Vádlisérülések sportolóknál – húzódás, izomszakadás vagy Achilles-probléma?

A teniszező egy rövid labdára indul, a labdarúgó gyorsít, a futó emelkedőn próbálja tartani a tempót. A következő lépésnél hirtelen fájdalom jelenik meg a vádliban. Van, aki úgy érzi, mintha hátulról megrúgták volna, más csak egy fokozódó, mély feszülést érez, és olyan sportoló is akad, aki még befejezi az edzést, de másnap már sántít. A hétköznapi szóhasználat mindegyiket könnyen „vádlifeszülésnek” vagy „vádlimeghúzódásnak” nevezi, pedig ugyanazon tünet mögött több különböző sérülés állhat.

A vádli izomsérüléseinek jelentős része jól gyógyul, de a sikeres rehabilitációt nem érdemes pusztán ahhoz kötni, mikor szűnik meg a fájdalom. A sportoló vádlijának újra el kell viselnie a saját sportágának terhelését: futónál több ezer ismételt elrugaszkodást, labdarúgónál gyorsítást, fékezést, sprintet és irányváltást, teniszezőnél pedig robbanékony indulások sorozatát. A valódi kérdés ezért nem az, hogy mikor nem fáj már, hanem az, hogy mikor képes ismét arra, amire a sportban szükség van.

Egyetlen rossz lépés – vagy hetek óta feszül?

A klasszikus történet gyorsan zajlik. A sportoló elrugaszkodik, sprintel vagy irányt változtat, majd hirtelen éles fájdalmat érez a vádlijában. Súlyosabb sérülésnél olyan érzése lehet, mintha valaki hátulról megrúgta volna. Megáll, nehezen jár, esetleg már lábujjhegyre sem tud megfelelően emelkedni. Órákkal később duzzanat, majd véraláfutás jelenhet meg. Ez különösen jellemző lehet a gastrocnemius sérülésére.

De nem minden vádlisérülés ilyen látványos. A futó esetleg nem tud egyetlen rossz lépést megnevezni. Először csak azt veszi észre, hogy edzés közben „bekeményedik” a vádlija. Sík úton még elfut vele, emelkedőn vagy gyorsabb tempónál viszont egyre határozottabban fáj. Másnap javul, a következő futásnál ismét jelentkezik. Az ilyen, mélyebben érzett panasz mögött többek között soleus-sérülés is állhat.

Már a sérülés története fontos információ tehát: hogyan kezdődött, hol fáj, milyen mozgás provokálja, és mit nem tud már megcsinálni a sportoló?

A vádli nem egyetlen izom

A vádli hátsó részének meghatározó izomcsoportja a triceps surae, amelyet a felszínesebb kétfejű gastrocnemius és a mélyebben fekvő soleus alkot. Az izmok distalisan az Achilles-ín rendszeréhez kapcsolódnak, és együtt meghatározó szerepet játszanak a boka plantarflexiójában, a járásban, futásban, ugrásban és elrugaszkodásban.

A gastrocnemius a térd- és bokaízületet egyaránt áthidalja. Gyors, robbanékony mozgások során jelentős terhelést kap, különösen amikor a térd nyújtottabb helyzete és a boka dorsalflexiója nagy izom–ín feszüléssel társul. A soleus ezzel szemben nem halad át a térdízületen, de a futás során rendkívül fontos erőtermelő izom. Sérülése gyakran kevésbé drámai, mélyebb fájdalommal járhat, és könnyebben összetéveszthető egy makacs „vádlifeszüléssel”.

Ráadásul nemcsak az számít, melyik izom sérült. Az is fontos, hogy a károsodás az izomállományban, az izom–ín átmenetben vagy az aponeurotikus, illetve intramuscularis ínas struktúrák közelében helyezkedik-e el. Ez részben magyarázza, miért lehet két hasonló tünetekkel induló vádlisérülés felépülési ideje egészen különböző.

