Magányosság az utánpótlássportban

Magányosság a sportban. A sport egyik legnagyobb előnye az az érzés, hogy valami nagyobb részese vagy. Ez a hovatartozás érzése az, amit elvárunk, amikor gyermekünk csatlakozik egy csapathoz. Ez az egyik fő oka annak, hogy sok szülő beíratja gyermekét különböző sportprogramokra: a kapcsolatteremtés és a barátok miatt. De sokak számára ez a kapcsolódás nem mindig jön létre. Ehelyett úgy érzik, hogy kívülállók, akik csak kívülről néznek be. Még magányosabbnak érzik magukat.

A Lincoln Egyetem Trish Jackman által vezetett legújabb tanulmánya rávilágít, hogy a magányosság jelentős probléma, amely minden szinten érint sportolókat, edzőket és tisztviselőket, és szoros összefüggésben áll olyan súlyos mentális egészségügyi problémákkal, mint a szorongás, a depresszió, sőt az öngyilkossági gondolatok.

Miért olyan elterjedt a magányosság a sportban?

A sport versenyszelleme és a kulturális normák visszatartanak a sebezhetőségtől, és hozzájárulnak az elszigeteltség érzéséhez. A sportolókat gyakran arra kondicionálják, hogy küzdjék le a kellemetlen érzéseket, „tartsanak ki” és ne mutassanak gyengeséget. Bár ez a gondolkodásmód a pályán hasznos lehet, a pályán kívül lehet káros hatása, különösen az érzelmi küzdelmek esetében. A tanulmány rávilágít, hogy különösen a férfi sportolók és edzők érzik azt a nyomást, hogy megfeleljenek a hagyományos férfi ideáloknak, ami gyakran visszatartja őket attól, hogy segítséget kérjenek vagy beszéljenek a magányérzésükről.

A sportolók magányosságának számos oka lehet. Egy sérült játékos kirekesztettnek érezheti magát, elszakadva a csapattól. Mások azzal küzdhetnek, hogy nem tartoznak a legjobbak közé, ami láthatatlanság érzéséhez vezet, és nem tudják, hogyan tudnának hozzájárulni a csapat sikeréhez. Egyeseknél már az is fokozhatja az elszigeteltség érzését, hogy újak a csapatban, vagy nem illeszkednek a kialakult társasági körökbe. Ezek a helyzetek a sportolókban mély magányérzetet kelthetnek, annak ellenére, hogy csapattársak veszik körül őket.

A magányosság nem csak a sportolók problémája

Érdekes módon a tanulmány azt is megállapította, hogy a magányosság nem csak a sportolókat érinti. Az edzők és a sporttisztviselők is hasonló elszigeteltséget érezhetnek, gyakran a szerepükből adódó egyedi nyomás miatt. Az edzők hosszú órákat töltenek tervezéssel, utazással és a csapatra koncentrálással, de mégis elszigeteltnek érezhetik magukat, különösen akkor, ha eredményeket kell elérniük. Egyesek számára a szerep magányossá válik, mert mindig elvárják tőlük, hogy erősek, tájékozottak és kontrolláltak legyenek.

A tisztviselőknek is megvannak a maguk kihívásai. A szurkolók és a játékosok kritikájával való folyamatos szembesülés, valamint a következetes vagy jelen lévő támogató rendszer hiánya hozzájárulhat az elszigeteltség érzéséhez.

Miért érez így sok fiatal sportoló?

Ez a felnőtté válás természetes része lehet, de a sportolók esetében a probléma fokozódhat. A csapatban való részvétel együttlétet és összetartást vár el, ezért ha egy játékos nem érez ilyen kötődést, az elmélyítheti magányérzését. A versenykörnyezet és a teljesítményre helyezett hangsúly megnehezítheti, hogy ezekről az érzésekről beszéljenek.

Túl gyakran láttam ezt saját szememmel. Egy barátom fiát egy ACL-sérülés miatt ki kellett vonni a junior évéből. Míg csapattársai sikeres szezont éltek, ő gyakran rehabilitáción volt, távol a csapattól. Teljesen elszigeteltnek érezte magát, és mély depresszióba esett, mert úgy tűnt, hogy barátai és az álma, hogy felnőtt csapatban játsszon, egyre távolabb kerülnek tőle. Egy másik barátom elmesélte, hogy a lánya soha nem érezte igazán, hogy beilleszkedett volna a csapatába, és soha nem hívták meg ottalvós bulikra vagy fagyipartikra a meccs után; az volt az utolsó szezonja a röplabdában.

Célzott beavatkozások szükségessége

Annak ellenére, hogy a sportban egyre nagyobb figyelmet fordítanak a mentális egészségre, Dr. Jackman tanulmánya megállapította, hogy hiányoznak a magányosság csökkentésére irányuló konkrét beavatkozások. Bár léteznek általánosabb mentális egészségügyi programok, kevés kezdeményezés foglalkozik közvetlenül a társadalmi elszigeteltséggel. Ezt a hiányosságot orvosolni kell, mert a csapatokon belüli kapcsolatok kialakítása jelentősen enyhítheti a magány negatív hatásait.

A társadalmi kapcsolatok ápolása nem csak a csapatszellemről szól, hanem olyan környezet megteremtéséről, ahol mindenki – sportolók, edzők és tisztviselők – úgy érzi, hogy figyelnek rá és értékelik. Az edzőknek egyedülálló képességük van arra, hogy megadják ezt az alaphangot, olyan kultúrát teremtsenek, ahol nem tabu a nehézségekről beszélni, és senki sem érzi magát kirekesztettnek. Még a kis gesztusok is, mint például egy szokásosnál csendesebb játékos megkeresése vagy a tisztviselők bevonása a csapat megbeszéléseibe, hozzájárulhatnak egy befogadóbb légkör kialakításához.

A tanulmány olyan célzott stratégiákat szorgalmaz, amelyek ezekre a társadalmi kapcsolatokra összpontosítanak. Képzeljük el, hogy az edzők nemcsak a gyakorlatok és a taktikák terén kapnának képzést, hanem abban is, hogy felismerjék, mikor küzd egy játékos az elszigeteltség érzésével. Mi lenne, ha a sportolókat arra ösztönöznék, hogy a pályán kívül is ugyanúgy támogassák egymást, mint a mérkőzések alatt? Ezeknek a kérdéseknek a nyílt megvitatása megváltoztathatja a narratívát, megmutatva, hogy a sebezhetőség nem gyengeség, hanem egy módja annak, hogy erősebb, összetartóbb csapatokat építsünk. Normalizálnunk kell ezeket az érzéseket, nem azért, hogy lekicsinyítsük őket, hanem hogy mindenki könnyebben megszólalhasson és segítséget kérhessen. A sportnak az a célja, hogy összekössön és életre szóló kötelékeket teremtsen, de nem feltételezhetjük, hogy a csapatban való részvétel elegendő ehhez.

Az eredeti, angol nyelvű cikk a “I love to watch you play” partner oldalunkon jelent meg!