Csapatsportolók táplálkozása – hogyan kell enni egy edzés- és mérkőzéshéten?

Egy labdarúgó szombaton kilencven percet játszik. Egy kosárlabdázó ugyanazon a hétvégén két mérkőzésen lép pályára, alkalmanként huszonöt-harminc percet. Egy röplabdázó ötszettes találkozót játszik, amelyben a megtett távolság nem különösebben nagy, de újra és újra maximális vagy ahhoz közeli ugrásokat, gyors megindulásokat és fékezéseket végez. Egy kézilabdázó fut, sprintel, ugrik, ütközik és kapura lő, miközben folyamatosan váltogatja a támadó és védekező feladatokat. Egy vízilabdázó pedig egy tornán rövid időn belül többször medencébe szállhat, ahol az úszás mellett gyors irányváltások, vertikális testhelyzet, párharcok és ismételt nagy intenzitású akciók terhelik. Mindannyian csapatsportolók, mégsem ugyanazt a sportot végzik, és táplálkozási szempontból sem ugyanaz a hétvége van mögöttük.

Éppen ezért valójában nincs egyetlen „csapatsportoló-étrend”. Ami közös, az az ismételt nagy intenzitású akciók jelentősége, a megfelelő energia- és szénhidrátellátás igénye, valamint az, hogy az edzések és mérkőzések sokszor rövid időn belül követik egymást. Ami különbözik, az a mérkőzés időtartama, a tényleges játékidő, a futó-, ugró-, úszó- és kontaktterhelés, a cserelehetőség, a folyadékhoz és szénhidráthoz való hozzáférés, valamint az, hogy a következő komoly terhelés néhány óra, két nap vagy egy hét múlva következik.

A csapatsportolók táplálkozásának ezért nem egy sportág átlagos mérkőzését kell kiszolgálnia. Az étrendnek az adott sportoló tényleges terhelését és a következő feladatát kell követnie.

Különböző sportágak, közös élettani probléma

A legtöbb csapatsportban alacsonyabb és közepes intenzitású mozgásszakaszok váltakoznak rövid, nagy intenzitású akciókkal. A labdarúgó sprintel és irányt vált, a kosárlabdázó gyorsít, fékez és ugrik, a kézilabdázó sprint után párharcba kerül és kapura lő, a röplabdázó ismételten ugrik és robbanékonyan mozog néhány méteres területen, a vízilabdázó pedig úszásból vált vertikális, kontaktussal terhelt játékhelyzetbe. Az egyes sportágak külső terhelése jelentősen eltér, de a nagy intenzitású munkaszakaszokban a szénhidrát fontos energiaforrás.

Ez magyarázza, hogy az izomglikogén és a megfelelő szénhidrát-elérhetőség nem kizárólag az állóképességi sportok kérdése. A csapatsportok szénhidrát-anyagcseréjét összegző szakirodalom szerint az ismételt nagy intenzitású terhelés jelentős glikogénfelhasználással járhat, és a megfelelő szénhidrátellátás különösen akkor válik fontossá, amikor a nagy intenzitású munkát újra és újra meg kell ismételni, illetve kevés idő áll rendelkezésre két terhelés között. (PMC)

Hiba lenne azonban minden csapatsport terhelését megtett kilométerben értelmezni. Röplabdában a teljes távolság kevéssé írja le az ismételt ugrások, gyorsulások és a neuromuszkuláris terhelés jelentőségét. Vízilabdában az úszott távolság mellett a vertikális munka és a kontaktus számít. Kézilabdában és kosárlabdában a gyakori gyorsítások, fékezések, irányváltások és ugrások miatt jelentős mechanikai és neuromuszkuláris terhelés keletkezhet. Kontaktcsapatsportokban pedig a mozgásadatok önmagukban akár alá is becsülhetik a teljes terhelést.

A táplálkozási terv kiindulópontja ezért nem egyszerűen az, hogy valaki „csapatsportoló”, hanem az, hogy milyen munkát végzett, mekkora volt a tényleges játékterhelése, és milyen munkát kell legközelebb elvégeznie.