Húzódás vagy szakadás? Valójában nem két külön sérülés

A hétköznapi nyelvben a húzódás és a szakadás két külön kategóriának hangzik: a húzódás enyhe, a szakadás súlyos. Az izomsérülések biológiája ennél folytonosabb. A muscle strain az izom–ín egység túlterhelés következtében kialakuló sérülésének spektrumát jelenti. Enyhe esetben viszonylag kis strukturális károsodás és csekély funkcióvesztés alakul ki, nagyobb sérülésnél több rost érintett, jelentősebb az erővesztés, a fájdalom, a duzzanat és esetleg a vérömleny, míg a spektrum másik végén kiterjedt vagy teljes szakadás állhat.

Ezért a „csak húzódás” kifejezés félrevezető lehet. Egy enyhe sérülés valóban gyorsan rendeződhet, de a fájdalom intenzitása önmagában nem mondja meg pontosan a szövetkárosodás mértékét. Ugyanígy egy MRI-n látványos eltérés sem határozza meg önmagában, melyik napon lesz valaki újra versenyképes. A sérülés helyét és kiterjedését mindig együtt kell értelmezni a sportoló funkciójával és a rehabilitáció során mutatott terhelhetőségével.

Görcs, izomláz vagy vádlisérülés?

Ez az egyik leggyakoribb gyakorlati bizonytalanság. Egy kemény edzés után fájó vádli önmagában még nem jelent izomsérülést, és egy hirtelen megkeményedő izom sem feltétlenül szakadt el.

• Az izomgörcs jellemzően hirtelen kialakuló, fájdalmas, akaratlan izom-összehúzódás. A vádli keménnyé válik, a fájdalom intenzív lehet, majd a görcs oldódásával fokozatosan csökken. Utána maradhat érzékenység, de nincs szükségszerűen strukturális izomsérülés.
• A késleltetett izomfájdalom, a DOMS ezzel szemben jellemzően nem egyetlen pillanatban kezdődik. Szokatlan vagy nagy excentrikus terhelést követően órákkal később jelenik meg, gyakran másnap vagy a következő napokban a legerősebb, és sokszor diffúzabb izomérzékenységgel, merevséggel jár.
• Az akut izomsérülés inkább meghatározható mozdulathoz vagy terhelési pillanathoz köthető, a fájdalom rendszerint lokalizálhatóbb, és az izom működése is romlik. A futás, elrugaszkodás, vádliemelés vagy akár a járás fájdalmassá válhat.

A három állapot a valóságban nem mindig különíthető el pusztán a sportoló beszámolója alapján. Ha a fájdalom tartós, egy jól körülírható pont nyomásérzékeny, terhelésre újra jelentkezik, vagy érezhető erővesztés társul hozzá, érdemes valódi sérülésként kezelni és megvizsgálni.

„Mintha valaki megrúgott volna” – de biztosan a vádli szakadt?

Nem feltétlenül. Ez a történet ugyanis Achilles-ín-szakadásnál is előfordulhat. A sportoló elrugaszkodik vagy hirtelen gyorsít, pattanást érez, esetleg hall is valamit, majd ösztönösen hátranéz, mert úgy érzi, valaki belerúgott a lábába. Az elrugaszkodás jelentősen gyengül, a járás megváltozik. A fájdalom helye sem mindig olyan egyértelmű, hogy a sportoló maga meg tudja különböztetni a vádlisérülést az Achilles problémájától.

Ezért az akut vádlifájdalom vizsgálatának egyik fontos feladata az Achilles-ruptura kizárása. A diagnózis elsősorban klinikai; a fizikális vizsgálat – többek között az Achilles folytonosságának és funkciójának vizsgálata – döntő jelentőségű, és bizonytalan esetben ultrahang vagy más képalkotás egészítheti ki. A korábban gyakran használt „tennis leg” elnevezés ugyancsak érdekes történeti maradvány. Sokáig plantaris-szakadással azonosították, miközben a jellegzetes klinikai kép mögött gyakrabban a medialis gastrocnemius, illetve a gastrocnemius–soleus régió sérülése áll. Az izolált plantaris-sérülés jóval ritkább.

Nem minden fájó, duzzadt vádli sportsérülés

A sportoló hajlamos minden edzés körül jelentkező fájdalmat az edzésnek tulajdonítani. A vádlifájdalomnál ez különösen veszélyes lehet. Az egyoldali duzzanat, melegség és érzékenység – főként ha nincs egyértelmű sérülési mechanizmus, vagy trombózisra hajlamosító körülmény is fennáll – mélyvénás trombózis lehetőségét is felvetheti. Rendkívül erős, a sérüléshez képest aránytalannak tűnő és fokozódó fájdalom, feszes duzzanat, érzészavar vagy neurológiai eltérés pedig akut kompartment szindróma jele lehet.

