgás szabályosságát (Bood et al., 2013). Az ilyen kutatások fő következménye az edzők és a sportolók számára az, hogy a mozgási lánc egyes rései kiküszöbölhetők a zene szinkron alkalmazásával viszonylag egyszerű, ismétlődő tevékenységekben, például futásban, sífutásban.
Az elmúlt három évtizedben számos tanulmány foglalkozott a szinkronzene alkalmazásával (pl. Bood et al., 2013; Lim et al., 2014; Terry et al., 2012). Az ilyen vizsgálatok következetesen kimutatták, hogy a szinkronzene munkafokozó hatást eredményez a tevékenységek széles skáláján, amelyek közé tartozik a padlépés (Hayakawa et al., 2000), a körgyakorlatok (Karageorghis et al., 2013), a calisthenic (saját testsúlyos) gyakorlatok (Uppal & Datta, 1990), a futópados futás (Bood et al., 2013) és a 400 méteres síkfutás (Simpson & Karageorghis, 2006).
A kutatók szerint a zene szinkronhasználata növeli a mozgás hatékonyságát azáltal, hogy javítja a koordinációt és energiát takarít meg (Smoll & Schultz, 1978). Az új-zélandi Catherine Bacon és munkatársai 2012-ben vizsgálták ezt a felvetést (Bacon et al., 2012). A vizsgálati alanyok egy szubmaximális kerékpáros feladatot végeztek, és 7,4 százalékkal kevesebb oxigén felhasználásával tudták fenntartani a maximális pulzusszámuk 60 százalékán beállított intenzitást, amikor szinkron zenét hallgattak, mint a mozgás tempójánál kissé lassabb, aszinkron zenével összehasonlítva. Ez azt jelenti, hogy a sportolók energiahatékonyabbak lehetnek, vagy ugyanazt a munkamennyiséget kevesebb ráfordított energiával érhetik el, ha mozgásukat zenei ütemre szinkronizálják.
Egy nemrégiben végzett követéses vizsgálatban Harry Lim szingapúri kutató és munkatársai azt vizsgálták, hogy a zene szinkron alkalmazása milyen mértékben csökkenti a viszonylag magas intenzitású kerékpárergométeres terhelés metabolikus igénybevételét (Lim et al., 2014). Az élettani adatok nem mutattak különbséget az oxigénfelvétel tekintetében a szinkron, az aszinkron, a metronóm és a kontroll körülmények között; a feladat azonban csak hat percig tartott. A hatékonyságnövekedés akkor lehetett volna nyilvánvaló, ha a kerékpárosok teljes kimerülésig folytatták volna a gyakorlatot. Az eredmények azt mutatták, hogy a zenei körülmények között pozitívabbak voltak az érzelmi állapotok, és a végtagok diszkomfortérzete alacsonyabb volt a szinkron zenei és metronómos körülmények között, mint a kontrollban.
Egy hasonló, a Journal of Sport & Exercise Psychology című szakfolyóiratban megjelent tanulmány két szinkronzenei feltétel – az egyiket motiválónak, a másikat nem motiválónak minősítették – hatásait vizsgálta a maximális pulzusszám 75 százalékán történő futópados gyaloglás során (Karageorghis et al., 2009). Az eredmények azt mutatták, hogy az alanyok a motiváló zenei felvétel alatt egészen az önkéntes kimerülésig pozitívabbnak érezték magukat. Meglepő módon ez a felvétel 14 százalékos állóképesség-növekedést is eredményezett a zene nélküli kontrollhoz képest.
Egészen a közelmúltig nem kutatták a szinkronzene hatását az élsportolók teljesítményére. Ez késztette Peter Terryt, az olimpiai sportolók és csapatok segítésében jeles múlttal rendelkező sportpszichológust arra, hogy az ausztráliai Brisbane-ben, a Queensland Academy of Sportnál egy elit triatlonistákkal végzett kutatási programot vezessen. A triatlonisták 19,7 százalékkal tovább tudtak futni szinkronban a zenével, tekintet nélkül arra, hogy az mennyire volt motiváló. A hangulati reakciók és az érzésállapotok azonban pozitívabbak voltak a motiváló zene jelenlétében (lásd a 2.6. ábrát). Mindkét zenei körülmény között az oxigénfogyasztás körülbelül 1 százalékkal csökkent, ami azt jelentette, hogy a futás gazdaságossága javult.
Forrás: Karageorghis, Costas I., írásának szerkesztett változata.
Kövess minket itt is, ott is!