Az egyik leggyakoribb probléma: az étrend nem követi a terhelést

A csapatsportolók étrendjét vizsgáló kutatásokban visszatérően megjelenik az elégtelennek ítélt energia- és különösen szénhidrátbevitel. Professzionális és félprofesszionális csapatsportolókat összegző szisztematikus áttekintésben számos vizsgálatban a szénhidrátbevitel elmaradt az alkalmazott sporttáplálkozási referenciaértékektől, miközben a fehérjebevitel sok esetben megfelelő volt. (PMC)

A jelenség nem csak a nagy futóteljesítményű szabadtéri sportokra jellemző. A kosárlabdát, kézilabdát, röplabdát és futsalt vizsgáló szisztematikus áttekintésben szintén gyakori volt a referenciaértékekhez képest alacsony energia- és szénhidrátbevitel. Ugyanakkor maga az áttekintés is fontos korlátra hívja fel a figyelmet: az ajánlások nem minden esetben kellően sportág- és nemspecifikusak, ezért a megfigyelt étrendi bevitel és az általános referenciaértékek közötti eltérést nem szabad automatikusan bizonyított hiányállapotként értelmezni. (PMC)

Elit férfi röplabdázóknál külön vizsgálatban is alacsony energia- és szénhidrátbevitelt figyeltek meg a használt sporttáplálkozási referenciaértékekhez képest. Ez azért érdekes, mert jól mutatja: a kisebb futótávolságból nem következik automatikusan alacsony táplálkozási szükséglet. (PMC) A gyakorlati probléma azonban nem egyszerűen az, hogy egy játékos „kevés szénhidrátot eszik”. Sokkal fontosabb kérdés, hogy az étrend változik-e akkor, amikor az edzésprogram változik. Könnyű technikai nap, nagy intenzitású sportágspecifikus edzés, erőedzés, mérkőzés és regenerációs nap követheti egymást, miközben a sportoló ugyanazokat az adagokat fogyasztja.

A korszerű csapatsport-táplálkozás ezzel szemben periodizált: az energiabevitel és különösen a szénhidrátbevitel a terheléshez és a regenerációs szükséglethez igazodik.

Energiaigény, energiabevitel és energiaellátottság nem ugyanaz

Ezeket a fogalmakat érdemes különválasztani. Az energiaigény azt fejezi ki, hogy az adott sportolónak az edzés, a mérkőzés és a szervezet egyéb működései mellett mennyi energiára van szüksége. Az energiabevitel az elfogyasztott táplálékból származó energia. Az energiaellátottság (energy availability, EA) ennél specifikusabb sportélettani fogalom: azt az energiát jelenti, amely az edzés energiafelhasználásának levonása után a szervezet egyéb élettani működései számára rendelkezésre marad.

Ha ez tartósan vagy jelentős mértékben elégtelenné válik, alacsony energiaellátottságról (low energy availability, LEA) beszélünk. A 2023-as Nemzetközi Olimpiai Bizottság REDs-konszenzusa hangsúlyozza, hogy az alacsony energiaellátottság nem egyszerűen egyetlen merev küszöbérték kérdése: létezik rövid ideig tolerálható, adaptálható forma, de a tartós vagy súlyos, problémás alacsony energiaellátottság egészségügyi és teljesítménykövetkezményekkel járhat. (BJSM)

Ez csapatsportolóknál is releváns. A nagy edzés- és mérkőzésterhelés, a testösszetétel módosítására irányuló étrend, az étvágy hiánya, az utazás vagy egyszerűen a rosszul megszervezett étkezési nap egyaránt hozzájárulhat ahhoz, hogy a sportoló tartósan kevesebb energiához jusson, mint amennyire szüksége lenne.

Nem egy számot kell enni, hanem a hetet kell táplálni

A csapatsportolók szénhidrátigényére megadott gramm/testtömegkilogramm tartományok hasznos szakmai támpontok lehetnek, de könnyen hamis pontosságot sugallnak. A szükséglet függ a sportágtól, az edzés volumenétől és intenzitásától, a testmérettől, a játékidőtől, a pozíciótól és attól is, mennyi idő van a következő terhelésig.