Gyors orvosi vizsgálat indokolt akkor is, ha a sportoló nem tud megfelelően ráállni a végtagra, nagy duzzanat vagy vérömleny alakul ki, deformitás észlelhető, jelentős erővesztés jelentkezik vagy Achilles-szakadás gyanúja merül fel.

A vádlisérülések többsége nem sürgősségi állapot. A lényeg éppen az, hogy felismerjük azt a kisebbséget, amelyik nem várhat arra, hogy „majd néhány nap alatt elmúlik”.

Mit keres a sportorvos a vizsgálat során?

Nem pusztán azt, hogy hol fáj. A sérülés mechanizmusa már az első percekben sokat elárul: sprint vagy elrugaszkodás közben történt-e, fokozatosan alakult-e ki futás során, volt-e pattanás, tudott-e tovább sportolni, mikor vált fájdalmassá a járás, és történt-e már korábban hasonló sérülés.

Ezután következik a fájdalom helyének, a duzzanatnak, véraláfutásnak, tapintási érzékenységnek és a boka mozgásának vizsgálata. A térd helyzetének változtatásával végzett plantarflexiós terhelések segíthetnek abban, hogy a gastrocnemius és a soleus funkciójáról külön is képet kapjunk. Fontos az Achilles vizsgálata, és már az első vizsgálat során érdemes figyelni arra is, milyen a járás és mennyi erőt képes kifejteni a sportoló. A későbbi kontrollokon pedig egyre kevésbé az a kérdés, hogy megtaláljuk-e még a fájdalmas pontot. Sokkal fontosabbá válik, hogy mit tud a vádli.

Kell-e ultrahang vagy MRI?

Nem minden esetben. Egy jellegzetes, enyhébb vádlisérülés megfelelő klinikai vizsgálattal sokszor jól kezelhető képalkotás nélkül. Ultrahangra vagy MRI-re akkor lehet különösen szükség, ha a diagnózis bizonytalan, nagyobb sérülés gyanúja merül fel, jelentős vérömleny alakult ki, a tünetek nem a vártnak megfelelően javulnak, visszatérő sérülésről van szó, vagy a pontos anatómiai információ a versenysportoló rehabilitációs döntéseihez fontos.

A mozgásszervi ultrahang előnye, hogy dinamikus, gyors és jól használható több felszínes izom–ín struktúra vizsgálatára. Az MRI részletesebb képet adhat a sérülés lokalizációjáról, kiterjedéséről és az aponeurotikus vagy intramuscularis ínas érintettségről. A képalkotás azonban nem jóslógép. Nem célszerű egy MRI-lelet mellé automatikusan odatenni, hogy „négy hét kihagyás”. A visszatérés idejét a sérülés jellemzői mellett a klinikai javulás és – mindenekelőtt – a fokozatosan visszaépített funkció határozza meg.

Az első napok: védelem igen, teljes leállás nem feltétlenül

Az akut szakaszban a sérült szövetet védeni kell a túlzott terheléstől. A sprint, ugrás, intenzív futás és minden olyan mozgás, amely érdemben provokálja a panaszokat, természetesen kimarad. Nagyobb sérülésnél átmenetileg mankóra vagy más tehermentesítésre is szükség lehet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vádlit hetekre „ki kell kapcsolni”.

A fájdalom által megengedett mozgás, majd a fokozatos izomterhelés viszonylag korán a rehabilitáció részévé válhat. A túl korai agresszív nyújtás, mély masszázs vagy a fájdalmas futás erőltetése nem gyorsítja a gyógyulást. A másik véglet, a szükségtelenül hosszú immobilizáció ugyanakkor szintén nem készíti fel az izmot arra, amit később a sportban el kell viselnie.

A kezdeti időszak feladata tehát nem az, hogy „pihentessük, amíg elmúlik”, hanem hogy megtaláljuk azt a terhelést, amelyet már biztonságosan elvisel, és innen kezdjük újra felépíteni a kapacitását.

Mi a helye a konzervatív terápiának?

A legtöbb gastrocnemius- és soleus-sérülés konzervatívan kezelhető, és ennek központi eleme az aktív, progresszív rehabilitáció. A fizioterápia feladata nem egyszerűen a fájdalom csökkentése vagy a feszesség oldása, hanem annak elérése, hogy a sérült izom–ín rendszer újra képes legyen egyre nagyobb erőt létrehozni és elviselni.

A rehabilitáció elején egyszerű, jól kontrollálható plantarflexiós terhelésekkel indulhatunk. Az izometriás gyakorlatokat fokozatosan dinamikus, majd egyre nagyobb ellenállással végzett feladatok követik. Fontos, hogy a sportoló ne kizárólag nyújtott térddel végezzen vádliemelést. A hajlított térddel végzett plantarflexiós munka nagyobb hangsúlyt helyez a soleusra, amely különösen futóknál és futást igénylő sportágakban alapvető jelentőségű. Ahogy a sportoló erősödik, a kétlábas feladatokat egylábas terhelések váltják fel, növelhető az ellenállás, majd egyre gyorsabb izommunkára van szükség. Ez azért fontos, mert a sportban a vádli nem lassú edzőtermi ismétléseket végez. Futáskor rövid idő alatt kell nagy erőt kifejtenie, méghozzá újra és újra.

A rehabilitáció nem egyenes vonal, hanem terhelési lépcső

Az első cél a normális járás és a hétköznapi terhelés visszanyerése. Ezután következik az erő és az ismételt erőkifejtés képességének helyreállítása. Ha a sportoló már jó minőségű egylábas vádliemeléseket tud végezni, még mindig nincs készen a futás legnagyobb terheléseire. A következő lépés a gyorsabb izommunka, majd a rugózó jellegű feladatok, szökdelések és ugrások beépítése. Csak ezután válik igazán értelmessé a futás progressziója.

Először kontrollált, alacsonyabb sebességű futás következik. Ha ezt a vádli jól tolerálja – nemcsak közben, hanem aznap este és másnap reggel is –, növelhető a volumen, majd a sebesség. Később gyorsítások, nagyobb sebességű futások és szükség esetén sprintek kerülnek a programba. A lépéseknek azért van jelentőségük, mert mindegyik más kérdést tesz fel a vádlinak. Tud-e erőt kifejteni? Tudja-e ezt ismételten? Képes-e gyorsan erőt létrehozni? Elbírja-e a futás ciklikus terhelését? Elbírja-e ugyanezt nagy sebességnél? És végül: képes-e mindezt a sportág kiszámíthatatlan helyzeteiben is? Ez már nem egyszerűen „vádligyakorlat”. Ez a sportba való visszatérés felépítése.

A passzív fizioterápiás kezelések bizonyos esetekben segíthetik a tünetek kontrollját, de nem helyettesítik ezt a folyamatot. Ugyanez igaz a gyógyszeres fájdalomcsillapításra vagy különböző injekciós és regeneratív eljárásokra. A fájdalom csökkentése nem azonos a terhelési kapacitás helyreállításával. A sérült vádli végül attól lesz ismét sportképes, hogy megfelelően felépített terheléshez alkalmazkodik.

Mikor jöhet szóba a műtéti kezelés?

A hétköznapi gastrocnemius- és soleus-sérülések túlnyomó többsége nem igényel műtétet. Sebészeti vélemény ritka, súlyos esetekben merülhet fel, például kiterjedt izom–ín sérülés, jelentős retrakció, komplikáció vagy más speciális anatómiai helyzet esetén. Az Achilles-ín teljes rupturája már külön sérüléscsoport. Kezelése történhet műtéti vagy korszerű funkcionális konzervatív protokoll szerint is; a döntést a sérülés jellemzői, a sportoló életkora, aktivitási szintje, céljai, egyéni kockázatai és a megfelelő rehabilitáció elérhetősége alapján kell meghozni.

Bármelyik kezelési út mellett döntünk, a műtét sem helyettesíti a rehabilitációt. A sportba visszatéréshez ugyanúgy újra fel kell építeni az erőt, a terhelhetőséget és a sportágspecifikus funkciót.

Mikor kezdődhet újra a futás?