Egy regenerációs vagy könnyű technikai napon kisebb szénhidrátbevitel is megfelelő lehet. Egy intenzív kézilabda- vagy kosárlabdaedzés, nagy volumenű röplabdaedzés, kemény vízilabdaedzés vagy jelentős futóterhelést tartalmazó labdarúgó tréning körül a szükséglet nőhet. A mérkőzéshez közeledve pedig egyre fontosabb, hogy a szénhidrát-elérhetőség ne korlátozza a teljesítményt. A napi szénhidrátmennyiséget ezért célszerű inkább alacsonyabb, közepes és nagyobb terhelésű napokhoz igazítani, mint egyetlen állandó értéket követni. A főétkezések alapstruktúrája ettől még nem feltétlenül változik: a különbséget sokszor a köretek, kenyér, zab, gyümölcs és más szénhidrátforrások adagja, valamint az edzés körüli kisebb étkezések adják.

A cél nem a lehető legtöbb szénhidrát elfogyasztása, hanem a megfelelő szénhidrát-elérhetőség akkor, amikor az edzés vagy mérkőzés minősége megköveteli.

A csapat együtt edz, de a játékosok terhelése nem azonos

A közös edzésprogram könnyen keltheti azt a benyomást, hogy az egész csapatnak azonos táplálkozásra van szüksége. Valójában már egyetlen edzésen vagy mérkőzésen belül is jelentős különbségek lehetnek. Kosárlabdában és kézilabdában a játékpercek és a cserék miatt az egyéni játékterhelés jelentősen eltérhet. Labdarúgásban a poszt és a játékidő mellett a nagy intenzitású futások, gyorsítások és fékezések száma is különbözik. Röplabdában egészen más ugró- és támadóterhelést kaphat egy center, egy feladó vagy egy liberó. Vízilabdában szintén jelentős pozícióspecifikus különbségek vannak, miközben a sportág egyszerre kíván állóképességet, erőt, teljesítményt, úszósebességet, technikai képességet és taktikai munkát. (PubMed)

A mérkőzés utáni regenerációt ezért nem lehet automatikusan ugyanazzal a protokollal alkalmazni az egész csapatra. A nagy játékterhelést kapó sportolónál fontos lehet a gyors szénhidrátpótlás, megfelelő fehérjebevitel és rehidráció. A keveset játszó sportoló ugyanakkor akár kiegészítő edzést végezhet, hogy megkapja azt a terhelést, amelyből a mérkőzésen kimaradt. A közös csapatétkezés jó keretet adhat, de az adag, az időzítés és a regenerációs stratégia már egyéni döntés.

Négy kérdés minden edzés és mérkőzés előtt

A táplálkozási tervnek nem kell minden reggel bonyolult számításból indulnia. Négy kérdés gyakran elegendő ahhoz, hogy világossá váljon az adott nap feladata:

• Mekkora terhelés vár rám? Mennyi idő telt el az előző jelentős terhelés óta? Mennyi idő lesz a következőig? Mekkora volt az én tényleges játékterhelésem?
  Ha ezekre válaszolunk, már könnyebb eldönteni, hogy az adott napon a normál energiabevitel, a nagyobb szénhidrát-elérhetőség, a gyors regeneráció vagy egy könnyebb naphoz igazított kisebb bevitel legyen-e a prioritás.
  Ez különösen fontos csapatsportban, mert a papíron azonos heti program mögött két játékos egészen különböző terhelést kaphat. A táplálkozásnak nemcsak az edzéstervet, hanem a ténylegesen elvégzett munkát is követnie kell.
• A mérkőzés előtti nap: felkészülés, nem lakoma
  A mérkőzés közeledtével a táplálkozási stratégia célja egyszerű: a játékos megfelelő energiaraktárakkal, hidratáltan és emésztőrendszeri panasz nélkül kezdje a versenyt.
  Ennek pontos megvalósítása sportáganként eltér. Egy heti egy mérkőzést játszó sportolónál más a felkészülési ritmus, mint egy kosárlabda-, röplabda- vagy vízilabdatornán, ahol rövid időn belül több mérkőzés követheti egymást. Ilyenkor az előző mérkőzés utáni regeneráció és a következő találkozóra való felkészülés részben ugyanaz a folyamat.
  Nincs szükség arra, hogy minden csapatsportoló klasszikus állóképességi „szénhidrátfeltöltést” végezzen. A cél inkább az, hogy a mérkőzést megelőző étkezések megfelelő mennyiségű, jól tolerálható szénhidrátot biztosítsanak, miközben a sportoló nem kísérletezik ismeretlen ételekkel és nem terheli feleslegesen az emésztőrendszerét.
  A mérkőzés előtti étrend egyik legfontosabb tulajdonsága ezért nem az egzotikussága, hanem a kiszámíthatósága.
• Mérkőzés közben nincs minden sportágban ugyanaz a lehetőség
  A mérkőzés szerkezete alapvetően meghatározza, hogy a sportoló mikor tud inni vagy szénhidrátot fogyasztani.
  Labdarúgásban kevés természetes lehetőség van erre, ezért a félidő kiemelt szerepet kap. Kosárlabdában és kézilabdában a cserék, időkérések és szünetek több alkalmat teremthetnek. Röplabdában a szettek közötti időszakok használhatók, miközben maga a mérkőzés hossza jelentősen változhat. Vízilabdában a negyedek közötti szünetek teremtenek lehetőséget folyadék- és szükség esetén szénhidrátbevitelre, miközben a vízi környezet miatt az izzadás kevésbé feltűnő a sportoló számára.
  Hosszabb, intenzív mérkőzéseken vagy tornanapokon a szénhidrátbevitelnek lehet teljesítmény- és regenerációs jelentősége. Az intermittáló sportokat vizsgáló kutatások szerint a szénhidrátbevitel bizonyos körülmények között javíthat egyes állóképességi, ismételt sprint- vagy készségteljesítmény-mutatókat, de az eredmények nem minden sportágban és minden teljesítményvégpont esetében azonosak. (PMC)
  Ezért a pontos mennyiséget sem érdemes mechanikusan minden csapatsportra rávetíteni. A mérkőzés hossza, az előzetes étkezés, a tényleges játékidő, a környezet és az egyéni tolerancia egyaránt számít. A jó stratégia nem pusztán azt mondja meg, mit kell fogyasztani, hanem azt is megoldja, mikor és hogyan lehet ezt az adott sportág szabályai között ténylegesen megtenni.
• A mérkőzés után nem csak a glikogént kell „visszatölteni”
  A regeneráció sürgősségét alapvetően az határozza meg, mikor kell újra teljesíteni. Ha a következő komoly terhelés több nap múlva lesz, a szénhidrát-, energia- és folyadékpótlásra viszonylag tág időablak áll rendelkezésre. Ha azonban másnap újabb mérkőzés, két nap múlva fontos edzés vagy három napon belül újabb bajnoki találkozó következik, a mérkőzés utáni első órák nagyobb jelentőséget kapnak.
  A regeneráció azonban nem egyszerűen az energiaraktárak újratöltése. A gyorsítások, fékezések, ugrások, excentrikus izommunka és kontaktus miatt metabolikus, izom- és neuromuszkuláris fáradás egyaránt kialakulhat. A megfelelő szénhidrát- és fehérjebevitel, az elegendő összes energia és a rehidráció olyan környezetet teremt, amelyben a helyreállítás végbemehet, de a regenerációt az alvás, a következő napok terhelése és a két mérkőzés között rendelkezésre álló idő együtt határozza meg.
  A kosárlabda versenyidőszakának regenerációjáról szóló szakirodalom éppen ezért nem egyetlen „regenerációs terméket” emel ki, hanem a szénhidrátot, fehérjét, folyadékellátást és alvást kezeli a regeneráció alapjaként. (PMC)

A hangsúly sportáganként és játékosonként változhat. Egy röplabdázónál az ismételt ugrások utáni neuromuszkuláris terhelés, egy kézilabdázónál a futó-, ugró- és kontaktterhelés együttese, egy vízilabdázónál az úszó- és kontaktmunka, egy kosárlabdázónál pedig az ismételt gyorsítások, fékezések és ugrások alakítják a regenerációs feladatot. A táplálkozás nem képes ezeket a terheléseket eltüntetni, de biztosíthatja a helyreállításhoz szükséges tápanyag- és energiakörnyezetet.