A futó számára ez rendszerint a legfontosabb kérdés. A válasz azonban nem az, hogy „két hét múlva” vagy „amikor már nem fáj”. A futás akkor válik ésszerű következő lépéssé, amikor a sportoló fájdalom nélkül jár, a boka mozgása megfelelő, a vádli a mindennapi terhelést jól viseli, és az erőgyakorlatok során már kellő kapacitást mutat. Különösen hasznos az egylábas vádliemelés minőségének és ismételhetőségének vizsgálata, de egyetlen tesztből itt sem érdemes visszatérési döntést hozni.

Az első futások kontrolláltak. A sebesség és a volumen kezdetben alacsonyabb, és figyeljük, hogyan reagál rá a vádli. A sportoló nemcsak futás közben ad visszajelzést. Az is számít, mit érez néhány órával később és másnap. Ha a terhelés jól tolerálható, fokozatosan növelhető. És itt válik el egymástól egy rekreációs hosszútávfutó és egy labdarúgó rehabilitációja.

A hosszútávfutónál az ismételt ciklikus terhelés, a futás időtartama, tempója, az emelkedők és a heti futóvolumen visszaépítése lesz meghatározó. A labdarúgónál viszont a kocogás csak a kezdet: a vádlit fokozatosan el kell juttatni a gyorsításig, a nagy sebességű futásig, a sprintig, a fékezésig, az irányváltásig és a játékhelyzetek ismételt terheléséig.

A sportág dönti el, mit jelent az, hogy a vádli ismét terhelhető.

Már nem fáj ≠ készen áll a sportra

A vádlisérülések rehabilitációjának talán legfontosabb különbsége a hétköznapi gyógyulás és a sportkészség között van. A sportoló reggel felkel, nem fáj. Fájdalom nélkül jár, lépcsőzik, akár kocogni is tud. Ebből könnyű arra következtetni, hogy meggyógyult. Csakhogy ezek a tevékenységek még messze nem teszik próbára úgy a vádlit, mint egy maximális sprint vagy egy fáradás mellett végrehajtott sorozatos elrugaszkodás.

Egy labdarúgónál például a visszatéréshez nem elég az egyenes vonalú futás. Újra tolerálnia kell a gyorsítást, a nagy sebességű futást, a fékezést, az irányváltást, az ugrást és az ismételt robbanékony mozgásokat. Ezeket először kontrollált környezetben, majd edzéshelyzetben kell teljesítenie. És mindezt nem frissen, egyetlen alkalommal, hanem akkor is, amikor már fárad. A teniszező más kihívást kap: rövid, robbanékony elindulások, oldalirányú mozgások, fékezések és újraindulások követik egymást. A hosszútávfutónál kevésbé a maximális sprint, sokkal inkább az ismételt plantarflexiós munka és a hosszú futás során fenntartott terhelhetőség válik döntővé. Ezért nincs univerzális „vádlisérülés return-to-sport teszt”.

A döntéshez együtt értékeljük a panaszokat, a nyomásérzékenységet, a boka mozgását, a plantarflexiós erőt és állóképességet, az egylábas vádliemelést, az ugró- és szökdelőfeladatokat, a futás és nagyobb sebességű futás toleranciáját, valamint a sportágspecifikus terhelést. Élsportban további objektív erő- és teljesítménymérések is segíthetik a döntést. A képalkotó vizsgálat ekkor már csak egy darabja a kirakósnak. Nem az MRI-nek kell visszatérnie a pályára, hanem a sportolónak.

Az öt leggyakoribb hiba

1. „Csak meghúzódott, kifutom.” Egy valódi izomsérülés további nagy terhelése ronthatja az állapotot, Achilles-szakadás esetén pedig különösen veszélyes lehet a sérülés bagatellizálása.
2. Az első napoktól agresszíven nyújtani és masszírozni. A mozgástartomány helyreállítása fontos, de a frissen sérült szövet erőteljes mechanikai ingerlése nem egyenlő a gyorsabb gyógyulással.
3. Abbahagyni a rehabilitációt, amikor megszűnik a fájdalom. A hétköznapi tünetmentesség hamarabb visszatérhet, mint az izom ereje, állóképessége és gyors erőkifejtő képessége.
4. A kocogást return-to-sport tesztnek tekinteni. Különösen sprint- és irányváltás-igényes sportágakban óriási különbség van a kényelmes futás és a mérkőzésterhelés között.
5. A sportba visszatéréskor abbahagyni a vádli erősítését. A korábbi vádlisérülés az újabb sérülés egyik legerősebb ismert kockázati tényezője. A rehabilitációból ezért hosszabb távú edzésprogramnak kell kialakulnia.