Amikor a mérkőzés utáni étkezés már a következő mérkőzés előtti étkezés

A heti egy mérkőzés logikája nem alkalmazható automatikusan egy tornára vagy sűrű mérkőzésprogramra. Kosárlabdában, kézilabdában, röplabdában és vízilabdában egyaránt előfordulhat, hogy a sportoló rövid időn belül többször pályára vagy medencébe lép. Ilyenkor a táplálkozás fókusza eltolódik: kevesebb idő marad arra, hogy a megszokott étkezési ritmus önmagában rendezze a regenerációt.

A mérkőzés utáni első étkezés ilyenkor már a következő mérkőzés előtti táplálkozás kezdete. A szénhidrátpótlás, a fehérjebevitel, a rehidráció és az összes energia biztosítása nagyobb prioritást kap, miközben az ételeknek könnyen fogyaszthatónak és jól tolerálhatónak kell maradniuk. A gyors glikogén-helyreállítás különösen akkor válik fontossá, amikor valóban rövid a két terhelés közötti idő. Ha viszont több nap áll rendelkezésre, kevésbé az első néhány perc vagy egyetlen speciális ital a döntő, hanem az, hogy a sportoló a következő étkezések során összességében megfelelő mennyiségű energiához, szénhidráthoz, fehérjéhez és folyadékhoz jusson. (PMC)

A regeneráció sürgőssége tehát maga is periodizálható.

Az idegenbeli mérkőzés táplálkozása már az utazás előtt elkezdődik

A csapatsportoló táplálkozási tervét nemcsak az edzés és a mérkőzés időpontja, hanem az utazás is alakítja. Idegenbeli mérkőzésnél az étkezések időzítése könnyen felborulhat, az ételválaszték korlátozottabb lehet, a hosszú busz- vagy repülőút megnehezítheti a rendszeres étkezést és folyadékbevitelt, a késő esti hazaérkezés pedig konfliktust teremthet a regenerációs étkezés és az alvás között.

Ezért az utazást nem érdemes a táplálkozási terven kívüli logisztikai problémának tekinteni. A mérkőzés előtti étkezés helyét és időpontját, az útra vitt ételeket és folyadékot, a mérkőzés utáni azonnali ellátást, valamint a szállodai vagy késő esti étkezést előre kell megtervezni. Kosárlabdázók versenyidőszakáról szóló áttekintés külön kiemeli, hogy a buszos és légi utazás táplálkozási és alvási nehézségeket egyaránt okozhat, ezért az utazás közbeni ételek, folyadékok és szállodai étkezések előzetes megszervezése a regeneráció részének tekinthető. (PMC)

Sűrű mérkőzésprogramban ez különösen fontos, mert egy rosszul szervezett utazási nap órákkal késleltetheti a megfelelő energia-, szénhidrát- és folyadékpótlást, miközben az alvásidőt is csökkentheti. A professzionális csapatsportban ezért a sporttáplálkozás részben logisztikai rendszer is. Nem elég tudni, mit kellene ennie a játékosnak: annak akkor és ott elérhetőnek is kell lennie, amikor szüksége van rá.

A fehérje fontos, de nem old meg mindent

A csapatsportolók étrendjében a fehérje kiemelt figyelmet kap, részben jogosan. Az erőfejlesztés, az izomtömeg fenntartása vagy növelése, valamint az edzés és mérkőzés utáni szöveti átépülés megfelelő fehérjebevitelt igényel. A gyakorlati étrendi vizsgálatok azonban érdekes mintázatot mutatnak: miközben számos csapatsportolónál alacsony energia- és szénhidrátbevitelt mértek a használt referenciaértékekhez képest, a fehérjebevitel sok vizsgálatban megfelelő volt. (PMC)

Ha egy játékos fehérjebevitele megfelelő, de az intenzív edzésekhez kevés szénhidrátot és összességében kevés energiát fogyaszt, egy újabb fehérjeital nem oldja meg az energiaellátás problémáját. A fehérjét ezért nem önálló teljesítményfokozóként, hanem a teljes étrend részeként érdemes kezelni: megfelelő napi mennyiség és elosztás szükséges, miközben az energia- és szénhidrátellátás sem szorulhat háttérbe.

A kisebb futótávolság nem jelent kisebb táplálkozási feladatot

Ez különösen jól látható a röplabdában. Egy röplabdázó nem fut tíz kilométert egy mérkőzésen, ezért egy egyszerű aktivitásmérő alapján terhelése akár szerénynek is tűnhet. A sport azonban ismételt maximális vagy közel maximális ugrásokat, rövid gyorsulásokat, védekező mozgásokat és hosszú edzéseket tartalmazhat.

Elit férfi röplabdázókon végzett vizsgálatban a sportolók többségének energia- és szénhidrátbevitele elmaradt a vizsgálatban alkalmazott sporttáplálkozási referenciaértékektől. A szerzők ugyanakkor maguk is felhívják a figyelmet a táplálkozási naplók aluljelentésének lehetőségére, ezért ezekből az adatokból nem indokolt automatikusan minden röplabdázóra vonatkozó hiányállapotot levezetni. (PMC)

Hasonló óvatosság szükséges vízilabdában. A sportág közvetlen táplálkozási evidenciája lényegesen kisebb, mint például a labdarúgásé. A sportágspecifikus szakirodalom megfelelő energia- és szénhidrátellátást, egyéni testösszetételi megközelítést és rövid regenerációs idő esetén tudatos helyreállítási stratégiát javasol, de egyúttal hangsúlyozza, hogy számos ajánlás más sportágakból származó evidencia adaptációján alapul. (PubMed)

Ez fontos általános tanulság: a terhelést nem egyetlen mérőszámmal kell táplálni.

A testösszetétel nem írhatja felül az energiaellátottságot

A testösszetétel több csapatsportban is teljesítményreleváns. A gyorsaság, erő, relatív teljesítmény, ugróképesség és pozícióspecifikus követelmények miatt egy sportoló számára indokolt lehet testzsírt csökkenteni vagy izomtömeget növelni. Ennek azonban az időzítése és mértéke számít. A versenyszezon közepén, nagy edzés- és mérkőzésterhelés mellett létrehozott jelentős energiahiány könnyen konfliktusba kerülhet a regenerációval és a teljesítménnyel. A 2023-as IOC REDs-konszenzus szerint a problémás alacsony energiaellátottság férfi és női sportolókban egyaránt kedvezőtlen egészségügyi és teljesítménykövetkezményekkel járhat. (BJSM)

A testösszetétel-változtatást ezért ugyanúgy periodizálni érdemes, mint az edzést. A cél nem egy adott testtömeg mindenáron történő elérése, hanem olyan testösszetétel kialakítása, amely mellett a sportoló továbbra is képes megfelelő minőségben edzeni, regenerálódni és versenyezni.

Utánpótláskorú csapatsportolóknál mindehhez a növekedés és érés energia- és tápanyagigénye is társul. Egy serdülő sportoló ezért nem egyszerűen kisebb testű felnőtt játékos; a testösszetétel manipulálását és az energiabevitel korlátozását ebben az életkorban különösen körültekintően kell kezelni.

Hogyan nézzen ki akkor egy edzés- és mérkőzéshét?

Nem érdemes egyetlen hétnapos étrendet adni minden csapatsportra. Sokkal használhatóbb egy döntési rendszer.

• Nagy terhelésű edzésnapokon az energia- és szénhidrátbevitelnek támogatnia kell az edzés minőségét. Ez lehet intenzív kézilabda- vagy kosárlabdaedzés, nagy volumenű röplabdaedzés, kemény vízilabdaedzés vagy jelentős futóterhelést tartalmazó labdarúgó tréning.
• Könnyebb technikai vagy regenerációs napokon kisebb lehet az aktuális energia- és szénhidrátigény, de a bevitel nem feltétlenül csökkenthető automatikusan az edzésterheléssel azonos mértékben. Ha előző este mérkőzés volt, a könnyű edzésnap egyben regenerációs nap is.
• A mérkőzés előtti időszakban a megfelelő szénhidrát-elérhetőség, hidratáltság és emésztési komfort kerül előtérbe. Az étkezések legyenek megszokottak és kiszámíthatók.
• A mérkőzésnapon a bevitel időzítését már a sportág struktúrája határozza meg: mikor kezdődik a mérkőzés, mennyi ideig tarthat, mikor lehet inni és enni, milyen környezeti körülmények várhatók, és várhatóan mekkora lesz az adott sportoló játékterhelése.
• A mérkőzés után pedig az első kérdés nem az, hogy mit ír elő egy általános regenerációs protokoll, hanem az, hogy mikor és milyen terhelés következik legközelebb.