Miért sérül meg újra olyan könnyen?

A korábbi vádlisérülés következetesen az újabb vádlisérülés egyik legfontosabb kockázati tényezőjeként jelenik meg a szakirodalomban. Az életkor növekedése ugyancsak összefügg a kockázattal, ami részben magyarázza, miért találkozunk ezzel a problémával olyan gyakran középkorú rekreációs futóknál és labdajátékosoknál. A recidíva azonban nem feltétlenül azért történik, mert „rosszul forrt össze” az izom. Sokszor fontosabb kérdés, hogy sikerült-e ténylegesen visszaépíteni azt a kapacitást, amelyre a sportolónak szüksége van, illetve hogyan történt az edzésbe való visszatérés. Ha valaki a rehabilitációban eljutott a kocogásig, majd egy héttel később már maximális sprinteket fut mérkőzésen, a két terhelési szint között jelentős rés marad. A szövet ugyan gyógyult, de nem kapott megfelelő felkészítést arra a sebességre és erőre, amelyet hirtelen ismét elvárunk tőle.

Ezért a return-to-sport után is folytatni kell az erő- és kapacitásfejlesztést. A visszatérés nem a rehabilitáció utolsó napja, hanem átmenet a rehabilitációból a teljes értékű edzésbe.

Megelőzhető a vádlisérülés?

Teljes biztonsággal nem. Nincs olyan egyetlen gyakorlat, nyújtás vagy bemelegítési módszer, amely garantálná, hogy a vádli nem sérül meg.

A prevenció sokkal inkább arról szól, hogy a sportoló terhelési kapacitása rendszeresen találkozzon azokkal a követelményekkel, amelyeket a sportja támaszt vele szemben. Ehhez megfelelő gastrocnemius- és soleus-erő, ismételt plantarflexiós terhelhetőség, szükség esetén plyometrikus kapacitás, valamint a futó- és sprintterhelés következetes fenntartása szükséges.

Egy korábban sérült sportolónál különösen rossz stratégia lehet, ha a szezon bizonyos időszakaiban teljesen eltűnik a nagyobb sebességű futás az edzésből, majd versenyhelyzetben hirtelen ismét maximális sprintre van szükség. Ugyanez igaz arra a futóra, aki hosszabb kihagyás után néhány könnyű futást követően rögtön visszatér a korábbi hegyi vagy tempóedzéseihez. A prevenció tehát nem elsősorban egy gyakorlat neve. Folyamatos felkészítés arra a terhelésre, amelyet később el akarunk viselni.

Egy hétvégi labdarúgó története
Egy 39 éves amatőr labdarúgó az edzés végén hosszú indítás után sprintel. A harmadik-negyedik lépésnél éles fájdalmat érez a jobb vádlijában. Ösztönösen megfordul, mert biztos benne, hogy valaki hátulról megrúgta. Senki nincs mögötte.
Lejön a pályáról. Néhány perc múlva már kevésbé fáj, ezért arra gondol, talán csak begörcsölt. Másnap azonban sántít, és a medialis vádli jól körülhatárolhatóan nyomásérzékeny. A vizsgálat során az Achilles folytonossága és funkciója megtartott, a klinikai kép gastrocnemius-sérülésnek felel meg.
Az első napok után fokozatos terhelés kezdődik. Először egyszerű vádligyakorlatok, majd nagyobb ellenállás, nyújtott és hajlított térddel végzett plantarflexiós munka következik. Néhány hét múlva már fájdalom nélkül jár és kocog. Úgy érzi, meggyógyult.
Az egylábas vádliemeléseknél azonban a sérült oldal hamarabb elfárad. Az ugrásoknál még bizonytalan, gyorsabb futás után pedig másnap ismét enyhén érzékeny a vádli.
Ha ezen a ponton visszatérne a mérkőzéshez, a fájdalommentességet összetévesztené a sportkészséggel.
A rehabilitáció ezért folytatódik. Nő az erőterhelés, bekerülnek az ugrások és szökdelések, majd a futás sebessége is fokozatosan emelkedik. Először gyorsabb futások, később közel maximális sprintek következnek. Ezután jönnek a fékezések, irányváltások, labdás gyakorlatok, majd a teljes csapatedzés.
Mire ismét mérkőzik, a vádli nem egyszerűen nem fáj.
Újra képes labdarúgó-vádliként működni.
Ez a különbség a tünetek megszűnése és a sikeres rehabilitáció között.

Fő tanulságok

• A vádlifájdalom mögött gastrocnemius- vagy soleus-sérülés, az izom–ín rendszer más károsodása, Achilles-probléma, illetve ritkábban nem mozgásszervi betegség is állhat.
• A húzódás és a részleges szakadás nem két élesen elkülönülő sérülés, hanem az izomsérülések spektrumának különböző súlyosságú formái.
• Görcs, DOMS és akut izomsérülés hasonlóan indulhat, de a kialakulás módja, a fájdalom lokalizálhatósága és a funkcióvesztés segít az elkülönítésben.
• A kezelés központja az aktív, progresszív rehabilitáció: erő → ismételt erőkifejtés → gyors erőkifejtés → plyometria → futás → nagy sebesség → sportágspecifikus terhelés.
• A fájdalommentesség nem egyenlő a sportkészséggel. A visszatéréshez azt kell bizonyítani, hogy a vádli ismét elviseli az adott sportág valódi követelményeit.
• Korábbi vádlisérülés után a rehabilitációból hosszú távú erő- és terhelésmenedzsmentnek kell kialakulnia.

Ajánlott irodalom

1. Green B, McClelland JA, Semciw AI, Schache AG, McCall A, Pizzari T. The assessment, management and prevention of calf muscle strain injuries: a qualitative study of the practices and perspectives of 20 expert sports clinicians. Sports Med Open. 2022;8:10.
2. Green B, Lin M, Schache AG, et al. Return to play and recurrence after calf muscle strain injuries in elite Australian football players. Am J Sports Med. 2020;48(13):3306–3315.
3. Green B, Pizzari T. Calf muscle strain injuries in sport: a systematic review of risk factors for injury. Br J Sports Med. 2017;51(16):1189–1194.
4. Orchard JW, Chaker Jomaa M, Orchard JJ, et al. Fifteen-week window for recurrent muscle strains in football: a prospective cohort of 3600 muscle strains over 23 years in professional Australian rules football. Br J Sports Med. 2020;54(18):1103–1107.
5. Pedret C, Rodas G, Balius R, et al. Return to play after soleus muscle injuries. Orthop J Sports Med. 2015;3(7):2325967115595802.
6. Dixon JB. Gastrocnemius vs. soleus strain: how to differentiate and deal with calf muscle injuries. Curr Rev Musculoskelet Med. 2009;2(2):74–77.
7. Koulouris G, Ting AYI, Jhamb A, Connell D, Kavanagh EC. Magnetic resonance imaging findings of injuries to the calf muscle complex. Skeletal Radiol. 2007;36(10):921–927.
8. Delgado GJ, Chung CB, Lektrakul N, et al. Tennis leg: clinical US study of 141 patients and anatomic investigation of four cadavers with MR imaging and US. Radiology. 2002;224(1):112–119.
9. Bianchi S, Martinoli C, Abdelwahab IF, Derchi LE, Damiani S. Sonographic evaluation of tears of the gastrocnemius medial head (“tennis leg”). J Ultrasound Med. 1998;17(3):157–162.
10. Brukner P, Connell D. ‘Serious thigh muscle strains’: beware the intramuscular tendon which plays an important role in difficult hamstring and quadriceps muscle strains. Br J Sports Med. 2016;50(4):205–208.
11. Chiodo CP, Glazebrook M, Bluman EM, et al. Diagnosis and treatment of acute Achilles tendon rupture. J Am Acad Orthop Surg. 2010;18(8):503–510.
12. Green B, et al. What is a recurrence? The onset, frequency and time loss impact of recurrent calf muscle strain injuries in elite male Australian football players over a decade. BMJ Open Sport Exerc Med. 2025.