Ez a rendszer fontosabb, mint bármely merev heti menü.

A jó csapatsport-táplálkozás visszacsatolt rendszer

A mai csapatsportban egyre több adat áll rendelkezésre a játékos terheléséről. Játékpercek, gyorsítások, fékezések, sprintterhelés, megtett távolság, ugrásszám, edzésidő, pulzus, szubjektív terhelés és regenerációs mutatók kerülhetnek a teljesítménystáb elé. Ezek egyike sem képes önmagában megmondani, mit kell ennie a sportolónak, de együtt jobb képet adhatnak a tényleges terhelésről, mint a heti edzésterv puszta címei.

A táplálkozás ezért ugyanúgy visszacsatolást igényel, mint az edzés: tervezett terhelés → tervezett energiabevitel és tápanyagellátás → ténylegesen elvégzett munka és játékterhelés → regenerációs válasz → következő terhelés → a táplálkozás módosítása.

Ha a sportoló nem képes fenntartani az intenzitást, tartósan fáradt vagy rosszul regenerálódik, a táplálkozás egyike azoknak a tényezőknek, amelyeket az edzésterhelés, az alvás, az egészségi állapot és más lehetséges okok mellett érdemes megvizsgálni. Ugyanígy, ha egy játékos a mérkőzés végén vagy egy torna későbbi találkozóin rendszeresen teljesítménycsökkenést tapasztal, abból önmagában nem következik sem „rossz erőnlét”, sem táplálkozási probléma. A teljes helyzetet kell értékelni.

Ez a különbség fontos. A sporttáplálkozás nem minden fáradtság magyarázata, hanem a terhelés–regeneráció rendszer egyik módosítható eleme. A csapatsport táplálkozási rendszerének ezért egyszerre kell csapatszintűnek és egyéninek lennie. A klub vagy válogatott közös étkezési környezetet, megfelelő élelmiszereket és működő logisztikát biztosíthat, de az adag, az időzítés, a mérkőzés közbeni stratégia és a regeneráció sürgőssége már az egyes sportolóhoz igazodik.

Egy labdarúgó, egy kosárlabdázó, egy röplabdázó, egy kézilabdázó és egy vízilabdázó nem ugyanúgy terheli a szervezetét. Mégis ugyanaz az elv köti össze őket: nem egy mérkőzésre és nem egy átlagos napra kell enniük. A teljes edzés- és mérkőzéshét változó terhelését kell táplálniuk.

Fő tanulságok

• Nincs egyetlen, minden sportágra érvényes „csapatsportoló-étrend”: a labdarúgás, kosárlabda, kézilabda, röplabda és vízilabda terhelési profilja jelentősen különbözik.
• Az energiabevitelnek és különösen a szénhidrátbevitelnek követnie kell az edzés- és mérkőzésterhelést, de a regeneráció miatt egy könnyebb edzésnap nem automatikusan jelent alacsony táplálkozási szükségletet.
• A megtett távolság önmagában nem írja le a terhelést: az ugrások, gyorsítások, fékezések, kontaktusok, úszómunka és játékidő is számít.
• Ugyanazon csapat játékosainak szükséglete sem feltétlenül azonos. A tényleges játékterhelés és a következő edzésig vagy mérkőzésig rendelkezésre álló idő alapvetően befolyásolja a táplálkozási prioritásokat.
• A regeneráció nem csupán glikogén-visszatöltés: megfelelő energia-, szénhidrát-, fehérje- és folyadékbevitel mellett az alvás és a terhelésmenedzsment is meghatározó.
• Sűrű versenyprogramban a mérkőzés utáni étkezés már a következő mérkőzésre való felkészülés része.
• Az idegenbeli mérkőzés és az utazás nem pusztán logisztikai kérdés: az étkezés, folyadékellátás, regeneráció és alvás előzetes megszervezése a teljesítményt támogató rendszer része.
• A jó csapatsport-táplálkozás közös csapatstruktúrát biztosít, de a bevitelt az egyes játékos tényleges terheléséhez és következő feladatához igazítja.

Kapcsolódó témák

• Milyen egy jó és egy rossz sportétrend?
• Sporttáplálkozás: mit együnk verseny előtt?
• Verseny közbeni sporttáplálkozás
• Mennyi fehérjére van szüksége egy sportolónak?
• A gyomor is edzhető? – Gut training
• Relatív energiahiány a sportban – RED-S

Ajánlott irodalom

1. Williams C, Rollo I. Carbohydrate nutrition and team sport performance. Sports Med. 2015;45(Suppl 1)–S22. doi:10.1007/s40279-015-0399-3. (PMC)
2. Jenner SL, Buckley GL, Belski R, Devlin BL, Forsyth AK. Dietary intakes of professional and semi-professional team sport athletes do not meet sport nutrition recommendations—a systematic literature review. Nutrients. 2019;11(5):1160. (PMC)
3. Castillo M, Lozano-Casanova M, Sospedra I, Martínez-Sanz JM. Energy and macronutrients intake in indoor sport team athletes: systematic review. Nutrients. 2022;14(22):4755. doi:10.3390/nu14224755. (PMC)
4. Sesbreno E, Dziedzic CE, Sygo J, et al. Elite male volleyball players are at risk of insufficient energy and carbohydrate intake. Nutrients. 2021;13(5):1435. doi:10.3390/nu13051435. (PMC)
5. Cox GR, Mujika I, van den Hoogenband CR. Nutritional recommendations for water polo. Int J Sport Nutr Exerc Metab. 2014;24(4):382–391. doi:10.1123/ijsnem.2014-0003. (PubMed)
6. Baker LB, Rollo I, Stein KW, Jeukendrup AE. Acute effects of carbohydrate supplementation on intermittent sports performance. Nutrients. 2015;7(7):5733–5763. (PMC)
7. Ranchordas MK, Dawson JT, Russell M. Practical nutritional recovery strategies for elite soccer players when limited time separates repeated matches. J Int Soc Sports Nutr. 2017;14:35. (PMC)
8. Mountjoy M, Ackerman KE, Bailey DM, et al. 2023 International Olympic Committee’s consensus statement on Relative Energy Deficiency in Sport (REDs). Br J Sports Med. 2023;57(17):1073–1098. (BJSM)
9. Mujika I, Stellingwerff T, Tipton K. Nutrition and training adaptations in aquatic sports. Int J Sport Nutr Exerc Metab. 2014;24(4):414–424. doi:10.1123/ijsnem.2014-0033. (PubMed)
10. Forsyth A, Mantzioris E, Belski R, szerk. Táplálkozás sporthoz, testmozgáshoz és teljesítményhez. 2. kiadás. Csapatsportolók című fejezet.

Szakmai hitelesítés: A cikk szakmai ellenőrzéséhez a Táplálkozás sporthoz, testmozgáshoz és teljesítményhez csapatsportokról szóló fejezete mellett a csapatsportolók energia- és makrotápanyag-bevitelét összegző szisztematikus áttekintéseket, a kosárlabdát, kézilabdát, röplabdát és futsalt vizsgáló fedett pályás csapatsport-irodalmat, röplabda- és vízilabda-specifikus közleményeket, az intermittáló sportok szénhidrátellátásáról és a versenyidőszaki regenerációról szóló áttekintéseket, valamint a 2023-as IOC REDs-konszenzust használtuk. A sportágspecifikus bizonyítékok erőssége nem azonos; ahol közvetlen evidencia korlátozott, ott nem tekintettük automatikusan általánosíthatónak más csapatsportok eredményeit. – Szerkesztette: Haász Péter | Sportorvos.hu szerkesztőség – Sportorvos Portál – a közérthető szakértelem